Bali Nóra ANGYALEMBEREK (részlet a regényből)

Benedek szerint a világ:

beszélgetés az Angyalemberek Tanácsában

2005. május 9. hétfő délután, Budapest, Istenhegyi út

– Egy rövid teremtéstörténetet mondok el neked. Ez így, emberi szavakkal csupán mese, de a szimbólumai meg tudják közelíteni a valóságot, hasznos fogódzót nyújtva a földi tudat számára. – A hangja megnyugtatóan csengett, olyan volt, mint egy esti meséhez készülő Mikulás.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte mosolyogva – volt egyszer a Mindenség. Teljes volt, tökéletes, egységes, és jól érezte magát, mert fogalma sem volt arról, hogy más is lehetne. Idő sem volt, hiszen nem volt változás, ami mérhette volna a mulandóságot. Ebben a tökéletes és változatlan világban egyszer csak megjelent a hiány.

Ez az a pillanat, ami megfejthetetlen titok mindig, hogy mi az a parányi kiindulópont, ahonnan elindul az egész létezés. Hiszen a Minden az valójában Semmi is. Amikor minden változatlan, és semmi sem történik, az a Lét és a Nemlét egyszerre. Ezt az állandóságot töri meg a felbukkanó hiány, ami az első pillanatban apró, mint egy elemi részecske, de épp olyan robbanásszerű a hatása, mint a maghasadásnak.

A hiány megjelenésével kettéhasadt a világ. Az egyik része ragaszkodott az eredeti állapothoz, hogy minden rendben, minden szép, jó és tökéletes, és teljesnek érezte magát továbbra is. A másik oldal viszont tele volt hiányérzettel, úgy érezte, semmi sincs rendben, és változásokra vágyott.

Valójában ez a két oldal építi fel a világunk minden elemét. Fekete és fehér, jó és rossz, állandóság és változás, anyag és szellem: mind ebből fakad.

Létrejött tehát a szellemi világ, ami ragaszkodott saját változatlan és tökéletes voltához, – ezt nevezhetnénk mennyországnak is –, és az anyagi világ, tele hiányérzettel és változásvággyal. Ez volt eleinte a pokol, de ebből lett a földi élet is.

Ám a világ sosem csak fekete vagy fehér, mivel minden a Teljességből származik, ezért magában hordozza a másik egy kis darabkáját is. Olyan, mint a jin-jang ábra – mutatott középre, és ott lebegve megjelent az egymásba fonódó fekete-fehér félkör. – A fehérben ott van egy pöttynyi fekete, és a fekete oldal is őriz magában egy apró fehér részt. A Teljességben ott maradt a hiány, hiába érzi magát tökéletesnek, hiszen tudja, hogy már van más is rajta kívül, tehát nem lehet teljes nélküle. A sötét oldal pedig tartalmazza a Teljesség egy új szikráját: a szabad akaratot, a jó és a rossz lehetőségét. A Teljeség nem tud rosszat tenni, nem képes rá. A sötét oldal viszont mindkettőre képes, ettől több, mint a másik.

És mindkét oldal a kezdet pillanatától magában hordozza az iszonyú fájdalmat, a félbevágottság érzését, és az ebből adódó elementáris vágyat a másik iránt. Az Egész felrobbant, és attól kezdve kétségbeesve vágyott az újraegyesülésre. De a szétválás akkora energiát szabadított fel, hogy lehetetlen volt egyszerűen összeragasztani azt, ami széttörött. Csak egy jóval magasabb szinten lehet újra eggyé az egész, és ehhez mindkét oldalnak hatalmas fejlődési utat kell megtennie. Mindegyiknek ki kell fejlesztenie az elveszített, hiányzó részét, és amikor ez megvan, akkor nem két külön egész jön létre, hanem újra a teljesség.  Valójában ez az egész létezés értelme, ha van neki egyáltalán. A végén, ha újra találkoznak, az a Teljesség már sokkal több lesz, mint az eredeti, mert rengeteg tapasztalatot gyűjtött be közben.

Az a legelső kettéhasadás tehát létrehozta az anyagi és a szellemi világot, amely a szétrobbanás után elkezdett újra közeledni egymáshoz. Valahogy úgy, mintha két embert szétlökne a köztük lévő robbanás szele, hatalmas sebességgel kezdenek eltávolodni egymástól a Föld felszínén, aztán elérnek egy határt, ahonnan kezdve már közelednek. Körbefutják a Földet, és az az energia, amely eltaszította őket egymástól, segít nekik újra összeérni.

Mivel az eredeti állapotban egység volt és rend, a lázadó rész a teljes káoszból, amelybe hullott, igyekezett rendszerbe szedni magát, és fejlődni kezdett. Összeálltak az atomok, a molekulák, létrejött az anyag, a csillagok, a bolygók, és köztük a Föld is. Az anyag egyre szervezettebb lett, és egyre tudatosabb. Elindult felfelé, az ég felé. Egy bizonyos szint után élővé vált, növény lett, majd állat, és készen állt arra, hogy magába fogadja, és használni tudja a szellemi kincsét, a Teljesség általa teremtett új darabját, a szabad akaratot. Megjelent a földi ember.

Úgy, ahogy a lenti sík közeledett felfelé, fentről is jöttek lefelé. A szellemi oldalban szintén ott volt az olthatatlan vágy a másik fele után. Ezért az eleinte teljes és homogén világ elkezdett rétegződni, hogy közelebb kerülhessen az anyaghoz, és elmulaszthassa végre saját hiányérzetét. Egyre jobban körülhatárolt szellemi tudatok alakultak ki, istenek, angyalok, hogy koncentrált rezgésükkel meg tudják szólítani az anyagi síkot. Ez egyre többször sikerült is, le tudtak jönni, hatni tudtak az anyagra, formálták azt. Ezzel együtt bennük is megjelent ennek az oldalnak a hatása, konfliktusba kerültek önmagukkal, saját társaikkal, és már egyre kevésbé voltak tévedhetetlenek.

Egy idő után egy-egy szellemi rész képes volt annyira körülhatárolni magát, hogy ki tudott szakadni a szellemi egységből, mint az esőcsepp a felhőből, és belehelyezkedett az anyag legmagasabb szervezettségű edényébe, az emberi testbe. Eleinte még volt egy szoros kötődése felfelé, megmaradt az égi köldökzsinór, de aztán nemzedékek során egyre vékonyodott a kapcsolat, és végül elszakadt. Lezuhantak a földi síkra, de emlékeikben még őrizték a származásukat. Ők voltak az első istenkirályok, majd az uralkodók, hadvezérek, belőlük lettek a társadalmak nemesi, kiváltságos rétegei. Ők az égi emberek, a fentről jövők. De az emberi testben ők is találkoztak a szabad akarattal, és képessé váltak rosszat tenni. Ettől gyengült meg, majd szakadt el az égi kötés. Ezután már zsarnokká váltak, elnyomókká, akik az alattuk állók vállán akartak visszajutni az égbe. Építkezni kezdtek, hatalmas épületekkel, oszlopokkal akartak közelebb kerülni az elveszített világhoz, és amikor rádöbbentek, hogy ez mennyire kilátástalan próbálkozás, látszatmennyországot akartak itt teremteni maguknak, földi gyönyörökkel, kincsekkel, pompával, de csak még jobban az anyagba ragadtak. Ma már szinte teljesen bele is olvadtak a lenti világba, homályos emlékeik vannak csak a származásukról. Elveszítették a kapcsolatot az éggel.

De időnként jön fentről valaki, aki ösvényt vág a sötét űrbe, utat mutat az égi világ felé. Ők a vallásalapítók, a próféták. A mi kultúránkban Jézus volt a legjelentősebb személy, aki lejött emberi testbe, és aztán nagy szellemi erejével kettérepesztette azt a falat, amit az ember a korábbi vallásokkal önmaga és az ég közé húzott.

Az ősi uralkodók, istenkirályok és a próféták után a szentek voltak még a tipikus ég-emberek. Általában elvonultan éltek, időnként átláttak a szellemi síkokra, és gyakran levitálni is képesek voltak imádkozás közben. De a földi életük nem működött, nem volt családjuk, nem volt földi kapcsolatuk, és gyakran súlyos betegségek kínozták őket. Úgy érezték, az anyagi test börtönében élnek, sanyargatták magukat, böjtöltek, megtagadták a földi örömöket, nehogy ezek élvezete meghosszabbítsa az ittlétüket, és túlságosan a földhöz kösse a lelküket. Egész életükben vágytak vissza a mennyországba. Valójában csatornaként működtek, rajtuk át értékes szellemi energia áramlott át a földi világba. Bár ez a szolgálat gyakran korán elégette az emberi részüket, de a létezésük lenyomata itt maradt haláluk után is. Hatásuk olyan, akár egy csatlakozási pont a szellemi világhoz, és a fogékony embereknek gyógyulást, vallásos élményt adhatnak még ma is. A misztikusok, egyes filozófusok, tanítók mellett az ihletett művészek, írók, zenészek, festők tartoznak még jellemzően az ég-emberekhez.

   A világ fejlődése során tehát az anyagi síkról növekszik felfelé az ember, a növény- és állatvilágból kiemelkedve, egyre tudatosabbá, egyre szellemibbé válva, miközben a gyökerei mélyen az anyagba nyúlnak. Másrészt jön fentről az új csapat, nyújtózik lefelé, és szellemi tudásával egyre jobban hatni képes az anyagra. A mai kor azért különleges, mert nagyon közel került egymáshoz a két sík, ezért tömegesen érkezhetnek fentről a lelkek az emberi testekbe anélkül, hogy elszakadna az égi kötelék. Ők a fejükkel vannak az égben, és a lábuk bizonytalanul lebeg a föld fölött. Ha nem tanulják meg letenni a talpukat ebben a világban, egy idő után fuldokolni kezdenek. Ha viszont elveszítik az égi kötődésüket, akkor elsodorja őket a földi világ.

Az ember a kapocs a két világ között. Híd, akin keresztül a két világ újra találkozik. Közben oszlop is, amely fenntartja addig az elkülönülést, amíg nincs kiegyenlített energia a két oldal között, hiszen egy túl gyors egyesülés újra robbanást okozna. A fejlettebbek, akik biztosan tudnak kapaszkodni a saját oldalukba, és stabilan belenőnek a másikba, lassan összekapcsolják a két világot, akár a sebet a varratok, és összeforrasztják azt, ami szétszakadt.

Persze előfordult már többször is, hogy akik azt hitték, eljött az idő, túl korán kinyitották a kapukat a két világ között, és a nagy feszültségkülönbség megint szétrobbantotta a részeket. Aztán újrakezdődött az egész folyamat.

Most újra egy fordulóponthoz érkezett az emberiség. A Vízöntő-kor a felnőtté válás kezdete. Az Oroszlán korszakban, kb. tizenkétezer évvel ezelőtt elindult az a kör, amelynek a következő kétezer év, a Vízöntő-kor a legtávolabbi szakasza. Korábban úgy tűnt, ez egy lehetetlen vállalkozás, ilyen messze eltávolodva a kezdeti állapottól az emberiség nem képes életben maradni, nem lesz annyira önálló, hogy átvészelje ezt az időszakot. Nagy volt az esélye annak, hogy nem tud felnőni a feladathoz, és az eddig megszerzett szellemi hatalommal visszaélve újabb robbanást okoz, elpusztítva önmagát és a világát is.

Nagyjából harminc éve viszont kiderült, hogy mégis sikerült átjutnunk a legveszélyesebb szakadékon. Bár az emberiség rájött az anyag titkára, de ura lett annak. A világvége elmaradt, túléltük a kétezredik évet. Fennmaradt ez a földi világ, mert fejlődőképes, és most már nagy az esélye, hogy a ciklus végén, nagyjából tizenkétezer év múlva megélje az új teljességet, ami ennek az életformának a vége lesz, de aztán majd születik belőle egy újabb.

Most tehát a származását tekintve kétfajta ember él a Földön: égi és földi ember. A föld-emberek értenek az anyagi világhoz, növényekhez, állatokhoz, földműveléshez, állattenyésztéshez, a pénzkereséshez. Erős az önfenntartó képességük, szívós a testük, erősen kötődnek az anyagi világhoz, a materiális dolgokhoz. Fontosak nekik az anyagi javak.

Az ég-emberek a szellemi tudáshoz, szellemi értékekhez vonzódnak, szeretik a művészetet, a szépséget, fontosak nekik az érzelmek. A testük törékenyebb, könnyebben megbetegszenek. Gyakran lehet gondjuk a pénzzel, az anyagi valósággal, a műszaki eszközökkel.

A földi ember biztosan áll a lábán, de beleragadhat az anyagi síkba. Ha hirtelen nagyot ugrik felfelé, elszakadnak a gyökerei, és ha új biztonságot keresve görcsösen belekapaszkodik egy eszmébe, vallásba, akkor elveszíti önmagát.

Az égi ember biztosan érzi a szellemi világot, van hite a túlvilágban, de gyakran nincs hite ebben a földi életben. Meglátja a szellemi értékeket, benne is ott vannak a magok, de gyakran nem képes kibontakoztatni a képességeit az anyagi viszonyok között. Hajlamos a túlzott idealizmusra, eszméket gyárt, kábulatba menekül, drogba, vallásba, fantáziavilágba. Ha pedig megtagadja valódi önmagát, és levágja magát az égi kötelékről, akkor elveszett és boldogtalan lesz az anyagi világ porában.

A föld-emberek többsége a lelke mélyén elégedettséget érez, hiszen jó felé halad, csak hiányérzete van, mert még nem jutott elég magasra. Ezt a hiányt aztán sokan az anyagi világ eszközeivel akarják betölteni.

Az ég-emberek viszont szinte mindig tele vannak bűntudattal. Mivel ők egy tökéletesebb világból kerültek ide, ezért öntudatlanul úgy érzik, hogy valami rosszat tettek, és büntetésül vannak itt. Bennük vágyakozás van, ami hasonlít a hiányérzethez, csak nem düh kíséri, ami tettekre sarkallna, hanem fájdalom és önostorozás. Emiatt is gyakrabban betegszenek meg önemésztő betegségben.

Vannak köztük, akik egészen régi korokban is éltek már, a dinoszauroszokkal egyidőben, mint sok ma született gyerek, akik nagyon vonzódnak ezekhez az őslényekhez. Bennük ott az öntudat és a bukásemlék, és nagyfokú félelem a kudarctól. A fentről jövők jellemzője, hogy számukra a kudarc egyenlő a halállal, ezért szinte rettegnek tőle. Ettől visszahúzódóak is lehetnek, vagy görcsösen sikerre vágyók.

Vannak aztán az egykori első uralkodók leszármazottjai, akiknek valóban jogos a bűntudatuk, hiszen ők egy sokkal fejlettebb szintről süllyedtek le, és gyakran súlyos bűnöket követtek el, visszaéltek a szellemi hatalmukkal. Nekik most újra fel kell fedezniük az erejüket, tanulniuk kell a múltjuk tapasztalataiból, és jóvátenni a régi hibáikat. Ám ők hajlamosak túlzásokba esni, és a régi dicsőséget követelni most, amikor még nem méltóak rá. A legtöbb tévúton járó ezoterikus mester belőlük kerül ki.

A földi embereknek szükségük van a vegyes táplálékra, például a húsra is, mert ez ad nekik erőt, de ez húzhatja le őket a földre. Egészséges esetben mindent ehetnek, de ha elnehezültek, akkor érdemes a könnyebb ételeket választaniuk.

A fentről jövőknek nehéz a földi ennivaló, tanulniuk kell, hogy a testük hogyan bontsa le a tápanyagokat. Ők érzékenyebbek, könnyebben lesznek allergiások. Egészséges esetben hasznos nekik a vegetáriánus táplálkozás, de ha túl lebegősek, ha elszakadtak a realitásoktól, akkor nekik is fontos a vegyes étkezés, hogy a földön tartsa őket.

Mindig az egyensúly a fontos. A hit emeli a földi embert, de be is zárhatja egy merev rendszerbe, ha elveszi a szabad akaratát. Veleszületetten hívő az égi ember, de eltávolodhat miatta a jelenlegi valóságától, ha túlságosan belelovallja magát a szép eszmékbe.

Az a gond, hogy az összes eddigi vallás, eszmerendszer, életmódbeli tanács a földi embereknek szólt, akiknek a hasznára is vált, hacsak nem vitték túlzásba. Az égi emberek mindig kevesebben voltak, illetve amikorra sokan lettek, mint például a nemesi osztály, már régen elszakadtak az eredeti értékeiktől, ezért nekik is fontos lett volna, ha ezekhez az alapelvekhez tartják magukat. De ők gyakran csak a kiválasztottság emlékét őrizgették magukban akkor is, amikor minden mást már elveszítettek az értékeikből.

Ma viszont egyre többen születnek meg az égből, és a földi emberek többsége is félúton jár, ahol a régi, bevált törvények már visszahúzóak lehetnek. Egy kamasz nem élhet gyerekként, mert akkor sosem válik belőle felnőtt ember. Ehhez az átmenethez még nem nagyon vannak könyvek, iránymutatások. Mesterek azért nem, mert a Vízöntő-korban nincs többé mester, nincs alá-fölérendeltség. Azért sincs kész recept, mert egy felnőttnek már független módon kell gondolkodnia, nem pedig a tananyagot visszamondani. Ma a hitét mindenkinek önállóan kell megalkotnia, és kevés az, amit gyermeki szorgalommal másoktól átvesz, mert az már nem ad támaszt az életben.

A Vízöntő-korhoz tartozó ember már nem haladhat széles utakon, de kitaposott, keskeny ösvényeken sem, bármilyen kényelmesek vagy szépek is azok. Meg kell találnia a saját útját. Lassan bezárulnak a régi, Halak korszakbeli kapuk, és mindenki csak az egyedi, személyre szabott ajtaján tud belépni a szellemi síkra. Aki egy mestert követ, az annak az illetőnek a mennyországába jut, ahol ő csak szolgáló lehet a mester lábainál. De ez nem felnőtt boldogság, csupán gyermeki függés egy idealizált apafigurától. 

A Halak korszakban azt mondta a Mester: „Higgy bennem, és kövess engem!” És akkor a gyermeki fejlettségű emberiségnek az volt a jó út.

A Vízöntő-korszakban azt mondja az, akit mások mesternek látnak, és valóban szellemileg érett ember: „Bízz magadban, és járd a saját utadat!” És ma már csak ilyen módon juthatsz feljebb, csak így haladhatsz a felnőtté válás felé.

 A Könyvtár kulcsa eddig csak ég-emberhez került. Eleinte nagyon magas szintű szellemi emberek őrizték, a Himalája csúcsai közt, kolostorokban, majd a későbbi korokban komoly filozófusok, tudósok. Nostradamus volt az egyik olyan ismert könyvtáros, aki a jövőt, a lehetőségeket vizsgálta benne. Ezek persze csak valószínűségek voltak, útvonaltervek. A jövő nincs megírva, de az benne van, hogy ha egy úton elindulunk, és nem térünk le róla, akkor az hova fog vezetni. Régebben jóval kevesebb választási lehetőségünk volt, ma viszont már olyan szabad az ember, hogy bármilyen útról bármikor letérhet, akár jó az, akár nem.

A legutóbbi ismert könyvtáros Edward Cayce volt, az alvó próféta. Ő is az akkori lehetséges jövőt látta a vízióiban, az ezredvégi világvégével. Ez volt az az esemény, amit a hetvenes években átírt az emberiség, mert képes volt letérni a robbanással fenyegető útról. Nem látszott rá nagy esély, de sikerült.

Szinte mindenki azt gondolta, hogy egy ilyen nagy változást csak valamilyen látványos világmegmentő akcióval lehetne elérni. De a Vízöntő-korszaknak nincsenek nagy hősei, ma már nem születik olyan ember, aki messze a többiek fölé magasodna, egyszerűen azért, mert közel az ég. Ma egyetlen ember sem állíthatja magáról, hogy ő óriás a többiekhez képest, hiszen ha valóban az lenne, akkor már beverte volna a fejét a mennyezetbe. Nincs rá hely, hogy magasan a többiek fölött legyen. Már nem születnek mesterek, szentek, vallásalapítók, világmegváltók. Aki ezt mondja, vagy akit ilyennek látnak mások, az téved, esetleg hazudik, vagy egy illúzió rabja.

Tehát úgy tűnt, nincs esély, nincs senki, aki megmenthetné a Földet a pusztulástól. Aztán lassan, fokozatosan kiderült, hogy van remény. Egyre több olyan ember született, aki itt akart élni, akiben együtt volt az erő és a szeretet, aki képes volt egy kicsit szebbé, jobbá tenni a világnak azt a kis szegletét, amelyre hatni tudott. Egyetlen világmegváltó helyett sok száz született, és mindegyik megváltotta a saját kis részét. A világ alig észrevehetően mozdult. Először csak pár millimétert, aztán pár centit, és ez a kis irányváltás elég volt, hogy letérjünk a vég felé vezető útról. A hetvenes évektől egyre nagyobb lett az esély arra, hogy megmarad ez a Föld, bár csak a nyolcvanas évek végére lett biztos, hogy sikerült. Nem lett azonnal tökéletes se a Föld, se az emberiség. Nem tört ki egy mindent elsöprő forradalom, mert az felrobbantotta volna az egész rendszert, de egy kicsit jobbak lettünk, és ez elég volt ahhoz, hogy tovább haladhassunk a fejlődés útján.

Sok, korábban született angyalembernek azért vannak jelenleg komoly nehézségei, mert az eredeti élettervük csak 2000-ig, vagy utána még pár évre szólt. Vészhelyzetre írt forgatókönyvük volt, ami tartalmazta azt, hogy mit kell tenni akkor, ha kataklizmák történnek, hogyan kell embereket menteni, katasztrófákra jól reagálni. Csakhogy a világvége elmaradt, és emiatt sokan toporognak ott, ahol folytatódik az út, az ő térképükön meg a Kijárat szó szerepel. Gyakran értelmetlennek érzik az életüket, kiürültek, depressziósak lesznek. Nemcsak amiatt, mert az eredeti program szerint már nem is kellene itt lenniük, hanem azért is, mert nem volt alkalmuk megtenni azokat a nagyszerű, hősies cselekedeteket, amelyekre tudat alatt egész életükben készültek. Van, aki becsapottnak érzi magát, mint aki keményen edzett az olimpiára, aztán az meg elmaradt.

Sokan azok közül, akik a hetvenes évek előtt születtek, nehezen birkóznak meg ezzel a problémával. Változniuk kell, és egy új sorsot írni maguknak, ami nem könnyű idelenn. Van köztük, aki nem is folytatja az életet, inkább gyorsan befejezi, látszólag minden ok nélkül, hogy új élettervvel jöhessen újra. Vannak, akik önmaguknak gyártanak vészhelyzetet, és súlyos krízisekkel, halálos betegségekkel küzdenek meg, jó esetben sikerrel, hogy valahogy mégis hasonlíthasson az életük az eredeti tervhez. Pedig hasznosabb lenne felismerniük, hogy katasztrófahelyzet nélkül is részt vehetnek az új világ építésében.

Leginkább a most harminc és negyven év közöttieknek kell nagy változtatásokat megélniük. Ők lettek volna a legaktívabbak a katasztrófák idején, és most nehezen találnak magukhoz illő feladatot.

– Én is harminc leszek – jegyeztem meg.

– Igen – bólintott Benedek. – Szerencsére sokan vannak, akik optimistán tippeltek, bíztak a jobb változatban, és a lelkük mélyén becsomagolva megvan az új helyzetre való forgatókönyvük is, csak elő kell venniük. Szerintem te ilyen vagy, csak jelenleg ez a terv is az elakadt tudásodban van.

A nagyjából 1976-86 között született korosztály viszont eleve dupla élettervvel érkezett. Nekik mindkét könyv a kezükben van. Nincs különbség a két változat között, mindkettőben ugyanakkora energiatöltet van, emiatt viszont nehéz megkülönböztetni azokat egymástól. Ezért ők sokkal bizonytalanabbak itt a földön, és időnként összekeverik a lapokat a kétfajta forgatókönyvben. Gyakran próbálnak egyszerre két életet élni, amiből persze általában csak káosz lesz. Fel kell ismerniük, hogy melyik tervük illeszkedik a valósághoz, és végre dönteniük kell az egyik élet mellett, különben a két fél életből sosem lesz egy egész.

Az 1987 utáni korosztályoknak viszont az a gondja, hogy ők azért születtek meg, mert fentről már látták, hogy elkezdődött az új korszak, a világ halad a szabadság felé. Hatalmas lendülettel, tettekre készen érkeznek a földi síkra, és itt döbbenten tapasztalják, hogy nagyrészt még a régi menetrend szerint zajlik a mindennapi élet, és tele van korlátokkal, gátakkal. Az ő élettervük az akadályok nélküli haladásról szól, mint egy vonalzóval megrajzolt, nyílegyenes vonal a térképen. A valóságban viszont azzal szembesülnek, hogy az általuk elképzelt út még nem létezik, és a követendő irány hegyeken-völgyeken, gödrös és szakadékos tájakon vezet keresztül. Emiatt sokan az egész térképet kidobják, elfelejtik, hogy mit akartak elérni, és pótcselekvésként, a szabadság illúzióját fenntartva mindenféle őrültségekkel töltik el az életüket. Mások ahhoz ragaszkodnak, hogy a terv egy könnyen járható útról szólt, tehát elindulnak a legkisebb ellenállás felé, ami viszont itt a földön mindig lejtőt jelent. Ha túl könnyen gurul az életed járműve, az mindig gyanús, amikor pedig már nem is döcög az élet rögös útján, akkor vagy állsz, vagy egy szakadékba röpülsz lefelé.

Az 1987 után születettek feladata tehát felismerni, hogy bár szellemi szinten elkezdődött már a szabadság korszaka, amihez tartoznak, de még nem valósult meg a földi síkon, és nekik az a dolguk, hogy ezen dolgozzanak idelenn. Kövessék a térképükön megrajzolt irányt, és ehhez legyenek hajlandóak átkelni a veszélyes szakadékokon, és megmászni az útjukba eső hegyeket. Eközben pedig építsék meg ők azt az utat, amit szellemi szintről nézve olyan jól láttak.

– És hogy jön ehhez a történethez a Könyvtárosság?

– A Könyvtárhoz eredetileg csak az ég-emberek férhettek hozzá. Ők is hajlamosak voltak a saját érdekeik szerint értelmezni az olvasottakat, de mivel kevésbé kötődtek az anyagi síkhoz, nem tudtak veszélyesen visszaélni vele. Viszont minden fölfelé törekvő föld-embernek nagy vágya, hogy beleolvashasson. Ugyanaz a vágy az, ami miatt az első ember megkóstolta a Tudás almáját.

A felfelé haladó ember egy bizonyos szint után szellemi erővel is tudja uralni az anyagot, mágussá válik. A mágusok, varázslók általában föld-emberek, vagy nagyot bukott ég-emberek. A sokak által keresett titkos tudás könyve, vagy a Bölcsek köve, amire minden alkimista vágyik, az ennek a Könyvtárnak egy-egy része. Ha egy ilyen tudásdarabka föld-ember kezébe kerül, az hatalmat kap az anyagi világ egyes területei felett. A teljes tudással bármit létre tudna hozni, és teljesen elbillenthetné a világ egyensúlyát. Hasonló kockázata volt az atomenergiának is. Korábban már többször megszerezte ezt a tudást az emberiség, de mindig túl korán, és robbanás lett a vége.

Ezért lepődtünk meg a gondolattól, hogy te esetleg föld-ember vagy, és mégis téged választott a Könyvtár. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a te tudatodon keresztül ezentúl a föld-emberek is hozzáférhetnek  a teremtés titkához. De ha valóban ez a helyzet, akkor valószínű, hogy itt az idő rá. Bár a lombikbébi, a klónozás ennek a tudásnak a része, de ezt eddig az ember saját maga fedezte fel, önmagától jött rá. Ha most a Könyvtárat is megkaphatja, ugrásszerű fejlődés indulhat be. Ez elsöpörhet régi értékeket, de hozhat újakat is, és lehet, hogy valóban elég érett már hozzá az ember.

   Elhallgatott. Csend lett.

– Honnan lehetne biztosan tudni, hogy föld-ember vagyok-e? – kérdeztem.

– Nincs egyértelmű jele.  Azok, akik jól élik meg a képességeiket, nagyon hasonlóak. Középtájon a fentről és a lentről jövők is uralni tudják az anyagot, jól használják a bennük levő teremtő erőket. Formálják, fejlesztik a tehetségük szerinti területen ezt a világot. Képesek pénzt keresni szenvedés nélkül, szeretik és értik a természetet, összhangban vannak a testükkel, és jól érzik benne magukat. Élik a földi életet, nem vesznek el benne, de nem is menekülnek tőle. Az életükkel, a személyiségükkel képviselik az egyensúlyt, és mindkét világ értékeit.

   Felmerült bennem egy kérdés:

– Az emberek nem szoktak ott középen találkozni és eggyéválni? Nem ez az igazi szerelmi egyesülés, a duálkapcsolat?

   Éva vette át a szót, ő válaszolt:

– Nem, ez egy komoly tévedés. Vannak, akik beleesnek ebbe a hibába, és tönkreteszik vele az életüket. Ugyanis a feladat: elérni a másik oldalt, és megkapaszkodni benne. Az égből jövőknek meg kell vetniük a lábukat a földön, mert egy idő után fuldokolni kezdenek az égi köldökzsinórtól, a földi embernek pedig fel kell növeszteni a tudatát, a fejét az égbe, mert kevés lesz neki az értelem itt lenn.

Látszólag sokkal könnyebb lenne félúton találkozni, és megspórolni azt a szakaszt, amit a másik ember már megtett. Ez viszont csak két félember kötődése lesz, tele hiányérzettel. Az ilyen személyek úgy érzik, csak a másikkal lehet teljes az életük, és össze akarnak olvadni vele. Ha ez a vágy nagyon erős, feladják az énjük határait, és ezzel kinyitják a kaput az égi és a földi energiák között. Ez valóban katartikus élmény, de ha egy ekkora feszültség két ember között robban, az menthetetlenül elégeti a szereplőket. Ez olyan hőfokú kapcsolat, amit nem lehet egészségesen megélni. Van, amikor csak az egyik fél pusztul bele, de a másik is életre szóló égési sebeket szerezhet. Tragikusabb esetben a gyengébb a halálba is magával rántja a társát, hogy legalább ott egyek lehessenek. A legendás és végzetes nagy szerelmek és a bűnügyi krónikák hétköznapi féltékenységi tragédiái egyaránt ilyen találkozásokból születnek.

– Ez történt akkor – fűzte hozzá Léna –, amikor Ruttkai Éva, a fentről jövő Tündérkirálynő találkozott a mágusi föld-energiákkal birkózó Latinovits Zoltánnal. Nehéz lett volna elkerülni ezt a kapcsolatot, de lehetetlen volt jól megélni.

   Elgondolkodtam. Úgy tűnt, nem csak a világképemet, hanem a párkapcsolatról szóló nézeteimet is módosítanom kell. Megjelent bennem egy halvány gyanú, hogy talán azért félek a szerelemtől, mert valahol mélyen azt hittem, hogy abba bele szoktak halni. De ezek szerint lehet, hogy van más variáció is.

– Szerencsére létezik valódi duálkapcsolat is – mondta mosolyogva Sára –, de annak fontos jellemzője, hogy hiányzik belőle a kényszerítő erő. Ha gyötrelmes vágyat érez az ember a másik után, ha úgy érzi, az élete múlik azon, hogy ők egy pár lehessenek, mert különben nincs értelme a létének, akkor az nem szerelem, bármilyen szépeket is írtak erről a költők. Az csupán a hiány. Az ilyen őrülten szerelmes ember nem a másik személyt szereti, pusztán annak azokat az energiáit, amiből neki kevés van. Ilyenkor a másikat valójában eszközként akarja használni a saját boldogsága érdekében, akárcsak a vámpír az áldozatát.

Minden kapcsolatban el kell gondolkozni azon, hogy valóban társak vagyunk-e, vagy csupán saját hiányaink pótlására szereztünk valakit. Amikor két, ellenkező irányba fejlődő ember túl szorosan kapcsolódik össze, az akkor sem lesz igazán szeretetteljes kötődés, ha nem olvad össze a két ember, és elmarad a robbanás. Ilyenkor ugyanis vagy az alul állóra hárul a kettős teher, és úgy érzi, a másik az ő vállára nehezedik, ő pedig rogyadozik a súly alatt, vagy pedig a fentről jövő fuldoklik attól, hogy a levegőbe emelve ő húzza felfelé a társát. A nagy konfliktus pedig abból adódik, hogy ha bármelyikük fejlődni szeretne, akkor kiderül, hogy a másik az útjában áll, és akadályozza őt. Nagyon kemény csaták alakulhatnak ki az ilyen helyzetekből, amikor azt érzi valamelyik fél, hogy a partnere áll az ő boldogsága útjába. És igaza is van, de erről nem a másik ember tehet, hiszen közös választás volt. Muszáj eltávolodniuk egymástól, hogy végre mindegyikük haladhasson a saját útján. Szerencsés esetben a kapcsolatot is fenn lehet tartani, de az sosem lesz annyira mély, mint amiről eredetileg álmodtak.

– És honnan lehet felismerni, melyik a jó kapcsolat?

– Arról, hogy nem hiányt érez az ember, hanem bizonyosságot – mondta Benedek, és gyengéden megsimította a mellette ülő Sára karját. – Amikor nem azt érzi az ember, hogy nem tud élni nélküle, hanem azt, hogy nagyon szeretne élni vele. Amikor szereti azt a másikat, az erényeivel és a hibáival együtt, mellette akar élni, és nem akarja megváltoztatni. Sőt, a magam részéről a hibáit még jobban is szeretem, mint a jó tulajdonságait – tette hozzá huncut mosollyal. – Mert akkor biztos lehetek benne, hogy egy ember mellett élek, földi boldogságban, és nem csak álmodom a mennyországot, amiből bármikor felébredhetek. – Mosolyogva egymásra néztek Sárával, és olyan szeretet áradt a tekintetükből, hogy irigyelni kezdtem őket. Lehet, hogy mégis megérné megkockáztatni azt a szerelmet, ha ilyen békés boldogság is kisülhet belőle.

Éva folytatta a magyarázatot:

– A valódi párkapcsolatban két oszlop magasodik egymás mellett. Mindkettő szabadon áll, egyik sem támaszkodik a másikra. Lehetnek egy irányba növekvők, és ilyenkor egy idő után elkezdenek hasonlítani is egymásra, akár a testvérek. Amit ideálisnak nevezhetünk, az a föld- és ég-emberek közti kapcsolat, de összeolvadás nélkül. Ők nagyon sokat segíthetnek egymásnak, hiszen a társuk abba az irányba halad, ahonnan ők jöttek. Az ilyen kapcsolatok erősítik az egész világot, pedig ezek gyakran hétköznapinak tűnő, békés, csöndes házasságok, ahol nem dúl látványos nagy szenvedély.

Ma még kevés az igazán fejlett ember, aki egyedül tudja összekötni az eget a földdel, bár az új nemzedék nagyon igyekszik – mosolygott Rékára. – Addig azonban nagyon fontosak azok a párok, ahol két, ellentétes irányból érkező, kiegyensúlyozott, önálló ember él egy szilárd kapcsolatban. Ha külön-külön nem is érik el még a másik oldalt, de egymás mellett állva így is képesek stabilizálni a világ hozzájuk tartozó részét. Elég sok ilyen kapcsolat megfelelő biztonságot jelent a világnak a legzavarosabb időkben is.

   Igyekeztem rendszerezni magamban az eddig hallottakat.

– Akkor a fentről jövők az angyalemberek?

– Általában igen, hiszen nekik egyszerűbb a dolguk – mondta Benedek. – Ők eleve a szellemi részükkel azonosítják magukat, csak meg kell őrizniük ezt az emléket a megszületés után is. De emiatt nem könnyű emberré válniuk, és sokan közülük sérültek lesznek a földi világban. Megfelelő fejlődés után a föld-emberek is elérik azt a szintet, amikor eggyé tudnak válni az angyali részükkel. Ez manapság már egyre gyakoribb, és jelenleg nagyjából minden ötödik angyalember lentről indult.

Ha osztályokba szeretnéd sorolni a bolygónk lakosságát – nevetett rám, és felemelt ujjain számolni kezdte – akkor származás szempontjából vannak föld-emberek és ég-emberek, fejlettségi szint szerint átlagemberek, angyalemberek, illetve olyanok, akik a Másik Oldalhoz csatlakoztak. Korszak szempontjából kétezer éve itt élnek már a Halak emberek, és most érkeznek a Vízöntő emberek tömegei.

A tudatra ébredés helye szerint vannak, akik a Földön ébredtek fel, a Földszülöttek, és vannak, akiknek a szellemi gyerekkora más csillagokhoz tartozó bolygókon zajlott, őket nevezhetjük Csillagszülötteknek. A fentről és lentről jövők felosztása náluk is létezik. A más világokból érkező lelkek közül vannak az anyagi világ tökéletesítését ismerők, a tudósok, feltalálók, technikai zsenik, és vannak gyógyítók, művészek, a szellemi világ üzenetét hozók. – Kezdtem összezavarodni. Benedek egyre gyorsabb ütemben folytatta. – Földi kategóriákban pedig vannak férfiak és nők, aztán gyerekek, felnőttek és idősek, vagy orvosok és kőművesek, meg egyéb szakmákhoz értők, magyarok, svédek, brazilok, kínaiak és még számos nemzet fiai… – Egy gyors mozdulattal széttárta az ujjait, és a kezei közül színes szappanbuborékok szálltak fel a levegőbe. Csillogtak egy ideig, majd szétpukkantak. Benedek együttérzően mosolygott rám:

– Tudom, hogy szeretnéd megérteni végre a világot, de végezetül el kell, hogy szomorítsalak. A legtökéletesebb elmélet sem tudja értelmezni az egészet. Nincs olyan példázat, olyan elv vagy szisztéma, amivel pontosan leírhatnánk azt a bonyolult rendszert, ahogy a világ létezik. Még ez az angyalember fogalom is nagyon sokféle személyt jelenthet, hiszen mindenki teljesen egyedi módon éli meg az adottságait. A világ értelmezéséről nem is beszélve. Sok könyv szól a világ felépítéséről, működéséről a Könyvtárban, de sajnos nincs egyetlen olyan sem, ami a Végső Nagy Igazság címet viselné. Amelyek korábban ezzel próbálkoztak, azokra már mind ráragasztották a címkét, hogy „elavult változat”.

Vedd úgy, hogy ez az egész Mindenség egy nagy, színes tintapaca, amibe mindenki azt magyaráz bele, amit akar. Bármit beleláthatunk, csak a fantáziánkon múlik. Mindenkinek igaza van, annak is, aki csak a nagy, tarka foltot látja belőle. Akkor, amikor az ember meg akarja határozni a helyét ebben a pacában, szüksége van egy kijelentésre, hogy például ez az egész olyan, mint egy tavirózsa három békával, és ő a második béka bal combja fölött másfél centivel helyezkedik el. És igaza lesz. De egy másik ember egészen mást láthat bele, és neki is igaza van. Csak ne akarjuk a saját látomásunkat a másikra erőltetni.

Szóval hiába meséltem neked itt szép történeteket és elveket, nem a valóságról volt szó, mindez csak az én nézetem a tintapacáról. De gondolatébresztőnek azért jó lehet. Hátha neked is sikerül valami érdekes képet kihoznod ebből a kusza látványból.

   Bár rengeteg információ kavargott bennem, és kissé elveszve éreztem magam, de Benedek kijelentése inkább felszabadított. Lehet, hogy nem fogok mindent érteni ebből az új világból, de nyugodtan kitalálhatom, milyennek akarom látni ezt az egészet. Nem egyetlen jó megoldást kell görcsösen keresnem, hanem találni egy nekem tetszőt.

 (folytatás a következő fejezetben) 

 Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu