Vacsora Péter barátaival
2005. május 10. Budapest, Apostol utca
Péter felemelte a fejét, mint aki hall valamit.
– Vera szólt, hogy kész a vacsora, mehetünk.
Kikapcsolta a DVD-t meg a számítógépet, és elindultunk. Nem a kertbe vezető bejárathoz mentünk, hanem egy kis folyosón át ahhoz az ajtóhoz, ami a kapualj alatt nyílt. Az udvar túloldalán hívogatóan tárva volt az egyik lakás ajtaja.
A küszöböt átlépve a gyereksereg megint megrohanta Pétert, sorban megmutatták neki a legújabb rajzaikat. Ő komoly arccal alaposan megnézte mindegyiket, megjegyzéseket fűzött hozzájuk, aztán a gyerekek a boldogan ugrándozó kiskutyával együtt visszavonultak a gyerekszobába.
Beléptünk az étkezőbe, ahol természetességet sugárzó, skandináv stílusú volt a berendezés. A pulttal elválasztott konyharészen Vera kenyeret szelt egy másik nővel, mellettük az ablakban kis színes cserepekben fűszernövények zöldelltek. Az asztal mellett András beszélgetett egy férfival. Köszöntünk, aztán bemutatkoztunk egymásnak a két emberrel, akiket még nem ismertem: Vera férje, János, és András felesége, Juli.
– Még egy pár lakik itt a házban, Mátyás és Anna. Ők most Borneó dzsungelében vezetnek egy kéthetes kalandtúrát a Baraka szervezésében – mondta Péter.
– Az igazán érdekes lehet. Mi az a Baraka?
– Egy kalandtúrákat szervező utazási iroda – felelte Péter –, Diana is gyakran visz náluk csoportokat fel a hegyekbe. A túravezetőik és a résztvevők is szinte mind Vízöntő angyalemberek, és nagyon jó barátaink vannak köztük. Mátyással többször jártunk együtt Új-Zélandon, és ezen a Borneó-túrán is voltam velük tavaly, ami igazi őserdei kaland volt. Több nemzeti parkban jártunk, láttunk orángutánokat, csónakáztunk a folyókon, aludtunk a bennszülött törzsek házaiban, és mindenféle helyi specialitást ettünk, amit ők készítettek el nekünk a szabadban. Eljutottunk több különleges barlangba is, az egyikben körülbelül kétmillió denevér él. Sokat gyalogoltunk az őserdőben, de a legérdekesebb élmény az volt, amikor a lombok között, húsz-harminc méter magasan kiépített, kötelekből és pallókból álló függőhidakon sétálhattunk. Ott jártunk, ahol a madarak meg az orángutánok közlekedtek, és átélhettük, hogy onnan fentről mennyire más a látvány és az érzés is. A dzsungel mélyén haladva az ember nagyon kicsinek és elveszettnek érzi magát a hatalmas fatörzsek és sűrű bokrok között, mintha ráborulna az élővilág bősége, aminek ő csak egy apró összetevője. De a fák koronája között sétálva valami lebegő szabadság és határtalanság tölti el az embert. Talán az orángutánok is ezt érzik ott fenn, hogy övék az egész erdő, és az egymáshoz hajló hatalmas faágak az ő főútvonaluk. Végül a párás, és azért elég fárasztó dzsungeltúrák után az utolsó napokban az egyik kis paradicsomi sziget tengerpartján pihentük ki magunkat, és jót búvárkodtunk a trópusi tengerben.
– A Baraka tipikus példája annak, hogyan működik jól egy Vízöntő-kori szervezet – mondta János. – A nevük egy ősi szufi szó, ami életesszenciát, az élet lényegét jelenti. Kilenc éve páran azért szervezték meg az első túráikat, mert nem volt olyan utazási iroda, amelyik nekik megfelelő programot kínált volna. Ők úgy gondolták, hogy az a valódi kaland, ha az ember hátizsákkal, saját lábán fedezi fel azokat a természeti szépségeket, ahova nem vezet autósztráda. De egyrészt egy jó csapattal teljesebb az élmény, mintha csak pár ember gyalogolna együtt, másrészt gondoltak azokra, akik hozzájuk hasonlóan szeretnének kirándulni, de nem találnak hozzá társakat. A résztvevők ma is főleg fiatalok, gyakran egyedülállók, akik nem is mennének el egy hagyományos utazási iroda programjára, mert ott kilóg a csoportból az egyedül utazó ember. A Barakánál viszont azért alakul ki igazi csapathangulat, mert náluk nem szakad különálló párokra a társaság, hanem az út során egy közösséggé olvadnak össze. Mi is gyakran megyünk velük, és mindig találunk új barátokat.
Én pszichológusként, szakmai szemmel is nézem ezeket a helyzeteket. Ugyanis az a véleményem, hogy manapság az önismerethez sokkal hatékonyabb út az, ha egy őszinte, egymásra figyelő közösségben csinál valamit az ember, ha próbára teszi az erejét, mint a korábbi módszerek, a befelé fordulás, meditáció meg önelemzés. És mivel ezek a kalandtúrák a tapasztalataim szerint nagyon jó személyiségfejlesztő hatással járhatnak, ezért egyes pácienseimnek receptre fel szoktam írni, hogy melyik túrára lenne érdemes elmenniük. Aki megfogadja a tanácsot, az gyakran már csak azért jön vissza, hogy megköszönje, mert közben más szemmel tudott nézni a problémájára, és rájött a megoldásra nélkülem is.
– Hát igen – nevetett Péter –, János kissé különös pszichológus, és a szokatlan módszerei azért nem mindenkinek felelnek meg.
– Na jó, azért szoktam hagyományosabb módokon is segíteni, de az jóval hosszadalmasabb. És ott mindig az a problémám, hogy nehéz eldönteni, az elért eredményből mennyi az én hatásom, és mennyi a páciens saját érdeme. Ilyenkor bennem megmarad a bizonytalanság, hogy vajon hasznos volt-e, amit csináltam, valódi személyiségváltozás jött-e létre, vagy a legközelebbi problémahelyzetnél már megint rám fog szorulni a másik. Ez persze a segítő szerep tipikus problémája. Akinek az élet göröngyös útján eltörik a lába, mert belelépett egy gödörbe, annak valóban szüksége van egy mankóra. Az első kérdés az, hogy mankóként vajon csak abban segítek, hogy eljusson egy másik helyre, vagy a lába is gyógyul közben. Az igazi eredményt viszont az jelenti, ha valaki fel tudja ismerni, miért lépett bele abba a gödörbe, és legközelebb majd képes lesz kikerülni.
Én még mindig ingadozom két szélsőség között. Egyrészt ott van bennem a Halak-jellegű segítségnyújtás vágya, ami szerint „ne szenvedj, te szegény ember, add csak ide a problémádat, majd én megoldom, hiszen én jobban értek hozzá”, másrészt meg a Vízöntő-nézet szerinti elv: „a te gondod, te csináltad magadnak, csak te oldhatod meg”. Azt hiszem, hogy én eredetileg a Halak korhoz tartozom, de közben rájöttem, hogy az a fajta segítségnyújtás nem elég eredményes. Fiatalkoromban szerettem volna feláldozni magamat valamilyen szent cél érdekében, az emberek segítésére fordítani minden erőmet, mert az olyan kétségek nélküli, nagyszerű életcélnak tűnt, csak persze nem találtam megfelelő, tökéletes lehetőséget ehhez. Harminc évesen csalódások és kudarcok sora után, félbehagyott teológiai tanulmányokkal és bizonytalan pszichológusi próbálkozásokkal a hátam mögött még mindig azt kerestem, hogy mit is kellene tennem. Aztán szerencsére találkoztam Verával, és rajta keresztül ezzel a csapattal. Rájöttem, hogy a világnak nem mártírok kellenek, hanem tanácsadók, útjelző táblák, amelyek mutatják a jó irányt, de senkit sem cipelnek el a hátukon a célba. Azóta ezt az elvet próbálom alkalmazni a végre megtalált, pszichológus szakmámban, de állandóan figyelem magam, mert tudom, hogy bármikor visszacsúszhatok a régi hibáimba, vagy kompenzálásként túl szélsőségessé válhatok.
– János hajlamos kissé túlbonyolítani az életét, és eltévedni a fejében kavargó elvek és vágyak között – mondta mosolyogva András. – De olyankor mi is felírunk neki egy-egy érdekes túrát a világ szép tájaira, ahonnan aztán felfrissülve és kitisztult fejjel érkezik vissza. Tavaly nyáron Izlandon volt a Barakásokkal, ami után szinte más emberként jött haza, alig ismertünk rá. Hónapokig nem tette fel azt a kérdést a vacsoraasztalnál, hogy vajon az aznapi páciensének jól segített-e, nem kellett volna mégis máshogy megközelítenie a problémát?
Az emlékektől az előbbi komolysága helyett már János is könnyedebben mosolygott:
– Hát Izland tényleg hatalmas élmény volt, el is döntöttem, hogy pár évente vissza kell térnem oda. Ott van minden, amire vágyom, a tűz, a víz, a vulkánok, a gejzírek, a hatalmas gleccserek. És közben egy olyan hatalmas természeti erő árad a földből, ami még az én labilitásra hajló lelkemet is alig egy hét alatt helyrerázta. Dimmuborgir lávalabirintusa pedig mintha a lelkem belsejét jelképezte volna. Ez egy kétezer évvel ezelőtti lávakitörés maradványa, ami egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Az, hogy oda bemerészkedtem, majd épségben kijöttem, nekem felért egy önismereti tréninggel. Pedig ez nem is egy nehéz túra, de én valamiért úgy éltem meg, mintha a saját poklomba szálltam volna le, majd pedig azon túljutva feltámadtam. Tudom, hogy furán hangzik, de nekem ez az élmény valóban nagyon sokat segített. Az ilyen személyes tapasztalatok miatt javaslom gyakran másoknak is magam helyett a Barakát. Sokkal szórakoztatóbb és gyakran jóval hasznosabb megmászni egy vulkán gőzölgő lávamezejét, mint egy pszichológus székében páciensként ücsörögni. De persze tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenkinek van erre pénze, bár egy hosszabb terápia ára már nagyjából annyi, mint egy-egy ilyen út.
– Azt azért szögezzük le – szólt közbe Péter –, hogy a többségünk nem gyógyulni akar ezeken az utakon. Nekünk egyszerűen jó élmény felfedezni ezeket a természeti szépségeket egy életvidám társasággal, aminek mindig nagyon vegyes az összetétele. Ebbe a csapatba pedig belefér egy-két János-típusú, önboncolgatásra hajlamos ember is, akik a sziklák megmászása közben a lelkük gyógyítgatásával is foglalkoznak. Amúgy nemcsak ezek a távoli tájak az érdekesek. Sokat túrázunk Erdélyben, a környező országokban is, és vannak a Barakának hétvégi magyarországi túrái is. Jártál már a Kőszegi-hegységben? Nekem az az egyik kedvenc helyem.
– Nem, azt hiszem nem jártam ott, bár nem igazán emlékszem – feleltem. A kérdés előhozta a saját problémámat, a hiányzó emlékeimet. Péter észrevette, hogy elkomolyodtam, és vigasztalóan megsimította a karomat.
– Ne búsulj már – mondta vidáman András. – Amilyen jól helytálltál ma délelőtt Lucifernél, szerintem hamarosan sikerül visszaszerezned az emlékeidet is. Aztán jöhetsz velünk Erdélybe, a Retyezátra, az majd gatyába rázza a te lelkedet is!
Elnevettük magunkat, jólesett a tréfás bíztatás. Már én sem láttam olyan nagynak a feladatot, bíztam benne, hogy valahogy majdcsak megoldom, és közben meg egyre több hozzájuk hasonló, érdekes emberrel találkozhatok.
A beszélgetés közben Vera és Juli megterítették az asztalt, most pedig odahozták a sütőből kivett, gőzölgő rakott krumplit két nagy jénai tálban, és letették középre.
– Ez gombával készült a vegetáriánusoknak, a másik meg kolbásszal a húsevőknek – mutatott a tálakra Vera.
– És a kolbász is igazán jó, mert tanyán nevelt mangalica húsából készült – mondta András.
Mindkét tálban étvágygerjesztően illatozott az étel. Sorban mindenki szedett belőle. Én a gombás változatot kóstoltam meg, olyat még nem ettem.
– Van kenyér, ha kérsz hozzá – nyújtotta felém a kosarat Vera. – Ezt is én sütöttem, tönkölylisztből, és napraforgómag is van benne.
Vettem egy szelet kenyeret, és mindannyian elmélyülten enni kezdtünk. Jóízű volt a gombás rakott krumpli, és finom a házi kenyér. Evés közben kevés szó esett. Amikor végeztünk, mindenki megdicsérte a szakácsnőt, Vera és Juli elvitték a tányérokat, aztán beszélgetni kezdtünk.
– Ti hogy álltok a vegetáriánus táplálkozással? – kérdeztem Julit, mert láttam, hogy ő és a férje is a gombás ételből ettek.
– Nálunk András hozta be a nézetet a családba – felelte –, és most csak a fiúnk ragaszkodik a húshoz.
– Saját tapasztalatom alapján jöttem rá, hogy nekem jót tesz a hús nélküli táplálkozás – mondta András. – Gyerekkoromtól kezdve gyakran voltak hurutos betegségeim, homloküreg-gyulladásom, és húszévesen ki akarták venni a mandulámat, mert akkor már szinte havonta begyulladt. Én alapvetően racionális gondolkozású ember vagyok, közgazdász a szakmám. Hallottam korábban is a reformtáplálkozásról, de nem sokat foglalkoztam vele. Viszont nem tartottam normális dolognak azt, hogy állandóan gyulladásokkal küszködik a szervezetem, miközben egyébként egészséges vagyok. Úgy gondoltam, ha az orvosok nem tudnak mit kezdeni velem, akkor nekem kell megkeresnem az okokat. Elolvastam jó pár könyvet, tartottam léböjtöt, majd elhagytam az ételek közül a húsokat és a tejtermékeket. Pár héten belül megszűnt minden panaszom. Ez annyira hihetetlen volt, hogy újra elkezdtem húst enni, mert nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszerű a megoldás. Alig egy hét után újra dagadt volt a mandulám. Látványosan meggyőződhettem róla, hogy ez okozza a bajomat. Azóta nem eszem húsfélét, és csak nagyon kevés tejterméket. Ennek már tizenöt éve, és azóta még csak náthás sem voltam.
Az is kiderült, hogy az indulataimat is jobban tudom kezelni ezzel a táplálkozással. Én korábban úgy gondoltam, ha valamit nagyon fontosnak tartok, azt emeltebb hangon is közölhetem másokkal. Vagyis gyakran szoktam üvöltözni, természetesen csak a nemes cél és a jobb érthetőség miatt – mondta mosolyogva. – A nézeteim és az elkötelezettségem azóta se változott, de már nem okoz gondot, hogy megmaradjak a normális hangerőnél.
Amikor összeköltöztünk Julival, ő elkezdte tanulni a reformételek receptjeit, és aztán hamarosan olyan jól főzött, hogy ő is ezeket ette. Közben kiderült, hogy nem mindig egyszerű beszerezni a megfelelő alapanyagokat, igény pedig lenne rá. Úgyhogy végeztem egy kis piackutatást, aztán belevágtunk egy saját cégbe. Ma már nagykereskedőként forgalmazom a biotermékeket, exportálunk külföldről is, és most igyekszem előkészíteni, hogy egyes igazán jó magyar termékekkel mi is megjelenhessünk az európai piacokon.
– Én reklámgrafikus és kiadványtervező vagyok – folytatta Juli. – Eredetileg is volt egy kis családi nyomdánk, és most a bionagykereskedés mellett a reklámanyagokat is saját magunk tudjuk nyomtatni. Én nem vagyok szigorú vegetáriánus, ha időnként megkívánom, akkor eszem húst is. Nekem korábban sem volt semmi bajom tőle, úgyhogy én nem érzek különösebb nagy változást. Inkább az ízek miatt szeretem a reformételeket. Sokkal valódibbnak érzem őket, mint a hagyományosakat.
Amikor megszületett Marci, a fiúnk, úgy gondoltam, neki is jót tesz, ha eleinte nem kap húsfélét, aztán majd nagyobb korban eldönti, hogy melyik ételt szereti. De ő elég gyorsan döntött. Másfél éves volt, amikor Veráéknál megrohanta a bevásárlókosarat, biztos kézzel kiválasztotta a felvágottat, és elkezdte magába tömni. Amikor ki akartam venni a kezéből, olyan üvöltést csapott, hogy azonnal nyilvánvalóvá vált, ő ehhez ragaszkodik. Azóta nagy boldogan eszi a húst, időnként még kenyér nélkül is. De szerencsére neki nincs tőle baja, egészséges. Jár karatézni abba a sportkörbe, ahol az apja is tanult.
– Nálunk is vegyes a család – vette át a szót Vera. – Én tizenéves koromtól vegetáriánus vagyok, ahogy egyelőre a gyerekeink is azok. Viszont kiderült, hogy Jánosnak fontos a hús.
– Én megpróbáltam az átállást többször is, hiszen Vera igazán jókat főz, és mindig nagyon ízlik, bármilyen ételt készít. Sőt, engem határozottan vonzott az az elv, hogy így természetesebb, talán tisztább állapotú ételeket ehetek. De sajnos azt vettem észre, ha hosszabb ideig nem eszem húst, akkor túlzottan felerősödik az érzékenységem. Bennem eleve nagy a segíteni vágyás és az együttérzés, és amikor vegetáriánus étrendet tartottam, akkor gyakran engem jobban megviselt a probléma, mint azt a pácienst, aki felkeresett. Volt, hogy alig tudtam a könnyeimet visszatartani, amíg elmesélte a történetét. Pedig nem azért jött hozzám, hogy együtt sírdogáljunk a szomorú sorsán, hanem azért, hogy megoldást találjunk. Persze fontos, hogy a segítő is kimutassa az érzéseit, de ha azt látja a tanácskérő, hogy engem teljesen megrendít az, amit hallok, megrémül, hogy milyen nagy a gondja. Nekem hinnem kell abban, hogy senki sem találkozik nagyobb problémával, mint amit megoldani képes, és ezt hitelesen és határozottan kell a másik felé képviselnem. Hiába mondom könnyektől elcsukló hangon, hogy szerintem ezt ő biztosan rendezni tudja, nem leszek túl meggyőző. Szóval úgy tűnik, engem az állatvilágból jövő energia tud megtartani azon a határon, hogy kellően érzékeny legyek, de ne érzelgős.
– Juliék példájából tanulva, én egyéves kor körül mindkét gyerekünket megkínáltam hússal. Gergő eleinte megette nagy ímmel-ámmal, de aztán, ahogy nagyobb lett, kiválogatta a tányér szélére, és ott hagyta. Nem erőltetjük. Látja, hogy az apja eszi a sült húst, volt úgy, hogy ő is megkóstolta, de aztán egy falat után otthagyta. Pankával több gondunk volt, ő eleinte szopni sem akart. Tipikus indigó gyerek, ahogy a mai angyalemberek egyik csoportját az ezotériában nevezik.
Mindkét gyerekemet itthon szültem, mert ezt tartottam természetesnek. Gergő könnyen, minden gond nélkül érkezett meg, pedig bennem azért megvolt az első szüléssel együtt járó bizonytalanság. Pankánál már magabiztosabban készültem a nagy eseményre. Méhen belül nagyon jól el tudtunk beszélgetni, úgy éreztük, minden rendben fog menni. El is kezdődött a szülés, de jóval lassabban haladt, mint Gergőnél. Úgy tűnt, Panka még a szülés alatt is azon gondolkozik, hogy talán nem is kellene kibújnia. Már szinte mindent megpróbáltunk, beszéltem hozzá én és az apja is, jöttek a baráti körből is segítők, de nem nagyon tudtunk hatni rá. Amikor másfél napos vajúdás után lassulni kezdett a szívhangja, felmerült, hogy be kell mennünk a kórházba, és lehet, hogy császármetszésre lesz szükség. Ezt persze nem szerettem volna, de akkor már én is azt gondoltam, hogy tenni kell valamit. Alighogy ezt eldöntöttük, felgyorsultak a fájások, és alig tíz perc múlva, szinte rohamtempóban kibújt Panka. Nem látszott rajta semmi a hosszú vajúdásból, még csak lila sem volt a bőre. Vett pár kicsit nyöszörgős levegőt, de nem sírt. Tágra nyílt szemmel alaposan megnézett minket, majd lecsukta a szemét, és aztán hetekig csak résnyire volt hajlandó kinyitni.
Jó baba volt, de túlságosan is nyugodt. Szopott pár kortyot, majd aludt, vagy a hosszú szempillái alól csendesen és gyanakodva figyelte ezt a világot. Csak lassan volt hajlandó megérkezni közénk. Ma is leginkább a bátyjához ragaszkodik, úgy tűnik, őt követve igyekszik megtanulni, hogyan kell gyereknek lenni. Eleinte a súlya is lassan gyarapodott, hiszen alig evett. A pépes és darabos ételeket még nagyobb korban is alig akarta elfogadni, szinte csak folyadékot ivott. Szerencsére sikerült a gyümölcslevek mellett zöldségleveket is adni neki. Ha kanállal valami olyat tettem a szájába, ami nem ízlett neki, akkor sem köpte ki, hanem kinyújtotta a nyelvét, és úgy tartotta addig, amíg le nem töröltem róla az ételt. Úgy viselkedett, mint egy kis királykisasszony.
Ő most is nagyon válogatós, ha az apja valamilyen erősebben fűszeres felvágottat eszik, elhúzódik az asztal túlsó végébe. Ha ilyen étel után János közel hajol hozzá, vagy megpuszilja, eltolja magától, és azt mondja neki, hogy „farkas szagod van, apa.” Ő valószínűleg felnőttként sem lesz húsevő.
– Egyébként egyikünk sem azért lett vegetáriánus, mert sajnáljuk megenni az állatokat – mondta András. – Minden életet tisztelünk, a növényit és az állatit is. Én tudatában vagyok annak, hogy amikor a csírázó búzát eszem, éppen egy maroknyi életet veszek el azért, hogy a sajátomat tápláljam. Azt gondolom, ha ezzel az élettel én jól gazdálkodom, nem pazarlom el, akkor bennem a búza ereje fejlettebb szintre tud kerülni, egy magasabb rezgést él meg, mint eredeti formájában. És ugyanezt gondolom az állatokról is. A háziállatok többsége abból a gyakorlatias célból születik meg, azért tenyésztjük őket, mert táplálékforrást jelentenek nekünk. Ha az emberiség nem enne húst és egyéb állati eredetű ételt, akkor kihalna a tyúk, a liba, nem lennének disznók sem. Azt persze én is nagyon lényegesnek tartom, hogy megfelelő életük legyen az állatoknak, ezért is forgalmazunk állatbarát gazdaságokból származó tojást, csirkét, disznóhúst és biotejet. De túlzásnak tartom azt, hogy úgy éljünk, hogy egyetlen más élőlénynek se okozzunk semmilyen problémát, hiszen az a növények vegetálása lenne. Az ember ezen a földön a legmagasabb rendűen szerveződő életforma, és minden anyag arra vágyik, hogy fejlettebb szintre jusson.
Értelmetlennek tartom azt az évenkénti felzúdulást is, ami szerint barbár dolog megvenni a szegény kivágott karácsonyfákat, helyettük inkább cserepes fenyőfát vásároljunk, hogy ne legyünk bűntársak az erdők elpusztításában. Tipikus városi duma. Egyrészt, mit csinálnánk azzal a rengeteg cserepes fenyővel, hova ültetnénk? A mi éghajlatunkhoz a lombos fa illik, szerintem az lenne a környezetkárosítás, ha a parkokat fenyővel ültetnénk tele. De sokkal fontosabb, hogy ezeket a fenyőfákat pontosan azért ültették, hogy majd karácsonyra kivágják azokat, és ugyanúgy nevelik őket, mint a káposztát. Tehát az ezzel foglalkozó gazdálkodók nem egy erdőt pusztítanak ki, csupán betakarítják a termést, ami itt a karácsonyfának való fenyő. Ha az emberek leszoknak a karácsonyfáról, akkor majd más kerül ezekbe a földekbe, vagy parlagon maradnak, mert a legtöbb ilyen terület nem alkalmas más termesztésre.
És ha már a környezetszennyezésnél tartunk, egy műanyag karácsonyfa az elkészítésekor és eldobása után is sokkal ártalmasabb a környezetre, mint az élő fa. Tehát ne akarjanak bennem lelkiismeret-furdalást kelteni, ha fenyőfát veszek, mert a következő lépés az lesz, hogy vágott virágot se vegyek, de aztán káposztát se, hiszen az most miattam nem magozhat fel ott a szántóföldön, és nem rohadhat el a helyén.
– Az szerintem nem baj, ha egy-egy csoport meg meri kérdőjelezni a régi, rutinszerű szokásainkat – mondta Juli –, de gyakran ezeket az akciókat csak egy lelkes, érzelmi nekibuzdulás hajtja. Tipikus Halak-hozzáállásként elképzelnek egy tökéletes világot, aztán számon kérik a valóságon, hogy miért nem felel meg az álomképüknek. Eközben pedig elsikkadhatnak a valóban fontos, sürgető feladatok.
A karácsonyfa-kérdésnél, vagy egy katonai objektum elleni tiltakozásnál jóval fontosabb lenne szerintem például arról beszélni, hogy naponta milyen óriási mennyiségű olaj kerül a vizeinkbe. Amikor egy tartályhajó elsüllyed, az megjelenik egy napra a híradókban, és szörnyülködve nézzük a szegény, olajtól fuldokló halakat, madarakat. De arról szinte sosem esik szó, hogy évente több tartályhajónyi olajat öntünk mi magunk a folyóinkba és a tengerekbe akkor, amikor más lehetőség híján a lefolyóba borítjuk a sütésre használt zsiradékot.
A tartályhajó-katasztrófák ellen nem sokat tudunk tenni, az a nagyvállalatok felelőssége. De közben ugyanazt a bűnt követjük el naponta, lelkiismeret-furdalás nélkül, és nem akarunk arra gondolni, hogy a lefolyón át mindez közvetlenül a Dunába kerül. Ráadásul ez a sütőolaj még felhasználható lenne az autókba meg ipari célokra is, ha nem nehezítenék különböző monopolérdekek meg a bürokrácia a fejlesztéseket. A hírekben energiaválságról beszélnek, mi meg lazán kiöntjük azt a már feldolgozott növényi olajat, amely egy kis odafigyeléssel ugyanazokra a célokra lenne jó, mint a drágán kitermelt kőolaj. Ez a helyzet mindannyiunk bűne, és egy aránylag egyszerű szervezéssel sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, mintha azért tüntetnénk, hogy szigorúbban szabályozzák a tartályhajók közlekedését. Az is fontos, persze, de nem kellene közben elfeledkezni arról, hogy mi az, amivel mi magunk csökkenthetjük a szennyezést. Persze sokkal látványosabb olajfoltos sirályokat fürdetni a tengerparton, mint otthon flakonban összegyűjteni a használt olajat, és elvinni leadni. Az emberek azt sem tudják, hol vannak ilyen helyek. Mi is csak úgy tudtuk megoldani, hogy az egyik ismerősünk foglalkozik azzal, hogy a nagy konyháktól begyűjti a használt olajat, és hozzá visszük el a miénket is.
– Minden téren szemléletváltozásra van szükségünk – vette át a szót János –, és ebben a gyerekek sokat segíthetnek nekünk. Ennek az új nemzedéknek a tagjai, akik napjainkban érkeznek, a folytonos kérdéseikkel képesek ráébreszteni minket arra, hogy nagyon sok dolgot rutinból csinálunk, és nem vesszük észre, hogy változik a világ, tehát a hozzáállásunkon is ideje lenne változtatni. Az, ami pár évtizede apró gond volt, ma már súlyos környezeti tényező. Megoldást kell találnunk arra, hogyan gyűjtsük össze azokat a mindennapi használati eszközöket, amelyek ekkora tömegben már az egész Földet elszennyezhetik. Nemcsak a sütőolajjal van probléma. Ott vannak a szárazelemek, az autók és a mobiltelefonok akkumulátorai, a műszaki berendezések alkatrészei, a műanyag csomagolóanyagok. Nem lesz könnyű megoldani, hogy ne fulladjunk bele a saját szemetünkbe. Szerintem ez jóval nagyobb probléma, mint amekkorának látni szeretnénk, de én bíztatónak látom a mai fiatalok hozzáállását. Szerintem képesek lesznek megoldást találni, mielőtt a fejlettnek látszó civilizációs társadalmunk végleg a szemét társadalmává válna. De ehhez legelőször az oktatásnak kellene átalakulnia, hogy ne rombolja le azt a tudást, amit ezek a gyerekek hoztak magukkal, és ne akarja őket a régi mintába kényszeríteni, mert attól tönkremennek.
– Én pedagógus vagyok, Waldorf-iskolában tanítok – szólalt meg Vera. – Ez szerintem jó típusú oktatási rendszer, de ez sem való minden gyereknek, mert van, akinek kellenek a konkrétabb követelmények, a határozottabb keretek. És bizony jó pár Vízöntő angyalembernek szüksége van a szigorúbb határokra, különben elfolyik a tehetségük a nagy szabadságban. Azok, akik eleve nagyon különlegesnek érzik magukat, egy speciális környezetben tanulva még jobban elhatárolódhatnak a hétköznapi világtól. Viszont nagyon sok gyereknek létfontosságú az ilyen, és az ehhez hasonló alternatív oktatási rendszer, mert a hagyományos iskolában elvesznének. Ez is olyan, mint például a táplálkozás. Sokfélék lettünk, már nem egy nyáj vagyunk, mindenkinek más lehet a neki megfelelő módszer.
Az ember egyedivé vált, és egyre inkább ragaszkodik ehhez az egyediséghez. Ezt ideje lesz követnie és tiszteletben tartania az oktatási rendszernek is. De szerintem a legfontosabb a jó családi és társadalmi környezet, mert az iskolának nem az a feladata, hogy egy különálló szigetként védelmet adjon az ellenséges felnőtt világgal szemben. Mi segíthetünk az egyéni adottságok kifejlesztésében, de előttünk a családoknak, utánunk pedig a társadalomnak is készen kell állnia, hogy be tudja fogadni az új típusú fiatalokat. Én a tanári szobában kiírtam a faliújságra ezt a Barbara C. Harris idézetet: „Nem elég a fuldokló gyermekeket kimentenünk a folyóból. Valakinek el kell indulnia felfelé a part mentén, és megakadályozni, hogy a gyerekeket a vízbe dobálják.”
A mai gyerekek szinte mind angyalemberek. Egyesek a Halak-kor beteljesítői, tehetséges művészek és gyógyítók, mások pedig a Vízöntő-kor felfedezői, tudósok és utazók. Sérülékeny a lelkük, mint az érzékeny gyerekeknek, de nagyon erős a tudatosságuk. Egyenrangúnak érzik magukat, jogosan, a felnőttekkel. Csak kicsik, de nem buták, ahogy Janikovszky Éva olyan kedvesen megírta a könyveiben.
– Én a jelenlegi iskolai tananyaggal sem vagyok elégedett – mondta János. – Majd az lesz az igazi változás, amikor tényleg az életre tanítjuk a gyerekeket. Egy csomó létfontosságú dolgot hiányolok az oktatásból. Szerintem át kell állnunk a tudásközpontú tanítás helyett az életközpontúra. Az iskola leragadt ott, amikor a szellemi ismereteket csak a padokban ülve lehetett megszerezni, főzni vagy szántani pedig mindenki a családjában tanult meg. Ma viszont az információ naprakészebb, ha interneten keresi az ember, mint a pár éves fizikakönyvben, viszont az élethez szükséges gyakorlati tevékenységekhez nincs elég idő, se hely a mai családi életben. Szerintem felerészben a tudományos dolgokkal, felerészben pedig az élet dolgaival kellene foglalkozni.
Mit csinál egy ember? Él a testében, eszik, dolgozik, családot alapít, gyerekeket nevel. Tehát a legfontosabb a testünk működése, az egészségmegőrzés, a csecsemőápolás, az alapvető betegségek ismerete. Lényeges lenne az egészséges táplálkozás, sőt a főzés megtanulása. Aztán begyakorolni a hétköznapi feladatokat, mint a különböző hivatalos ügyintézések, pénzügyek, önéletrajz írása. Tantárgy lehetne az önismeret, a jó párkapcsolat, a tiszta kommunikáció egymással, érvelni, vitázni és együttműködést tanulni. Jó lenne értelmes vásárlóvá nevelni az új nemzedéket, akik ismerik a média világát is, és nem hisznek el mindent. Meg kellene ismerniük a politika működését, módszereit is, hogy tudatos állampolgárok lehessenek, ne csak befolyásolható szavazók.
Tudom, hogy vannak jó kezdeményezések, néhány barátunk jár társadalmi munkában hasonló témákban órákat is tartani olyan iskolákba, akik ezt igénylik, de ez nagyon kevés, csak pár csepp ebben az információtengerben. Ma nagyon gyorsan változik a világ, és változnak az értékek is. Ez természetes, nem is lehet megállítani, de arra fontos lenne figyelni, hogy a szélesedő érdeklődés ne sekélyességet jelentsen. Az emberek többsége szeretne sokat tudni a világ dolgairól, de gyakran csak szeméttel tömi a fejét valódi információ helyett. Ugyanígy felszínes lett az emberek megítélése is. Régebben, ha valaki értékes volt, azt mondták rá: „jó ember”, aztán elterjedt az, hogy „jó fej”. Nem tudom, feltűnt-e neked, hogy a legújabb divat szerint már azt mondják: „jó arc”. Egyre kisebb részlete lett fontos az embernek, ma már csak annyi kell, amennyi a tévé képernyőjén látszik: jó arca van. A többi lényegtelen. Na, ez nekem nagyon nem tetszik. – Lemondóan legyintett egyet, aztán elmosolyodott, és hozzátette: – Persze, ezek olyan elméleti kérdések, amiket úgysem tudunk itt, egy vacsora utáni beszélgetéssel megoldani, de ahol lehet, igyekszünk megtenni azt, ami tőlünk telik.
– Nyáron például különböző táborokba járunk segítőként – tette hozzá Vera. – Általában külön-külön megyünk, így közben a másik tud vigyázni a gyerekekre, aztán nagy élménybeszámolókat tartunk egymásnak, és gyakran a következő alkalommal oda megyünk, amiről a másik olyan jót mesélt. Vannak könnyebb és nehezebb kalandok. Többször voltunk már például a Bátor Táborban, ahol a daganatos és cukorbeteg gyerekek nyaralhatnak. A tábor sokféle élményt ad nekik, van vízitúra, lovaglás, íjászat, agyagozás, színjátszás, tánc és zene, hogy mindenki megtalálhassa a neki való programot. A gyerekek többsége komoly, befelé figyelő tekintettel érkezik, akár egy sokat megélt felnőtt, de aztán egy-két nap alatt kinyílnak, és felszabadult, életvidám kiskamaszok lesznek. Jó látni, hogy ezek a sok szenvedést átélt gyerekek milyen önfeledten tudnak örülni az életnek, az élményeknek.
Az évenkénti nagy kaland azonban a külföldi utazás a világ legkülönbözőbb szegleteibe. Sokféle természetvédelmi táborban jártunk, ahol az oroszlánok, gorillák vagy a táj védelme érdekében egészen hétköznapi feladatokat, például szemétgyűjtést, bozótirtást vagy vadkerítés építést végeztünk. Ha az ember komolyan, elkötelezetten szeret valamit, az szerintünk nem csak abból áll, hogy méla mosollyal csodálja, hanem tesz is érte.
– Az igazi, feledhetetlen élmény azonban mindannyiunknak a különböző segélyszervezetekben végzett munka – mondta Juli. – Tavaly én egy hónapot dolgoztam önkéntesként Kenyában, egy falusi árvaházban. Döbbenetes élmény megtapasztalni azt a világot, ahol az emberek többségének tényleg semmije sincsen, nemcsak ruhája, hanem étele, vize sincs elég. Ott ezerforintnyi összeg egy hónapra válthatja meg az életet. És mégis, azok az árvaházi, reális jövő nélküli gyerekek mindennek képesek örülni, a legapróbb dolognak is. Nevetnek, játszanak, élvezik az életet, amíg lehet, miközben a lakosság negyven százaléka, majdnem minden második ember AIDS-ben szenved, és mellette ott van még a tbc, a lepra, a malária. És végtelenül hálásak a figyelemért, a jó szóért. Ott naponta megélheti az ember, hogy fontos az, amit csinál, hogy emberek élete múlhat rajta.
– Én is Afrikában voltam, egy menekülttáborban igyekeztem segélyt és ezzel együtt életet osztani – mondta András. – Az valóban kemény volt. Leginkább a saját dühömmel küzdöttem, amikor láttam a felém nyúló, csontsovány kezeket, és nem adhattam a kijelölt adagnál több rizst egyik tálba sem, mert így is tudtam, hogy lesznek a végén, akiknek már csak a saját adagomat adhatom oda, aztán már azt sem. És még mindig ott fog állni a végtelen embersor, türelmesen várva a holnapot, amikor majd vagy jut nekik a következő szállítmányból, vagy pedig mindegy lesz már, mert eljön értük a halál.
Na tudod, oda erőszakkal elvitetnék minden vásárlási mániában szenvedő alakot ebből az úgynevezett fejlett világból. Azokat, akik a huszonharmadik cipőjüket veszik meg, ami aztán ott fog porosodni a többi mellett a polcon, vagy havonta cserélik a mobiljukat, hogy le ne maradjanak a legújabb divatról. De legelőször azokat küldeném el melegebb égtájakra, akik a dédelgetett ölebük méretre készíttetett ruhácskájára költenek el annyi pénzt, ami ott több tucatnyi ember egy éves életben maradását jelentené: ételt, tiszta vizet, gyógyszereket, védőoltásokat.
Elképesztően kevés pénz kellene az ottani éhezőknek, és elképzelhetetlenül sokat pazarol el a világ másik fele. Ezt persze a legtöbb ember tudja, hiszen naponta láthatja a híradóban, olvashatja az újságban, hacsak a legújabb sztárocska friss szerelmi bonyodalma ki nem szorítja ezt a hírt. A legtöbb férfi csak megrántja a vállát, mert úgy dönt, ez nem az ő felelőssége, a nők meg talán elmorzsolnak egy könnycseppet a szemük sarkában, ugyanúgy szánva a szegény afrikai éhezőket, mint azokat az aranyos, árva kiskutyákat a menhelyen. Aztán, mint aki megtette, amit megtehetett, megy megvenni a híradó után reklámozott legkorszerűbb szemránckrémet, mert úgy érzi, azt ő most megérdemli. A tévé előtt ülve bármilyen valós felvétel is csak egy filmnek számít, és elvész a többi, fantázia szülte kép között. De aki ezt testközelből tapasztalta, annak már nem távoli egzotikum ez a helyzet, hanem olyan, mintha egy ismerőse, jó barátja nélkülözne a szomszédjában, amit már nem képes távolságtartóan szemlélni, hanem valamit tennie, segítenie kell.
András elhallgatott, aztán kevésbé indulatosan folytatta:
– Nem gondolom azt, hogy ez a társadalom egyik napról a másikra képes lesz megváltozni. De Julival azt tervezzük, hogy ahogy a fiunk nagyobb lesz, elvisszük őt is Afrikába, hogy más szemmel tudja majd nézni ezt a fogyasztásközpontú környezetet, ami itt körülveszi.
Nekem is megrázó élmény volt, amikor a menekülttáborban töltött utolsó napon, öltözködés közben az utazáshoz felvett nadrágom zsebében a kezembe akadt pár egyeurós pénzérme. Azért volt nálam, hogy a repülőtéri átszállásnál tudjak majd venni egy üdítőt vagy szendvicset az automatából. Néztem a pénzt a tenyeremben, és döbbenetesen átértékelődött az értéke. Amikor egy hónappal azelőtt zsebre tettem, aprópénz volt csupán, amivel megkímélhettem magamat egy pár órás éhségtől vagy szomjúságtól. De ez az összeg ott három-négy embert menthetett meg akár hetekre az éhhaláltól.
Természetesen ott is hagytam a pénzt a segélyszervezet kasszájában. És a repülőtéren, amikor a mosdóban a tenyeremből ittam a tiszta, korlátlanul és ingyen folyó csapvizet, a tudatában voltam annak, hogy milyen gazdag vagyok.
A vacsora jutott eszembe. András megérezhette, mire gondolok, mert elmosolyodott.
– Nem vagyok elszállt hittérítő, nem azt hirdetem, hogy mondjunk le a világi javakról, sem azt, hogy holnaptól mindenki álljon be segélyszervezeti munkásnak. Én is csak évi egy-egy hónapot töltök ezzel, és szerintem már az is nagyszerű lenne, ha az emberek többsége az életében legalább egy hetet áldozna ilyen tevékenységre.
Eredendően hiszek a világ rendjében, és abban is, hogy nem véletlen, ki hova születik. Én csak azt akarom, hogy legyünk tisztában a helyzetünkkel. Azzal, hogy ez az élet, amit mi itt, a világ „fejlettebb” részén élünk, jóval könnyebb, mint sokmilliónyi emberé. Tehát ne meneküljön senki depresszióba meg boldogtalanságba az itteni feladatai elől. Aki nem tud mit kezdeni magával, nem képes értelmes életet élni akkor, amikor erre minden lehetősége megvan, vagy nagyon sajnálja magát valamilyen egetverőnek tűnő csalódás után, az menjen el olyan emberek közé, akiknek valóban lehetne okuk panaszra.
Ehhez nem kell még Afrikáig sem utazni. Két-három utcára biztos, hogy mindenkitől van daganatos betegeket kezelő kórház, fogyatékosokat gondozó intézet, gyerekotthon, vagy hajléktalanszálló. Mindenki találhat olyanokat, akik még őnála is elesettebbek, és máris megvan a feladata: segítsen. Ha önmaga számára nem is talál értelmet az életben, annak a másik embernek még hasznos lehet. És ilyenkor valójában az a másik ember tesz nekünk szívességet, mert az elesettségével megmutatja, hogy mi az, amit birtoklunk, hogy van egészségünk, ép a kezünk, lábunk, van lakásunk.
A másik fontos dolog, ami miatt viszont megéri akár Afrikába is utazni, vállalva a hőséget, a védőoltások meg a fertőzések kellemetlenségét is, az a szemléletmód változása. Az a meggyőződésem, hogy aki nagy szellemi megvilágosodásra vágyik, az ne egy indiai ashramban üljön le a guruja lába elé, hanem menjen ki az indiai utcákra, és hajoljon le a haldoklókhoz, vagy menjen, és építsen árvaházat a koreai gyerekeknek. De jöhet velem az afrikai AIDS-központba is. Ott, ahol az emberek a lét szélén egyensúlyoznak, ahol mindegyik nap lehet az utolsó is, ott, ha valaki igazán jelen van, és nyitott az élményre, megérthet valamit az élet valódi titkából, és megérezheti azt az őserőt, ami fenntartja az életet.
Ehhez nem kell kivonulnia ebből a világból, meditációnak nevezett fantáziálgatásokkal hófehér angyalkákat meg rózsaszín bárányfelhőket bámulva, nem szükséges évekig ücsörögnie különböző jógapózokban, és főleg nem érdemes felemelőnek vélt drogos kábulatokba beleszédülnie. Aki igazán élni akar, az ne szálljon el a kézzelfogható világból a bizonytalan semmibe, hanem merüljön bele abba, ami itt van, de úgy igazán a mélyére. És ott, legalul, ígérem, hogy megtalálja az élet valódi értelmét. Nem azt a cirkalmas szavakkal körülírtat, a szépet, szellemit, amit már annyian olyan sokféleképpen kiszíneztek, hanem azt a valóságos erőt, amitől létezik ez a világ. Azt az életerőt, amivel csak ott, legalul, a legszélsőségesebb helyzetekben lehet találkozni. Azt a tényleges, a mindenséget mozgató, és annak értelmet adó ősi energiát, amihez attól kezdve az álmodozás és filozofálgatás helyett már ő is tevékenyen hozzákapcsolódhat. Azokat a gyökereket találhatja meg, amik ettől kezdve őt is az élethez kötik, méghozzá ehhez a biztosan létező élethez a bizonytalan túlvilág helyett. Hát ezért a felfedezésért érdemes ezt csinálni.
Csönd lett. Szinte tapintható erő volt András szavaiban, és mintha összekapcsolt volna minket azzal az energiával, amihez ő is kötődött. Bár nem döntöttem el, hogy akkor máris utazom Afrikába, de felébredt bennem a vágy, hogy egyszer majd én is részese legyek annak az élménynek, ami neki ilyen nagy erőt és biztonságot adott.
– Na, azt hiszem, elvi szinten már majdnem megváltottuk a világot, úgyhogy megpihenhetünk a babérjainkon – törte meg az elkomolyodott hangulatot Péter könnyed hangja. – Finomat ettünk, okosakat mondtunk, megérdemeljük az éjszakai nyugodalmat.
Mindenki elnevette magát, és felálltunk az asztaltól. Megköszöntük a vacsorát, aztán az udvaron át visszasétáltunk Péter lakásába. |
