Találkozás Luciferrel, folytatás
– Én úgy gondolom, logikusan gondolkodó ember vagyok, és nem túl hiszékeny – mondtam –, de az előző késes mutatványod elég ijesztő volt.
– Azért, mert féltél tőlem, és ezért megijeszthető voltál – felelte, és a szeme megint gyanúsan kezdett szűkülni, mint a macskának, amikor egeret lát. – Benned is ott van az ördögtől való, beléd ivódott félelem. Csodálatos! A legtöbb ember, akárcsak te, nem hisz az ördög létezésében, de azért rettentően tud félni tőle! Attól fél, ami szerinte nem is létezik. Aki meg hisz bennem, az folyton el akar pusztítani, aztán csodálkozik, ha visszaütök.
Na jó, azt mondod, nem vagy becsapható. Akkor mondok neked egy nagyon egyszerű rejtvényt. Ez az egyik kedvencem, csak logika kell hozzá, semmi más. – Hátradőlt, de a szemét nem vette le rólam. Éreztem, hogy résen kell lennem. Lágy, mesélő hangon belekezdett a feladványba. – Történt egyszer, hogy három jóbarát betért egy italboltba, és kértek egy üveg bort. Az eladó odaadott nekik egy palackot, és mondta, hogy háromszáz forint lesz. A három férfi összedobta a pénzt, mindegyikük adott egy-egy százast, azzal elmentek. Ahogy kiléptek az ajtón, az eladónak rossz érzése támadt, hátha APEH-ellenőrök voltak, ugyanis az a bor az árjegyzék szerint csak kétszázötven forintba került. Gyorsan utánuk szalasztotta a tanulófiút öt darab tízforintossal, hogy adja ezt nekik vissza. A fiú menet közben látta, hogy a három ember már issza is a bort az utcasarkon, tehát valószínűleg nem ellenőrök, csak szomjasak voltak. Úgy gondolta, ezeknek fölösleges lenne visszaadni mind az ötven forintot, úgysem tudnának rendesen elosztozni rajta. Úgyhogy odament hozzájuk, átadott nekik harminc forintot, húszat pedig megtartott magának, és így mindenki elégedett lett. Az eladó megkönnyebbült, hogy nem az APEH-osok jártak nála. A három vevő örült, mert a kifizetett háromszázból visszakaptak fejenként tíz-tíz forintot, tehát személyenként csak kilencven forintba került nekik a bor. Tehát háromszor kilencven az kettőszázhetven, plusz húsz forint ott lapult a szintén elégedett fiú zsebében, az kettőszázkilencven. Az eredetileg kifizetett háromszázból a még hiányzó tíz forint pedig minden alkalommal az én zsebembe kerül, ahányszor elmesélem ezt a tanulságos esetet. Tehát én is jól járok, igaz?
Elég bután nézhettem rá, mert elvigyorodott.
– Na, mi a véleményed? – Péter felé fordult. – Nem ér segíteni!
– Nem akartam – védekezett Péter.
– Gondolatátvitellel sem!
– Rendben.
Tudtam, hogy nem stimmel az eredmény, de nem jöttem rá, miért nem. Olyan logikusan mondta végig az egészet.
– Ez az! – Lucifer persze olvasta a gondolataimat. – Ez a mai, nagyokos emberiség csapdája. Az, ami logikusan hangzik, az szerintük igaz is. És ez még a jobbik eset, az egyszerűbb emberek ugyanis inkább azt szeretik elhinni, ami szépen hangzik, akkor is, ha abban semmi racionalitás nincs, például a politikusok színes hazugságait. Tudod, azt mondják, durvul a világ – váltott át csevegő hangnemre –, de pár száz éve még egyszerűen megmérgezték, megvakíttatták vagy felnégyelték a politikai ellenfelet, manapság viszont ez szerencsére egyre kevésbé jellemző. Ma azonban nagyon sok értelmes, gondolkodó ember bedől a logikus eszmefuttatásoknak, elemzéseknek, statisztikáknak és tudományosnak tűnő eredményeknek. Ezek mind nagyon okos levezetések, csak téves az irányuk.
Minden jó logikai játék kicsit ördögi: el akar hitetni valamit, ami nem igaz, csavar egyet a valóságon, elrejti a valódit a szavak színes álarca mögé. Ezért, ha átlátod a rejtvény csapdáját, esélyed van arra, hogy észrevedd a mindennapi élet csalafintaságait is. Érdemes a felnőtteknek is olvasgatni ilyen játékos könyveket, mielőtt teljesen begyepesedne az agyuk. Van belőlük jó pár. – Lazán intett egyet, mire színes borítójú könyvek kezdtek el kitárt lapokkal lebegni körülöttünk a szobában, akár a pillangók. – Az egyikben ott van az én kis rejtvényem dolláros, hotelszobás változata, én csak az aktuális helyszínhez igazítottam a történetet. Na szóval, hogyan lett nekem ebből a meséből tíz forintom?
– Fogalmam sincs.
– Mert olyan logikus, ugye? Ha a háromszor kilencven az tényleg kétszázhetven, akkor a többi is biztos igaz.
– Na jó, inkább feladom – mondtam. Annyira szimpla volt a feladvány, hogy egyszerűen nem tudtam belekötni. Biztos, hogy rossz volt az eredmény, de ezzel a pár adattal látszólag nem lehetett volna zsonglőrködni. Nem értettem, hogyhogy nem jövök rá a csapdára.
– Ne add fel ilyen könnyen! Ez az a ráció, amiben egész eddigi életedben úgy hittél, jobban, mint a saját megérzéseidben.
– Mert ez igazolható.
– Jó, akkor igazold, hogy hol számoltam rosszul.
– Nem tudom.
Előrehajolt, és a szeme szúrós lett, majdnem úgy, mint a legelején. Meg kellett erősítenem magam, hogy ne kezdjek el félni tőle.
– Látod, ezért nem tudod még biztosan azt sem, hogy ki vagy te igazán. Mert túl logikusan akarsz gondolkodni, és abba nem férnek bele se az angyalok, se az ördögök, se a többi különlegesség. Pedig ezek mind itt vannak a szemed előtt. Az viszont, aki valóban vagy, nem tud eléd lépni, neked kell megtalálnod ott belül, magadban. De ha beleragadsz a régi gondolkodásmódodba, akkor nem fogsz tudni élni ebben az új világban. Ha a külső, látványos problémát nem találod meg, akkor hogy vennéd észre a rejtettet? – Komolyan nézett rám, majd váratlanul elmosolyodott. A szeme már kedvesen, sőt huncutul csillogott. Éreztem, hogy ezt a próbát kiálltam. Megkönnyebbültem. – Na, tíz forintért megmondod? – Elém tartotta a tenyerét, amin ott fénylett egy régi típusú tízes.
Elnevettem magam, ahogy eszembe jutott a gyerekkorom kedves rajzfilmje.
– Ez Mézga Aladár szövege volt, de neki csak egy forint kellett!
– Na, itt egy tízes, legyél te is olyan okos – mondta vidáman.
Az előbb még görcsösen próbáltam megfejteni a rejtvényét, és nem sikerült. Hiába gondoltam újra azt a pár számítást, amit végzett, egyértelmű volt, hogy igaza van, miközben tudtam, hogy ez lehetetlen. Most viszont, ahogy felszabadultabban kívülről néztem a történetet, és ezzel elszakadtam attól a gondolatmenettől, amin Lucifer vezetett, pofonegyszerű volt a megoldás. Becsapott, de végre rájöttem, hogyan csinálta.
Látta rajtam, hogy megvan az eredmény, és elégedetten dőlt hátra a fotelban.
– Józan paraszti ész – mondta, és feldobta a pénzérmét a levegőbe. – Akkor esel bele a csapdába, amikor hagyod, hogy a másik ember irányítsa a gondolkodásodat. Jó logikával bármit be lehet bizonyítani, azt is, hogy a fehér fekete, vagy fordítva, kinek mi tetszik. A józan paraszti ész képes kívülről látni magát a problémát, és ezzel együtt a megoldást is. – Elkapta az érmét, ami egész eddig ott pörgött előtte. – Tessék, megérdemled. Szerencsepénz – és a markomba ejtette.
Megnéztem az ezüstösen fénylő érmét. Az egyik oldalán a régi fajta tíz forintos veret volt, de a másik felén a Szabadság-szobor helyett egy kalapos, bajszos férfi szelt meg egy szép kerek kenyeret. Nem láttam még ilyen pénzt.
– Ezt honnan szerezted? – kérdeztem.
– A ti Nemzeti Bankotokban vásároltam. Szeretem a pénz szagát, és ma reggel benéztem oda, mielőtt jöttetek. Ez egy 1983-as FAO-emlékpénz. Gondoltam, jó ajándék lesz neked, hogy emlékeztessen arra: amíg van józan eszed, lesz szelni való kenyered.
Mindannyian elnevettük magunkat Lucifer rögtönzött kis rigmusán.
Egy intésére eltűntek a levegőben lebegő könyvek, csak egy maradt, az odaszállt elém.
– Nézd – mutatta a címlap tetején levő rajzot – ez Thot, az íbiszfejű egyiptomi isten, aki átadta az embereknek a tudást, vagyis az írás, a számolás és az időmérés tudományát. Nem is tetszett ez Rének, a Napistennek. Thot ugyanazt tette, mint Prométheusz, aki Zeusz tiltása ellenére lehozta a tüzet az égből az embereknek, majd mesterségekre, gyógyításra és egyéb tudományokra tanította őket. Akárcsak én, amikor kígyó képében a Paradicsomban az isteni tilalom ellenére rávettem az embert, hogy harapjon bele a Tudás almájába, és kezdjen el önállóan gondolkodni. Mindannyian ugyanazt tettük: rávezettük az embert a tudásra.
Minden korszak hitrendszerében ott van a tudás képviselője, aki általában a főistenek tiltása ellenére elindítja az emberek fejlődését az öntudatlan gyermekkorból a felnőtté válás felé, hogy egyszer majd méltó társai lehessenek a teremtőjüknek. Ezt minden vallás bűnnek bélyegzi, pedig e nélkül nem lenne gondolkodó ember, aki aztán létrehozza az egész vallási rendszert, se pap, aki ezt hirdethetné. Szóval akkor most bűnbak vagyok, vagy az egész rendszer ihletője?
Amúgy minden intézményesített vallás hozzám tartozik. Ahol az önálló hit vagy gondolat helyett megmondják, hogy mit hihetsz, mit kötelező gondolnod, ahol gyereknek tekintenek, ott nincs önállóság, nincs szabadság, ott gondolatrabság van, az pedig az én birodalmam. Figyeld csak meg az ájtatos embereket, miközben buzgón vetik a keresztet magukra. Rajzold rá a mozdulatukra a vonalat, és nézd meg, milyen jelet látsz?
Megjelent előttem a levegőben egy papi ruhás alak, amint az oltár előtt keresztet vet, és egy vörös vonal követte a keze mozgását: a homlokától a mellkasáig, aztán a két vállához. Végül rajta volt a jel: a fordított kereszt! Előtte állt a hívők tömege, akik követték a mozdulatait, és most rajtuk is ott vöröslött a jel.
Lucifer gúnyosan felkacagott. Ez most tényleg ördögien hangzott.
– Ügyes, mi? És ezt ők csinálják, szabad akaratukból. Minden keresztvetéskor hozzám kötelezik el magukat. Nem csoda, ha az ilyen egyház a pénzről és a hatalomról szól, hiszen engem szolgálnak benne. Amint egy vallás dogmává merevedik, akkortól élettelenné válik, halott lesz, tehát az enyém. És utána már lehet ölni a szeretet jelszavával, lehet ártatlanokat felrobbantani egy békét hirdető próféta nevében, vagy lehet pénzt felhalmozni a lemondás fontosságát hangoztatva. Ó, nagy az én birodalmam! – tárta szét a karjait, mint aki átfogja a fél földet. Aztán elkomolyodott.
– Nem mintha olyan nagyon örülnék neki. Hosszú időbe telik, mire befejeződik ez a meccs az anyag és a szellem között, lesz még itt tennivaló. – Aztán váratlanul a levegőbe csapott, és szikrák röpködtek a keze nyomán: – Dehát ezért van ez az élet, hát akkor használjuk ki! Élvezzük, amíg lehet! – Az arcán egy pillanatra düh, elkeseredettség és fáradság keveredett. De szinte azonnal el is tűnt róla, és mintha mi sem történt volna, kedélyes hangon folytatta. – Tudod, kedvesem, az összes vallási dogmát én diktáltam le, és láthatod, az emberek kételkedés nélkül elfogadják az eredeti elveknek gyökeresen ellentmondó szabályokat. Ebből is jól látszik, hogy csak a halálfélelem miatt ragaszkodnak ahhoz, amit hirdet a vallásuk, és például nem a szeretetben hisznek, csak a hitükkel megvásárolt halhatatlanságban.
Minden hit az ember haláltól való félelmére épül. Ezt aztán lehet fokozni azzal, hogy nemcsak egyszerű megsemmisülés van, hanem szenvedés is az idők végezetéig, mert ott a pokol, az ördög. A túlvilági büntetés rettegése elől egy idő után az ember a racionalitás felé fordult, de ezzel elvesztette a spirituális oldalát, és csak anyagivá vált. Emiatt aztán még jobban fél a haláltól. Korábban szellemi téren a hitével, földi síkon meg a sok utódjával akarta a jövőbeli halhatatlanságát biztosítani. Manapság a pillanatot akarja végtelenné tenni saját magának, itt és most akar birtokolni mindent, görcsösen kapaszkodik a jelenbe, és nem akar a holnapra gondolni. Ezért önző lesz és mohó, és valami úgyis mindig hiányozni fog neki.
Lucifer elhallgatott, körbepillantott az értékes tárgyakkal telezsúfolt szobában, aztán kesernyés mosollyal folytatta:
– Ha valamire vágysz, a világ felteszi a kérdést: Mit adsz érte? Vannak, akik ezt meg se hallják, csak gyermeki naivitással várják a Karácsonyt, amikor maguktól teljesülnek a kívánságok. Ők az örök álmodozók. Vannak aztán, akik elég felnőttek ahhoz, hogy tudomásul vegyék, ez a rendszer a kölcsönösségre épül, és ha akarsz valamit a világtól, neked is adnod kell érte valamit cserébe. A sikertelenség egyik oka az, ha keveset ajánlasz fel, és a vágyad annyiért nem elérhető. A másik, ha rossz boltban akarsz fizetni, nem ott keresed az eredményt, ahol azt árulják. Az ilyen emberek a vesztesek. A valóban sikeres emberek képesek megadni az árat, gyakran „vért, verítéket és könnyeket” is a céljaikért, de mindig csak az anyagi sík eszközeivel fizetnek.
Az én nagy lehetőségem azoknál van, akik alábecsülik saját, valódi értékeiket, és szellemi kincseket ajánlanak fel anyagiakért. Na, ez nekem az igazi üzlet. Amikor pár rongyos millióért megkaphatom a becsületét, az egészségét, a szívét, lelkét, társát, gyerekét. Bármit, amit kérek. Olyan sokan hiszik azt, hogy mindegy, mekkora árat kell érte fizetniük, mert majd a megvásárolt pénzzel, ranggal, hírnévvel biztosan boldogok lesznek ők, és a környezetük is. Nem okulnak mások kudarcából, azt hiszik, ők lesznek majd a kivételek, akiknek sikerülni fog. Én pedig tárt karokkal fogadom a próbálkozókat.
Az utcáról váratlanul fékcsikorgás és ingerült autódudálás hallatszott, aztán két férfi üvöltözésbe kezdett az ablak alatt. Lucifer elégedett mosollyal hallgatta a durva káromkodásokat.
– Milyen dühösek szegények, majdnem egymás torkának ugranak, pedig csak egy parkolóhely birtoklásáról van szó. Láthatod, kedvesem – fordult újra felém –, a hiány az egész világ mozgatórugója, és egyben a legnagyobb kísértése is. Én valójában csak egy ügyes üzletember vagyok, és erre a hiányra építettem a vállalatbirodalmamat.
A cégem legrégibb része a vallási üzletág. Még mindig nagyon jól jövedelmez, amikor azt hirdetem: ne is törődj vele, fogadd el isten akaratát, ne akarj változtatni a világon. Az új korban is sokan vásárolják lelkesen azt a falvédőszöveget, hogy „Majd a dolgok maguktól végbemennek, maradj ki belőle, úgysem tudnál helyesen cselekedni ebben a bonyolult világban.” A legritkább esetben kérdeznek vissza, hogy vajon miért van szabad akaratuk, agyuk, erejük, ha nincs is rá szükségük. Ehelyett készségesen és megkönnyebbülten lemondanak az életük irányításáról. Ez a „Te csak egy porszem vagy, mit is tehetnél”- termékkör.
A másik, ami most az ezoteria terjedésével nagyon kelendő: a „Te vagy az isten, hát teremts!”- társasjáték. Ez azért annyira sikeres, mert majdnem igaz. A csapdája az, ha az ember elfelejti, hogy ez az árucikk az összes többi embertársának is rendelkezésére áll, és csak közösen lehet jót játszani vele. Pedig mindegyik dobozon ott van az apró betűs felirat, hogy a termék csak a másik ember szabad akaratának a határáig használható, utána már nem vállalunk érte felelősséget. A többség viszont társasjáték helyett egyszemélyessé akarja tenni a meccset, és örömmel fölveszi a csalétekként mellékelt Mindenható jelmezt. Csakhogy ezen az öltözéken nincs nyílás a szemnek, ezért vakká teszi a viselőjét. Belül két kis monitor színes mesefilmet sugároz a külső képek helyett, így aztán az illető állandóan ütközni fog a számára láthatatlan valósággal. Ráadásul levetni sem könnyű ezt a ruhát, mert belül ragasztóval van bekenve, és ragad az ember bőréhez. Ez jelenleg a kedvenc termékem.
Lucifer szünetet tartott, és elégedetten összefonta a hasán hosszú ujjait. Igazán lenyűgöző volt az előadásmódja. Látta rajtam a hatást, mert kissé önelégült stílusban folytatta:
– Nézz csak körül a világban! Én adom az ember kíváncsiságát, tőlem jön az összes kérdés, kételkedés, ezért az összes tudományos és technikai eredmény is. De én bíztatom az embert arra, hogy merjen olyan lenni, mint az isten: teremtsen, alkosson, változtasson a világon. Ebből lesz a művészet és a politika, meg persze ebből születik az önbíráskodás, a fanatizmus, a terror és a felsőbbrendűség-tudat.
Na de mondd, mit csinál itt az Isten? Semmit, megteremtette, aztán kivonult belőle. Szerinte ez így jó, ahogy van, szerintem meg nem. Tőlem lesz fejlődőképes az egész, én mozgatom a rendszert. Az Isten csak elindította, és magára hagyta. Mint egy apa: megtermékenyít, aztán nem foglalkozik vele kilenc hónapig, addig az anya, az anyag növeszti. Aztán, ha elég nagy lesz a gyerek, talán az apa is tud már vele mit kezdeni, ha közben el nem feledkezett róla. Minden isten ezt csinálja: létrehoz pár utódot, aztán itt hagyja nekem, én meg tanítgassam, neveljem.
Elhallgatott.
– Elhiszed? – nézett rám zöldesen fénylő szemével.
Nem volt könnyű válaszolni. Mindez igaznak tűnt.
– Hihetőnek hangzik – feleltem.
– Akárcsak a kis rejtvényeim. Azok is logikusak. Csak vigyázz, lehet, hogy csavar van a gondolatmenetükben. – Váratlanul nekem szegezte a kérdést: – Mondd, mit gondolsz arról az illetőről, aki képes egy élő ember szívébe kést döfni? – Szünetet tartott, de nem várta meg a válaszomat, saját maga felelt is rá: – Az egy elvetemült gyilkos. Tehát vihetem őt a pokolra, ugye?
Bólintottam. Ez a kérdés is szónokinak tűnt. De Lucifer ajka azonnal gúnyos mosolyra húzódott.
– Tévedsz – vágta rá. – Lehet, hogy egy világhírű szívsebész fölött ítélkeztél.
Elégedetten konstatálta a meghökkenésemet.
– Ugye, milyen zavarba ejtő tény, hogy ugyanaz a jellemvonás az egyik ember személyiségéből veszélyes agressziót hoz ki, a másiknál viszont nagyon kontrollált pozitív képességgé válik. Ezért kell vigyázni a minősítésekkel. Állítólag a többszörös gyilkosok és a sikeres sebészek horoszkópja szinte teljesen azonos jellemzőket mutat, akárcsak a tevékenységük: éles eszközzel vágnak bele egy élő ember testébe. Csupán az indíttatásuk különböző. Ilyen az élet is: ugyanolyan emberek, egyforma eszközökkel, azonos tettekkel szolgálhatják az életet és a halált is. Nem könnyű a mindennapok során meglátni a különbséget, pedig a végeredmény mindig egyértelmű. Csakhogy a mai ember gyakran nem is él igazán, ezért nehéz megkülönböztetnie az élőket a holtaktól.
Dehát addig jó nekem. Mivel én gyengébb vagyok, mint az ember, ezért csak a saját ravaszságomban és az ember vakságában bízhatok. Az ördögűző filmek például nagyon viccesek számomra. Hogy mi mindent tulajdonítanak nekem! Persze hízeleg a hiúságomnak, de sajnos én sosem lehetek olyan erős, mint amit ezekben állítanak rólam. Az ember sokszorosan többre képes, mint amit én valaha is produkálhatnék. Az ilyen „ördög által megszállottak” valójában a saját és a környezetük összes elfojtott dühét és fel nem használt energiáját szívják magukba, és az tör ki belőlük kontroll nélkül. Ha pedig érkezik egy ördögűző is, akkor még tőle is kapnak muníciót. Minden ördögűzőben nagy adag félelem és öngyűlölet van, amit aztán kivetít a rólam alkotott képre. Inkább engem gyűlöl, nehogy önmagát kelljen. Minél nagyobb mindez benne, annál látványosabb a produkció. Aztán nagy nehezen legyőzi végre saját magát, és akkor egy időre nagyon boldog. Az a szegény szerencsétlen meg kieresztette azt a feszültséget, amit a környezete nem mert, és vállalta, hogy emiatt őt nézzék őrültnek. Bizony, a legtöbb esetben ezekhez a megszállottakhoz nekem semmi közöm. De azért köszönöm a filmeseknek, hogy ilyen félelmetesnek állítanak be, és egyéb zaftos filmötletekkel hálálom meg nekik ezt a hírverést. – Váratlanul felkapta a fejét, és kiegyenesedett a fotelban. – Ó, már így eltelt az idő! Engedjétek meg, hogy vendégül lássalak benneteket egy szerény ebédre.
Meglepődtem a gyors váltáson, de Diana már válaszolt is:
– Veled mindig nagy gasztronómiai élmény ebédelni, úgyhogy szívesen elfogadjuk a meghívást.
Én nem voltam ilyen biztos a dologban, hátha újabb csapdák leselkednek az ételek között is. Péterre néztem, de ő is derűsen bólintott:
– Lucifer nagy ínyenc. Érdemes kipróbálni a szakácsművészetét.
– Megnyugodhatsz, kedves – fordult felém Lucifer. – Megígérhetem, hogy az ebéd során az egyetlen csábítás, amivel találkozhatsz, az ételek étvágygerjesztő íze lesz. Persze, annak sem könnyű ellenállni. Vállalod a próbát? – megnyerően mosolygott, és éreztem, hogy ez már csak játék. A nagy csata lezajlott köztünk. Bólintottam.
– Rendben – Lucifer felemelkedett a fotelból, és színpadiasan tapsolt egyet. – Akkor legyetek szívesek felállni, hogy átrendezhessem a helyiséget a következő felvonáshoz.
Felálltunk, én közelebb léptem Péterhez, mert nem tudtam, mi fog történni. Bátorítóan megfogta a karomat. Ez jól is jött, mert a következő pillanatban mintha egy tornádó söpört volna végig a szobán. Erős zúgás közepette a tárgyak felemelkedtek, örvényszerűen röpülni kezdtek, és a mennyezet közelében eltűntek, mintha egy fekete lyuk magába szippantotta volna őket. Helyettük egészen más berendezés jelent meg. Olyan volt, mintha egyszerűen lefejtettek volna egy réteget a szobáról, mert ahogy eltűntek a régi bútorok, helyettük máris ott álltak az újak. Középen most egy étellel megrakott nehéz ebédlőasztal állt, négy magas, faragott támlájú bársonyszékkel. Felettünk nagy kristálycsillár szikrázott. A falakat vastag faliszőnyegek borították, élénk színekkel szőtt képeiken vidám emberek ettek, ittak, táncoltak.
Lucifer csettintett, az asztalra ezüst tartókban gyertyák kerültek, és azonnal fel is lobbant a lángjuk. Festett porcelán tányérok, ezüst étkészlet, vastag kristálypoharak jelentek meg az asztalon, úgy tűnt, igazán főúri lakomának nézhetünk elébe.
Láttam, hogy Lucifer élvezi a csodálkozásomat.
– Parancsoljatok, foglaljatok helyet! – Fejedelmi mozdulattal mutatott a tálakra. – Íme, az előétel!
Az asztalon a legkülönfélébb dolgok voltak a megrakott tálcákon. Mindannyian leültünk. Bennem azért maradt még egy kis kétely.
– Ez mind valódi? – kérdeztem Pétertől, de Lucifer válaszolt helyette.
– A legteljesebb mértékben, sőt friss is, az előző percekben készült minden. A vendégeimnek csak a legjobbat adom – és mosolygott, mint egy büszke vendéglátó.
Diana és Péter közben már nyugodtan válogatni kezdtek az ételek közül. Én is szemügyre vettem a választékot. A legtöbb ételről fogalmam sem volt, hogy micsoda, de volt ott töltött kagyló, csiga, apró rákok, halszeletek, különböző színű mártások, saláták.
– Nyugodtan kóstold meg bármelyiket, mindegyik finom – biztatott Péter, miközben több tálból is szedett a tányérjára.
Őt követve vettem én is pár kanállal az ismerősebb ételek közül, és enni kezdtem. Valóban nagyon jóízűek voltak.
Közben Lucifer és Diana komoly értekezésbe kezdett a szakácsművészetről, sok francia kifejezéssel fűszerezve a beszélgetést. Amikor végeztünk ezzel a fogással, Lucifer tapsolt egyet. Az asztalra új ételsor került, elénk tiszta tányérok, és lehetett újrakezdeni a válogatást. Rájöttem, hogy érdemesebb mindenből csak keveset szedni, mert így több mindent meg tudok kóstolni. A végére már határozottan élveztem, olyan volt, mint egy jó játék, várni, hogy melyik ételnek milyen íze lesz. Közben a poharainkba is különböző italok kerültek, de előtte Lucifer biztosított minket arról, hogy mindez alkoholmentes.
– Nehogy megsértsétek a KRESZ-szabályokat – kacsintott Dianára. – Az autóvezetés józanul is mámorító élmény lehet.
Diana egyetértően bólintott.
– A te kocsiddal biztosan.
A végén az édességek is hatalmas választékban borították el az asztalt, és rájöttem, igaza volt Lucifernek: itt az ételek jelentették a legnagyobb csábítást. Jó volt Péter mellett ülni, mert az ő példáján láttam, hogy a hatalmas tálcákról is nyugodtan lehet kis adagokat szedni, még a nagy tálalóeszközökkel is. Így sikerült a kipukkadás veszélye nélkül jókat enni a sokféle fogásból.
Amikor végeztünk, és Lucifer intésére az asztalon csak a poharak és a lobogó gyertyák maradtak, Péter felállt.
– Köszönjük ezt a nagyszerű ebédet, de most már mennünk kell.
Én is felkeltem a fotelból. Lucifer hozzám lépett.
– Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, számomra megtisztelő élmény volt. Remélem, hogy látjuk még egymást – meghajolt, és szertartásosan kezet csókolt nekem. Bár egy kicsit zavarba ejtő, de mégis stílusos lezárása volt ez a mozdulat az egész találkozónak.
Lucifer Diana felé fordult:
– Ha ráérsz, szívesen megmutatom, mit tud a Dodge a városon kívül.
Diana azonnal lelkessé vált:
– Nagyszerű, örömmel megnézném.
Így Diana maradt, mi ketten Péterrel elköszöntünk. Lucifer az ajtóig kísért minket. Most nem volt se fekete köd, se lángcsóva, és ahogy az ajtót csukta mögöttünk, már egy vastag szivar volt a kezében.
Lesétáltunk a kopott lépcsőkön, és nekem megint meg kellett szoknom a gyors váltást: az előbb még főúri környezetben ebédeltem az ördögök főnökével, most pedig egy átlagos, poros lépcsőházból lépek ki a hétköznapi budai utcákra.
De azt el kellett ismernem, hogy feledhetetlen élmény volt. Az eleje is, a félelmetes része, aztán a beszélgetés, és végül a különleges ételek. Ahogy kiléptünk a meleg, napsütötte utcára, rájöttem, hogy hiába tűnik körülöttem hétköznapinak a világ, számomra már egyáltalán nem az. Ezentúl ez az egyszerű ház nekem ezt az élményt fogja jelenteni, és már egyetlen járókelő sem lesz átlagember a szememben, hanem azt fogom találgatni, hova, melyik oldalhoz is tartozik. Angyalembereket kereshetek a villamoson, az utcán, a tévéképernyőkön. Hű, de érdekes lett ez a világ!
Péter rám nevetett, miközben a Mazda ajtaját nyitotta ki előttem:
– Ez a gondolatod most olyan hangos volt, hogy minden angyalember meghallotta. És azt üzenik, örülnek, hogy sikerrel vetted az akadályt.
Behuppantam a narancsillatú ülésbe. Tényleg, ezt még bele se vettem az élményekbe, hogy összeköt egy láthatatlan kapocs egy csomó emberrel. Igaz, hogy ez még nem kétirányú kapcsolat, de ahogy gyorsulnak az események, még annyi minden változhat bennem is. |
