Új-Zéland
Angyalemberek 327. oldal
Alex birtokán
Körbesétáltunk az erdőben. A túloldalon, a fák között kilátás nyílt a falu házaira, a templomtoronyra, a lankás dombokra és a kanyargó útra. A Nap már lefelé járt. Észre sem vettem eddig, hogy ennyire eltelt az idő. Mintha máshogy múlna az idő Alex közelében. Igen, jöttem rá, este van, talán már nyolc óra is lehet. Egymás mellett állva néztük, ahogy a vöröses napkorong eltűnik a szemben levő domb fái mögött.
Alex váratlanul felém fordult:
– Gyere, nézzük meg, hol kel fel a Nap! – mondta vidáman.
Nem értettem, mit akar. Jobb kezét egy határozott mozdulattal végighúzta a levegőben, majd úgy csinált, mintha egy függönyt húzott volna el. A keze nyomán egy rés támadt a levegőben, világoskék derengéssel.
– Gyere – nyújtotta a kezét.
Végül is, miért ne – gondoltam. Belekapaszkodtam Alex kezébe, és átléptem a résen.
Jóval hűvösebb levegő csapott meg, aztán valami friss, más illat, amiben tengeri, sós pára és fűszag keveredett össze. Ámulva néztem körül. Egy tágas mezőn álltunk a derengő világosságban, előttünk lejtett a táj, és a párás, ködös messzeségben az óceán csillogott. Felette narancsszínű volt az ég. Dombok hullámoztak körülöttünk, balra mellettünk egy keskeny erdősáv húzódott. Megfordultam. Mögöttünk terebélyes faház állt, tornáccal, oldalt tágas karám, ahol lovak kezdtek el mozgolódni. A távolban havas hegycsúcsok fehérlettek. Olyan volt, mintha Péter egyik fényképe elevenedett volna meg. A fák lombja színes volt, sárga, vöröses, a fű is sárgult, és harmatos volt. Hűvös szél fújt a tenger felől, megborzongatott, de jó volt belélegezni a frissességét.
– Kia Ora! Isten hozott! – tárta szét Alex a karjait, mintha át akarná nyújtani az egész tájat. – Íme, Aotearoa, a hosszú fehér felhő földje. Az otthonom. – A hangjában olyan lágyság hallatszott, mint egy büszke szülőében.
Hangos kutyaugatás harsant, és a ház meg a karám felől tarka ágyúgolyók süvítettek felénk, majd közénk robbant három fekete-fehér juhászkutya. Örömükben körberohantak bennünket, nedves orrukat a kezemhez érintették, és lobogó fülekkel ugráltak a fűben. Alex lehajolt hozzájuk, és ők egymást lökdösve dugták a fejüket a tenyere alá, olyan farkcsóválással, ami legalább akkora légmozgást kavart, mint a tengeri szél. Miután kiörvendezték magukat, engem is megszaglásztak, és pár fokozattal kisebb, de azért barátságot jelentő farkcsóválással vettek tudomásul. Okos pofájukkal, csillogó szemekkel leültek elénk. Mindegyik mintha kis fekete kabátkát viselt volna fekete sapkával, a lábuk, hasuk és a nyakuk is fehér volt.
– Ők a házőrző csapat – mutatott rájuk Alex. – A vezér, Ariki – a legnagyobb termetű, fehér mellényes kutya felemelte a fejét – a neve maori nyelven főnököt jelent. A másik Haka, egy játékos szuka, aki állandóan ugrándozik, ezért lett a neve tánc. Ez a hízelkedő pedig – kapta el kedvesen a legkisebb pofáját, és közel hajolt hozzá, homlokát a kutyáéhoz érintve, – Hongi, ami az őslakos üdvözlést jelenti. Ők köszönéskor a homlokukat és az orrukat érintik össze. Magyarul puszi lehetne a neved, ugye, te betyár – és könnyedén megráncigálta a szőrét. Ahogy elengedte, mindegyik kutya újra örömtáncba kezdett körülöttünk.
– Jól van, lehet kicsit lenyugodni – mondta, de a hangja nem volt szigorú. – Nézzük meg a lovakat is.
A karám felé indultunk. A széllökések miatt összébb húztam magam.
– Itt most ősz van, azért hidegebb a levegő. Várj, adok valami meleg ruhát – mondta Alex, azzal benyúlt a levegőbe, és a semmiből elővarázsolt egy mohazöld, kötött pulóvert.
– Tessék, ez majd melegen tart. Valódi új-zélandi gyapjúból készült.
A pulóver puha volt. Belebújtam. Vastag volt és meleg, mint egy simogatás. Pár lépéssel beértem Alexet, aki a karám gerendái között átbújva belépett a lovakhoz. Ha nem is olyan viharos, de nagyon hasonló fogadtatásban volt része, mint az előbb a kutyáknál. Felbolydult a környék, és vagy egy tucatnyi ló sereglett köré, karcsú orrukkal bökdösve, feléje hajolva. Sorba simogatta mindegyiket, becéző szavakat sugdosott nekik. A három kutya tisztelettudóan leült a kerítésen kívül, és onnan figyeltek. Amikor kicsit csillapodott a mozgás, én is beléptem Alex mellé. A lovak engem is megnéztek, megszaglásztak. Erős szaguk volt, valami ősi emléket ébresztettek bennem. A vállamhoz nyomták a fejüket, a fülembe szuszogtak.
Alex egy sötétbarna, gyönyörű tartású ló hátát simogatta.
– Ő az egyik kedvenc lovam, Ahi, ami tüzet jelent. Egy tüzes mén, több utódja is van a ménesben. Nézzük, téged melyikük választ.
Egy világosabb barna, kecses ló ballagott oda hozzám, orrával eltolta a többieket, és úgy állt mellém, mintha hozzám tartozna. Csillogó, nagy barna szemével rámnézett, aztán megbiccentette a fejét, mint aki köszön. Szép fehér folt volt a homlokán, szinte szabályos kerek, akár egy harmadik szem.
– Ő Whetu, azaz Csillag.
– Whetu – mondtam a lónak, és az megbillentette a fülét. Végigsimítottam a fején. – Szép ló vagy. Szép a csillag a homlokodon. – Újra meghajolt, mint aki érti, és a puha orrával megbökdöste a tenyeremet.
– És ki gondozza az állatokat? – néztem körül, mert rajtunk kívül nem láttam mást a környéken.
– Én, hiszen én vagyok a gazdájuk – mondta Alex.
– De amikor nem vagy itt?
– Akkor is. Tudom, hogy kicsit különös, de képes vagyok több helyen is ott lenni egy időben. Ezt a tibeti szerzetesek is meg tudták csinálni, bár ők a testüket és a szellemi részüket választották külön. De egy átlagember is képes egyik kezével enni, a másikkal az újságot fogni, evés közben olvasni, sőt közben félfüllel a környezetére is figyelni. Én is így tudok több helyen lenni egyszerre.
Ez kicsit furán hangzott, dehát Péter meg a falon tudott átsétálni. Alex közben kilépett a lovak közül, és megállt a karám mellett.
– Nézd – mutatott a tenger felé. Átbújtam a gerendák között, és én is a síkság felé fordultam.
Most kelt fel a Nap. Gyönyörű volt, azt hittem, ilyen fények csak a festményeken vannak. A sötétkék, halványlila és világoskék színek az égen meg a csillogó hullámokon, és a napkorong körül a fehér, a sárga és a narancs sokféle árnyalata egybeolvadt a tarka szántóföldek fölött lebegő párával, és az egész egy csodálatos, színpompás képpé állt össze. A Nap méltóságteljesen emelkedett fel, érezni kezdtem a melegét is, és lassan nappali fénybe borult a táj. Csöndben álltunk. Aztán megszólaltak a madarak, majd az egyik ló felnyerített, és vágtázni kezdett a karámban, mint aki a reggeli kocogását végzi.
A kutyák eddig jól nevelten ültek előttünk, de ahogy Alex megmozdult, újra örömteli viháncolásba fogtak.
Elindultunk a ház felé. Útközben Alex megmosta a kezét a vízgyűjtő tartályban, és én is követtem a példáját. A víz jegesen friss volt, és mintha keményebb cseppekből állt volna, mint a közönséges csapvíz. Mint apró gyöngyök, úgy szikráztak az ujjaim között. Alex a vizet a kezéről a kutyák felé rázta, amitől azok megint bolond ugrándozásba kezdtek, és el akarták kapni a csillogó vízcseppeket. Így értünk a tornácra.
– Tessék, foglalj helyet! – mutatott Alex a faasztal melletti padok felé. – Mindjárt hozok egy kis reggelit, ami persze nekünk a vacsora lesz – nevetett.
Belépett a házba. A kutyák a tornác elé heveredtek, és érdeklődve figyeltek. Leültem a padra, és néztem a képeskönyvszerű tájat előttem. A tengerpart felé ereszkedő domboldalt sakktábla-szerű, tarka négyzetekre osztották a megművelt földek, szinte mindegyik más színű volt, és köztük az őszi lombkoronás fasorok adták az elválasztó vonalakat. Jobbra a fák között egy széles, kanyargó folyó vize csillogott. A látóhatárt a selymesen kék óceán zárta, ami felett már teljes erővel szikrázott a nap.
Alex hamarosan megrakott tálcával tért vissza, és letette az asztalra. Kenyér, sajt, túró, és egy kancsóban tej volt rajta. Poharakat, tányérokat és késeket is hozott.
– Jó étvágyat! Minden valódi, friss új-zélandi eledel – mondta, aztán enni kezdtünk. Kicsit szokatlan íze volt a sajtnak, de azért ízlett.
Miután végeztünk az evéssel, Alex bevitte a tálcát a házba. Amikor kijött, felém nyújtotta a kezét, és a reggeli napfényben felszikrázott a tenyerében valami.
– Tessék, a látogatás emlékére.
Egy nyaklánc volt a kezében, barna bőrszíjon egy csillogó kagylóhéjból készült hófehér lótuszvirág, két csillámló, szivárványosan kéklő kagylóhéj-levéllel. Nagyon szép volt, mintha fénylett volna.
– A levél új-zélandi Paua kagylóból készült, a virág pedig tahiti gyöngyház-kagylóból.
– Nagyon szép, köszönöm – és a nyakamba akasztottam a bőrszíjat. A medál csillogott a zöld pulóveremen.
– Egyébként, hogy érdekesebb legyen, ezt a nyakláncot Pesten vettem neked. Ezen a tengerparton nőtt a kagyló, a Rákóczi úton megvettem, hogy aztán itt odaadjam neked, jelképének annak, hogy a Vízöntő-korban milyen közel kerül egymáshoz minden.
– Lehetne már ilyen könnyen is közlekedni, ahogy azt az előbb tettük? Csak úgy átléphetnénk a Föld másik felére?
– Miért is ne? Gondolj bele, kétezer éve az emberek gyalog vagy állatok vontatta szekereken jártak, és hajóztak a széllel vagy evezőkkel. Ez sokáig így ment, aztán megjelent a gőzgép, majd a benzinmotor, és egyre gyorsabbak lettek. Amerikát először vitorlás hajóval érték el, ami akkor még hosszú időbe telt, aztán a gőzhajó már pár hétre rövidítette az utat. És egyszer csak jött a repülő, amivel pár óra alatt odaérhetünk. A következő fejlődési lépésnél az ember megtalálja majd ezt a még rövidebb utat is, ahol csak összehajtjuk a teret, és az egyik oldalról átlépünk a másikra, de ehhez egy gondolkodásbeli ugrásra van szükség, egy másik nézőpontra.
Kint a kozmosz óceánján egyelőre úgy közlekedik az ember, mint ahogy régen a gőzhajóval tette a tengereken. Az áramlatok erejét, ami az űrben a gravitáció lendítő ereje, már ismeri, a napszél energiáját még csak próbálgatja. Most még a gőzhajó szintjén tervezik az utat a Marsra, és a többi bolygóra. Még nem találta meg az ember azt a másik dimenziót, ami a földön a levegőbe emelkedés volt, pedig annak a lehetősége ott volt körülötte, a madarak még példát is mutattak rá. A világűr szintjén az idő ez a másik dimenzió, vagyis az, amit most annak érzékelünk. Ha ezt a síkot is megismerjük, akkor ugyanúgy tudunk közlekedni a külső térben, mintha összehajtanánk egy papírlapot. Ezt persze ma még nehezen tudjuk elképzelni. A régi tudósok is kimondták tényként, hogy a levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet, még jó, hogy ezt a madarak nem hitték el. Úgyhogy vannak még kihasználatlan lehetőségek előttünk, de ezt a régi vitorlás hajók kapitányai is hitetlenkedve fogadták volna.
Ezzel egyetértettem, hiszen én is az előbb tapasztaltam meg, hogy egy lépéssel átkerülhettem a Föld túlsó oldalára, mégsem tudom felfogni, hogy mi történt. Alex közben lesétált a tornácról:
– Na, induljunk vissza. Itt elkezdődik egy nap, de nekünk lassan véget ér.
Azt hittem, most egyszerre átlépünk, de Alex a karámhoz indult. Bement az istállóba, és két összehajtott, vastag bőrtakaróval tért vissza, amelyekről szíjak lógtak. Aztán kiemelte az egyik gerendát a kerítésből.
– Ahi! Whetu! – és intett.
A két ló kisétált a résen. A többiek is odacsoportosultak, de nem jöttek tovább. Alex visszatette a gerendát, és a viháncoló kutyákra nézett.
– Velünk jössz, Ariki?
A megszólított kutya azonnal eléje perdült, és heves farkcsóválással leült eléje. Alex megsimogatta a fejét.
– Jól van, gyere egyet kirándulni.
Aztán a többiek felé fordult:
– Vigyázzatok a birtokra! – Aztán felemelte a kezét, és a mozdulata nyomán megint szétnyílt a tér. Megfogta az egyik ló nyakát, és átsétált, a másik ló és Ariki követte. Én is átléptem utánuk.
Már esti félhomályba érkeztünk, de itt melegebb volt a levegő, a tenger friss illata után most meleg földszag és erdőszag csapott meg. A kastély mellett érkeztünk vissza. Most láttam, hogy a fáktól takarva itt is van egy kisebb istálló és mellette karám. Alex bevezette a két lovat. Az égen már ragyogtak a csillagok, a pufók D betű alakú félhold is fenn járt.
Visszasétáltunk a házhoz, Ariki szaglászva követett minket. Az ajtónál farkcsóválva megállt.
– Jó éjt, Ariki – simogattam meg a fejét.
Felmentünk a lépcsőn, és a szobám előtt Alex elköszönt:
– Aludj jól! Mozgalmas napod volt, rád fér a pihenés.
– Igen, szerintem is. Jó éjszakát! – feleltem, és beléptem az ajtón. |
