Találkozás Alexszel az Angyalember Tanácsban
2005. május 11. szerda Budapest, Istenhegyi út
Rigófüttyre ébredtem, és a szobát szinte teljesen elöntötte a napfény. A nyitott ablak üvegéről a szemembe sütött egy aranyszínű fénysugár. Madárdal, harsány verébcsiripelés keveredett a levelek susogásával, mintha az élet zsongott volna körülöttem. Az első gondolatom az volt, hogy de jó élni!
Aztán lassan felrémlettek az elmúlt napok eseményei, és a lelkesedésem kicsit csillapodott. Amikor pedig az emlékezésben eljutottam a tegnap estéig, zavarba jöttem. Nem tudtam, Péter hogy fog ma reggel viselkedni ezek után. És aztán eszembe jutott, hogy ma is vár rám egy délelőtti találkozó a titokzatos Alexszel. Vajon ez a nap milyen meglepetéseket tartogat majd nekem?
Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, aztán leballagtam a lépcsőn, és beléptem a konyhába. Péter vidáman nézett fel a gáztűzhely mellől:
– Jó reggelt! – Nyoma sem látszott rajta a tegnap esti menekülős hangulatnak. – Nálam is van Mandala tea, melyiket szeretnéd? – azzal rámutatott a színes dobozokra a polcon. – Elmondjam a választékot?
– Neked is jó reggelt! Az a középső, narancssárga dobozos jó lesz, annak olyan vidám reggeli színe van – feleltem, és leültem a megterített asztalhoz.
– Jó választás – mondta mosolyogva Péter. – Ez a Nap fénye tea, illik ehhez a napsütéses reggelhez.
Kitöltötte a teát a levélmintás csészékbe, és odahozta.
– Van müzli, aszalt gyümölcs, méz, vaj is, és a tegnapi napraforgómagos kenyér Veráéktól.
A szokásos mézes-vajas kenyeret választottam.
Csöndben ettünk, a nyitott ablakon át madárdal adta az aláfestő zenét. Péter kicsit komolyabb volt, mint tegnap. Akkor azt éreztem, hogy félt engem Lucifertől, de bízik is bennem, most viszont jóval bizonytalanabbnak tűnt. Vagy a tegnap esti párbeszéd zavarta még, vagy pedig ezt a találkozót tartja veszélyesebbnek, mint a tegnapit.
Milyen lehet ez az Alex? Talán azért kockázatosabb ő, mint Lucifer, mert ott legalább tiszta volt a helyzet, az ellenség barlangjába mentünk. De most gyanakvó legyek, vagy barátságos? Készüljek fel arra, hogy meg kell védenem magam, vagy engedjem, hogy segíthessenek rajtam?
Úgy gondoltam, egyszerűbb, ha nyíltan megkérdezem:
– Szerinted mit csináljak? Mennyire bízhatok meg ebben az Alexben?
– Nem tudom – mondta Péter gondterhelten. – Egyszer találkoztunk csak, és vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan, mintha vigyáznom kellene vele, nehogy elragadjon egy heves energia, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz érzés-e? Valamit nagyon mélyen mozdít meg bennem, amitől lehet ő egy nagy ellenfél, akitől óvakodni kell, de az is lehet, hogy csak az önállóságomat védem, mert akkora erő van benne, aminek szívesen bújnék a védelme alá.
Először azt hittem, ez csak az én problémám, de kiderült, hogy a Tanács többi tagja is hasonló kétségekkel küzdött. Örültünk annak, hogy ott volt köztünk, de mégis, mintha valami nagy súlyt jelentett volna a jelenléte. Amikor egy rövid beszélgetés után elment, mindannyian megkönnyebbültünk, és közben olyan szomorúságot éreztünk, mintha egy szeretett személytől búcsúztunk volna el. Próbáltuk értelmezni ezeket az érzéseket, de nem jutottunk semmire. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez egy mágikus erő hatása volt-e, vagy valami, általunk eddig még nem ismert élmény. Az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy bárki is ő, egy olyan hatalmas energia veszi körül, aminek az elviseléséhez mi még nem vagyunk elég erősek. Ezek után persze aggódom egy kicsit, hogy te vajon hogyan fogod ezt bírni, és közben bizakodom is, hiszen elképzelhető, hogy a benned levő, lefojtott erőket valóban sikerül Alexnek megmozdítania.
Hát ettől nem lettem sokkal okosabb, de nem akartam tovább fokozni a bizonytalanságomat. Az előző napokban is volt elég különös élményem, hát akkor lássuk, mit hoz a mai találkozás.
Amikor befejeztük a reggelizést, Péter elmosogatott, én felmentem a válltáskámért, aztán elindultunk.
A garázsnál, mielőtt beszálltunk az autóba, még körbenéztem. Az orgonabokrok, a virágillat, rigódal védelmezően vett körbe. Úgy látszik, ez a jelenlegi forgatókönyve az életemnek: reggelenként a korábbi békés, biztonságos világból elindulok az új kalandra. Vajon ez a harmadik nap lesz a végső próba, vagy még ezek után is jönnek az új kihívások?
Beültem a kocsiba, Péter indított, aztán kifordultunk a keskeny kapun, és lefelé indultunk az úton. A kanyar után egy vörös téglás épület előtt megláttam egy nyúlánk, bronz férfiszobrot, aki olyan mozdulattal tartott a kezében egy tekergőző kígyót, mintha egy pofont akarna adni a szemtelen hüllőnek. Elmosolyodtam magamban. Ahogy elhaladtunk a ház előtt, a feliratból láttam, hogy a rendőrség épülete volt.
Jobbra-balra kanyarogtunk a lefelé vezető szerpentinen, majd kiértünk a Margit körútra, és besoroltunk a délelőtti forgalomba. Már elmúlt a reggeli zsúfoltság, minden autós nyugodtan és fegyelmezetten haladt a célja felé. És én vajon mi felé haladok? Megoldást hoz-e nekem ez az újabb találkozás, vagy ez is csak egy lépcsőfok lesz, és aztán mehetek tovább?
Már abban sem voltam biztos, hogy mit szeretnék igazán. Azt akarom-e, hogy oldódjon meg a gondom, aztán haladjak én is céltudatosan az új utamon, vagy lehet, hogy jó lenne még húzni, halasztani az időt, élményeket gyűjteni, keresgélni? Ki tudja, jó lesz-e, ha majd elfogynak a titkok, mindent érteni fogok, és nem lesz felfedezni való az életemben, a személyiségemben? Vagy ne akarjak már nagyobb élményt annál, hogy személyesen beszélhettem az Angyalemberek Tanácsával és az ördögök fejedelmével is? Mi jöhet még ezek után? Maradt még olyan, ami ennél is érdekesebb? Vajon Alex új élményt hoz, vagy már csak az ismétlése lesz az eddigieknek?
Közben felkanyarodtunk az Istenhegyi útra, és haladtunk a délelőtti napsütésben egyre magasabbra a hegyoldalon, aztán Péter befordult a Tanács elé a garázsba. Kiszálltunk a kocsiból, és a terméskő lépcsősoron felsétáltunk a hófehér házig. Péter kinyitotta előttem az ajtót, végighaladtunk az előszobán, és beléptem az ismerős terembe. A Tanács tagjai már mind ott voltak. Az ajtóval szemben, a nyitott ablak előtt állt egy magas férfi. Felém fordult.
Meglepődtem.
Azt eddig senki sem mondta, hogy ez a világvándor ilyen jóképű! Magas, izmos, negyven év körüli férfi volt, fekete, hátrafésült hajjal. Farmer és fehér vászoning volt rajta. Rám nézett. Olyan volt, mintha kitágult volna a tér, tágasság lett tőle, szabadság, a levegő több lett, mintha a szél jött volna be a szobába. A szeme talán szürke volt, de nem is látszott a színe, mert volt benne valami sugárzás. Mosolygott a szeme, aztán a szája is elmosolyodott. Határozott vonású, szépen rajzolt ajkai voltak. Elindult felém, és körülötte hullámzott a tér, mintha a benne levő erő egy energiateret hozna létre. Hozzám lépett, és a kezét nyújtotta.
– Szervusz, Anna, örülök, hogy találkoztunk. Alex vagyok.
Megfogtam a kezét. Azt hittem, ezek után valami villamos kisülés, bizsergés lesz, de semmi ilyen nem történt. Jó volt fogni a kezét, meleg, biztonságot nyújtó érzés volt. Nem szívesen engedtem el, de rájöttem, hogy rajtunk kívül mások is vannak a szobában, és nem nézhetem csak Alexet. Körbenéztem, köszöntem a többieknek. Elindultam a bordó fotel felé, ahol tegnap is ültem, és jólesett, hogy miközben Alex jött mellettem, a keze a vállamon volt.
– Üljünk le – mondta Benedek. Mindenki leült, és akkor vettem észre, hogy két bordó fotel van, a mellettem levőbe ült le Alex, a másik oldalamon pedig Péter. A többiek ugyanolyan kedvesen néztek, mint tegnap, de volt egy kis zavar is a szobában.
Benedek Alexhez fordult:
– Nos, mi a véleményed?
– Annának valóban rám van szüksége. – Most tűnt fel, hogy milyen zengő a hangja. Az operaénekeseké lehet ilyen, mintha betöltené az egész teret, amikor beszél. – Már nem csupán az emlékei visszaszerzése, vagy a Könyvtár működőképessége a lényeg. Nagyobb veszély fenyegeti.
Mindenki csöndben figyelt, éreztem a feszültséget. Lehet, hogy komolyabb a helyzet, mint ahogy eddig hittem?
– Az Idegenek is rájöttek, hogy milyen fontos a Könyvtár, és azt is felfedezték, hogy a Könyvtáros jelenleg sebezhető.
– Veszélyben van? – kérdezte Péter, és hallottam az aggódást a hangjában.
– Minden ember és angyalember veszélyben van már. Itt vannak, és folyamatosan harcolnak ellenünk, de Annát most valóban nagy erőkkel vették célba. – Péterre mosolygott. – Azt is mondhatnám, hogy a faldöntés elég figyelemfelhívó tett volt – Péter elpirult, de Alex könnyedén folytatta –, ám ez csupán megkönnyítette nekik a keresést. Pár napon belül mindenképpen rátaláltak volna. Beazonosították, és most már képesek követni, bármikor el tudják érni. Felismerték, hogy ez egy ritkán előforduló alkalom, hogy ilyen könnyen rátehessék a kezüket a Könyvtárra, tehát minden módszert be fognak vetni. A közelébe akarnak férkőzni, és erre akár angyalembereket is képesek felhasználni. Emiatt már a Központ sem biztonságos. Jó, hogy az éjjel nálad aludt – biccentett Péter felé.
A többiek ránk néztek. Lehet, hogy ők nem tudták, hogy Péterrel voltam? Jó lett volna hallani, vajon mit gondolnak most, de senki sem szólt semmit.
– Anna most még nagyon sebezhető – folytatta Alex –, de ha beindul a Könyvtár működése, akkor sem lesz biztonságban. Muszáj felébrednie. Tudatosítania kell a valódi energiáit, hogy képes legyen megvédeni magát.
– A felébredést nem jó siettetni, ahogy a lepkék bábból való kibújását sem – vetette közbe Benedek.
– Anna már kész pillangó, csak még nem ismerte fel önmagát, és nem próbálta ki a szárnyait. Mindent tud, amire szüksége van, csak nem emlékszik a tudására. Nála a beavatás valóban csak emlékeztetést jelent. De muszáj lesz hamarosan emlékeznie, és erősnek lennie, különben nemcsak a Könyvtár veszhet el, hanem ő is.
Feltűnt a hangsúlyából, hogy a Könyvtárat kevésbé tartja értékesnek, mint az életemet. Ez jólesett, bár most, ebben a szellemi közegben nem értettem vele egyet.
– A Tudás nem fontosabb, mint az én egyszerű életem? Úgy értem, nekem persze fontos, de ha ez a Könyvtár tényleg az összes emberi tudást tartalmazza, akkor lehet, hogy megéri az áldozatot. Ha valóban nagy a veszély, és én nem vagyok elég erős, akkor talán a halálom után másnál nagyobb biztonságban lenne a Könyvtár.
– Ezt éppen te mondod? Tegnap Luciferrel szemben még keményen védted az életedet – nézett rám Alex.
– Az én életem, nekem kell megvédeni. De az emberiség számára egy ekkora nagyságú szellemi érték nem fontosabb, mint egyetlen élet a sok milliárdból?
– Nincs emberiség, csak emberek vannak – mondta határozottan Alex. – Az egyén életénél nincs nagyobb érték a Vízöntő-korban. Minden tudás pótolható, és minden esemény módosítható, de a halál lezárja ezt az esélyt. Bármely ember élete fontosabb, mint bármilyen eszme, pénz vagy érték. Ez az új kor törvénye. Mindenki szabad, nincs olyan elv vagy szabály, ami bármit elvehetne tőled. Az életed a tiéd, és ezzel jár a szabadságod is. Az életedet nem adhatod másnak, nem áldozhatod fel, mert senkinek sincs joga elfogadni tőled ezt az áldozatot. És a felelősséget sem ruházhatod át másra, olyan életed lesz, amilyet teremtesz magadnak.
– Mit tehetünk? – kérdezte Benedek.
– Ti már semmit. Megtaláltátok Annát, és eddig vigyáztatok rá. Most én jövök.
– De miért te? Hiszen kívülálló vagy, nem tartozol ide – mondta a gyerekek őszinteségével Réka.
Alex mosolyogva fordult feléje:
– Azért, mert nincsenek véletlenek. Lehetek kívülálló úgy általában, de ha most itt vagyok, akkor dolgom van ezen a helyen, és felelős vagyok azért, amit megtehetek, ahogy felelnem kellene azért is, amit tehettem volna, de elmulasztottam. Itt vagyok, és én vagyok az, aki most segíteni tud.
– De hogyan? – kérdezte Péter.
– Van egy kastélyom a Dunántúlon, Széplakon. Leviszem Annát hozzám, ott biztonságban lesz, és segítek neki, hogy megtalálja az erejét, amivel megvédheti magát. Szüksége lesz rá, és a világnak is nagy szüksége lesz őrá.
Az nagy örömmel töltött el, hogy vele mehetek, de zavartak azok a nagy szavak, amiket mondott. Semmi kedvem megmenteni a világot. Én Fényes Anna tolmács és fordító vagyok, nem pedig világmegmentő. Igazából a könyvtárossághoz sincs kedvem, de ha már nem lehet visszaadni, csak az életem árán, akkor üsse kő, majdcsak el leszek vele, de a világgal már igazán nem akarok foglalkozni.
Alex válaszolt a gondolataimra:
– Ez a szabadság korszaka. Nem kötelező semmit sem megtenned, de vállalnod kell mindenért a felelősséget, és szembe kell nézned a tetteid következményeivel. Szabadon visszautasíthatod a világ megmentését, sőt, ha a világ az életedet kérné, nyugodtan küldd el a fenébe, mert semmi köze a te életedhez. De vannak törvényszerűségek ezen a Földön. Például a mágnes vonzza a vasat, a Tudás pedig vonzza a Másik Oldalt. A Tudás hatalom. A hatalmat viszont most az Idegenek akarják megszerezni.
– Kik azok az Idegenek? Róluk eddig még senki sem beszélt – néztem körül a teremben. Enyhe zavart láttam az arcokon, mintha valamilyen titkos dologról lenne szó.
– Nem akartuk bonyolítani a helyzetet – felelt végül Benedek. – Tudod, a világról alkotott értelmezésünk folyton változik, ahogy tágítjuk a látószögünket. Mondjuk például, hogy bekukucskálok egy kis résen egy szobába, és azt látom, hogy egy ember fekszik az ágyban. Azt gondolom, hogy alszik. Ha tágítom a rést, akkor látszanak a körülötte álló, gyászoló emberek, és az illetőt halottnak vélem. A következő, szélesebb képen már látszik az egész stáb, és kiderül, hogy filmfelvétel zajlik, tehát a fekvő ember valójában színész. De egy további kép megmutathatja a keretet, ami körbefogja az egész látványt, és kiderül, hogy amit látok, az nem is valóság, csak egy filmet vetítenek a szobában.
Ilyen a világ körülöttünk. Egyre több mindent láthatunk, és azt hisszük, egyre okosabbak vagyunk, de időnként kiderül, hogy amit ablaknak véltünk, az csupán egy tévé képernyője volt. – Szünetet tartott, aztán kissé kelletlenül folytatta, mint aki nem szívesen beszél a témáról.
– A világ sokkal több annál, mint ami egy-egy példázattal elmondható. Tegnap nem szóltam arról, hogy a Kezdet pillanatában két részre szakadt a Világ. Amikor létrejött a Lét, azonnal megszületett a Nemlét is. A rendezett világnak, ahol van fent és lent, szintén megvan az ellentéte, a teljes káosz, a rendezetlenség. Legmagasabb szinten ez a két világ harcol egymással, a Lét és a Nemlét, és az összes többi küzdelem csupán ennek az ismétlődése.
Az Idegenek a Másik Világhoz tartoznak, a Nemléthez. Ezen a Földön van fehér és fekete, fény és árnyék, angyal és ördög. De mindennek megvan a másik pólusa, nem csak belül, hanem kívül is. Ez a világ képviseli a létet, mert létezik, él, fejlődik. Ellentéte a nemlét, a pusztulás, a semmi. Képviselői az Idegenek.
– És az Idegenek hogy néznek ki?
– Nem néznek ki sehogy, hiszen valójában nem is léteznek, csak fertőznek. Leginkább olyanok, mint a vírus, ami önmagában csak egy program vagy egy gondolat, és szüksége van egy élőlényre, hogy szaporodhasson és pusztíthasson.
Az idegenek sok esetben valóban vírusokhoz kapcsolódva hatnak, biológiai vírusok, számítógépes vírusok és embertelen eszmék hordozzák őket. Nincs megfogható testük, csak a hatásuk alapján lehet észrevenni őket, hogy ahol hatnak, ott meghal az élet, ott a semmi, az üresség jön létre. A fertőzött ember érzelemmentes, látszólag logikusan működik, de úgy, hogy a tetteivel a saját életét teszi tönkre. Bármit és bárkit megfertőzhetnek, és minél nagyobb energiájú az ember, annál nagyobb a hatásuk. Ezért szeretik az angyalembereket, de az ördögi emberekkel is jól tudnak együttműködni. Az amerikai társadalom egy része már fertőződött, nem véletlen, hogy ők félnek leginkább az UFO-któl.
Manapság az egész világban terjed a félelem az idegenektől, ami jogos is, de rossz helyen félünk. Más országból származó, más bőrszínű vagy más vallású emberekre vetítjük azt a mély, ösztönös rettegést, ami valóban egy létező veszélyre figyelmeztet. De éppen ők, az idegenek használják fel a tőlük való eredendő félelmet arra, hogy embereket, népeket lehessen pusztítani. Még ezt is képesek a saját hasznukra fordítani. Minél több embert fertőznek meg, annál nagyobb lesz a félelem, annál nagyobb az idegengyűlölet, ami aztán nekik hasznos, mert rombolja a Vízöntő-korszak szabadságát és határtalanságát. Az emberek ledöntik a külső falakat, aztán jóval nagyobbakat építenek a lelkükben, sőt, ledöntik az egyik helyen, és aztán falakat építenek oda, ahol eddig nem volt.
Az Idegeneknek már kell a Könyvtár. Eddig nem érdekelte őket, volt elég más fegyverük, amit az ember, az élet ellen fordíthattak. De a Vízöntő-kor a mindenki számára elérhető tudásra épül, és erre az eszközre már nagy szükségük van, hogy az emberi értelmen keresztül fertőzhessenek. Szívesen környékeznek meg olyanokat is, akik a helyzetük alapján hasonlóak hozzájuk, idegenek abban a világban, ahol élnek. Mivel ugyanígy érez minden angyalember, ezért ők is fogékonyak erre a fertőzésre.
Az AIDS elterjedése például jellemzően az Idegenek műve. Ez a vírus Afrikában jelent meg, a Föld reakciója volt az őserdők, a természet pusztítására, és eredetileg ahhoz a természeti közeghez tartozott, ahol létrejött. Valójában nem lehetne ilyen fertőző, hiszen egy kis figyelemmel korlátok közt lehetett volna tartani, de az Idegenek kicsit rásegítettek a terjedésére, rémhírekkel, vallási dogmákkal, irracionális félelmekkel. Azt, hogy a nyugati világban a melegek között robbant ki ez a betegség, szintén ők okozták. Kerestek egy olyan csoportot, amely kirekesztve érzi magát, és bűntudata van. Aztán innen indulva lehetett tovább terjeszteni a fertőzést a súlyos betegséggel küszködő emberek között, akiket szintén szeret kirekeszteni ez a világ, ami csak a szépet akarja látni. És a klasszikus bűntudatkeltő dolog, a szexualitás volt a tökéletes eszköz, hiszen itt valóban sikerül az életet a fogantatás pillanatában megfertőzni, fizikailag és szellemileg is.
Bármit felhasználhatnak, általuk halottá válik. A legszebb érzésekből, akár a szeretetből is képesek gyilkos fegyvert gyártani, elhasználnak, bemocskolnak valódi értékeket, amik végül már az ellenkezőjét jelentik, mint eredetileg, és végül önmagukat pusztítják el.
Az atomenergiát az ember fedezte fel, az első atombombát pedig Lucifer segítette megteremteni. A második atombombát Nagaszakira már az Idegenek hatására dobták le, értelmetlenül, csak a pusztításért, a hatalom mámoráért. De ez nem menti fel az embert a felelősség alól. Az Idegenek semmit sem tudnak tenni, ha az ember nem engedi. Ők csak az eszmét adják, az ember az, aki tetté váltja. A gyilkosság Lucifer területe, de a tömeggyilkosság, főleg, ha kiszámítva, megtervezve hajtják végre, már az Idegenek műve. Az, aki hidegen, számításból, érdek nélkül öl vagy tönkretesz másokat, az már Idegen, nem ember. A Nemlétet szolgálja.
Lucifer, a halál, a rossz hozzá tartozik ehhez a Földhöz, amely nem tökéletes. De mostanában ott középen találkozhat a két oldal, ahol nem kell szentté válni, és lehet élvezni az életet, ki lehet élni a szenvedélyeket, ki lehet fejezni az érzelmeket, anélkül, hogy ezzel másnak ártanánk. A Vízöntő-kor képes összebékíteni az ellentéteket.
Csakhogy ez nagyon nem tetszik az Idegeneknek. Ha az emberiség végre békét tud kötni önmagával, akkor képessé válik arra, hogy találkozzon más civilizációkkal, és velük is szövetségre lépjen. Ezzel egyre erősebb lesz ez a világ, a Létezés. Ezt akarják megakadályozni az Idegenek. Emiatt próbálkoznak ellenségeskedést szítani ott, ahol korábban béke volt, vagy régi problémákat robbantanak ki újra, és folyamatosan támadnak minden embert.
Az Idegenek által súlyosan megfertőzött emberben nincs érzelem, nincs gyűlölet sem, legfeljebb hatalomvágy, de már az is irreálisan. Eljut odáig, amikor már nem élni vagy halni akar az ember, hanem a semmit akarja irdatlan erővel. Nem lesz öngyilkos sem, mert az a megváltó halál lenne, hiszen az élet és a halál összetartozik. Ehelyett élőhalott, érzelemmentes zombi lesz. Mint a tipikus AIDS-es vagy daganatos beteg, aki még él, és menekülne a halál elől, de ha csak arra tud gondolni, akkor valójában folyamatos haldoklás az élete.
Azok a jövőképek, ahol a gépek pusztítják az embereket, mint a Terminátor filmekben, vagy a Mátrixban, azt a lehetőséget mutatják, amikor az Idegenek veszik át a földi hatalmat, és amikor az ember is géppé válik, elveszíti az érzelmeit, a szellemiségét, és mechanikus rendszer lesz belőle. A káosz és a túlrendszerezett világ ugyanannak a résznek a két oldala. Amikor valamit túlszabályozunk, az ugyanúgy élettelenné válik, mintha semmilyen rendszer sem lenne benne. Az informatika az a keskeny ösvény, ami ott vezet a mi világunk és a Idegen világ határán. Egy hajszálnyi a különbség, hogy hova jut az ember, egy új életbe, vagy az Idegen rendszer foglya lesz.
Az Idegenek elsősorban a befolyásos embereket támadják, a tudósokat, politikusokat, tehetséges művészeket, és aztán rajtuk keresztül eljutnak a tömegekhez is. Bizonyos zenékkel, művészettel, szórakozásnak tűnő rendezvénnyel már nem Lucifer kelt egyre nagyobb extázist, hanem az Idegenek végeznek agymosást, és veszik el az érzelmeket. A klasszikus kábítószerek még Luciferhez tartoztak, mert élményt, erős érzelmeket adtak, de a mai szintetikus anyagok már az Idegenek készítményei. Ezek lebontják a személyiség emberi részét, elveszik az érzéseket is, és csak egy robot marad ott, amibe aztán bármilyen Idegen program betölthető.
Az Idegenek mindhárom területen hatnak: szellemi, érzelmi és fizikai szinten is. Eszmékben, gondolkodásmódban, tettekben, és testi betegségekhez kötődve is terjednek. Az emberben a szellemi, angyali részből származik az elégedettség, a nyugalom, a harmónia, és a határok megérzése: „ennyi elég”. Az emberi rész a cselekvőképességet, Lucifer pedig a „nem elég”-érzést adja. Neki köszönhetjük a tudományos felfedezéseket, a művészeteket, a szenvedélyt, és persze a bűnöket is. Az Idegenek viszont mindezeket ki tudják facsarni, és a saját hasznukra fordítani. Minden, ami emberi, az ő hatásukra embertelenné válik.
Csönd lett. Aztán István szólalt meg:
– Tehát nem Lucifer az igazi ellenség. Vele szemben csak arról van szó, hogy melyik csapat lövi be a győztes gólt, ki szerez több győzelmet, most viszont már a focipálya léte a tét. Köztünk és a Másik Oldal között emberi életekről, értékekről folyik a küzdelem, de itt van már az az ellenség, akivel szemben a földi létezést kell megvédenünk. Ők az Idegenek.
Ha ők győznek, megszűnik az emberi élet ezen a bolygón, és ezzel együtt elveszik az az esély, hogy ez a nép is belépjen a galaktikus közösségbe. Az emberiség most ott van a gyerekszoba küszöbén, és szembetalálkozik a Világgal. Aki kilép ezen az ajtón, az nemcsak csodákkal találkozik, hiszen a felnőtt élet mindig veszélyesebb, mint a gyerekkor. A gyerekszobában vannak pillanatnyi halálok, aztán lehet újrakezdeni. A felnőtt világban már a megsemmisülés fenyeget, amiből az embernek nincs feltámadása.
Megborzongtam.
– Hát, ez elég félelmetesen hangzik.
Súlyos csönd volt a szobában. Hallottam, hogy Benedek halkan sóhajtott, mielőtt megszólalt:
– Igen, ez valóban komoly. Azt reméltük, hogy nem kell ilyen hamar találkoznod ezzel a gonddal.
– Az egész fejlődés felgyorsult, egyre nagyobb a tét. Az Idegenek is gyorsabbak, és egyre ügyesebbek. Csak éber tudattal védheti meg magát az ember – mondta Alex.
Ez már sok volt nekem. Kitört belőlem a kérdés:
– Tehát ettől kezdve folyamatos félelemben kell élnem, azt figyelve, melyik sarok mögött ólálkodik egy Idegen? – Éreztem, hogy felháborodás is vegyült a hangomba. Nem erről volt szó! Rendben a Könyvtár, rendben Lucifer, de ezeket a titokzatos és félelmetes Idegeneket nem akarom!
Megint csend lett, a kérdésem ott lógott a levegőben. Egyikőjük sem válaszolt. Péterre néztem, de lesütötte a szemét. Megéreztem, az a baja, hogy nem tud megvédeni ő sem. Tehát nem maradt más, mint Alex. Ő nyugodtan ült mellettem, kényelmesen keresztbe vetett lábakkal, és úgy tűnt, egyedül ő nincs zavarban.
– Persze, ezt is megteheted, ha szerinted ez a célravezető megoldás. – Ez elég gunyorosan hangzott. – De elfogadhatod a segítségemet is, hátha van jobb módszer.
– Mi az a jobb módszer?
– Az, hogy sokkal tudatosabbá válsz, nem nyomod el a képességeidet, és akkor különösebb görcsös figyelem nélkül, egyértelműen el tudod különíteni a veszélyes és az ártalmatlan hatásokat.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. De ha akarod, elhúzhatod hosszan is, és akkor több lesz a fájdalmas tapasztalat, meg persze nagyobb a bukásveszély. Egy szakadék fölött átívelő pallón átmehetsz lassan, görcsösen, remegő térdekkel, centinként csúsztatva a lábadat, és átsétálhatsz nyugodt léptekkel, folyamatosan haladva, sőt, akár pár gyors lépéssel is átérhetsz. Minél lassabban haladsz, annál nagyobb a kockázat. Nos, hogy döntesz?
Elegem lett az egészből. Igaza van. Felálltam:
– Menjünk.
A döntés nagyon hirtelen jött. A többiek meglepődve néztek rám, de Alex elnevette magát, és szintén felállt.
– Jó döntés. Már így is túl sokat beszéltünk az Idegenekről, ami csak a félelmet erősíti az emberben.
A vállamra tette a kezét, ami jólesett, mert a gyors elhatározás után újra elbizonytalanodtam. Azt sem tudtam, valójában mibe egyeztem bele. Na, majd meglátjuk.
Közben a többiek is felálltak. Benedek lépett hozzánk:
– Vigyázz rá – mondta nagyon komolyan Alexnek, miközben kezet fogtak.
A többiek is megöleltek, mintha nagy útra indulnék. Rájöttem, azt se tudom, pontosan hová megyünk. Utolsónak Péter maradt, az arcán aggodalom látszott.
– Vigyázz magadra – mondta, és megölelt. Melegség volt az érintésében, féltés és szeretet. – És siess vissza. – Mosolyogni próbált, de nem igazán sikerült neki.
– Azt a két táskát, amit Péterhez vittél, a holmiddal együtt már áttettem a kocsimba – mondta Alex –, úgyhogy indulhatunk egyenesen Széplakra.
Kiléptünk az ajtón, és elindultunk lefelé a lépcsőn. A többiek megálltak a ház előtt, és onnan néztek utánunk. Vakítóan sütött a Nap, és ahogy felpillantottam, egy villanást láttam, és az út szélén feltűnt egy elegáns, halvány türkizzöld színű autó. Csak úgy ott termett. Annyira meglepődtem, hogy elvétettem a lépcsőfokot, meginogtam, és leestem volna, ha Alex erős karja nem kap el. Szinte felemelt a levegőbe, aztán óvatosan visszaengedett a kőlapra. Meg kellett állnom, hogy levegőt kapjak.
– Az az autó csak úgy feltűnt ott!
– Igen, idehoztam. Az a kocsim.
Nagyon szép autó volt, erő és karcsúság együtt, akár egy feszülő izmú, ugrásra kész párduc. A halványzöld színe miatt légiesen csillogott, mintha az út felett lebegne.
Kiléptünk a kapun. Még visszanéztem a házra, de a domboldal már eltakarta a többieket. Egy kicsit magányosnak éreztem magam, egy ismeretlen ember mellett. Ez most valahogy más volt, mint amikor hétfőn Péter kocsijába ültem be. Akkor arról volt szó, hogy csak pár utcával arrébb megyünk, mégis egy másik világba léptem. Most viszont a Dunántúlra indulunk. Ki tudja, mi vár ott rám?
Alex közben kinyitotta a csillogó ajtót, és beszálltunk a kocsiba. Belülről is nagyon jól nézett ki, világosbarna, kényelmes bőrülésbe süppedtem be. A belső rész csillogott, a burkolatban mahagóni színű faberakások voltak. A középső részen a modern kialakítású műszerfalon egy kisméretű monitor is volt. Az autót enyhe, férfias bőrillat lengte be. Még sosem ültem ilyen elegáns autóban.
– Kapcsold be az övet – mondta Alex.
Mindig be szoktam kötni magam, de most annyira le voltam nyűgözve a belső tértől, hogy nem jutott eszembe. Kibukkant belőlem a kötekedés, valahogy ellensúlyoznom kellett, hogy ennyire elbűvölt a látvány.
– Miért, nem azt ígérted, hogy megvédesz?
Megállt a keze a kormányon, és úgy nézett rám, hogy azt hittem, azonnal kiszállít a kocsiból.
– A saját hülyeséged ellen nem foglak megvédeni. – A hangja szigorú volt. – Az én dolgom az, hogy jól vezessem ezt az autót, és ne ütközzek másokkal, de az már a tied, hogy megtedd azokat az alapvető intézkedéseket, amivel fokozhatod a saját biztonságodat. Ez itt az én kocsim, de az ott a te biztonsági öved. Ha nem kötöd be magad, te fogsz kirepülni egy esetleges ütközésnél, és te töröd össze magad, nem én. Nem kötelező velem jönnöd. De ha mégis velem tartasz, akkor vállalnod kell a felelősségből a saját részedet, különben fölöslegesen töltjük egymás idejét.
Ez keményen hangzott. Szó nélkül becsatoltam az övet. Alex indított, és a kocsi szinte hangtalanul elindult. Gurultunk lefelé a hegyről, de akkora volt bennem a feszültség, hogy egy idő után megszólaltam:
– Bocs, de csak viccelni próbáltam az előbb, nem gondoltam komolyan.
– Az ember azt mondja ki viccként, amit komolyan gondol. Te az előbb ezzel a könnyednek szánt mondattal azt közölted velem, hogy mostantól engem tartasz felelősnek az életedért, én pedig ezt utasítottam határozottan vissza. Nem ígértem, hogy helyetted megteszek bármit is, csak azt, hogy igyekszem olyan védett környezetet adni neked a következő pár napra, ahol megtalálhatod önmagadat. Amúgy – enyhültebb hangon folytatta – elhiheted, ha képes vagyok idevarázsolni egy autót, akkor ki tudok kerülni bármilyen ütközést is. De vannak okos szabályok, amiket akkor is tiszteletben szoktam tartani, ha rám nem vonatkoznak. A biztonsági öv bekapcsolása egy ilyen jó szabály, ahogy értelmes dolog a sebességkorlátozás is, vagy úgy általában a KRESZ-szabályok. Bízzál istenben, de azért kösd meg a tevédet.
– Tessék?
– Ez egy tanmese. Ezt mondja az imám az arab tevepásztornak, aki a sátor előtt hagyta szabadon a tevéjét, amíg bent imádkozott. Úgy gondolta, addig majd az istene vigyáz a tevére, aztán csodálkozott, hogy közben az állat elkóborolt. Persze, bízz bennem, de tedd meg azt, ami rajtad múlik.
– Dehát ez olyan biztonságos kocsinak tűnik.
– Igen, ez egy Lexus. Japán gyártmány, és valóban jó autó, tele biztonsági fejlesztésekkel, légzsákokkal. De a te életed még a legbiztonságosabbnak tűnő környezetben is a te felelősséged marad. Már nem élhetsz gyerekként, főleg így, hogy tudod, vigyáznod kell magadra és a Tudásra is. Ez már nem játék.
Az autó olyan simán haladt, mintha csak az út fölött siklana, a motorhang is alig hallatszott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy ennyire különleges kocsi, vagy a tulajdonosától ilyen. Csöndben ültem, haladtunk kifelé a városból. Amikor ráfordultunk az M7-esre, megkérdeztem:
– Miért autózunk?
– Lehetne repülni is, de az ember lelkének is meg kell érkeznie, nemcsak a testének. Időre van szükség, nem csak helyváltoztatásra. Ugyanazért megyünk autóval, amiért az ember szeret időnként sétálni is, és nem csak végigszáguldani a főutakon. Így is eléggé felfordult körülötted az élet, és ha most egy gyors ugrással lent teremnénk a birtokomon, még jobban szétzilálódna a személyiséged.
Az út sosem felesleges, mert az köti össze a helyeket egymással, és ezért a hozzájuk vezető út adja meg a valódi változást. Amit rövid idő alatt érsz el, az kis változást hoz az életedben, amihez hosszabb út tartozik, az jelentősebb lesz. Mivel ma az ember gyorsan odaér bárhova, hiába utazik el repülőgépen más kontinensekre, sokkal kevesebb élményt kap, mint amit az a távoli táj neki adhatna, ha a lelke is felkészülhetne az új világra. De ez nem gond, csak tudni kell, hogy egy hatórás gyalogtúra a szomszéd hegycsúcsra nagyobb lelki változást hozhat, mint egy ötórás repülőút egy távolinak tűnő országba. A távolságot az idő szabja meg, nem a kilométer, úgyhogy, ha nagy kalandra vágysz, elég egy hátizsák, és pár napos gyalogtúra akár országhatáron belül. Lehet, hogy nagyobb lesz az élmény, mintha egy másik kontinensre repülnél.
|
