|
Alex: Nem sajnállak. Tisztellek!
Bali Nóra: Angyalember üzenetek
Alex: Nem sajnállak. Tisztellek!
2008. szeptember 27.
Könnyű azt gondolni, hogy te vagy a világod teremtője, hogy te vagy az isten, akkor, amikor rendben mennek a dolgok, ha minden, ami igazán fontos, megvan, és csak a tökéletesítés a feladat. Mert az ember persze mindig egy kicsivel többet, szebbet, jobbat, nagyobbat, tökéletesebbet akar. Úgysem tud nyugton ülni.
De mi van akkor, amikor igazán nagy a baj? Amikor nagy sorscsapások alatt küzdesz az életedért, amikor minden összedől körülötted, vagy ami a legnehezebb: ha tehetetlenül kell nézned a gyermeked szenvedését.
Hogyan mondhatom neked ilyenkor azt, hogy te vagy az istene a saját világodnak, és ezt a helyzetet is te hoztad létre? Ez kegyetlenség. Belerúgni a földön fekvőbe, és azt mondani, ő esett el, az ő hibája, oldja meg.
Ez nem helyes, ugye?
És mégis, hányszor teszitek meg, egyenként és társadalmi szinten is, amikor azt mondjátok a nehézségek alatt összeroppanónak, hogy álljon már talpra, szedje össze magát, mit szerencsétlenkedik itt.
De persze te nem vagy ilyen, ugye! Te sajnálod a kóbor kutyákat, mindig adsz alamizsnát az utcasarki hajléktalannak, még ha bűzlik is, és nagyon, de nagyon sajnálsz minden beteg és szegény embert. Még a könnyed is kicsordul érte.
És mit gondolsz, neki jobb lesz ettől?
Én nem sajnállak sem téged, sem mást, aki ilyen helyzetbe kerül.
Én tisztellek érte, hogy mindezt megéled, túléled, hogy küzdesz az életért. Ha itt vagy, ha élsz, bármilyen körülmények között is, tisztellek azért, mert nem adod fel.
De nem sajnállak.
A sajnálat mindig „lesajnálás”. Mindig az tud sajnálkozni a másik baján, aki följebb van. Lenéz a földön fekvőre, és azt mondja: "szegény, milyen rossz neki." Kedvesen, együttérzően – és felülről. A sajnálattal azt közlöd vele, hogy gyengének látod őt, vesztesnek. Ettől biztos, hogy nem fog erőre kapni – legfeljebb felnyúl a kezedért, és ha neked megfelel a mártíromság, elkezdhetitek a „ments meg- nem tudlak, túl nehéz vagy”-játszmát.
Játszmázni persze lehet, amikor valaki tudatosan utazik a szánalomra. De az nem szerencsétlen, hanem szélhámos, aki átver téged, te pedig a jó szamaritánus eszme érdekében hagyod magad becsapni. Ez csupán egy üzlet.
A valódi bajban a sajnálat elvesz a másik embertől valamit: önértékelést, erőt, lendületet. És beletörődést, keserűséget, sőt dühöt szül, mert a sajnálat, a szánalom sérti a másik ember méltóságát.
Szabadon dönthetsz, mire van szükséged. Ha a gondok között fuldokolsz, fordulhatsz az Istenhez, imádkozhatsz. A Szeretet Istene biztosan meghallgat. És talán megszán téged és segít, csodát tesz a kedvedért.
Én biztosan nem avatkozom közbe. Én a Vízöntő kor, a Szabadság Istene vagyok, és mindig tiszteletben tartom a szabad akaratodat, az életedet, és én mindig bízom benned. Akkor is, amikor te nem bízol a saját erődben. Én tudom, hogy képes vagy megélni azt, amit teremtesz magad köré, és tudom, hogy képes vagy győzni. Nem a jövődet látom, mert azt te formálod magadnak. Én téged látlak, az erődet, amellyel megteremtetted és vállaltad azt a helyzetet. Ha létre tudtad hozni, akkor meg is tudod élni. És a megélés már megoldás!
Az emberi tudatodban van egy illúzió arról, hogy békés, boldog, csöndes életet szeretnél, minden konfliktus nélkül egy olyan világban, ahol mindenki szeret mindenkit, a farkas együtt él a báránnyal, mindenkinek együtt dobban a szíve, és az egész élet olyan, mint a mennyországban. Hát közlöm veled, hogy tényleg van ilyen élet: igen, fent, a mennyországban.
És ha tényleg erre vágynál, akkor nem élnél itt lenn, ezen a változatos, fekete-fehér, zűrös Földön.
Gondold végig őszintén: hány olyan filmet láttál az életedben, ami arról szólt, hogy két ember megszereti egymást, összeházasodnak és aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak? Hány ilyen könyvet olvastál? Játszottál már olyan játékot, ahol csak annyi a feladat, hogy sétálj végig az úton, szedj egy csokor virágot, majd érj be a célba? Lehet, hogy az óvodában volt még ilyen társasjáték, de az már a nagycsoportosokat sem kötötte le.
Az EMBER lényének legfontosabb alkotóeleme a kalandvágy, a kíváncsiság. Ezért juthatott idáig: pozitív és negatív értelemben is. Ezt a rengeteg tudást, jót és rosszat, ezt a változatos világot mind a kalandvágy teremtette meg.
Ez a földi világ egy hatalmas kalandpark, ti pedig kihívásokra vágyó kalandtúrázókként örömmel ugrottatok fejest ebbe.
De miért választana valaki magának önként szenvedéssel, nehézséggel teli életet?
Nem tudom. De szerinted miért fut valaki negyvenkét kilométert több ezer emberrel együtt, ahol a célba érkezéskor legfeljebb egy feliratos póló a jutalom? Miért mászik meg valaki nagy nehézségek között életveszélyes, havas hegycsúcsokat? Miért utazik dzsungeltúrára?
Mert kihívást keres, próbára teszi az erejét, élményeket gyűjt.
És ha itt, a földi síkon hoztok ilyen döntéseket, valószínűleg ugyanez a vágy hajt akkor is, amikor a megszületés előtt eltervezed, milyen életet akarsz élni.
Tehát akkor, amikor küzdesz a magad által választott hegycsúcsoddal, akkor én nem sajnállak. Tisztellek azért a bátorságért, hogy szembenézel a helyzettel, hogy megéled a szenvedést, és nem adod fel.
Ha pedig olyan gyermek mellett állsz, aki felnőttet is megrémítő nagy ellenfelet választott magának, rákkal vagy más nagyerejű bokszolóval méri össze az erejét, és te bátorítod ebben a küzdelemben, akkor igazi hősök vagytok mindketten.
És tudod, a hősök nem buknak el. Mert ebben a kalandjátékban nincs győztes vagy vesztes, csak résztvevő. Ha benne vagy a kalandban, akkor élményeket, tapasztalatokat szerzel, és mindenképpen erősebb leszel, mert átélted. Nem az idő számít, nem az a fontos, mennyi évet tölt el itt valaki, hanem az, mennyi erőre tett szert az élete során. Ez az erő, ez a tapasztalat mindenképp győztessé tesz, bárhogy is végződik a bokszmeccs.
Hiszen valamikor mindenképp távozni kell innen ezzel a testtel, mert lejár a szavatossága. Van, amelyiknek hamarabb, van amelyiknek később. És az életkortól függetlenül, minél több élményt viszel magaddal, annál sikeresebb vagy.
Tehát nézz tisztelettel arra, aki éppen egy meredek útját járja a saját hegycsúcsának. És bármilyen koszos is a hegymászó ruhája, bármilyen gyengének tűnik, lásd meg benne azt az erőt, amivel ezt a helyzetet megélni képes.
Ha már tiszteled, akkor segíthetsz neki, mert már nem lehajolsz érte, csak kezet nyújtasz egy túrázó társadnak.
És amikor te érzed úgy, hogy túl nagy a saját hegyed, akkor önmagadat is tiszteld, hogy bátor voltál ekkora kalandba belevágni.
A tisztelet egyúttal elismerés és felismerés is.
Ha ezt érted, akkor erőt adhatsz magadnak és másoknak is ezen a közös kalandtúrán.
Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu
|
