Bali Nóra
EMLÉKSZEL?
Szellemi párbeszéd
„Tudd meg, ki vagy, és légy az!”
( Ez egy különös szellemi párbeszéd egy női és egy férfi hanggal. Mintha az éteren át beszélnének egymással. Régi ismerősök, akik most újra egymásra találnak...
Ha ismerősnek tűnnek a szavak, akkor Hozzád is szólnak...
Amiről beszélnek, azt nem könnyű szavakba foglalni, lefordítani. Lehet, hogy nem pontosak a fogalmak. De segíthetnek emlékezni...)
Előhang
Emlékszel?
Amikor együtt sétáltunk azokban az erdőkben, amelyek fáit én terveztem, és együtt örültünk a legújabb pillangóidnak. Csodáltuk e bolygó tömör anyagát, élveztük a sziklák keménységét, és azt, hogy mégis olyan könnyedén formázhatóak. Örültünk, hogy az akaratunknak engedelmeskedik ez a világ.
Hatalmas kőtömbökből építettük az otthonunkat.
Emlékszel, amikor utoljára éltünk itt együtt?
Nagyon régen volt. Sok ezer éve. És azóta nem találkoztunk. Azóta hiányzol.
Azóta várjuk ezt a találkozást.
Te beleszerettél ebbe a bolygóba.
Én egyre jobban féltem tőle. Éreztem, hogy lehúz, magához vonz, és én nem voltam elég erős, hogy le mertem volna hatolni a mélységeibe.
Te kíváncsi voltál, és szerelmes. Szerelmes lettél az általunk létrehozott világba, az élőlényekbe, az emberekbe. Itt akartál lenni, közelről akartad látni, mi lesz belőlük, mi lesz a teremtményeinkből. Segíteni akartál nekik. Én meg félni kezdtem tőlük. Félni az erejüktől, a furcsa, vad érzéseiktől, a mélységtől.
Ez a világ még nagyon fiatal volt. Szüksége volt segítőkre, hogy életben maradjon. Te maradtál. És én nem voltam elég erős, a kettőnk közti kötelék se volt elég hozzá, hogy veled maradjak. Féltem, és aztán kiderült, hogy joggal féltem. Te sokkal erősebb voltál, mégis lehúzott téged is. Belevitt a földi pokol legmélyére.
De túlélted, és megerősödtél. Én átéltem minden emlékedet, bennem is ott van az összes szörnyű kép, de én nem voltam benne, nem erősödtem tőle. Kívülállóként, mint egy filmet nézve láttam, ahogy szenvedsz, és ez szörnyű volt. Szörnyen tehetetlen. Nem segíthettem. Ezért gyűlöltelek, téged okoltalak, hogy miért kell miattad mindezt kiállnom. El akartalak felejteni, elszakítani azt a szellemi kötelet, ami összeköt minket, de nem tudtam. Ehhez egyedül kevés voltam.
Átéltem hát mindazt, amit te, úgy, mint egy rossz álmot. Tehetetlenül.
Láttalak, ahogy eleinte még jól mentek a dolgok. Ahogy élvezettel alkottál új variációkat a már kész fajokhoz. Ahogy a növények, állatok után egyre jobban kezdett érdekelni az ember. Róluk mindannyian tudtuk, hogy veszélyesek lehetnek, hogy keményen kell fogni őket. De te megszeretted őket, hisz te mindenkit szerettél, aki nálad gyengébb, esendőbb volt. Engem is ezért szerettél, de most találtál egy nagyobb szerelmet. Beleszerettél az emberbe annyira, hogy önmagadat is odaadtad érte. Lementél közéjük.
Szigorúan tilos volt. Veszélyes volt, de te megtetted. Először a vezetőjük lettél, magasan fölöttük, aztán elkezdtél közeledni hozzájuk. Végül az áldozatuk lettél. És bekerültél az ő rendszerük körforgásába.
Sok ezer éve élsz már emberként.
Emlékszel?
És rám emlékszel?
Tudom, már újra emlékszel. Már újra az vagy, akit egykor elhagytam. Az vagy, de sokkal több emlékkel. Tele vagy szenvedéllyel, szenvedéssel, erővel és hittel.
Mindazzal, ami bennem csupán emlék.
És újra találkoznunk kell.
Vissza kell térned.
Visszatérhetsz, ezért vissza kellett jönnöm.
Visszajöhettem. Ide, erre a földre, amit én is szerettem, de amitől ma is félek.
Dél-Amerikában még állnak az erdőink, még nyílnak a virágaim. Még állnak a falak, amiket együtt emeltünk fel. De az ember ma is veszélyes. És te túl sokat éltél már itt.
Mégis el kellett jönnöm érted, ha véget akarok vetni a belül pergő rémálmoknak.
Találkoznom kell veled, hogy vagy újra eggyé váljunk, és akkor az emlékekhez megkapjam végre tőled az erőt is, amivel el lehet viselni őket, vagy együtt, közösen elvágjuk a köztünk lévő köteléket. Akkor, ha úgy döntesz, már nem térsz vissza többé. Már tudatosan úgy dönthetsz, hogy ember maradsz végleg. És élsz tovább nélkülem.
Egyik döntés se könnyű.
De elegem van e rémálmokból. Túl sok nekem az értetlenség, a hiába való munka, nem bírom a kínokat. A te kínjaidat. Az inkvizíciót. Se csinálni, se érezni nem akarom többé. Nem érdekel, hogy te hogy bírod. Ez a te döntésed volt, és én voltam a gyenge, hogy nem tudtam leválni az emlékeidről. Ezért vagyok most itt, hogy végre rendezzem mindezt. Hogy rendezzük a múltat.
Szeretlek még mindig. És gyűlöllek mindazért, amit miattad át kellett élnem, és gyűlöllek azért, mert nem te voltál a hibás. Senki sem volt hibás, mégis szenvedünk.
Hiányzol. Annyira, hogy legyőztem a félelmet, megerősítettem a fájdalmamat, hogy muszáj legyen lejönnöm. Hogy ne lehessen más választásom, a kínnal üldöztem hozzád magamat.
Mert újra találkozni akartam veled. Újra látni és érezni akarlak, itt és most, nem csak távolból.
Szeretlek, jobban szeretlek, mint amennyire félek a fájdalomtól.
Jobban szeretlek, mint ahogy be mertem vallani ezt magamnak.
Akkor régen azt hittem, józan döntést hoztunk mindketten. Te maradni akartál tudományos érdeklődésből, én menni akartam, józan megfontolásból. Egyikőnk se gondolta, hogy ennyi idő és ennyi szenvedés lesz, amit választottunk.
És most újra itt vagyunk.
Közeledik a találkozás ideje.
És újra félek. De akarom.
Emlékezz… Kérlek, emlékezz…
***
Ébredés
Én emlékszem… Már emlékszem arra is, amit el akartam felejteni.
Mi hoztuk létre ezt a bolygót, mi alkottuk meg ezt az életet. Az embert is.
Közös a tudatunk. A MI azt jelenti: ÉN. Amit közösen tettünk, amit egyenként, azért is mindnyájan felelősek voltunk. Egyek voltunk.
Mi teremtettünk itt. És mi rontottuk el. Nem lett olyan tökéletes, ahogy elterveztük. Ahogy a szellemi ötlet anyagba szállt, valami elromlott. Az anyagnak önálló akarata lett – ezt terveztük is, – de ez az önállóság rosszat is létrehozott. Többször is újrakezdtük az egészet, de nem sikerült kiküszöbölni a hibát. El kellett volna dobni mindent, és nulláról kezdeni, más alapról indítani. És ekkor vált ketté az addig egységes tudatunk.
Ez a világ a kettősségével minket is megfertőzött, minket is megbetegített. Létrehoztunk valamit, ami a létünket veszélyeztette. Megváltoztatott minket. A bennünk levő egység kettétört. És már csak úgy tudtuk volna elpusztítani ezt a világot, ha a MI egyik felünket is elpusztítjuk vele. A szakadék egyre mélyült köztünk. Önmagunkkal kerültünk szembe.
Az egységünk, a MI egyik része ragaszkodott ehhez a tökéletlen, hibás világhoz, kötődött hozzá, mert beleadta a lelke egy részét is. Benne volt ő is. Ha nem lett volna, talán nem is kelt volna életre ez az anyag. Ők folytatni akarták a munkát, tökéletesíteni azt, amiről látszott, hogy sosem lesz tökéletes. Legfeljebb egyre veszélyesebbé válik. Az ember volt ez a hibás tényező, amelynek az önálló tudat túl nagy esélyt adott a saját útra. Dönthetett, és rosszul döntött. Hatalmat akart, mindenek feletti hatalmat, és a mi irányításunkat is magának követelte. Egyre veszélyesebb lett. El kellett volna pusztítani.
De Ti túlságosan megszerettétek. Mert ekkor már kettéváltunk, MI, akik azelőtt ilyet még soha nem éreztünk. Ott voltatok Ti, akik MI voltunk, de már másként gondolkoztatok, mint a maradék Mi. Összezavarodtunk. Nem értettük önmagunkat. Olyan fájdalmat éreztünk, mint amit még soha. A teljesség hiányát. A hiányt.
Értettük a gondolataitokat, de ezek már nem voltak azonosak a mi gondolatainkkal. Éreztük az érzéseiteket, de ezek már idegen érzések voltak. A kettősség megfertőzte a világunkat, és széthasította a teljességünket.
Elvesztünk. Szétrobbantottuk a világunkat, hiszen addig egyek voltunk az otthon maradottakkal is. Igen, ez olyan volt, mint egy világvége. Elvesztettük a világunkat. Még az otthoniak egy része is egyetértett azzal, hogy mentsük meg, tartsuk életben ezt a világot. Az egyik tábor az ember mellé állt, a másik ellene volt. És így szembekerültünk egymással.
Olyan érzéseket éltünk meg, amiket addig soha nem ismertünk. Dühöt, sőt gyűlöletet az ember iránt, aki ezt tette velünk, de dühöt és gyűlöletet éreztünk a társaink iránt is, akik miatt mindez bekövetkezett. De hát akkor még egyek voltunk, MI voltunk, tehát gyűlöltük önmagunkat. És végül már mindent és mindenkit.
Eltartott egy ideig ez a hatalmas érzelmi vihar. Szétszakadtunk, és gyűlöltük egymást. Ők gyűlöltek minket, mert magukra hagytuk őket az emberi világban, csináljanak amit akarnak, Mi gyűlöltük őket, amiért meg kellett tapasztalnunk miattuk ezeket a fájdalmakat.
Mindenki élte a saját életét, a saját fájdalmával, és közben éreztük egymás minden érzését. Nem akartunk tudni egymásról, megszakítottuk a tudati kapcsolatot, de az érzéseket nem lehetett leállítani. A tudatunkat le tudjuk zárni, de a lelkünket nem.
És ezen a csatornán nagyon sokáig csak a hiány fájdalma folyt mindkét oldalról.
Sok idő telt el, mire csillapult a kín, és lehetett érezni végre valami szépet is. Aztán megindultak páran, hogy mégis megnézzék, mi zajlik odalent. Aztán egyre többen mentek, és jó híreket is küldtek, sőt vissza tudtak jönni a kettészakadtság mélyéből. Már kevésbé tűnt sötétnek az a pokol, ahol a MI másik fele élt.
Hosszú folyamat volt. De elindult lassan az egyesülés felé a szétszakadt világunk. Mi elkezdtünk közeledni hozzájuk, és ők is elkezdtek visszaérni hozzánk. Rájöttünk, hogy nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket, és nincs út visszafelé. Csak előre. Végig kell menni a sötét mélységeken, hogy a túloldalon újra találkozzunk. Ha a társaink átmentek az anyagi poklon, csak úgy lehetünk újra egyek, ha mi is megtesszük ezt az utat. Csak akkor lehetünk újra egyek.
Hát lejöttünk.
Lassan, óvatosan, mint amikor veszélyes, hideg vízbe ereszkedik le az ember, időnként visszarántja a lábát, ha túl erős a sodrás.
Még két külön oldalról indulunk, de egyre többen találkozunk középen.
Mi fentről jövünk. Jobban emlékszünk a közös múltra, a szellemi otthonra, a szellemi erőnkre, de túl gyengék és sérülékenyek vagyunk a földi viszonyok között. Idegen, hideg és túl kemény, túl súlyos nekünk ez a világ.
Ti megjártátok az anyag poklát az emberrel együtt. Végig itt éltetek, ismeritek a törvényeit, hiszen együtt alkottátok azokat az emberekkel. Sokat szenvedtetek, ezért erősek vagytok. De túl sok időt töltöttetek ebben az anyagi világban. Sok mindenre nem emlékeztek, és sokban hasonlóvá váltatok az emberhez. Idegenek lettünk egymásnak, pedig testvérek vagyunk.
Újra meg kell ismernünk egymást. Fel kell ismernünk egymást.
Egymásra kell találnunk, hogy újra megtaláljuk a régi teljességet, megtaláljuk önmagunkat.
Az ember pedig, ha akar, jöhet velünk.
Ti hívnátok őket, és ezt Mi is elfogadjuk. Ha akar, ha tud, hadd jöjjön, tartozzon bele az új MI egységébe. De ha lemarad, Ti már nem maradtok vele. Ezt pedig Ti fogadtátok el. Nem állhat közénk még egyszer a saját teremtményünk. Vagy egyesül velünk, vagy járja tovább a maga útját az anyagban, de már nélkülünk.
- Nem könnyű emlékezni. Túl sok fájdalmat halmoztunk fel az emlékek fölé.
Nem voltunk mi mindig szentek idelent. Sokszor gyűlöltük már ezt a világot, ami foglyul ejtett és becsapott. Becsapott, mert gyengének, esendőnek mutatta magát, mi megsajnáltuk, lehajoltunk hozzá, erre csapdába ejtett.
És mi meggyűlöltük. Az embert is, és ezt az egész világot. El akartuk pusztítani, de már nem volt hozzá elég erőnk. Már igazat adtunk nektek, de már túl messze voltatok.
Hát itt ragadtunk, és szörnyűségeket követtünk el. Rosszabbak lettünk, mint a csapdába esett állat. Azt akartuk, ne csak nekünk fájjon ez a világ, szenvedjenek ők is.
És közben önmagunkat is kínoztuk. Egymás ellen fordultunk, a kettősség ragálya darabokra szedett bennünket. Már egymást sem értettük meg. Aztán már önmagunkat sem. Szenvedtünk és szenvedést okoztunk. Gyűlöltük ezt a világot, és gyűlöltük önmagunkat. Büntettünk mindenkit.
Sokáig tartott ez az őrület. Ha néha valamelyikünk ki is józanodott kissé, ha voltak tiszta időszakok, mi magunk támadtunk rá, és töröltük el, mert ekkor már nem mertünk emlékezni arra, kik is voltunk igazán, olyan szörnyű volt a mélység, amibe zuhantunk.
Igen, mi voltunk a szentek, a próféták, és mi voltunk a tömeggyilkos zsarnokok is.
Mi találtuk ki az inkvizíciót, és minket kínoztak halálra.
Azt hiszitek, olyan könnyű mindezek után emlékezni?
– Muszáj emlékezni. Muszáj folytatni az emlékezést.
Amikor itt maradtatok az emberrel, egy ideig még meg tudtátok tartani a határokat. Közöttük éltetek, de nem keveredtetek össze velük. Aztán egyszer elveszett ez a korlát is. Az ember addig is épp elég veszélyes volt, de a közös utódok sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek. Az ember zabolátlan érzései ötvöződtek a mi tudásunkkal. Csak tudásfoszlányok voltak ezek, a többség nem is tudta hasznosítani, de adták, örökítették tovább. És ma már túl sokan tudnak túl sokat. Veszélyesen sokat.
A kísérletünknek először csak egy bolygónyi élet volt a tétje. Aztán már a mi boldogságunk. Most viszont ezzel a kevert tudással az ember a világunk nagy részét fenyegeti. Aprócska életforma, olyan hozzánk képest, mint nekik a vírusok világa, de ugyanolyan életveszélyes. Egy kis vírus kipusztíthat nagy népcsoportokat. Védekezni kell ellene.
És mi védekezünk.
Visszajöttünk értetek, és azokért az utódokért, akik be tudnak illeszkedni a világunkba. Azokért, akik képesek emlékezni a bennük levő tudásra.
Velük egyesülünk. A többit…
Ha kell, akkor elpusztítjuk őket. Ahogy az ember próbálja az ő vírusaival. Vagy legyengítve elkülönítjük őket. Nincs ellenük védőoltás. A kétségeik mindig újrafertőzhetnek.
Ezt a fertőzést már túléltük, és megerősödtünk tőle. De sokat szenvedtünk, és majdnem belehaltunk. Nem engedhetjük, hogy mások, nálunk gyengébbek elpusztuljanak attól a góctól, amit mi hoztunk létre.
– Nekem ez fáj. Túl sok emlék köt ide, és sok köztük a szép. És az eredeti fájdalom sem lesz kisebb attól, ha eltűnik ez a világ. Miért kellene elpusztítani?
– Ugyanez volt a kezdeti konfliktusunk. Mi akkor is azt mondtuk, veszélyes ez az életforma, ti azt állítottátok, hogy nagyon érdekes, és különleges dolgokat hozhat létre. Hát ebben igazatok volt, mert sosem hittük volna, hogy mindez bekövetkezhet az addig tökéletesnek látszó világunkban.
– De akkor mégsem volt tökéletes, hisz kiderült a sérülékenysége. És most, mindezt túlélve, tényleg fejlettebbek lehetünk.
– Túl nagy árat fizettünk érte. És majdnem belepusztultunk. Ha nem zárjuk el egy időre a tudatunkat tőletek, akkor mi is darabokra esünk szét, és ezzel elveszett volna az otthonunk is. A Tökéletességet elvesztettük, de sikerült egy darabot megőrizni belőle. Oda várunk vissza titeket. Épp azért, hogy újraépítsük a régi nagyságában.
– És így nagyobb lehet, mint a múltban. Épp általunk, a mi tapasztalataink által, amit az embernek köszönhetünk. És hálából elpusztítanánk őket?
– Ez már nem a mi döntésünk. Ez már nem a mi boldogságunkról, életünkről vagy halálunkról szól. A teremtményünk, az ember túl nagyra nőtt. Túl sokan érdeklődnek iránta, és ő sokkal sebezhetőbb, mint mi. Így a benne lévő tudásunk hozzáférhetővé vált olyanok számára is, akikhez egyébként sosem kerülhetett volna. Nemcsak az veszélyes, amit az ember tehet, sokkal veszélyesebb az, amit megszerezhetnek tőle. Az általunk létrehozott „vírus” rossz kezekben kozmikus biológiai fegyverré válhat.
– Erre nem gondoltam.
– Ez csak kívülről látszik. Amióta újra kapcsolatba léptünk veletek, mi is kissé más szemmel nézzük az embert. Elismerjük az értékeit is. De innen, kintről sokkal egyértelműbb a veszély. Nálunk nagyobb erők hozták meg a döntést, és mi kértük, éppen miattatok – vagyis önmagunk miatt –, hogy hadd segítsünk. Hiszen mi lennénk kevesebbek, ha ti elvesznétek az emberrel együtt. És mivel éreztük, hogy mennyire kötődtök hozzájuk, így született meg az a döntés, hogy hadd jöhessenek ők is, ha tudnak. Aki képes rá.
– És mi a nagy terv?
– Ennyi: fel kell őket emelni hozzánk.
– Nem tűnt fel, hogy ezzel próbálkozunk, mióta lejöttünk közéjük? És az eredményt látjátok.
– Ezt kell felgyorsítani. Mindenki egyetért abban, hogy a ti munkátok nélkül esélye se lenne az embernek arra, hogy felérjen hozzánk. Bár az is igaz, hogy a tetteitek nélkül nem is lenne erre szükség. Már vagy elpusztult volna magától, vagy csendes tudatlanságban vegetálna, mint olyan sok más létforma. A mi szellemi magunk tette értékessé és egyben veszélyessé is. Mi okoztuk ezt a helyzetet, nekünk kell rendezni is.
– Éreztük már egy ideje, hogy beindultak a csatornák, ahogy zúdulni kezdett ránk a szellemi információ. De lentről nézve ezek elég zavarosnak, torznak tűnnek.
– Azért, mert többen tényleg zavarják, és azért, mert a földi világ még mindig erősen torzítja a szellemi energiákat. A tiszta közlés nem jut el hozzátok. Meg kell tanulnotok lefordítani, önmagatok számára érthetővé tenni az üzeneteket. Erre nem mindenki képes. Dehát ez a szelekció. Nem mi válogatunk, ki jöhet, és ki nem, nincsenek kiválasztottak. Aki megérti a hívást, az jön, aki nem, az marad.
De ez csak az emberekre vonatkozik. Értetek, minden egyes Hozzánk tartozóért lejön valaki. Valaki, aki a legjobban ismerte, aki a legközelebb állt hozzá. Mindenkit kézen fog egy régi testvére, és hazavezeti. Közületek senki sem veszhet el. MI nem lehetünk kevesebben, csak többen. Újak jöhetnek, de minden régi társra szükségünk van. Mert azok MI vagyunk.
Csak együtt, hiánytalanul lehetünk újra tökéletesek, csak akkor lehetünk újra MI.
De szabadok vagytok. Ha tudatosan újra ezt a világot választjátok, itt maradhattok az emberek között. Hiányozni fogtok, de nem kényszeríthetünk titeket. Mondhattok nemet a hívásra, de mi azt szeretnénk, hogy visszatérjetek mindannyian.
– Hogyan kezdjem el?
– Emlékezz! Emlékezz, hogy nem vagy ember! Nem ember vagy, ez csak egy szerep, amit felvettél, egy ruha, ami hozzád nőtt. Csak egy színész vagy idelent, aki lehet, hogy nagyszerűen játssza a szerepét, hiszen ez a dolga, de nem azonos a szereppel. Nem vagy ember. Te nem itt születtél. Te itt vendég, idegen lehetsz csak. Nem ez az otthonod.
Mindaz, ami szép benne, azért tetszik, mert az igazi hazádra emlékeztet. Ezektől nem kell elszakadnod, hiszen mindezt sokkal tökéletesebben megtalálhatod majd otthon. Engedd el ezt a világot. Emlékezz arra, ki voltál egykor, és ki vagy ma is ott, mélyen belül, az emberi báb mögött.
– Már éreztem ilyet. De ahányszor elhittem azt, amit most mondasz, mindent elvesztettem. A józan eszemet, a működő életemet, sőt a fizikai testemet. Ezektől az eszméktől már lettem bolond, szerencsétlen és öngyilkos is. Ezt akarod?
– Jaj, dehogy! Most is rosszul érted azt, amit érezni kellene csupán. Amíg a földön élsz, játszanod kell a szerepedet, mert e nélkül nem létezhetsz, de játszani kell, nem élni!
És főleg nem kell meghalni. Ha emberként halsz meg, akkor emberként születsz újra ide vissza. Ne halj meg – és akkor hozzánk jutsz fel.
Az élet játék: játszd komolyan, és vedd könnyedén!
– Ezt nem értem, és nem is tudom megcsinálni.
– Majd még sokféleképpen elmondom, és egyszer rá fogsz jönni. A megértés csak egy pillanat, de az út lehet, hogy hosszú, mire odáig eljutsz.
– És te hogy vagy? Hogy tudsz itt élni ezzel a tudással?
– Megvagyok. Nem könnyű, de persze egyáltalán nem olyan nehéz, mint amikor ti kezdtétek. Én útravalónak megkaptam egy alaposan megtervezett és összeállított csomagot a ti tapasztalataitokból. Vannak földi emlékeim, van földi tudásom, több is, mint egy átlagembernek, de az egész olyan, mint egy jól megtanult lecke. Nincs mögötte valódi tapasztalat.
Kezdő színész vagyok én itt, profi szövegtudással és hiányzó gyakorlattal. A szerep ráadásul földi szemmel nézve nem is nehéz, csak én gyötrődöm vele.
Persze, azt hittem, sokkal könnyebb lesz majd. Föntről nézve olyan egyszerűnek tűnt minden. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lehet ez a test, hiába ismertem a fizikai adatait. És egyáltalán nem voltam felkészülve erre a süket csöndre, elvágva a társaktól, elszakadva a csoport érzéseitől, gondolataitól. Ti hogy bírtatok így életben maradni?
– Akkor rég ez máshogy zajlott. Mi nem tudatosan választottuk az elszakadást, és megdöbbentünk, amikor egyszer csak a veletek ütköző gondolataink szétrobbantották az egységet köztünk.
A döbbenet sokkja miatt a fájdalmat nem is éreztük. Kétségbeestünk, de akkor még együtt maradtunk gondolatban azokkal, akik szintén a földet választották.
Aztán fokozatosan szakadtunk el egymástól. Az már fájt, és a folyamatos kín után már megnyugvásnak tűnt a végső üresség, a magányos lét. Amikor már mindenkivel csak veszekedtünk, sokkal jobban örültünk a csendnek. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy végleg magunkra maradtunk.
És most félünk meghallani a régi hangokat. Tele vagyunk félelemmel, bűntudattal. Félünk találkozni veletek. Félünk szembenézni valódi önmagunkkal.
– Mi is félve közeledünk hozzátok. De az idő sürget, és a hiány is felétek húz. Nem könnyű, de együtt elég erősek és elég okosak vagyunk, hogy megcsináljuk.
És végre összeforrasztjuk azt, ami széttörött. Újrateremtjük az egységet. Újra megteremtjük önmagunkat. A mi tudásunkkal és a ti erőtökkel sikerülni fog.
Mindenféle emberek
– Kívülről nézve mind emberek vagyunk. De belül?
– A test azonos, de az csak a ruha, amit viseltek. És a felszíni emberi tudat is hasonló, ami az álarc ehhez a földi színházhoz. Mindez ahhoz kell, hogy jól játsszátok a szerepeteket. Belül azonban nagyon különbözőek vagytok – vagyis vagyunk, hiszen ugyanezt az öltözéket hordom most én is.
Az egyik csoporthoz tartoztok ti: az egykori Teremtők, akik a kettészakadáskor a Földet választottátok. Bezártátok magatokat az emberi testbe, elrejtőztetek önmagatok elől, eltemettétek a régi tudás emlékét. Sokan el is aludtak odabent, és rutinból, öntudatlanul éldegéltek át évszázadokat. Őket kell felébreszteni.
De számosan vagytok ébren úgy, hogy nem tudjátok, kik is vagytok igazán. Féltek meglátni önmagatokat, hiszen akkor szembesülni kell a múlt bűneivel is, amikor a düh és a gyűlölet irányította az életeteket, és a társaitok ellen harcoltatok.
Most jóvá akarjátok tenni mindezt, de nem sikerülhet addig, amíg nem ismeritek fel valódi önmagatokat. Ma már nem az számít, ki milyen bűnt követett el a múltban. Már nem határozhatja meg a múlt a jelen lépéseit, mert akkor ugyanúgy egy helyben toporgunk csak, mint az elmúlt évezredekben. Azért jöttünk, hogy feloldjuk a bűntudatot, hogy elengedjük a múltat, és mindazt, ami benne volt. Azért jöttünk, hogy egy jobb jövőt hozzunk létre, veletek együtt.
A másik csoportba tartoznak a ti utódaitok. Hozzátok hasonlóak, csak gyengébbek, és töredékesebb a tudásuk, de sok mindent fel tudnak idézni belőle. Képesek felnőni hozzátok. A jóra és a rosszra is fel tudják használni a szellemi örökségüket.
Vannak aztán az emberek, a teremtményeitek. Erős bennük az anyagi világ, de mivel az alkotáskor beletettétek a szellemi magot, ők is fel tudnak ébredni. Nekik hosszabb ez az út, és ismeretlen még ez a tudás, de képesek megtanulni.
Felébredt szinten ti öregnek érzitek magatokat, az utódaitok tetterős fiatalnak, az emberek pedig újszülöttként ébrednek, mint akik egy új világ lehetőségeit fedezik fel.
Nincs értékrend a felébredtek között. Mindenkinek megvan a jó és rossz oldala. Hiába tűnik csecsemőnek valaki, így sokkal tisztább, mentes a múlt hibáitól, és lehet, hogy jobban be tud illeszkedni az új világba, mint egykori teremtője.
És persze itt vagyunk mi is, a fentről jöttek. Mi, akik egykor elmenekültünk a feladat elől, lemondtunk erről a bolygóról, majd egy idő múlva, kívülről nézve úgy gondoltuk, hogy sokkal jobban tudnánk csinálni ezt az egészet, mint ti.
Hát, most itt vagyunk. És rájöttünk, hogy az, ami légvonalban egy sima, egyenes út, az itt a földön bizony nagyon göröngyös, és szárnyak nélkül elég nehezen járható.
Van, akinek elment a kedve az egésztől, utálja ezt a poros világot, és egyáltalán nem érti, mit keres itt. Kétségbeesve próbál visszakapaszkodni, mert még élénken emlékszik arra a szép világra, ahonnan jött. Menekülne. Rosszabb esetben ugyanúgy gyűlöli ezt a csapdát, mint ti egykor, és elpusztítaná. Vagy csak egyszerűen kivonja magát a szabályai alól, éli a saját külön életét egyre boldogtalanabbul, hiszen közben nem teljesíti az önként vállalt feladatot: nem ébreszti ezt a világot.
Mi is el tudjuk felejteni, hogy miért jöttünk, de ez nálunk nem lehet egy nyugodt alvás. Nem tudunk belealudni az anyagi világba, mert túl kevés a közünk hozzá. Mi elveszni tudunk benne csupán, rémálmokat álmodva, szörnyek és kétségek között szenvedve.
És vannak még az idegenek. A „külföldi látogatók”.
Ugyanúgy, ahogy a földi világban: egy országnak van őslakossága, nekik utódaik, aztán betelepülők, visszatérő távolba szakadtak, és mindig vannak külföldi turisták is, akiket érdekel az ország: az ott lakók, a tájak, a kultúra, a tudás. Körülnézni akarnak, tapasztalatokat gyűjteni, vagy éppen venni valamit.
Az emberi testben ilyen turisták is élnek köztetek. Az idegenek egy része érdeklődő, mások segíteni jöttek, de vannak kétes szándékúak is. Az igazán veszélyeseket Mi nem engedjük ide – „nem kapnak vízumot” – de azért titokban ők is próbálkoznak. Olyanok, mint a kémek: álruhában olyan tudást akarnak megszerezni az embertől, amire még éretlenek, és amit rosszra használnának fel.
Ezért vannak köztünk „kémelhárítók” is. Őket egy nálunk is nagyobb hatalom bízta meg a Föld védelmével, de olyan utasítással, hogy ha szükséges, el is pusztíthatják a bolygót. Életről-halálról dönthetnek, mint a földi kalandfilmek titkos ügynökei, csak itt valóban nagy a tét. Ezért ők tényleg profik. Nem hasonlítanak hozzánk. Néha ezoterikus emberek felismerik, és lekezelően biorobotnak, lélektelen gépnek nevezik őket. Pedig nem véletlenül nincs lelkük, nekik muszáj mindig józannak maradni. Persze nekik is van emberi oldaluk, csak kissé különlegesek, mint akik nem idevalósiak. A valódi személyiségük csak veszély esetén kapcsol be, úgy, mint egy valódi robot. Szerencsés esetben egy életen át egyszer sem kell működésbe lépniük, se „terrorelhárításra”, se más akcióra.
De ha dolgoznak, akkor sem feltűnőek. Csupán egy-egy apró dolgot kell megtenniük, ami aztán elindítja az alaposan megtervezett események láncolatát. Nekik ehhez csak egy „gombot” kell megnyomniuk, de ők tudják, mikor mi ez a gomb. Beléjük van kódolva, és aztán lehet, hogy a földi tudatuk nem is vesz róla tudomást.
Ők képesek egy mozdulattal járványokat elindítani, baleseteket előidézni, de képesek szerencsétlenségeket megakadályozni – attól függően, mi a parancsuk.
De ezt nem a fejünk fölött teszik, minden tettük csak válasz arra, ahogy az ember viselkedik. Csak kivételes helyzetekben avatkoznak közbe: ők a kinti világ biztonsági emberei. A Föld olyan veszélyes erőkkel rendelkezik, amelyek az innen nem is érzékelhető másik világokat is fenyegetik. Főleg azért, mert nem is vagyunk tudatában annak, mivel játszadozunk idelent.
Szóval sokfélék vagyunk. Nem csoda, ha nehezen értjük meg egymást, és ha olyan sokféleképpen fogalmazzuk meg az igazságainkat. Mert minden elv vagy elmélet igaz valaki számára, miközben hamis lehet a többieknek. Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs teljesen igaza.
Nem egymást kell meggyőznünk a különböző nézetekről, hanem a nagy választékból mindenkinek meg kell találnia a maga igazságát. Meg kell találnia önmagát. Egy elv lehet igaz is, meg nem is, attól függően, ki nézi. De ha egy ember lesz igaz, ha ő végre azonos lesz önmagával, az egyértelmű helyzet. Az az Igazság.
Mindaz, amit mondok, az sem igaz. Nem lehet igaz, hiszen ez is csak egy töredéke a nagy egésznek. Ebbe a szűk háromdimenziós világba nem lehet lehozni a teljességet, csak egyes darabjait. És ha valaki hoz egy másik darabot, az egészen máshogy nézhet ki. Lehet, hogy össze sem illik az előzővel, mert más oldalról származik. Pedig az is ugyanúgy a teljes igazság egy része. Így fordulhat elő, hogy igaz egy elv, és igaz annak az ellenkezője is. A világ sokkal nagyobb és sokkal teljesebb annál, mint ahogy ti itt lent látni akarjátok.
Minden igaz, amit gondoltok, és semmi sem igaz teljesen.
Minden, amit itt a Földön megfogalmazunk, szavakba vagy képbe öntünk, már csak töredéke mindannak, amit eredetileg jelentett. Úgy, ahogy a zene sem azonos a kottával.
Ez egy süket világ, ahol a zenét mindenki csak belül hallhatja meg. Ehhez próbálnak itt sokan egyedül üdvözítő módszert találni, pedig erre csak önállóan jöhet rá minden egyes ember. A nagy tévedést mindig ott követjük el, amikor a kottapapírt kezdjük el elemezni.
Időnként valaki végre meghall egy-egy égi dallamot, ami csak apró része az egész műnek, de mégis csodálatos a földi csendhez képest. Gyorsan lekottázza hát, és elkezdi terjeszteni, hogy más is részesülhessen belőle. Aztán már benne is van a meddő viták közepében. Hiszen a többi ember tudni akarja, milyen papírt használt, milyen tintával írt, tudósok vizsgálgatják a papír cellulóztartalmát, a szellemibb társak pedig megkérdőjelezik a kottázás elméletét.
Mindenki figyel mindenre, csak a zenét nem hallja senki.
Aztán egy másik ember feltalál egy műszert, amivel érzékelni lehet az addig soha nem hallott hangokat. De csak képként, mozgó hullámokként, amin aztán megint sokat lehet vitatkozni, vajon mit is jelenthetnek. Miért változóak, miért nem ugyanolyanok, miért nem ismétlődik benne valami kiszámítható rendszer. Ha pedig ismétlődik, akkor az mit jelenthet?
Mire jutunk idelent azzal, ha pontosan ismerjük a kottapapírt, de nem hallunk semmit a zenéből?
Minden vallás, minden filozófiai rendszer, minden igazi művész ezt az égi zenét szeretné áthozni, de a többség csak a papírt látja meg.
Mi is ezzel próbálkozunk, már sokadszor. De van egy nagy előnyünk. Mi emlékszünk a hangokra, és tudjuk, hogy ti is képesek vagytok emlékezni. Nálunk van a közös kulcs a belső halláshoz. Ezt a kulcsot nyújtogatjuk minden embernek, hátha elfogadja, hátha meri végre használni. Olyanok vagyunk, mint a mesebeli királyfi Hamupipőke üvegcipellőjével. Járjuk a világot, és próbálkozunk, hátha illik végre egy lábra a drága cipő. Akár egy egyszerű ruhás lány lábára. Elég sokan jöttünk, hogy minden földi szolgálólány megkaphassa a saját ajándékát, és királynővé válhasson.
Látod, már ez a hasonlat is hiányos idelent. Itt külön van királyfi és királylány. Férfi és nő. A valóságban mindkettő bennünk van.
– Emlékezz, épp ezért alkottuk meg ezt a világot. Pont ez a kettősség tetszett benne, ez volt a játék, a kihívás: hogyan működhet egy tökéletlen világ? Meddig képes fennmaradni az ellentétek káoszában? Azonnal összeomlik, egymásba robban-e az egység szétszakított két fele, vagy képes egy dinamikus, mozgó rendszerként egy ideig tartani magát?
Játéknak indult, könnyed, rövidtávú kísérletnek. Kíváncsian széthasítottuk a világunk egy apró darabját, aztán majdnem elpusztultunk a robbanástól.
– És az ember épp hasonló veszélyes játékkal próbálkozik. Ugyanezt teszi az ő otthonával, az anyaggal. Ha ez tovább hasadna, a kinti világ is sérülhetne. Most még csak a saját laboratóriumunkban vagyunk, de nem robbanthatjuk fel a szomszédokat. Ezért kell vigyáznunk, ezért kell felébrednetek. A játéknak vége, a helyzet komollyá válhat. A kísérletet be kell fejezni. Ami értékes benne, az képes teljessé válni, és így már átjöhet hozzánk. A többit le kell zárni.
Rajtunk múlik, milyen lesz az eredmény, és végül kevesebbek vagy többek leszünk.
Darabok az egészből
Ez itt egy doboznyi tér csupán. Az egész, ember által tapasztalható világ egy darab csak egy jól lezárt laboratóriumi világból. Egy gömbbe vagyunk bezárva. Ez egy szűk háromdimenziós világ, ahonnan csak töredékét érzékeljük a valóságnak. A körülöttünk levő térben ott vannak a korábbi kísérletek nyomai. Ez az egész egy alkotott világ.
Amikor távoli csillagokat vizsgálunk, valójában a múltba nézünk. Ma ott semmi sincs, csak a gömb fala! A csillagászok szerint a láthatón kívül még 95 százaléknyi „sötét anyag és energia” van körülöttünk, csak nem érzékeljük. Mi lehet az? Hát a valódi világ, aminek most csak a töredékét vagyunk képesek felfogni.
Már a megoldás közelében járunk. A fény az út. Ahogy átlépjük a fénysebességet, képesek leszünk meglátni a valóságot. De előbb fel kell készülnünk rá. A fény vezet át a valódi világba, amely többdimenziós. Úgy, ahogy a gömbből csak egy változó nagyságú kört érzékel egy kétdimenziós világ lakója, ugyanúgy csak egy vetületét látjuk a fénynek és a csillagoknak. A csillagok a kapuk, az ablakok a laboratóriumban. A nyitott kijárat a galaxisok magjában levő fekete lyuk, de azon ebben a formában még nem tudunk kilépni.
Nem űrhajókon jövünk ide. Csak belépünk a térkapukon át. Hipp-hopp, már itt is vagyunk. Hazamenni is ilyen egyszerű, de hát ezt már rég mondogatják a halálból visszatérők, csak senki se meri megérteni.
Nekünk nincs idő. Az idő csak egy eseményfolyam, csak ebben a világban létezik. Ezért nincs halál sem. Halhatatlanok vagyunk, csak VAGYUNK, létezünk. Az élet-halál, a ciklikusság a kísérlet része, a kettészakított világ következménye.
A mi világunkban nincs kezdet és vég, de emiatt nincs fejlődés sem, csak körforgás, ismétlődés. Látszólag tökéletesek vagyunk, de nincs mihez mérni magunkat. Nem tudtuk, mik lehetünk még, ezért alkottuk meg a Földet.
A kinti világban mi is fiatalnak számítunk. Tudom, ez most ellentmond az előző halhatatlanság elvnek. De hát ez az igazság egy másik darabja.
Idelent mi vagyunk az istenek, a mindenhatók az ember képzeletében, – bár a régiek még jól emlékeztek arra, milyen emberien tökéletlenek vagyunk, – de manapság túl idealista lett a kép. Persze, mert ahogy lejöttek az újak, belekeveredett a rendszerbe a fenti istenkép is.
Eredetileg mi vagyunk a teremtő istenek, azok, akik létrehozták a saját képükre ezt a tökéletlen világot – tehát nem lehettünk tökéletesek mi se, hisz az alkotásunk se lett az. De létezik tökéletesség, és léteznek nálunk sokkal hatalmasabb erők. Van Isten. Csak sokkal nagyobb és sokkal távolibb, mint amit innen fel lehetne fogni. A földi embernek eddig nem volt rá szüksége, hisz neki csak mi tudtunk segíteni, mi értettük őt, a teremtményünket. Az embernek először hozzánk kell eltalálnia.
De egyre több fentről jött él itt, aki nem imádkozhat önmagához. Az ő leckéjük az, hogy találják meg önmagukban az istenit, saját teremtő erejüket, hisz ezt hozták le ide, ezzel kell dolgozniuk. És ébresszék fel a többieket, a régi testvéreket, és ébresszék rá az embert, hogy benne is ott van ez az égi mag. Nekik, a felébredés után szükségük van egy nagyobb, távolibb istenképre, különben túl nagynak képzelik magukat, és elszállnak, megrészegülve saját hatalmuktól. A felébredés komoly veszélyekkel jár. Ha csak önmagára ébred minden régi teremtő, újra ébreszti magában a régi hibákat, sőt a régi dühöt, és képes lehet elpusztítani ezt a kísérleti telepet mindazokért a fájdalmakért, amiket itt át kellett élnie. Megtehetjük, de nem szabad megtennünk.
Fiatalok és kíváncsiak voltunk. Gyerekek, épp úgy, mint a teremtményeink. Játszhattunk, de most már ránk szólt a felnőtt világ: hozzuk rendbe, amit elrontottunk, és ne veszélyeztessük a szomszédságot.
Igen, vannak felnőtt szomszédaink – ők sokkal többet tudnak nálunk, – és még ők sem istenek. Mi meg játékbabákkal és játékkatonákkal szórakoztunk, hogy nagynak képzelhessük magunkat.
A valódi Isten? Ő a megnevezhetetlen. A Minden. Akit földi tudattal úgysem tudunk elképzelni.
Földi istenként itt voltak a természet erői, aztán az ittmaradt teremtők, akik háborúztak, követelőztek, kemény parancsokat adtak, szigorúan büntettek, és közben maguk is bűnöket követtek el, ők, akik bosszút akartak állni ezen a világon.
Aztán itt volt, itt van a hazavezető utat mutató Szeretet Istene, a megbocsátással, a hívással.
Ő tényleg haza hív, és szólít mindenkit, aki az anyag fogságából képes felébredni, és meghallani Őt. Ő valójában Mi vagyunk, a Mi teljességünk, Vele voltunk egyek valamikor, a kettészakadás előtt, és Hozzá visszatérve lehetünk újra teljesek, lehetünk újra önmagunk.
És aztán van az újak, a fentről jöttek iránytűje. Nekik nem haza kell menniük, hiszen onnan jöttek, és amíg nem végezték el a feladatukat, nem vágyakozhatnak tettek helyett. Neki egy külső vezetőjük, új istenük van: a Szabadság és a Felelősség Istene.
Szabadok, mert bármit megtehetnek. Már senki nem fogja a kezüket itt, ebben a világban. Ezért felelősek önmagukért. Senki sem figyelmezteti őket, ha valamit rosszul csináltak. Nincs, aki figyelmeztetné őket! Ilyen alsó szintre a külső világ nem néz le, nem érdeklik az apró-cseprő ügyek, csak a végeredmény. Mint egy egyetemistát, már nem ellenőrzik naponta a tanulását, rábízzák, mit hogyan tanul meg. A végén, a vizsgán majd számon kérik a tudását. És bizony meg is lehet bukni, ha az emberi létet ellustálkodta, eltékozolta az illető.
***
Hogyan kell felébredni?
Nyisd ki a szemed, úgy. De vigyázz, nehogy csak azt álmodd, hogy felébredtél, és közben nyugodtan fekszel tovább az egyre kényelmetlenebb ágyacskádban.
Bármelyik módszer jó lehet, és bármelyik még mélyebbre ringathat az öntudatlanságba.
Ugyanúgy, ahogy az igazság is személyre szabott idelent, a módszereket is csak te találhatod meg önmagadnak. A szomszéd életmentő gyógyszere neked halálos álmot hozhat.
Szabad vagy és felelős az életedért – te is, mint ma már mindenki idelent, bármelyik istent is választottad. A szabadságot és a felelősséget az újak már lehozták ide. Nem kell istenként imádnod, de muszáj törvényként figyelembe venned. Te választasz, mindig te választasz, nem ruházhatod másra az életed felelősségét. Már nem menthet meg téged egy mester sem, bármilyen tökéletesnek is tűnik, attól még a te életed nem jön rendbe, ha elkezded őt utánozni. Önmagadat kell megmentened. Ha egy mester akar felébreszteni téged, az csak még mélyebb kábulatba taszít.
Melyik a jó módszer? Az, amelyiktől felébredsz. Az, amelyiktől teljesebbé válsz.
Légy tudatosabb, – ha eddig túl öntudatlan voltál.
Légy ösztönösebb, – ha eddig túl tudatos voltál.
Légy szabad, – ha eddig korlátoztad önmagad.
Tanulj önfegyelmet, – ha eddig túl szabados voltál.
Légy teljes, légy egész. Azt tedd, ami téged teljesebbé tesz.
Milyen az, amikor felébredsz?
Szabad és felelősségteljes.
Azt teheted, amit akarsz, mert megvan hozzá minden képességed újra, és ha tényleg felébredtél, akkor tudod, mit teszel, mert a felelősségérzeted is megvan a tettekhez.
Az a baj, hogy nagyon sokan félálomban éltek már, és ez veszélyesebb, mint a mély alvás. Olyanok vagytok, mint az alvajárók: felmásztok a tetőre, és még lezuhantok.
A többség a szabadságra ébredt, és élvezi, hogy élet-halál ura lehet, minden tudatosság nélkül, figyelmen kívül hagyva a következményeket. Ők a világra, a többiekre veszélyesek. A másik, kisebb csoport meg a felelősségére ébredt rá, és gúzsba köti magát a szorongásaival. Nem mer semmit se tenni, nehogy ártson, és közben éppen a nem-cselekvéssel hibázik nagyot. Ők leginkább önmagukra veszélyesek, mert akár a halálba is képesek menekülni a kínzó tudati képeik elől, és ezzel persze újra mély álomba zuhannak.
A gyermekeink már teljesen éber tudattal születnek, de ők meg az emlékektől szenvednek. Az örökségüktől. Szabadok és felelősségteljesek a lelkükben, miközben túlérzékenyek és sérülékenyek ebbe az emberi testbe zárva. Hozzák fentről az öntudatot, a teremtő és jóvátenni akaró lendületet, aztán beleütköznek az anyag tehetetlenségébe, és feltámad bennük az ősök dühe és minden fájdalma. Nem könnyű ennyi ellentét között egyáltalán állva maradni. Nem csoda, ha túl könnyen kibillennek az egyensúlyból. Egy vaskályhában könnyű szabályozni a tüzet, de mennyivel nehezebb egy atomreaktort jól működtetni. A mai gyerekek többségének egy ilyen reaktort kell odabent kordában tartania, hogy ne robbanjon fel, sőt hasznos energiát szolgáltasson. Egy reaktort is ki lehet kapcsolni, ám az túl nagy pazarlás. De a működtetése állandó figyelmet igényel, mert a robbanása sokkal veszélyesebb, mint a régi fűtőeszközöké.
Az alvó szülő a meg nem értésével tovább fokozhatja a gyereke feszültségét, míg egy felébredt családban sokat segíthetnek egymásnak: szülők a gyerekeknek, és gyerekek a szülőknek.
A felébredtek között már nincs korkülönbség: mindannyian kortalanok és halhatatlanok vagyunk.
(folytatás a következő fejezetben)
|
