Bali Nóra ANGYALEMBEREK (részlet a regényből)
Ahogy a történet elkezdődött:
2005. május 9. hétfő,
9 óra 30 perc Budapest
– Szervusz, Anna. Hogy vagy?
A férfi barátságosan mosolygott rám az ágyam mellől. Szép barna szeme volt, hosszú, hátul összefogott, kissé hullámos gesztenyebarna haja. Harminc év körülinek látszott.
Mit válaszoljon az ember egy olyan alaknak, aki éppen most lépett be a hálószobájába a falon keresztül, és feltesz egy ilyen teljesen normálisnak tűnő kérdést egy egyáltalán nem normális helyzetben? Mit szokott felelni az ember egy hallucinációnak?
Már három napja hasogatott a fejem, lázas voltam, fájt a torkom. Nem akartam orvoshoz menni, azt reméltem, hogy csak egy kis tavaszi vírus döntött le a lábamról. Ittam a gyógyteákat, kamillateát, hársfateát, ettem a mézet, bár már kissé émelygett tőle a gyomrom, szedtem Echinacea cseppeket, nagy adag C-vitamint, és bevetettem a leghatásosabb gyógymódomat: bekötöttem a torkomat a gyerekkori piros pöttyös kendőmmel. Ez eddig mindig segített.
A hétvégét ágyban töltöttem, de nem javult semmit, inkább csak rosszabb lett a helyzet. A torkom már kevésbé fájt, de a fejem egyre jobban lüktetett, és már gondolkodni is nehezemre esett. Pedig a jövő héten határidős egy fordításom a kiadónak.
Ma reggel már elszántam magam arra, hogy elmenjek a rendelőbe, de aztán ahhoz is gyenge voltam, hogy felkeljek. Telefonálnom kellett volna az orvosnak, hogy jöjjön ki hozzám, de még húztam az időt. Reménykedtem, hogy délutánig majdcsak jobban leszek.
Pár perce hallottam, hogy valaki csönget, de nem volt kedvem senkinek se ajtót nyitni. Azt gondoltam, hogy valamelyik szomszéd, vagy a postás, de egyiket sem tartottam fontosnak. A csengetés még kétszer megismétlődött, majd úgy tűnt, bárki is volt, elment végre. Ezek után jelent meg ez a kísértetszerű férfialak a szobámban, úgy, mint a klasszikus horrorfilmekben: egyszerűen átlebegett a falon. Ezek szerint tényleg magas lázam van, már hallucinálok. Mégis muszáj lesz kihívni az orvost.
– Nem vagyok hallucináció – mondta a férfi. – Baráth Péter vagyok, és angyalember.
Na jó, nem kísértet, hanem angyal. Egyre megy – gondoltam.
– Élő személy vagyok, nem angyal. Angyalember. – Úgy mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Bocs, valóban nem illik mások gondolataiban olvasni, de ezek olyan hangosak, hogy mindenképpen hallom őket. Tudom, hogy rosszul érzed magad három napja, ezért vagyok itt. Nem értjük pontosan, hogy mi történt, de biztosan tudunk neked segíteni, ha velem jössz a Központba. Itt nem vagy biztonságban. A Másik Oldal bármikor rád találhat. Már ők is a környéken vannak, épp hogy megelőztem őket – azzal hirtelen megpördült, a kezét a hátsó fal felé kapta, és felkiáltott: – Vissza!
Tompa dörrenés, megrázkódott az ágyam, és hallottam, ahogy nagy zörgéssel téglák hullanak a szekrényre és a padlóra. A szobát ellepte a por. Odakint, a ház oldalánál levő parkolóban fülsiketítően kezdett vijjogni egy autóriasztó.
Ahogy eloszlott a por, megláttam a férfit. Ott állt a szoba közepén, és fülig vörösödve nézett rám. Most olyan volt, mint egy kisfiú, aki nagyon szégyelli magát, mert eltörte az anyukája kedvenc vázáját.
– Ne haragudj, ez kissé erősre sikerült. Most már tényleg nem maradhatsz itt. Segítek csomagolni.
Nem volt min gondolkodni tovább. A falon egy nagy, kétméteres lyuk tátongott, és behallatszott az emberek kiabálása az utcáról. Egy erősebb széllökés megkavarta az újságokat az asztalon, a huzat a nyitott ablakhoz rántotta a függönyt. Már a gyengeséget sem éreztem, fontosabb dolgom lett. Felkeltem az ágyból, magamra kapkodtam a ruháimat, – addig a férfi udvariasan elfordult, – aztán összeszedtem a táskám, mobiltelefont, pénzt, és pár ruhadarabot belegyömöszöltem a sporttáskámba. Ránéztem a számítógépre, de közben már hallottam kintről a tűzoltóautók szirénáját is. Nincs idő mindent összeszedni. Felkaptam azt a CD-t, amin a jövő héten határidős fordítási szöveg volt, és eltettem. Az ajtócsengő megszólalt, de szinte azonnal már ököllel is dörömböltek az ajtón, és tudtam, mindjárt be is törik, ha gyorsan nem megyek ki.
Az ajtó előtt sisakos, fejszés tűzoltó állt:
– Nem sérült meg? Azonnal el kell hagyniuk az épületet. Leomlott a fal, meg kell vizsgálnunk, mi történt.
Úgy gondoltam, nem kezdem el neki magyarázni, hogy az én vendégem döntötte ki a falat egy kézmozdulattal, mert akkor valószínűleg mentőt is fog hívni. Engedelmesen kiléptem az ajtón. A tűzoltó egy társával azonnal bement, majdnem elsodorták a férfit, az angyalembert, aki hozta a táskámat. A füle még mindig piroslott, és olyan bűnbánóan nézett, hogy megsajnáltam.
– Akkor hova is megyünk? – kérdeztem.
– A Központba. Itt van nem messze, az Üllői út túloldalán, az Angyal utcában.
Az udvaron már nagy volt a nyüzsgés, szomszédok, tűzoltók, rendőrök. Kifelé terelték az embereket. Az egyik rendőr felírta a nevemet, a mobilszámomat, és azt mondta, majd értesítenek, hogy mikor jöhetünk vissza.
A szűk Nap utca közepén ott állt egy nagy piros tűzoltóautó, egy rendőrkocsi, és egy csomó nézelődő járókelő. A szemben levő építkezésről is idesereglettek a munkásruhás emberek.
A ház előtt parkolt egy csillogóan tiszta, indigókék Mazda. A férfi a kocsihoz lépett, a csomagtartóba tette a táskámat, majd kinyitotta nekem a jobb oldali ajtót. Beszálltam.
Az autó belül is olyan tisztának tűnt, mintha most hozták volna a kereskedőtől. Talán valamilyen különleges illatosító miatt, de olyan friss narancsillat lengte be, hogy szinte a számban éreztem a gerezdek ízét. Beszállt a férfi is, és ügyesen kiaraszolt a kocsival a tűzoltóautó mellett.
Elindultunk egyenesen, aztán a baptista templom előtti kis parknál lekanyarodtunk jobbra. Keresztülhajtottunk a Práter utcán, elhaladtunk az ismerős sarki bolt előtt, ahol reggelente az újságokat meg a kedvenc sajtos kiflimet szoktam venni, aztán ahogy a Leonardo utca macskakövein zötyögni kezdett a kocsi, mintha én is kezdtem volna helyrerázódni. Történt velem valami, amit nem értek, de ez most itt ismerős és valóságos helyzet. Igyekeztem kézzelfogható irányba terelni a gondolataimat, hogy azok ne az előző percek érthetetlen eseményei körül kavarogjanak.
Átmentünk a Tömő utcai kereszteződésen, és eszembe jutott, hogy ez a rész sok filmben szerepelt, többször láttam errefelé forgatócsoportokat, statiszták seregét, esténként a nagy reflektorokat. Pár éve itt vették fel a Pál utcai fiúk több jelenetét. Ezek a házak most is olyanok, mintha száz éve megállt volna az idő, és ma is Nemecsekek és Bokák léphetnének elő a kapualjakból.
Ezektől a hétköznapi gondolatoktól az agyam kezdett visszakapcsolni józan üzemmódba. Az enyhe kanyar után már látszott előttünk az Üllői úti templom biztonságot sugárzó, homokszínű épülete. Amikor a piros lámpánál megálltunk az útkereszteződésben, már teljesen normálisnak éreztem a helyzetet, és úgy gondoltam, beszélgetni kezdek.
– Szép kocsid van. Most vetted?
– Nem, már két éves. Nekem is tetszik.
– Jó kocsi?
Kissé értetlenül pillantott rám:
– Minden autó jó, ha jó sofőr vezeti.
– Akkor miért pont egy Mazdát választottál?
Elmosolyodott, és lágy, kisfiús lett az arca:
– Tetszik a márkajelzése – mutatott a kormány közepén levő emblémára, egy körben repülő madáralakra. – Emlékeztet a szárnyakra.
Puff neki. Odalett a nagy nehezen visszaszerzett józanságom. Felrémlett bennem, hogy a bemutatkozáskor angyalembernek nevezte magát. Te jó ég, lehet, hogy egy elmebeteg kocsijában ülök!
– Ne félj, semmi baj. Valóban angyalember vagyok, és azért jöttem, hogy vigyázzak rád.
Közben a lámpa zöldre váltott, kikanyarodtunk az Üllői útra, és ráfordultunk a szemben levő Viola utcára. Kifelé néztem, az előzőleg bevált recept alapján igyekeztem a valóságra koncentrálni. Tipikus ferencvárosi táj volt: régi, kopott házak felváltva a színes, új épületekkel. Az egyik romos ház tetején két ember a cserepet bontotta, a mellette levő telken már álltak az új falak, egy daru vasbeton gerendákat emelt fel.
Ez végül is ismerős környék volt, és úgy éreztem, ha gond lenne, meg tudnám védeni magam. Bár egy ismeretlen alak autójában ülök, de ez még nem emberrablás. Azt mondta, csak a közelbe megyünk. Lehet, hogy nem volt jó ötlet beszállni mellé, de amíg ezen a környéken járunk, nem félek. Azt nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért fogadtam el a meghívását, de valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy ha már ledöntötte a szobafalat, akkor vele megyek. Persze lehet, hogy csak a sokkhatás miatt. Mindenesetre, ha netán mégis lányokat rabol, akkor érdekes módszerrel teszi.
Megjelent bennem egy új érzés: kíváncsi lettem, mi fog ebből kisülni. A fejem továbbra is fájt, de az elmúlt percek eseményei miatt nem éreztem a gyengeséget. Lehet, hogy csak a stressz miatt, de jobban voltam.
Oldalról óvatosan szemügyre vettem a mellettem ülő férfit. Kedves, ovális arca volt. Az orra enyhén krumpliorr volt, főleg emiatt tűnt egy kicsit gyerekképűnek. A szája sarka kissé felfelé kunkorodott, ettől úgy nézett ki, mint aki mindig huncutul mosolyog. A farmerdzseki alatt látszott, hogy széles, biztonságot sugárzó a válla. Olyan jó, férfias keze volt, ahogy fogta a kormányt, és éreztem, hogy jól vezet. A csuklóján egy keskeny, szivárványmintás fonott karkötőt viselt. Észrevette, hogy őt nézem, felém fordult, és szélesen elmosolyodott.
– Ugye, hogy nem vagyok olyan ijesztő? – és elnevette magát. Tényleg bizalomgerjesztő volt, főleg, ha elfelejtem azt a szokását, hogy átmegy a falakon, vagy egy kézmozdulattal lerombolja azokat.
Közben kiértünk a Mester utcára, és jobbra fordultunk. A járda szélén magasodó öreg platánfáktól egészen barátságos lett a táj, de a mellettünk elcsörömpölő villamostól újra lüktetni kezdett a fejem, és mintha egyre nagyobb nyomás feszítette volna belülről. Komolyan megijedtem, az jutott eszembe, hogy hátha agyvelőgyulladásom van.
Elkezdtem gondolkodni, mikor jártam utoljára erdőben, és nem volt-e bennem kullancs, hátha attól kaptam fertőzést. Döbbentem jöttem rá, hogy nem tudok felidézni semmilyen emléket, ami három napnál korábban történt velem. Biztos voltam abban, hogy szoktam kirándulni, erősen kötődöm a természethez, és jól érzem magam a fák között, de csak száraz tudás volt bennem, nem voltak emlékek a fákról, virágokról. Nem tudtam semmilyen képet felidézni, mintha egy könyv lett volna a fejemben, csak szavakkal, ábrák nélkül.
Megrémültem. Görcsösen próbáltam emlékezni bármire, mit csináltam az elmúlt hetekben. Biztosan voltam a kiadóban, mert azt tudom, hogy a fordítást egy hét múlva kérik. Rájöttem, hogy egyetlen angol szó sem jut az eszembe. Azt tudtam, hogy ki vagyok, de azt már nem, hogy mi történt eddig az életemben.
Közben a férfi leparkolt az út szélén, kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót mellettem. Még akkor is bénultan ültem az ülésben, és kétségbeesve néztem rá:
– Nem emlékszem arra, hogy mi történt velem korábban.
Együttérző volt az arca:
– Igen, mi is látjuk, hogy valami baj van, de biztosan tudunk segíteni. Gyere! – azzal a kezét nyújtotta. Úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló, és most nem érdekelt, hogy mi a viszonya a falakhoz. Jólesett az erős férfikéz érintése. És ha már ilyen különleges, talán tényleg tud segíteni nekem. Kiszálltam a kocsiból.
Egy szélroham söpört végig az utcán, hűvös volt ez a májusi nap. A felhők éppen árnyékba borították a környéket. Újra elfogott a gyengeség, és rájöttem, hogy furcsán nézhetek ki a foszladozó szélű piros pöttyös kendővel a nyakamon, ezért levettem, és zsebre gyűrtem. Legalább a kinézetem legyen normális, ha belül nem is érzem magam annak. Beletúrtam a hajamba, fésülködni az előbb már nem volt időm. Megnéztem az autó ablaküvegében a tükörképemet, de ott egy nagyon rémült arcot láttam, karikás szemekkel, szél borzolta hajjal. Te jó ég, mi történt velem!
Közben a férfi kivette a táskámat a csomagtartóból, bíztatóan rám mosolygott, és elindult a járdán. Nem volt sok választásom, mentem utána. Ha nem emberrabló, akkor hátha valóban segítséget jelent.
Az előttünk álló kocsiban bömbölt a magnó, a sofőr a lehúzott ablak keretén ütötte hozzá a ritmust. Úgy éreztem, a zene dobhangja a koponyámat feszegeti. Mögöttünk egy anyuka sietősen tolta a rémülten síró csecsemőjét a babakocsiban. Ahogy elhaladtunk az autó mellett, a kísérőm lazán felemelte a kezét, és mintha megpöckölt volna valamit a mutatóujjával. A zene egy elhaló nyávogással abbamaradt. A férfi felém fordult:
– Azt hiszem, lemerült az akkumulátora – és csibészesen mosolygott. – Ilyet egy angyal nem tehetne meg. De szerencsére az angyalemberek nem tökéletesek.
Hálásan néztem rá. Baráth Péter. Eszembe jutott, hogy így mutatkozott be. Na jó, hátha igazán jóbarát, és talán valahogy megmagyarázhatóak ezek a furcsa dolgok is körülötte.
Egy zöldségbolt előtt kikerültük a ládákban kirakott almákat, dobozos epreket, és befordultunk az Angyal utcába. Zöldellő kis fák álltak a járda mellett, a forgalmas Mester utcáról mintha egy békés világba csöppentünk volna. A jobb oldalon árkádok alatt vezetett az út, de pár méter után a férfi megfogta a kezem, és a másik oldal felé irányított. Azt hittem, az ott álló új ház kapuján megyünk be, de haladtunk tovább.
– Csak azért jöttünk át erre az oldalra, hogy Sanyi időben megláthasson bennünket – mondta magyarázólag, és felmutatott az előttünk levő, halvány mályvaszínű ház emeletére. A kapu feletti ablak nyitva volt, oldalról két tógás női szobor őrizte. A ház előtt álló fa levelei között láttam, hogy a párkányon egy furcsa arcú fiú könyököl piros színű kispárnán, és nagy komolyan figyeli az utcán sétáló embereket. Amikor észrevett minket, szélesen elmosolyodott és leintegetett, majd eltűnt az ablakból.
Ahogy a világosbarna fakapuhoz értünk, az ajtózár abban a pillanatban felbúgott, és a férfi kinyitotta.
– Sanyi a kapuőr és fogadóbizottság egyszemélyben.
Beléptem a rendezett, keskeny kapualjba, és pár lépés után színpompás látvány tárult ki előttem.
– Ó, ez gyönyörű! – szakadt ki belőlem önkéntelenül.
A zöld, sárga és fehér falú házak által körbefogva egy belső park zöldellt, díszbokrokkal, rózsákkal, sárga fémpadokkal, díszköves ösvényekkel. A szemben levő házfal nagy részét vadszőlő takarta. Az egész hely békét és nyugalmat árasztott, olyan volt, mint egy rejtett kis Paradicsom. Még a gyengeségem is szűnt a csodálkozástól.
– Nagyon hangulatos ez az udvar – jegyeztem meg.
– Igen, illik az angyalemberekhez.
Ettől a szótól megint összezavarodtam. Már lassan hullámvasúton éreztem magam, ahogy az érthetetlen és a hétköznapinak tűnő események váltakoztak körülöttem. Az egyik pillanatban még normális, ismerős világban állok, a másikban meg történik valami, és újra teljesen kicsúszik a talaj a lábam alól. Kezdtem szédülni.
Követtem a férfit, aki jobbra indult, ahol pár lépcsőfok vezetett fel a földszinti nyitott folyosóhoz, aminek a végén mustársárga rácsos ajtó nyílt a lépcsőházba. A kis előtérben két, láthatóan gyakran használt fotel és egy kisasztal volt, rajta keresztszemes terítő, színes újságok, és egy vázában tarka virágcsokor. Az ablakokban cserepes virágok zöldelltek. Olyan otthonos volt minden, mintha egy családi házba érkeztünk volna.
Miközben felmentünk a lépcsőn, hangos beszéd, nevetés hallatszott. Az emeletre érve láttam, hogy a folyosó jobb oldalán egy asztal körül négyen ülnek, egy idősebb nő, és három fiatal, két fiú és egy lány. Érdeklődve fordultak felénk. Az idősebb nő felpattant, és felém tárta a karjait:
– Hát megérkeztetek végre! Szervusz, kisangyalom! – azzal lendületesen átölelt, és kedvesen megszorongatott. Meglepődtem a viharos üdvözlésen, de jólesett a szívélyes fogadtatás. Ez olyan emberi volt, egyértelmű, barátságos.
A nő nyugdíjas korúnak tűnt, fél fejjel alacsonyabb volt nálam, molett, az a típus, akinek jó a telt karjai közt lenni, mert újra kisgyereknek érezheti magát az ember. Ezüstös ősz haja kontyban volt feltűzve, a bőre kicsit barnás volt, a szeme körül vidám, mosolygós ráncokkal. Élénk mintás ruhája nagymamás levendulaillatot árasztott.
– Nahát, ez a Péter, hallom, még a szobafalat is ledöntötte, csakhogy elhozhasson téged ide – és huncutul a férfira nevetett, aki ettől megint elpirult.
– Véletlen volt, kissé erősre sikeredett. Csak figyelmeztetni akartam a Másik Oldalt, mert mindenáron be akartak jönni, pedig már én is ott voltam. Ő Magdi néni – mutatott rá Péter.
A fejemben újrakezdődött a káosz. A világ megint érthetetlenné vált, és én feladtam a küzdelmet, hogy felfogjam, mi is történik körülöttem. A nő melegen nézett rám.
– Jól van, na. A lényeg, hogy már itt vagytok. Majd mi vigyázunk rád, és rendbe rakunk, meglátod, kisangyalka – és végigsimította az arcomat. A tekintete komolyabbá vált. – Jó nagy vihar van odabent, te szegény gyerek.
A teljesen összezavarodott állapotomban jólesett az együttérzése.
– Nagyon fáj a fejem, olyan, mintha szét akarna repedni.
Az egyik fiú állt fel, és dallamos nyelven mondott valamit, de nem értettem. Péter magyarul válaszolt:
– Igen, jót tenne neki.
Kérdően néztem rá.
– Gabriele segíteni tudna neked. Ja, előbb ismerkedjetek meg. Ők olaszok.
A fiú felém fordult. Középmagas volt, kissé sötétebb arcbőrrel, és fekete haja különlegesen volt levágva: elől és oldalt férfiasan rövid volt, hátul pedig hosszú, és copfba fogta össze.
Nyújtottam a kezem:
– Fényes Anna.
Mosolygott szélesen, megfogta a kezem.
– Gabriele – mondta.
Felállt a másik fiú is, ő kicsit alacsonyabb volt, és kevésbé mosolygós. Neki csak úgy, egyszerűen volt lófarokban a hosszú, sötét haja. Ő is kezet nyújtott:
– Gabriele – mondta. Meglepődve néztem, erre a félig hosszú hajú, mosolygósabb nevetve mondott valamit.
Péter fordította:
– Tényleg mindkettőjüket így hívják.
A lány is odalépett, vékony, filigrán volt, nagy sötét szemekkel, és szintén fekete hajjal. Kezet fogtam vele is.
– Gabriella – mondta, és most már mindannyian nevettek.
– Nekik mindig vidám a bemutatkozásuk, és azonnal hozzá szokták tenni, hogy nem a nevük miatt választották egymást – magyarázta Péter. – Ők is angyalemberek, és látogatóban járnak nálunk. Gabriele – a mosolygósabb felé mutatott – jó gyógyító, és azt mondta, hogy úgy látja, tudna neked segíteni.
A jelenlegi állapotomban bármilyen segítségért hálás lettem volna, de nem voltam benne biztos, hogy vajon tőlük elfogadhatom-e. Bárkik is ők, miattuk zavarodtam össze. Igaz, hogy pont emiatt lehet, hogy általuk rendeződhet is a helyzetem. Bizonytalanul néztem rájuk:
– Köszönöm, igazán jó lenne, de én nem beszélek olaszul, és épp az előbb döbbentem rá, hogy az angol szavakra sem emlékszem.
– Semmi gond – válaszolta Péter –, amit csinál, ahhoz nem kell sok beszéd. Amúgy mi sem a szavakra figyelünk, hanem arra, amit mond, ezért beszél mindenki a saját nyelvén.
Az olasz fiú kérdezett valamit, Magdi néni felelt:
– Gyertek inkább hozzánk, a nagyszobába! Láttam, nálatok olyan olaszos rend van, hogy nehéz lenne helyet találni a kezeléshez – azzal a balra levő nyitott ajtó felé intett.
Szédültem, a fejem hasogatott, már egyre nagyobb fájdalmat okozott a gondolkodás is. Semmit sem értettem a helyzetből, nem tudtam, mit keresek itt, de úgy döntöttem, ha már itt vagyok, megér egy próbát a dolog.
Beléptem az asszony mögött a lakásba, Péter és az olasz fiú jött utánam.
Barátságos hallba értünk, középen ebédlőasztal volt székekkel, balra be lehetett látni a rendezett, csillogó konyhába, ahol a törlőruha is szépen, egyenesre simítva feküdt a pulton. Ehhez képest biztosan nem volt rend az olaszoknál. Szemben, a nagyszoba küszöbénél mindegyikünk levetette a cipőjét. A fényes parkettát halvány virágmintás szőnyeg borította, a szobában kényelmes heverő, két fotel és egy kisasztal volt, oldalt világosbarna szekrénysor állt. Az ablakok előtt szobanövények zöldelltek. A bal oldali falon egy nagyméretű, álló téglalap alakú, különös festmény tűnt fel. Megálltam előtte, még a fejemben levő lüktetés is gyengült, ahogy ránéztem. Kékes-lilás tónusú volt, olyan, mint egy álomkép. A háttérben lebegő épületek, elöl egy égbe nyúló, spirális úton nyúlánk, megfoghatatlan alakok sétáltak, fent középen egy meleg szem nézte az egészet.
– Ugye, szép? – kérdezte Magdi néni. – Egy roma festő készítette.
Csak most tudatosult bennem, hogy az ő kreol bőre nem az olasz származása miatt van. Meglepődtem, mert bár azt még mindig nem tudtam, kik is ezek az angyalemberek, de ehhez a megnevezéshez nem igazán kapcsoltam volna romákat.
De nem volt időm ezen elmélkedni, mert Magdi néni kedvesen megfogta a karomat, és a heverő felé húzott:
– No, feküdj csak le, ez a Gabriele igazán ügyes fiú, majd segít neked. Én megyek, beszélgetek a többiekkel – azzal kiment. Hárman maradtunk a szobában. Péter letette a sporttáskámat a fal mellé, majd intett:
– Tessék, feküdj le.
A bizalmatlanság újra feltámadt bennem:
– Mit fog velem csinálni?
Az olasz fiú válaszolt, de persze nem értettem.
– Gabriele gyógyító, főleg energiával kezel, de kristályokat is használ. A fizikai testedet nem is fogja érinteni, az energiáidat próbálja meg rendbe rakni. Nem lesz kellemetlen.
A fejfájás függönye mögül előbukkant a racionális énem:
– Én nem hiszek az ilyenfajta gyógyításban – mondtam határozottan, készen arra, hogy kimegyek az ajtón, ha most valamilyen szektás meggyőzés következik. De Péter teljesen nyugodtan válaszolt:
– Nem gond. Semmit sem kell tenned, csak lazíts, engedd el magad. Hinned sem kell semmiben.
A menekülő kedv csökkent bennem. Végül is, ha nem ér hozzám, nem árthat nekem, bármit is csinál, és hátha mégis lesz valami hatása.
Lefeküdtem a heverőre. Péter leült az egyik fotelba, Gabriele mellém állt.
A kezét összetette a mellkasa előtt, behunyta a szemét. Zavarban voltam, nem tudtam, hogyan lenne illendő viselkedni. Tulajdonképpen kedves, segítőkész emberek, talán valóban jót akarnak nekem a maguk sajátos módján.
Gabriele kinyitotta a szemét, és a kezét simogató mozdulattal végighúzta a lábam felett húsz-harminc centire. Elképedtem, mert éreztem, hogy hozzámér, és közben láttam, hogy a keze nem is érinti a testemet. Nem a bőrömön éreztem a hatást, hanem felette, de úgy, mintha az is az én részem lett volna. Felpillantott, mondott valamit. Péter fordította:
– Ez is a te tested, csak nem fizikai szinten, hanem energetikailag. Ez az aurád. Nagyon erős energiáid vannak.
A dolog hihetetlen volt, de saját magam tapasztaltam. Egyre jobban érdekelt, hogy mi következik. Nem értettem semmit, csak figyeltem, mi történik. Nagyon lassan végighaladt a testem felett, simogató, hullámzó kézmozgással. Elképesztő érzés volt, mintha valóban lett volna ott valami, amit rendezgetett. Időnként úgy éreztem, mintha ökölnyi, vagy nagyobb göröngyöket mozdított volna meg, aztán szétmorzsolta őket, majd összegubancolódott kötegeket egyengetett ki. A torkomnál hosszabban dolgozott, úgy csinált, mint aki vastag kötélcsomókat bogoz ki. Lassan felért a fejemig, ott pedig olyan fura mozdulatokat végzett, mintha a hajamat mosná, aztán fésülné, de mindezt jó arasznyira a testemtől.
Egy idő múlva a keze nyomán erősen elkezdett lüktetni valami, de nem belül a fejemben, hanem valahol fölötte. Nem fájt, de fizikailag határozottan éreztem a ritmusos mozgást – legalább tíz centire a testemtől. Aztán gyengült, és fokozatosan megszűnt az érzés.
Ezután a simító mozdulatokkal visszament a lábamig.
A levegőben összezárta az ujjait, és amikor kinyitotta, ott volt a kezében egy színes kristály. Mint egy bűvészmutatvány. De az arca komoly volt, mint aki nagyon figyel valamit, olyat, amit én nem látok.
Fölém tette a levegőbe az elsőt, egy vöröset, és az ott maradt lebegve, legalább egy arasznyira a combjaim felett. Aztán egy narancsszínűt varázsolt elő a semmiből, és a medencém fölé rakta, majd a köldököm fölé tett egy sárgát. A mellkasomhoz egy zöldet, a torkomhoz kéket, a homlokomhoz egy lilát, a fejem fölé pedig egy áttetsző kristályt rakott, és ezek ott lebegtek felettem. Aztán megállt, újra lehunyta a szemét, és kinyújtotta a kezét. Olyan érzés volt, mintha az az egész rendszer, amivel eddig dolgozott, elkezdett volna lassan lélegezni, aztán meg lágyan hullámzani, mint az óceán. A kövek is mozogtak, mintha egy energiahullám emelgetné őket. Különös elmosódó, halvány fényeket láttam, mintha tükröződés lenne, vagy a Nap fénye törne meg valamin. A színek a kövek körül keletkeztek koncentrikusan, aztán összeolvadtak, szivárványossá váltak, mint az olajos vízbe dobott kavics körüli körök. Úgy éreztem, mintha egy meleg, védett burokban lennék, és lágyan ringatna valaki. Lecsukódott a szemem, és belül hallottam egy halk, nyugtató dobogást, ami átmosott, felemelt, elringatott, mintha a végtelenbe kerültem volna, súlytalanul lebegve.
Nem tudom, mennyi ideig tartott, egyszer csak a hullámzás élénkebbé vált, aztán egy mély sóhajjal abbamaradt. Kinyitottam a szemem. Gabriele mosolygott rám kedvesen, bár a tekintete komoly maradt.
– Hogy érzed magad? – tudtam, hogy ezt kérdezi, bár a szavak olaszul hangoztak el.
Felültem. Könnyűnek, frissnek, kipihentnek éreztem magam, mintha még mindig lebegnék. Minden nagyon barátságosnak tűnt körülöttem.
– Jól vagyok, köszönöm.
– És a fejed? – kérdezte Péter.
Most jutott eszembe a fejfájás. Elmúlt. Egy kis üresség maradt belőle, valami hiány, a gondolataim azonban tiszták voltak. Még most sem értettem, hogy mi történt velem, de már nem káosz volt a fejemben, hanem rendezettség, és rengeteg kérdés.
– Rendben van, elmúlt a fájdalom. Elmondanátok végre, hogy mi ez a furcsa helyzet, amibe kerültem?
Péter felállt a fotelból:
– Menjünk át a Központba, ott kényelmesebben meg tudjuk beszélni.
A helyzet természetes és emberi volt. A szobaajtó előtt felvettem a cipőmet, és azt éreztem, képes vagyok újra irányítani a gondolataimat.
– Használhatnám a fürdőszobát? – kérdeztem Pétertől.
– Persze, ott van jobbra.
Beléptem a friss illatú helyiségbe. A fehér csempe csillogott, a polcon szép rendben sorakoztak a fogmosó poharak, krémek, fésűk.
Belenéztem a tükörbe. Most már normális színem volt, és ami sokkal fontosabb, nem fájt se a torkom, se a fejem. Nagyon különös dolgok történtek velem ma reggel óta, de a jelen pillanatban kezelhetőnek éreztem a helyzetet. Persze, ki tudja, meddig tart ez az időszak, hiszen lehet, hogy ha kilépek innen, újabb megmagyarázhatatlan események következnek. Megmostam az arcom, és megtöröltem az egyik virágmintás törülközőben, aminek ugyanolyan kellemes levendulaillata volt, mint Magdi néni ruhájának. Megfésülködtem, és a körülményekhez képest egészen normálisnak éreztem magam. Hát akkor lássuk, mi következik. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem az ajtón. Péter a hallban várt, és együtt csatlakoztunk a többiekhez, akik az ajtó előtt beszélgettek. Mindannyian érdeklődve fordultak felénk. Magdi néni hangjában elégedettség csengett:
– Na, így már sokkal jobban nézel ki. Ügyes fiú ez a Gabriele. Az előbb elég holdkórosnak tűntél, de most már egészen eleven kinézeted van.
Ott állt köztük egy negyven év körüli, magas, bajszos, szakállas férfi is. A fekete hajában és a szakállában ősz szálak csillogtak. Az arcvonásai nagyon határozottak voltak, mint akit sziklából faragtak ki.
– Sziasztok – mondta a magas férfi. – Hallottam a híreket, tudok segíteni?
Péter válaszolt:
– Szevasz, minden segítség jól jön. Egyelőre nem értjük a helyzetet, és épp most akarunk tartani egy kis megbeszélést. – Felém fordult. – Ő Gábor, szintén közénk tartozik.
Kezet fogtunk a férfival. Erős, határozott kézfogása volt, és bár nem szorította meg túlságosan a kezemet, éreztem, hogy nagyon kemény, kérges a tenyere. Sziklamorzsoló, ez jutott eszembe róla. Komolyan nézett rám.
– Köves Gábor. És valóban sziklákat morzsolok, ugyanis szobrászkodom – mondta egy halvány félmosollyal.
Zavarba jöttem, és újra ráébredtem, hogy ez nem egy hétköznapi társaság, itt úgy tűnik, a gondolataimat is hallják.
– Menjünk a Központba – mondta Péter, és mindannyian elindultunk a rövid függőfolyosón. A mustársárga korlát szélén végig virágtartók lógtak, tele futómuskátlival, már ott piroslottak a bimbók a dús zöld levelek között. Látszott, hogy pár hét múlva virágözön lesz belőlük. Még két ajtó nyílt a folyosóról, középen meg egy feljárat a tetőtérbe.
Pár lépést tettem, amikor olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel a magasból. Felnéztem. A szemben levő halványsárga ház erkélykorlátjai előtt egy oszlop nyúlt fel a harmadik emeletig, és a tetején egyméteres, karcsú, vörös színű macskaszobor trónolt. A szeme zölden izzott, és abban a pillanatban, ahogy találkozott a tekintetünk, megdermedt a világ. Mintha összesűrűsödött volna körülöttem a levegő. A lábam félúton akadt el a lépésben, a többiek is megmerevedtek körülöttem. Megállt az idő. A fejemben megszólalt egy hang:
– Még visszafordulhatsz.
Tudtam, hogy a szobor szól hozzám, és tudtam, hogy ez nem lehet valóság. A szobroknak nem világít a szemük, az idő nem akad el, az emberek nem dermednek meg.
– Álmodom – öntött el a megkönnyebbülés. – Hát persze, ez az egész csak egy álom, hiszen lázas voltam, feküdtem az ágyban, és akkor kezdődött ez az egész. De jó! Nem a világ állt a feje tetejére, csak én aludtam el. – Nagyon büszke voltam magamra, hogy rájöttem erre.
– Te döntesz – mondta a kőmacska hangja a fejemben. – Lehet álom ez az egész, és akkor mindjárt felébredsz az ágyadban. Nem dőlt le a fal, holnapra meggyógyulsz, a jövő hétre befejezed a könyv fordítását a kiadónak, és aztán így folytatod az életedet még évekig. Legfeljebb néha fog eszedbe jutni ez az álom egy furcsa társaságról, akik angyalembereknek nevezték magukat. Közben egyre értelmetlenebbnek fogod érezni az életedet, míg végül teljesen kiürülve hagyod majd el ezt a földi világot, jeltelenül és jelentéktelenül, pont úgy, ahogy éltél. Te döntesz.
– Mi a másik lehetőség? – a hangom rekedt volt, és tompán csengett ebben a fura, sűrű közegben, ami körülvett.
– Az, hogy felébredsz egy másik valóságra. Egy teljesebb világra, ahol angyalemberek sétálnak át a falakon, kristályok lebegnek a levegőben, és ahol érezheted a benned levő energiákat. Ha most leteszed a lábad, egy új életbe lépsz be. Ez azonban sokkal mozgalmasabb, sokkal érdekesebb, és jóval küzdelmesebb annál, mint amit eddig terveztél magadnak. Ez a valódi életed. Az, ami elől eddig becsuktad a szemed és a füled. Az, amihez kell az igazi éned, ami elől egész korábbi életedben menekültél. Tiéd a választás.
Álltam, a lábam a levegőben. A tudatomban dúlt a harc. A józan, racionális részem görcsösen próbált kapaszkodni az általa ismert valóságba, de nem volt semmilyen hatásos érve arra, hogy miért folytassam a régi életemet. Csupán egyetlen indokot üvöltött folyamatosan egy hang a fejemben: „ez nem igaz, ez nem lehet igaz, ilyen nincs!” Csakhogy én ott álltam egy állítólag lehetetlen helyzetben, megdermedt időben, beszélő macskaszoborral, és pontosan tudtam, hogy ez valóság. Ugyanúgy, ahogy most még valóság lehet bármelyik jövő is: a szürke, kisszerű élet, amit ismertem, és egy másik, titokzatos, amiről egyelőre semmit sem tudtam, csak azt az egyet, de azt nagyon biztosan, hogy létezik. Ott kezdődik előttem, a következő lépéssel egy kilencedik kerületi ház emeleti függőfolyosóján.
A racionális részem hangja fokozatosan elhalkult, mint aki kifogy a szuflából, és végképp megadja magát. A lábam zökkent a szürke cementlapon, a világ újraéledt körülöttem. A tér kitágult, több lett a levegő. A macskaszobor némán ült, és a ház túloldalán levő, kisebb oszlopon levő két kőmadarat nézte. Látszólag minden normális volt, csak én nem. Most rémültem meg igazán. Szerettem volna visszaemelni a lábamat, visszapörgetni az időt, még gondolkodni, mérlegelni, de már nem volt rá lehetőség. Tudtam, hogy az előző pillanatban becsuktam az utolsó ajtót, ami visszavitt volna a régi életembe, és fogalmam sem volt, mi vár rám. Minden bizonytalanná vált körülöttem, egyetlen bizonyosság maradt csak bennem: mostantól számomra ez a valóságos világ, bármilyen hihetetlen dolgok is történnek benne.
Közben odaértünk a folyosó végén levő, fehér színű ajtóhoz, amely azonnal kitárult, és az ablakban látott alacsony fiú borult Péter nyakába.
– Isten hozott – mondta hadarva, és megölelte őt.
– Szia, Sanyi, örülök, hogy látlak.
Aztán a fiú felém fordult széles mosollyal. Rájöttem, miért tűnt furcsának az ablakban: kerek arca volt, kis, tömzsi orra, jellegzetes mandulavágású szeme, telt szája: értelmi fogyatékos volt, Down-kóros. Zavarba jöttem, de a fiú engem is átölelt, kissé nyálasan megpuszilta az arcomat, és azt mondta:
– Téged is Isten hozott. Ne félj, itt jó emberek vannak – és végigsimította a karomat. A többieket is öleléssel üdvözölte, majd megfordult, és ment vissza az őrhelyéhez, az ablakhoz.
Úgy döntöttem, mostantól nem csodálkozom, és nem lepődöm meg semmin, de igyekszem minél több ismeretet összegyűjteni erről az új világról, és persze önmagamról. És ha már ez az élet az angyalemberek között zajlik, akkor róluk is.
A kis előtérben mindenki levetette a cipőjét, és beléptünk a tágas szobába. Elsőre az tűnt fel, hogy alig volt benne bútor. A padlót egy nagy, koncentrikus körökből álló, szivárványszínű szőnyeg borította, sok színes párnával. Oldalt alacsony polcok álltak, rajtuk könyvek, kisebb-nagyobb dobozok, különféle tárgyak, egy kis hifi-torony, és az egyik sarokban egy kendővel letakart tévé. Egy szék volt csak, a nyitott ablak előtt, azon ült a fiú, és figyelte az utcát. A falon kinagyított természetfotók, tájképek függtek. Az egésznek olyan kedves, vendégváró hangulata volt, mintha az egész szoba a tágasságával azt jelezné, hogy itt kitárt karokkal fogadják az érkezőket, csak jöjjenek, minél többen.
Péter fogott egy sötétkék párnát, és leült az egyik fal mellé, majd hívogatóan maga mellé mutatott. Leültem egy zöld párnára én is. A többiek körénk gyűltek. Magdi néni három párnát halmozott maga alá, aztán apró nyögéssel rájuk huppant. Mindenki elhelyezkedett, és aztán várakozóan rám néztek. Ez azért nem volt túl kellemes érzés, szívesebben lettem volna kevésbé érdekes. Ráadásul lehet, hogy ők többet tudnak rólam, mint én saját magamról.
– Nem kell félned, mindannyian csak segíteni szeretnénk neked – mondta megnyugtatóan Péter. – A legegyszerűbb az, ha kezdetnek felsorolod, mire emlékszel!
Vettem egy mély lélegzetet – végül is nem emberevők között vagyok – és belekezdtem:
– Tudom a nevem, és hogy huszonkilenc éves vagyok. Azt is tudom, hogy élnek a szüleim valahol vidéken, és szoktam velük találkozni, de – önmagam számára is váratlanul elcsuklott a hangom, pedig azt hittem, uralni tudom az érzéseimet, – nem emlékszem rájuk, se az arcukra, se a házunkra.
Péter a karomra tette a kezét. Ez jólesett. Összeszedtem magam, mégsem fakadhatok itt sírva előttük. Igyekeztem a száraz tényekre koncentrálni, hogy ne vigyenek el az érzelmeim. Folytattam.
– Angol tolmács és fordító vagyok, most is dolgozom egy könyvön, de nem emlékszem az angol szavakra. Magántanítványokat is szoktam fogadni otthon. Tehát tudom, ki vagyok, de az életemről nincsenek emlékeim. Viszont amikor végigjöttünk a Leonardo utcán, emlékeztem mindenre, a boltra, a templomra. Úgy tűnik, az általános, hétköznapi emlékeim megvannak, de hiányoznak a képek, és minden olyan, amihez valamilyen erősebb érzelem fűződött. Nem tudom, mi történt velem három napja, de akkor kezdődött az egész. Torokfájással indult, aztán láz, fejfájás jött hozzá.
A mosolygós Gabriele szólalt meg, nekem Péter fordította a szavait:
– Az emlékeiddel talán nincs nagy baj. Olyan a helyzet, mintha máshova pakoltad volna az adatokat, és azért nem találod, mert a régi helyükön keresed, de ahogy kívül látod a tárgyakat, az agyad is megtalálhatja belül a hozzájuk tartozó információkat. Tehát nem törlődtek, nem vesztek el, csak máshová kerültek. Megvan a tudás, csak újra kell keresnie az agyadnak az utat, hogy hozzáférhessen.
– És mi van a Könyvtárral? – kérdezte Gábor.
Gabriele széttárta a karjait:
– Nem tudom. – Ezt tolmácsolás nélkül is értettem. – Van Annában egy nagy blokk, ami mindent lezár.
Mindannyian úgy néztek rám, mintha belém akarnának látni. Péter vette át a szót:
– Az biztos, hogy Annához érkezett a Tudás. Nála van a Könyvtár kulcsa, de valahol elakadt a folyamat, és nem működik a rendszer. Nem tudjuk, hogy miért.
Én is érteni akartam, miről beszélnek.
– Mit mondtál az előbb? Milyen könyvtár akadt el bennem?
– A Könyvtár. Az Akasha Krónika, a Világ története, az emberiség története. Ennek a tudásnak a kulcsa érkezett meg pénteken hozzád, de valamiért elakadt. – Ezt úgy mondta, mintha valami teljesen hétköznapi dologról, mondjuk egy postán küldött lexikonról meg a szomszéd ház kapukulcsáról lett volna szó. Nekem azért ennél bonyolultabbnak tűnt a helyzet. – Három napba telt, mire a Tanács segítségével megtaláltunk. Amióta péntek este kiderült, hogy idáig vezet az energiavonal, aztán hirtelen megszakad, mindenki ezen dolgozott. Ha működik a Könyvtár, akkor egyértelműen beazonosítható, hogy hol van, most viszont elveszítettük a kapcsolatot a Tudással. Aprólékos nyomozómunkával végignéztünk mindenkit, akivel pénteken valami szokatlan történt a városban, és így találtunk rád. Ekkor már ki tudtuk mutatni, hogy itt van körülötted a Könyvtár energiája, itt az összes információ és a hozzá tartozó kulcs is, de valamiért nem működőképes a rendszer, és emiatt leblokkolta a saját emlékeidet is.
– Aha – mondtam, hogy valamit reagáljak, de még mindig nem értettem a dolgot. Olyan volt, mint egy nehéz fordítási feladat. A szavakat külön-külön értettem, a mondatok megfeleltek a nyelvtani szabályoknak, de az egész nem állt össze a fejemben értelmes szöveggé. Péter folytatta:
– Most nagyjából olyan lehet az agyad, mint egy lefagyott számítógép, amelyik nem tudta kezelni az újonnan érkezett információkat. Először azt hittük, hogy csak a rezgésszámmal van baj. A Tanácsban már szó volt arról, hogy talán módosítani kellene a Könyvtár kulcsának frekvenciáján, mert ahogy egyre nagyobb mennyiséget tudunk a Tudásból felfogni, a hozzá vezető energiasáv túl nagy terhelést jelent az emberi agynak. De amikor megláttalak, kiderült, hogy egy fal van benned, a tudatod mélyén, és ez okozza a gátat. Sajnos, jelenleg egyikünk se tudja, hogyan lehetne lebontani, mit lehetne tenni. Gabriele sem tudta feloldani, és ő se látott mögé. Ezek szerint ez nem egy egyszerű sokkhatás, amit kiválthatott volna az üzenet megérkezése.
A sokkhatás éppen most ér – gondoltam magamban. – Te jó ég, mibe keveredtem bele! Igyekeztem higgadtan kérdezni, de hallottam, hogy remeg a hangom:
– De miért érkezett hozzám ez az üzenet? Ki küldte, és mi vagyok én, hogy hozzám került?
Péter megfogta a kezem, felém hajolt, és olyan hangsúllyal magyarázott, ahogy a rémült kisgyereknek szoktak az orvosi váróban:
– Ami biztos: jelenleg te vagy a Könyvtáros, mert a Könyvtár téged választott. Az előző Könyvtárostól érkezett az információ, ő halt meg pénteken Angliában. Minden nemzedékben él egy személy, aki magában hordozza az emberiség eddigi összes ismeretanyagához vezető kulcsot. Az ő tudatában van a Kapu, rajta keresztül lehet belépni a Könyvtárba. Az illető hétköznapi szinten általában nem tud erről, a folyamat öntudatlanul zajlik a saját szellemi része irányításával. Amikor valaki az Akasha Krónikát olvassa, a Könyvtáros segítségével tud hozzáférni az anyaghoz.
– De miért pont én? Eddig nekem semmi közöm nem volt ilyen dolgokhoz!
– A Könyvtár mindig kiválasztja a legmegfelelőbb embert. Úgy, ahogy a víz is megtalálja a lefelé vezető utat, a Tudás is oda áramlik, ahol a legjobb neki. A Könyvtárosok néha maguk is szellemileg magasan álló emberek, és akkor ők is beleolvashatnak az anyagba. Ilyen volt például Nostradamus. De gyakran hétköznapi ember hordozza a kulcsot, önmaga számára is észrevétlenül.
– Akkor én is angyalember vagyok? – néztem körül. Bár igazán kedvesek voltak, de még nem voltam biztos benne, hogy szeretnék ehhez a csapathoz tartozni.
– Nem tudom – Péter hangja őszintének hangzott. – Amúgy egyetlen angyalembernek sem mondjuk meg, hogy ő az, mert ha nem jön rá magától, akkor az nem időszerű az életében. Attól, hogy a Könyvtár kulcsa hozzád került, még nem következik automatikusan, hogy te is az vagy. De az biztos, hogy egy ekkora rezgésszámú információt már nem képes működtetni egy átlagember. A különleges helyzetedből adódóan elmondanám, ha angyalembernek látnálak, de épp az a probléma, hogy nem látjuk, egyikünk se látja, hogy ki vagy te. És amíg nem tudjuk, ki vagy, nem tudunk segíteni sem. Most az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy van valami mélyen a múltadban, talán a származásodnál, amivel nem akarsz szembenézni, és ez okozza a zavart. Lehet, hogy ez csupán egy jelenlegi gyerekkori emlék, lehet, hogy valamelyik előző életed gondja, de nem látjuk.
A kevésbé mosolygós olasz fiú gondterhelten mondott valamit, ezzel a másik fiú és a lány is egyetértett, komolyan bólogattak. Magdi néni szólalt meg:
– Ne ijesszétek szegénykét halálra. Így is meg van már rémülve.
– Mit mondtak? – fordultam Péter felé.
– Gabriele szerint bármi is az, de nagy dolog, nem valami kis esemény. Azt mondta, ő érzi az erejét, és egy kicsit ijesztő a számára. Ezzel értettek egyet a társai is. Ők fogékonyabbak az érzelmi dolgokra, és elég félelmetesnek tartják azt, ami benned van, és a gátat okozza.
Na, kezdtem magam rosszul érezni. Mi van az én fejemben?
– És te mit gondolsz erről? – kérdeztem Pétert, hátha ő tud valami bíztatót is mondani.
– Én a szellemi energiákra vagyok fogékonyabb, és onnan nézve nem látszik veszélyesnek a dolog.
– Viszont szerintem is nagy erő, az biztos – mondta Gábor, aki eddig hallgatagon figyelt. – Bármi is van benned, Anna, az nagyobb, mint amit én valaha is tapasztaltam, és ezzel együtt az a gát is erősebb, mint azok a márványtömbök, amiket faragni szoktam. Ha le akarod dönteni, bizony neked is sziklamorzsolóvá kell válnod.
A hasonlatot valószínűleg vigasztalónak szánta, de nem volt kedvem mosolyogni rajta. Mit látnak itt énbennem, amiről eddig nem is tudtam?
– Nézzük a jó oldalát – mondta Magdi néni. – Ha ekkora erő van Annában, akkor lehet, hogy csak fel kell ismernie, hogy mi az a gát, és a saját erejével könnyedén meg is tudja szüntetni. Talán csak mi látjuk kívülről nagynak a feladatot, de Anna képességeivel nem jelent gondot a megoldásuk.
– Reménykedjünk benne – felelte Péter, bár nem hallatszott teljesen bizakodónak a hangja. – Délután várnak minket a Tanácsba, ott hátha többet látunk együtt. Előtte viszont elmehetnénk még Zsuzsához.
– Az jó ötlet – bólogatott Magdi néni.
– Ki az a Zsuzsa? – kérdeztem.
– Asztrológus. A horoszkópodból nézi meg, vajon melyik tulajdonságod okozhatja a blokkot.
Éppen meg akartam jegyezni, hogy nem hiszek a horoszkópokban, amikor Sanyi megfordult az ablakban, és felkiáltott:
– Szivárványkapu, utazó érkezik!
Gábor és az olasz lány, akik közelebb ültek a szőnyeg közepéhez, arrébb húzódtak. Az ibolyaszínű belső kör fölött pulzáló fénygömb jelent meg halk, fokozatosan erősödő zúgással kísérve, majd egyre nagyobb lett, szivárványszínű, és egy erős fényfelvillanás után elhalványult. A szőnyegen már két lány állt, egymás kezét fogva, másik kezükben egy-egy teli táska. Bűntudatosan néztek Péterre, aki szigorúnak tűnő homlokráncolással kérdezte tőlük:
– Miért a Szivárványkapun jöttetek? Nem érzek körülöttetek semmi veszélyt!
– Eltévedtünk – válaszolta halkan az egyikőjük.
– Már megint? Dehát volt nálatok térkép! – csapta össze a kezét Magdi néni.
– Azt néztük, és mindketten úgy gondoltuk, hogy jó irányba megyünk, de nem a Körútra értünk ki. És olyan ijesztő emberek jártak arra – a lány kissé elnyújtott hangjában félelem csengett.
Péter nem enyhült meg a mentegetőzéstől.
– A Rákóczi tér környéke ma már egyáltalán nem ijesztő – mondta határozottan. – Egyébként is fényes nappal van, nyugodtan megkérdezhettetek volna valakit. Csak annyi volt a dolgotok, hogy elmenjetek a piacra, és bevásároljatok.
– Meghoztunk mindent – emelte fel a táskát a lány. – Mindenki nagyon kedves volt. Itt a visszajáró is.
Magdi néni csak rápillantott a lány kezében levő szatyorra, és sóhajtva legyintett egyet.
– Már megint hagytátok magatokat becsapni. Az a zöldborsó csak 1 kiló 70 deka, nem pedig két kiló, mint amit kértetek, és a pénztárcában is jóval kevesebb a pénz, mint ami kellene. Az egyik helyen valószínűleg ezresből kaptatok vissza, pedig kétezressel fizettetek. Hát ezt még gyakorolni kell – azzal a térdére támaszkodva egy határozott nyögéssel felállt, elvette a lányok kezéből a táskákat, és kiment a szobából.
A két lány elveszetten állt a szőnyeg közepén. Péter szólalt meg:
– Menjetek, segítsetek a konyhában Magdi néninek, és közben kérjétek meg, hogy meséljen még nektek erről az emberi világról, hátha így több ragad rátok, mint a tankönyvekből. A tudásotok még messze nem elég a földi élethez.
A két lány lehajtott fejjel surrant ki az ajtón. Péter felém fordult:
– Hiába sajnálom őket, meg kell tanulniuk a szokásokat, így nem jöhetnek le a Földre. Túl sok angyalember veszett már el, muszáj felkészíteni őket erre a világra.
– Ha nem tanulják meg a leckét, ugyanilyen szerencsétlenek lesznek a földre születésük után is, és nem tudják elvégezni a feladatukat, hiába élnek itt – mondta Gábor, és a hangjában indulat volt. – Péter szerintem túl türelmes is velük. Idő van, feladat van, nem lehet elpocsékolni az időt!
– Hogy érted azt, hogy majd a születésük után? Hiszen már itt vannak – kérdeztem csodálkozva.
– Nem, még nincsenek itt igazán – magyarázta Péter –, de ez a szerencséjük, mert így még felkészülhetnek az igazi életre. Ők nem emberek, csak gyakorlaton vannak itt egy átmeneti testben. Beöltöznek az emberi alakba, mint egy ruhába, de valójában még angyalok. Négy hét a gyakorlati idő, de szerintem ők tovább lesznek itt.
– Angyalember-gyakorlat? – Viccesen hangzott. Fura dolgok vannak ebben a világban, amikről eddig én még nem is hallottam.
– Emberi élet-gyakorlat – mondta Gábor. – Péter találta ki két éve, és nem csak szerintem, hanem a Tanács szerint is nagyszerű ötlet. Én már régóta dühöngtem, hogy rossz a felkészítés, a legtehetségesebb személyeket veszítjük el, mert védtelenek a fizikai világban. Megszületnek, tele vannak zsenialitással, lelkesedéssel, érzékenységgel, aztán csődöt mondanak a feladatoknál. Legtöbbjükkel az a gond, hogy megijednek az emberi test érzéseitől, és nem születnek teljesen bele, félúton elakad a személyiségük. Emiatt a képességeiknek is csak az ötven százalékát tudják áthozni, de ez még a kisebbik baj, mert ez a rész is sokat számítana a Földnek. De mivel félnek ettől az idegennek érzett világtól, ezért nem azonosulnak lelkileg az itteni életükkel, nem is tesznek elég erőfeszítést a sikerért, túl könnyen feladják, és itt hagyják az egészet.
– Ez Gábor vesszőparipája – jegyezte meg Péter mosolyogva. – Ő legszívesebben ostorral állna minden angyalember háta mögött, hogy kihozza belőlük a maximumot.
– És igazam is van – mondta hevesen Gábor. Felém fordult, lendületesen gesztikulált, úgy magyarázott. – Ha látnád, mennyi nyavalygó, fanyalgó angyalember van. Nem tetszik nekik ez a világ, mert nem mennek maguktól a dolgok. Mert itt nem elég kitalálni valamit, hanem meg is kell valósítani. Az én fejem is tele van gyönyörű tervekkel, csakhogy én megfogom a vésőt meg a kalapácsot is, hogy kifaragjam a sziklatömbből az elképzelésemet. Ezek az idealista fiúk, lányok meg sült galambot várnak, és fölfelé bámészkodnak. Meditálnak, önfejlesztő tanfolyamokat végeznek, keresik magukat az égben, és közben elveszítik ezt az éppen zajló életüket itt a földön. Megvilágosodásról és felismerésekről fantáziálnak, miközben az egész olyan, mint egy fene nagy maszturbáció, ami még nekik se esik jól. De azért nagyokat sóhajtoznak közben, és azt hazudják maguknak, hogy micsoda hatalmas élményben van részük.
Elpirultam a hasonlattól, de Gábor lendületesen folytatta.
– Azokról nem is beszélve, akik a drogokhoz menekülnek ebből a „csúnya” világból, és azzal töltik az értékes földi idejüket, hogy a hatóságokkal harcolnak, hogy engedélyeztessék ezeket az anyagokat, ahelyett, hogy valami igazán értelmeset csinálnának.
– Az nem baj, ha eltöröltetik az idejétmúlt törvényeket – vetette közbe Péter.
De Gábort nem lehetett kizökkenteni:
– Persze, szerintem se kell már a sok tiltás, hiszen itt a szabadság, itt a Vízöntő-kor. Mindenki tegye azt, amit akar. Aki hülye, haljon meg! De akkor ne nyavalyogjon, hogy mennyire rossz neki ez az élet, ha ő tette azt pokollá magának.
– Jó, azért abban egyetérthetünk, hogy nem könnyű az újaknak – jegyezte meg csillapítóan Péter a lélegzetvételnyi szünetben.
– Senkinek sem fáklyásmenet ez az élet, de azok fetrengenek a legnagyobb önsajnálatban, akiknek alig lenne okuk a panaszra. Nézd meg Sanyit – intett az ablak felé, – vagy nézd meg az ő társait. Ők joggal keseredhetnének el, és ők azok, akik ezt jóval ritkábban teszik.
Muszáj volt közbekérdeznem:
– Miért, Sanyi is közétek tartozik?
Péter válaszolt, nyugodt, természetes hangon:
– Persze, azért van itt. A szeretete, a belső békéje adja a Központ alaphangulatát. Nagyon jó úgy belépni ide, hogy mindig ez az áradó szeretet fogad mindenkit, akkor is, ha csak fél órája ment el.
– Na, én őket tisztelem – vágott közbe újra szenvedélyesen Gábor. – Ők azok, akik így is vállalják az életet, pedig még túl nagy a különbség az anyagi testük és a szellemük fejlettségi szintje között. Ők tényleg nem tudnak teljesen beleköltözni ebbe a testbe, nem bírja el a rezgésüket. A legtöbbjüknél ez az állapot állandóan kicsapja a biztosítékot, és mindenféle kontrollálatlan mozgástól, érzelmi kitörésektől, görcsöktől szenvednek. Mégis itt vannak. Ők nem akarnak meghalni, és jóval ritkábban adják fel a harcot, mint az egyébként egészséges emberek.
– Akkor minden sérült valójában angyalember? – igyekeztem magamban rendszerezni a hallottakat.
Gábor már higgadtabban válaszolt:
– Annyira ez nem egyértelmű, de köztük jóval többen azok, mint az átlagos, egészséges népesség körében. Nézz majd a sérült emberek szemébe akkor, amikor jól vannak, amikor nem a testükkel küszködnek. Azok a tekintetek tisztábbak, mint gyakran az egyetemi professzoroké.
– Többféle sérült angyalember van – vette át a szót Péter. – Az értelmi sérültek egy részének csak az a gondja, hogy az angyali része nem érti a földi világot, nem tud vele kommunikálni. Mint aki nem ismeri a nyelvet, ezért fogyatékosnak látszik itt, miközben valójában minden képessége megvan. Akár egy fehér ember a hottentották között.
Vagy ott vannak az autisták, akiket összezavar ez a bonyolult világ. Ők sokkal több mindent érzékelnek, mint egy átlagember, a körülöttük levők minden gondolata, összes érzelme szinte beleharsog a lelkükbe. Mivel ezek az információk gyakran egymással ellentétesek, nem találnak rendszert ebben az egészben, nem tudják, melyik hangnak higgyenek, ezért elfojtják ezt az érzékeny részüket, de ezzel elveszítik a kapcsolatot is a külvilággal. Önmagukba záródnak, ismétlődő cselekvésekkel igyekeznek valamilyen rendet létrehozni, ami ad valami biztonságot jelentő kapaszkodót nekik. Úgy érzik, elvesznek ebben a káoszban, és mégis hatalmas bátorsággal képesek itt maradni, pedig folyamatos halálfélelmet élnek át. Ha valakinek sikerül kapcsolatba kerülni velük, és egy követhető rendszert, egy Ariadné-fonalat tud nekik mutatni ebben a zavaros és kiszámíthatatlan világban, akkor van esélyük arra, hogy valahogy kijussanak a belső labirintusukból.
Aztán vannak köztünk olyanok, akik az átlagosat messze meghaladó energiával érkeznek a szellemi szintről. Mivel a rezgésszintjük erősen különbözik a fizikai világétól, nem tudnak rendesen összekapcsolódni a testükkel. Ezért időnként az ösztöneik elszabadulnak, kontroll nélkülivé válnak, mint egy irányítás nélkül száguldó autó, és árthatnak másoknak vagy önmaguknak. Az ilyen sérültektől általában félnek a hétköznapi emberek, megbélyegzik őket, nem akarnak velük kapcsolatba kerülni, és eközben nem gondolnak arra, hogy milyen sok normális, látszólag tökéletesen civilizált polgártársuk képes tudatos döntéssel akár gyilkosságra is. Számomra egy józan ésszel kitervelt brutális tett mindig sokkal ijesztőbb, mint az, amikor öntudatlanul, akaratlanul cselekszik rosszat valaki.
Egyetértettem Péterrel, bár magamban hozzátettem azt is, hogy egy fogyatékoson legalább látszik, hogy van vele valami gond, de a normálisnak kinéző emberek közül sosem lehet tudni, hogy melyikük milyen sérülést rejteget magában, és mikor robbant fel egy lelkében cipelt pokolgépet. A téma viszont érdekelt, örültem, hogy ilyenekről beszél. Láthatta, hogy mennyire figyelek, ezért folytatta a magyarázatot:
(folytatás a következő fejezetben)
Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu
|
