Bali Nóra: EMLÉKSZEL? (folytatás, 2.rész)
Magánügy
D – Veszélyes dolog az emlékezés. Az ember sosem tudhatja, mit talál odalent. Először olyan szépen, csábítóan indult. Kerestem önmagam, kerestem azt, ki vagyok én, és a válaszhoz egyre mélyebbre kellett ásni. De érdemes volt, hisz egyre tisztább lett a kép, egyre jobban értettem önmagam. Időnként egy-egy lépcsőfoknál elbizonytalanodtam, néha évekig tétováztam, mire továbbléptem, de mindig megérte a kockázatot. A talált tükörképek egyre nagyobbak, egyre átfogóbbak lettek, és olyan szépen növelték a magabiztosságomat. Néha persze gyanakodtam, hogy túl szép a kép, túl rózsaszín a keret, de olyankor egy kis felelősség-árnyalattal mindjárt módosult is, és újra elfogadhatóvá vált.
E– Tudhattad volna, mindig így kezdi ez a világ. A szebbik arcát mutatja, elandalít – aztán lecsap, és rabul ejt.
D – Sikerült neki. Szépen besétáltam a csapdájába. Lementem abba a mélységbe, ahova magamtól sosem ereszkedtem volna, és idelent, a nyirkos föld alatti világban megtaláltam az eltemetett koporsót. Megtaláltam a saját síromat. Olyan földi életek emlékét, amikre soha nem akartam emlékezni.
Nem akartam tudni, hogy egyszer visszajöttem már. Miattad. És megöltél. Úgy, hogy én is itt ragadtam több földi életen át, a kínok és a gyűlölet fogságában. És most már nem tudom, akarok-e újra találkozni veled, mert elkezdtem félni, hátha megismétlődik a múlt. Azt hittem, minden fájdalmam csak az a régi, kezdeti elszakadás emléke. Azt hittem, csak a hiányod fájt. Most már emlékszem, hogy amikor voltál, akkor a kín még elviselhetetlenebb volt. És azt is látom, túl sok minden van ebben a koporsóban.
Sokáig nem akartam kinyitni akkor sem, amikor már felfedeztem. El akartam újra felejteni, de már nem lehetett. Próbáltam elmenekülni, másokra figyelni, dolgozni, szórakozni, de a testemben lüktetett újra a régi kín. Ez a test már emlékezett, hát muszáj volt a lelkemnek is tudomásul venni mindazt, amit soha nem akart. Szembesülni az igazán nagy kudarccal. Azért olyan nagy, mert ez személyes vereség volt. A régi tettekben még közösek voltunk, a régi bűnöket még közösen követtük el.
Itt viszont én és te buktunk el. És az enyém volt a nagyobb zuhanás.
Ha akkor rég nem ismersz fel, és úgy ölsz meg, legfeljebb gyengének éreztem volna magam, hogy nem tudtalak felébreszteni, és kiderült volna, hogy gyengébb a köztünk levő kapocs, mint amit reméltem. De nem így történt.
Te felismertél, és a kötés sokkal erősebb volt, mint gondoltuk. Olyan mélységbe rántott le mindkettőnket, amit sosem hittünk volna. Emlékszel, milyen büszkék voltunk a szellemi tisztaságunkra? Az önuralmunkra, a kettőnk közti mintaszerű lelki kötelékre? Mi voltunk a jó példák a közösségben. Még a szétszakadásnál is józanok tudtunk maradni eleinte, csak utána sodort el minket is a többiek kétségbeesése, indulata.
És arra is emlékszel, hogy milyen mélyre zuhantunk?
Én már emlékszem. Felnyitottam azt a koporsót.
Az iszonyat csapott ki belőle, tele volt félelemmel, kínnal, gyötrelemmel. Megalázottsággal, szégyennel, és hatalmas gyűlölettel. Irántad és ez iránt a földi világ iránt. Én megátkoztam ezt a földet, ahol most élek! Én megátkoztam önmagam!
E– Te mondtad ki az átkot, te tudod feloldani azt.
D – De ehhez át kell írnom mindazt, amit eddig magamról gondoltam. Ha mindaz igaz, amit a koporsóban láttam…
E – Igaz. Én vagyok rá a legjobb tanú.
D –… Akkor semmi sem igaz, amit eddig önmagamról hittem.
E – Dehogynem! Épp te tanítottál nemrég arra, hogy itt a Földön minden igaz, és annak az ellenkezője is. A teljesség egy-egy darabkáját láthatjuk csak.
D – De én ezt a darabot soha többé nem akartam látni!
E – Akkor nem lehetnél teljes. Ugye, milyen jó tanuló vagyok? Nézd csak tovább a teljességet!
D – Ne bíztass! És te hogy állsz a te teljességeddel? Nem félsz attól, amit rólad fogok látni?
E– Már nem. Mióta itt vagy, mióta visszajöttél, én is meg mertem nézni a saját mélységeimet. Már megtehettem, mert azzal, hogy lejöttél, elhoztad a bűneimre a megváltást.
D – Várj! Még nem biztos, hogy képes leszek megbocsátani neked!
E– De, nekem már megbocsátottál azzal, hogy egy bolygón élsz velem. Csak az a kérdés, hogy magadnak képes leszel-e megbocsátani.
D – Soha! Ezeket a kínokat nem lehet megbocsátani! És itt a csapda: ezzel a tudással már nem okolhatlak téged, hiszen szabad vagyok és felelős önmagamért. Mindazt, ami történt, én okoztam, én váltottam ki belőled. Ezért átkoztam meg magam.
E– Oldozd fel magad! Ezt is csak te teheted meg. Szabad vagy, és te vagy a felelős a saját boldogságodért.
D – Nincs bocsánat. Még nincs. Végig kell mennem az úton. Végig kell néznem újra a múltat.
Abban a koporsóban felül csak érzések voltak. Egy pokol érzései. Aztán alattuk lassan a képek is kibontakoztak. Egy pokol képei.
Töredékek, időben visszafelé. A máglya. A kín. Az égett hús szaga. Az a sercegő hang, ahogy az emberi zsír ég. Az a fájdalom, ami elől nincs menekülés. A végtelennek tűnő idő, és a szörnyű felismerés, hogy nem tudok tudatosan meghalni, a kín maga alá temet, és itt fogok maradni, ki tudja, meddig még.
Nem, nem ez a legszörnyűbb. Nagy még a mélység.
Kiszolgáltatottság, megalázottság. Bénult tehetetlenség, amikor meghalni lenne jó, de nem lehet, ebben a rohadt világban még meghalni se egyszerű. A csalás, a becsapottság kínja: hogy nem lehet, ez nem történhet meg velünk – de, dehogynem, épp most történik.
Emlékszel?
E– Igen, emlékszem. Én is sokáig gyűlöltem magamat miatta.
Gyönyörű voltál, gyönyörűségesen tiszta abban a romlott földi középkorban.
D – Épp a veszélyek miatt választottuk mind a ketten a vallást. Azt hittük, az majd megvéd az anyag csábításától.
E– És épp ez a vallás vitt le a poklok mélyére. Ez vitt bűnbe, és ez kínzott meg mindkettőnket.
D – Azért a nagy egyenlőségben annyit hagyj meg nekem, hogy az enyém jobban fájt.
E– Akkor biztosan. De utána én is kiegyenlítettem a számlát, emlékszel?
D – Gyűlölöm az inkvizíciót, gyűlölök minden kínzást.
E– Most mégis mennyit beszélsz róla.
D – Te pontosan tudod, hogy miért. Ezeket az emlékeket nem lehet eltemetve hagyni, mert olyanok, mint a radioaktív szennyeződés. Megmérgezik az egész embert.
Te hányszor haltál bele ebbe a sugárfertőzésbe?
E– Elég sokszor, és elég ronda halálokat választottam, mire sikerült kitisztítanom magam. A legemlékezetesebb a leprás életem volt, ráadásul jó sokáig húztam, igazán „szép kort” értem meg. Túléltem egy sor egészséges kortársamat. Nekem muszáj volt élnem, én vezekelni akartam, és végre találtam hozzá egy jó kis betegséget. Benne volt a megvetés, az utálat, sőt a gyűlölet is, és jó sok kínlódás, éhség, gyötrelem. Szóval egy élet alatt elég sok mindent sikerült ledolgoznom.
D – Nekem ez még nem tréfa. Én belül még mindig haldoklom.
E– Hát bocsáss már meg végre magadnak. Ha nekem sikerült, te is meg tudod tenni.
D – Te akkor is a könnyebb oldalt választottad. Én bűnhődtem a közös bűnért.
Apáca voltam, naiv és tiszta, és nagyon féltem ebben a veszélyes világban. Azt reméltem, a kolostor fala majd megvéd. Árva voltam, nem mertem kötődni se, nehogy foglyul ejtsen az anyag. Idelentről már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy majd én lejövök, megfogom a kezed, és szépen hazasétálunk. Ami ma tényleg csak egy sétaút, akkor az hatalmas szakadék volt a két világ között.
E– De épp a te, és a hozzád hasonlók önfeláldozása tette mára könnyed sétaúttá. Attól a régi elhatározástól jutottunk ma idáig.
D – Túl nagy árat fizettem érte. Nem akartam ilyen áldozatot hozni. Nem hittem, hogy létezik ekkora kín.
Én apáca voltam, te pap. Találkoznunk kellett, és te felismertél. Azt gondoltam, ettől kezdve már csak szépen meg kell halnunk, és máris újra odafent vagyunk. De te nem meghalni akartál, hanem élni itt lenn, velem. Ez nem volt betervezve. Ez lehetetlen volt, minden szabályt át kellett volna hágnunk.
E– Át is hágtunk egypárat. Csak éppen nem azokat, amiket jó lett volna. Én ígéretes jövő előtt álltam a papok között, ezért nem szöktettelek meg, nem éltünk szegényen, de boldogan egy kis falucskában. A tiltott szerelmet a kolostor falai között műveltük. Ez még nem is lett volna olyan nagy bűn, előfordult másokkal is már.
D – De megfogant a gyermekünk. Téged akkor neveztek ki az apátság élére, hirtelen ott találtad magad, ahova mindig is vágytál, megszédített a hatalom. Elhagytál, egy szó nélkül, így nem tudtam elmondani, milyen állapotban vagyok.
E– Ha akkor elmondod, hamarabb vége lett volna. Megölettelek volna, mielőtt megszülöd a gyereket.
D –Ezt csak így mondod!! Ilyen szenvtelenül? Az a te gyereked is volt!
E– Tudom. Nekem volt még utána épp elég időm végiggondolni mindezt. Ha akkor, még időben megmérgeznek téged, semmi nem derült volna ki. Elég sűrűn haltak akkoriban az emberek, és jók voltak a mérgek. Megspóroltunk volna egy csomó kínt és gyötrelmet mind a ketten.
D – Igen. Ha akkor egy kicsit bátrabb vagy, és elbúcsúzol tőlem személyesen. Ha akkor vagy férfi, amikor kell, és nem csupán egy kis apáca szoknyája alatt legénykedsz.
E– Igazad van. Tudom, hogy gyenge voltam, de meg is szenvedtem érte.
D – Én is.
Nem is tudtam, mi történik velem. Amikor a templomban, a mise alatt rám törtek a fájások, azt hittem, ez valami újabb kettészakadás a bűnünk miatt. A bűn miatt, amit csak neked gyónhattam meg, de éreztem, hogy te erre nem adhatsz feloldozást. Tudtam, hogy bűnös vagyok, vártam a büntetést, de nem tudtam, hogy ekkora lesz.
Ma visszanézve egy hatásvadász filmnek tűnik, csakhogy nekem ez az életem volt, és nem tudtam kilépni belőle.
Megszültem a fiunkat a templom közepén, a nagy nyilvánosság előtt, nem lehetett eltusolni a dolgot. Senki sem hitte, hogy csoda történt, nem hitték, hogy új megváltó születik, pedig a fiunk az is lehetett volna, ha az apja bátrabb akkor. Azt mondták, az ördög szállt meg engem, és az antikrisztust hoztam a világra.
Te voltál már a főpap, eléd vittek a gyermekünkkel együtt. Te mondtad ki ránk az ítéletet.
Megátkoztad vele a fiadat, magadat és engem is. A gyerekünket megölted, engem megkínoztattál, hogy valljam be, az ördöggel háltam. Személyesen vezetted a kínvallatást, mert féltél, hogy rád vallok. A fülembe súgtad, hogy gyorsan ismerjem be az ördögöt, mert akkor gyors lesz a halálom is. De ha az igazat mondanám, akkor még hosszan szenvedek, mert addig kínzol, amíg úgyis visszavonom. A fiunkat a szemem láttára ölted meg, hogy bizonyítsd nekem, végleg leszámoltál minden érzéssel, ami valaha összekötött minket. És akkor már annyira gyűlöltelek, hogy nem tudtalak elengedni. A saját kínom árán is tartottam magam, nem vallottam be semmit, mert látni akartam a rettegésedet, hogy mennyire félted az életed, a hatalmat. Iszonyú harccá vált ez köztünk. Én nem beszéltem, és a hiuságod már nem engedte, hogy vallomás nélkül engedj meghalni. Győzni akartál felettem, bármi áron. És végül sikerült. Aztán jött a máglya, és én ott átkoztam el mindent és mindenkit.
És aztán még sokszor születtem újra, megalázott nőként, sokszor veszítettem el a gyerekeimet, mire csökkent bennem a gyűlölet annyira, hogy legalább közömbössé tudtam válni. Képes lettem már békével szülni, és gyereket nevelni, de örömöt már többé nem éreztem.
Aztán elszakadhattam végre innen, és hazatérhettem. Csalódottan, vesztesen, egy sikertelen küldetés emlékével. A többiek segítettek felejteni. Segítettek, hogy elég mélyre temessek mindent, hogy újra megerősödjek. És amikor már semmire sem emlékeztem, újra vágyni kezdtem utánad. Már közel került a két világ, már könnyebb az út, hát újra lejöttem.
Igen, ez tényleg azt jelenti, hogy neked, és ennek a tudatlan világnak már megbocsátottam. Most már csak magamnak kell.
Egy távoli hang
A – Bocsáss hát meg magadnak.
D – Apám!
A – Tanulj meg végre elengedni is, ne csak gyűjtögesd a tapasztalatot, leányom. Ne akarj már olyan jó tanuló lenni abban a lenti világban.
D – Jaj, apám. Olyan távol vagyok tőled.
A – Ne bolondozz már! Olyan mélyre nem süllyedhettél az anyagba, hogy elfelejtsd, számunkra nincs távolság. Itt vagy mellettem, és én is itt vagyok melletted. Hiszen hallod a hangomat, nem?
D – De, csak annyira elzár tőled ez az anyag. És én is annyira másnak érzem magam, mint amilyen egykor voltam. Olyan sokat változtam.
A – Fejlődtél. Épp azért jöttél, hogy fejlődj. Tényleg jól haladsz.
D – Nem ezt akartam. Bocsáss meg.
A – Nincs mit megbocsátanom. Megtetted, ami kellett. Fejlődtél, rengeteg új tapasztalatot hoztál a népünknek. Általad olyan dolgokat éltünk át, ami eddig ismeretlen volt a mi világunkban. Minden új tapasztalat fejlődést jelent. Ha tanulunk más népek hibáiból, akkor nekünk már nem kell megszenvedni azokat a lépéseket. Bárkitől lehet tanulni. Minden fejleszt, ami újat ad.
D – Sajnálom, hogy ennyit hibáztam.
A – Én is nagyon szántalak. Féltettelek is, hogy összeroppansz a súly alatt, amit magadra vettél. De nem hibáztál. Az élet sosem hiba, ha túl tudod élni mindazt, amibe belekeveredsz. Ha túléled, akkor csupán tapasztalat lesz belőle. Ha belebuksz, akkor pedig tanulság az utánad jövőknek.
Nem követtél el hibát, és főleg nem bűnt, ami miatt most szenvedésre kellene ítélned magad. Legfeljebb időnként nem a legjobb utat választottad. Ha most szenvedsz, arról itt és most döntöttél, és semmi köze a múltadhoz. A múlt elmúlt. Ha úgy érzed, hogy mégis veled van, az csupán annyit jelent, hogy cipeled magaddal, és nem engeded múlttá válni.
Ott, ahol most élsz, gyakran cipelnek nagy csomagokat az emberek, úgy, hogy meg se nézik, mi van a batyujukban. Azt hiszik, létfontosságú értékeikhez ragaszkodnak, és szenvednek a súly alatt. Pedig ha belenéznének a csomagba, felismerhetnék, hogy éppen a szenvedéseiket, a fájdalmas múltjukat viszik magukkal, és csodálkoznak, hogy nem tudnak szabadok lenni, hogy nem tudnak szállni. Ne légy ennyire emberi!
Nagy bátorság volt belenézni a rejtegetett koporsódba, de most már tudod, mi van benne. Most már itt hagyhatod. És menj tovább szabadon.
D – Nem haragszol rám? Hisz elhagytalak.
A – Az utódok feladata, hogy tovább lássanak és tovább lépjenek, mint elődeik. Akkor fejlődik a nép, amihez tartoznak. Az ősök feladata, hogy őrizzék az állandóságot, és ne engedjék új, veszélyes utakra a könnyelmű fiatalokat. Így aztán azok, akik a tiltás ellenére mégis kitörnek a régi rendből, talán elég erősek lesznek ahhoz, hogy elviseljék az idegen világ nehézségeit. És az ő tapasztalataik által fejlődünk mi, akik itthon őrizzük az ősi tudást.
Nem, nem haragszom rád. A fájdalmamat pedig, amit akkor éreztem, amikor a tilalmam ellenére elmentél, otthagytam a múltban. Ma már büszke vagyok rád, nagyon büszke, hogy az én lányom tette meg ezt a hatalmas utat. Büszke vagyok rád, kislányom, és köszönöm, hogy ilyen utódom van. Örülök, hogy én vagyok az apád.
D – Én is örülök, hogy a lányod lehetek.
A – Tudod, a magam részéről azt tartom nagy eredménynek, hogy képes voltam annak a pernahajdernek is megbocsátani, aki miatt elmentél. Ez volt a legnehezebb. Ha nem a saját törvényem tiltja, hát bizony utánatok mentem volna, és letöröm a derekát annak a kis senkiházi lovagnak.
D – Apám, úgy látom tényleg sokat átvettél ebből a világból! Ez most pont úgy hangzott, mint egy középkori földi király dörgedelme.
A– Miért is ne. Ami tetszik, azt átveszem belőle. Tudom, hogy neked sok fájdalmat okozott az a korszak, de épp az érzelmek ereje miatt szinte az egész rendszerét át tudtuk sugározni a világunkba. Itt megtisztítottuk a sötétségtől, és azóta az egyik kedvenc kifejezésmódunkká vált. Olyan színes, olyan ízes. Az a királyi díszlet, palástok, koronák, az egész mókás alá- és fölérendeltség igazán jó játék.
D – Nekem még nem az.
A – Dehogynem! Csak te tragédiát játszol belőle. Csak rajtad múlik, minek nézed. És ezt nem is én üzenem, a te földi világodban írta ezt egy drámaíró. Valahogy úgy hangzott: „Tragédiának nézed? Nézd komédiának, s legott mulattatni fog!” Shakespeare, azt hiszem.
D – Jó lenne megfogadni.
A – Ne tanácsként gondolj rá. Ha kívülről hallod, az a konok lelked úgyis lázadni fog ellene, és csakazértis ragaszkodik a drámájához, a szenvedéséhez. Ne azért változz, mert én mondom, hanem azért, mert te akarod.
Úgyhogy csak az a kérdés: tényleg akarsz-e változni? Mert lehet, hogy a szenvedéseddel próbálod büntetni azt a szemtelen fickót, aki elcsábított itthonról, és akinek persze már rég megbocsátottam én is, de nem zavarna, ha szegénykét látnám még egy kicsit kínlódni. Persze, szigorúan csak a saját fejlődése érdekében.
D – Apám! Tényleg sokat változtál, mióta elmentem. Úgy emlékszem, a humor és az irónia nem volt a népünk tulajdonsága.
A – Nem ám! És most látjuk, időnként milyen jól jön. Az egyik legjobb beszerzés volt a földi középkor mellett. A nagy komolyságban sok mindent el kellett fojtanunk, amit most a humor segítségével ki lehet fejezni, következmények nélkül. Ha régen én kijelentettem volna, hogy megölném a lányom csábítóját, az konkrét halálos ítéletet jelentett. Tehát nem mondtam, csak belül fortyogtam magamban. De ettől nem voltam teljesen azonos önmagammal, hisz mindenki érezte azt, amit nem fejeztem ki, ettől mindenki nyugtalanabb és feszültebb lett. Most kimondhatok bármit, és még nevethetünk is rajta. Ettől mindenki jobban érzi magát. És közben mégsem hal meg senki. Még az a csirkefogó sem.
D – Van még egy-két választékos megnevezésed Aaronra?
A – Á, még a név jelzi őt a legkevésbé. Ez csak az egyik címke, amit magára ragasztott, aztán a következő ruhával le is vesz.
D – Idelent a név jelez minket.
A – Csak megpróbál visszaadni valamit a valódi rezgésetekből. De ugyanaz a rezgés olyan sokféle földi szóval körülírható, és egyik sem a valóság. Ez pont olyan, mint a te zene és kotta hasonlatod.
Ezt az Aaront is olyan sok más szóval le lehet írni. Az eddigieken kívül illik még rá a gaz csábító, a gyáva alak, a pipogya fráter, a „sehonnai bitang ember” – erről jut eszembe, a költészet is nagyon tetszik! Amúgy nagyon primitív kommunikációs forma az a földi beszéd, még egymást se értik vele az emberek, de ezért a költészetért mégis érdemes volt megtapasztalnunk. Verseket is írunk ám azóta!
D – Tényleg sok mindent hasznosítottatok a tapasztalataimból. Olyanokat, amiket fel sem tételeztem eddig.
A – Mondtam, hogy nagyon sokat adtál nekünk. Még a látszólagos tévedéseid, hibának vélt cselekedeteid is rengeteget emeltek rajtunk. Általad sokkal többek lettünk. Ezért vagyok büszke rád én, és büszke rád itt mindenki. Tehát, rajtad a sor: légy büszke önmagadra!
Minden tettedre. A múltadra. Így volt jó. Megcsináltad, túlélted, fejlődtél általa, tehát minden döntésed helyes volt. Ezt én így látom. Ezt mi mindannyian így érezzük itthon.
Nos, ha még közénk tartozónak érzed magad, drága egyszem önfejű kislányom, akkor mond ki szépen:” Ez így volt jó”. Na?
D – Jaj, apám, nem vagyok már gyerek, hogy beszélni taníts.
A – Nem akarlak én tanítani már semmire, rég többet tudsz te már nálam, csak kíváncsi vagyok, ismered-e ezeket a szavakat, és ki tudod-e mondani őket.
D – Apám, ez nem játék! Ez az életem.
A – Ahogy az enyém is. Boldognak szeretnélek látni, ezért bohóckodom itt neked középkori királyként. Arra akarlak emlékeztetni, amit te tanítottál nemrég ott lenn: Az élet játék. Játszd komolyan, és vedd könnyedén! Kedves tanító néni, fogadd már meg végre a saját jó tanácsodat. Játssz végre egy kis komédiát is, ne csak iskoladrámákat!
D – Hát így, fordított szereposztásban nem is hangzik olyan könnyűnek.
A – Úgy rémlik, az a pernahajder földi tanítvány is ezt mondta. Hát mutass neki jó példát, kis mesterem!
D – Rendben, legyen.
Tehát: Jó vagyok. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Elengedem a múlt fájdalmát, leteszem a múlt terheit, nem cipelem tovább a régi szenvedéseket. Nem alkotok helyettük új nehézségeket. Ezennelfelszabadítom magam.
SZABAD VAGYOK. Szabad vagyok magamtól is, a saját követeléseimtől. Nem várok el magamtól olyat, amire nem vagyok képes. Szeretem magam. Elfogadom mindazt, ami bennem van.
És megbocsátok magamnak mindazért, ami bennem van, és mindazért, ami hiányzik belőlem. Megbocsátom magamnak a múltat. Megbocsátom magamnak a fájdalmakat.
Így volt jó. Minden pont úgy volt jó, ahogy történt. Nem akarom átírni a múltat. Mindenre emlékszem, de nem büntetem önmagam ismétlésekkel. Nem voltak hibák, csak lehetőségek, amelyek közül választottam. A választásom következményeivel képes voltam megbirkózni. Minden döntésem új tapasztalatokat adott, tehát előre vitt. Tehát helyes volt. Nem kell megbánnom semmit, nem kell szégyellnem semmit. Ez volt az életem, ez voltam én.
És most mindezzel a tudással itt vagyok. Előre nézek. Élek. Szabadon élek.
A – Nagyszerű! És: „most kezdődik életed hátralevő része.” Isten hozott.
D – Köszönöm, apám.
A – Én is köszönöm, csillagom. Ragyogj tovább, egyre fényesebben! Benned a mindenség.
A Gyermek
H– Meddig várjak még rátok? Mikor szánjátok el végre magatokat, mikor találkoztok már?
D – Gyermekem!
H– Kérlek, ne várj egy színpadias „anyám” felkiáltást. Már nem vagyok a gyermeked, de még az akarok lenni egyszer. Még meg kell születnem hozzátok, hogy rendezzük végre a múltat, de ehhez találkoznotok kell. Igazán szép szövegeket hallok én itt a múltbeli bűnökről, a megbocsátásról, de ilyen távoli dumából nem születik gyerek. Ha elfelejtettétek volna, a szaporodáshoz idelent testi kapcsolat szükséges.
E– Úgy hallom, a gyerekünknek jó nagy szája lett az eltelt idő alatt.
H– Csodálod, egykori apám és gyilkosom? Volt kitől örökölnöm.
E– Miért, te nem egy régi lélek vagy?
H– Ha jól tudom, az éber lelkek között nincs korkülönbség. Úgyhogy a kérdés értelmetlen.
E– Elnézést, fiam, úgy értettem, hogy te nem fentről jöttél, tudatosan?
H– De, bizony fentről jöttem, nagyon is tudatos döntéssel, és még sincs múltam. Én akkor váltam ki egyénné a közösségből, amikor köztetek testet öltöttem. Ez volt az első megjelenésem egyéniségként a világban. Én már az új nemzedékhez tartozom. Mi már a kettészakadás után váltunk ki, nekünk nincs bűnünk a múltban, csak tapasztalatunk, amit tőletek örököltünk.
D – De miért választottál egy ilyen kemény helyzetet, miért akartad ezt a szörnyű sorsot?
H– Valakiknek végre meg kell váltaniuk egyesével is ezt a világot. Hiába nyílt meg az út kétezer éve, hiába van kitárva a kapu, süketek és vakok maradtatok idelent. Túl mélyen alszik ez a világ, túl lassan ébredezik. Ti, öregek mindig beleragadtok a saját múltatokba, a régi mintákat ismételgetitek, nyavalyogtok, egymással vagytok elfoglalva, a Föld ideje meg ketyeg közben. Új erő, új lendület kellett ide. Én az elsők között jöttem, de ma már nagyon sokan vagyunk itt az új nemzedékből, és egyre többen jönnek. Egy új típusú emberiség tagjai vagyunk. Az összekötő kapocs az Ég és a Föld között. Majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt csinálni.
E– Édes fiam, szerinted mivel foglalkoztunk mi az elmúlt időben?
H– Elég sok fölösleges dologgal a valódi fejlődés helyett. Rég nem itt kellene tartani a Földnek. Hol van az általatok létrehozott kék bolygó? Nézz körül, apám! Környezetszennyezés, kipusztult állatfajok, kivágott erdők, betonvilág a természet helyett. Az emberek között meg háborúk, járványok, méltatlan indulatok. Hát én is megkérdezem, mi a csudát csináltatok ezzel a világgal? Szerinted ez az az eredmény, amire büszke lehetsz? Én nem dicsekednék vele.
E– Hohó, fiam, lassabban a számonkéréssel. Hiszen te is itt vagy már pár száz éve, ebben a te részed is benne van.
H– Sajnos, nincs. Akkor nem így nézne ki. Az eddigi földi időm azzal telt, hogy kibogoztam magam a tőletek örökölt kusza érzelmi hálóból, és megtanultam végre uralni ezt az emberi testet. Nem volt könnyű, mert a tudást eltakarta az a hatalmas indulathalmaz, amivel kezdtem a földi pályafutásom. Ez az indulat robbantott be most is ide, közétek, és ettől érzem magam dühös gyereknek. De mindjárt lehiggadok… Na, sikerült.
Szóval itt élek már jó ideje. De az első életeimben egyáltalán nem tudtam irányítani ezt az ismeretlen járművet, ezt a földi testet. Nagyon tökéletlennek tűnt, eleinte egyáltalán nem is akart működni. Nagy erőfeszítésbe került megtanulni a légzést, a szívműködést, és aztán jött a neheze: a mozgás, majd a beszéd. Sokáig nem értettem, hogy mások miért nem érzékelik a gondolataimat, ha én hallom az övékét. Az egész világ olyan idegen és olyan primitív volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Én pontosan tudtam, ki vagyok, és mit akarok, de a külvilág nem értett meg, és nem úgy viselkedett velem, ahogy vártam. Ettől dühös lettem, majd bizonytalan. Időnként teljesen magamba zárkóztam, de akkor nem tudtam változtatni a világon. Aztán ki akartam törni, cselekedni, de ez a szabályozatlan test csak görcsöket produkált. Volt, amikor hamar feladtam, de aztán újból próbálkoztam.
Ma már jól ismerem ezt személyre szabott járművet, amivel ebben a világban közlekedni lehet. És ma már csodálom, hogy egy ilyen primitív szerkezet milyen nagyszerű működésre képes. Ugyanúgy, ahogy a beszéd, az írás is csak egy fejletlen rendszer, mégis megközelíthető vele a valóság. Vagy a zene csodája, amely pár rezgésből képes összehozni azt a hangzást, ami néha egészen közel jár az égi harmóniához.
Igen, én ma már csodálom ezt a világot, ezeket a földi rendszereket, és látom benne a tökéletesség csíráját. Ezért vagyok itt, és ezért jönnek a társaim is, hogy felneveljük ezt a magot, hogy teljessé tegyük ezt a világot.
D – De hát én azt hittem, hogy véget ér a kísérlet, és Hozzánk kell visszavinni az eredményt.
H– Az igazság különböző darabjait nézzük, anyám. A kísérlet tényleg a vége felé közeledik. A kockázat valóban nagy. De mi, az újak mást akarunk végeredménynek, mint ti, akik elindítottátok ezt az egész folyamatot.
A mi helyzetünk különleges. Belőletek születtünk akkor, amikor a szétszakadt párok újra egymásra találtak. Két teremtő gyermekei vagyunk, a közös tudatból születtünk, de itt lent a Földön ébredtünk öntudatra, nem abban az otthoni védett világban, mint ti egykor. Mi szenvedéssel születünk. Ezért lesznek nagyon sokan sérültek az első életeikben, mert a lelkünknek nagyon idegen ez a világ. De újra és újra próbálkozunk, míg megtanulunk végre jól működni idelent. Nekünk ez a Föld a szülőbolygónk, miközben a lelkünk egész más világból származik. Az egész lényünkben hordozzuk az ellentéteket, az ebből fakadó hatalmas feszültségeket, ám ettől lettünk erősebbek és hatalmasabbak, mint ti. A hagyományos születésnél összeadódik a szülői örökség, és az utód ezekkel gazdálkodhat. Mi, az ellentétek erejéből adódóan összeszorozzuk azt, amit tőletek kaptunk, és új minőséget hozunk létre. Az új embert, az Istenembert. Ezek vagyunk mi.
És aztán meg akarjuk alkotni az Új Földet, és az Új Eget. Ebből a Földből és ebből az Égből. Képesek vagyunk rá. Megörököltük mindkettőt, és megteremtettük hozzá a tudásunkat.
Nem könnyű, de már haladunk a cél felé. És attól függően, hogy az igazság melyik darabját választja valaki, nagyon különböző végeredményt láthat.
Ti, az egykori teremtők majd hazatértek, tele új tapasztalattal, ami tökéletesíti a világotokat, és azt látjátok, hogy szerencsésen befejeződött a kísérlet. Veletek megy a felébredt emberek remélhetőleg nagy csoportja, akik úgy érezhetik, hogy megtalálták végre azt a mennyországot, amit egykori isteneik ígértek nekik.
Akik nem tudtak följebb lépni, akik leragadtak, végképp elaludtak, azok nem éreznek majd semmit. A kísérlet tényleg véget ér, a laboratóriumban lekapcsolják a villanyt. A világvégét nem látja az ember, az csak megtörténik vele, de nem lesz már, aki ezt tudatosítsa magában.
A külső szemlélők is a befejezést konstatálhatják: volt-nincs világ. Aztán fellélegezhetnek, sajnálkozhatnak vagy mérgelődhetnek miatta, attól függően, mit láttak benne: veszélyforrást, érdekes szórakozást vagy kikémlelhető fejlett technikát.
Mi pedig az új világunk születését látjuk. Azt a csodálatos pillanatot, amikor a hontalan végre hazát talál. Mint amikor a hajótörött, hosszas hányódás után megérkezik a paradicsomi szigetre. Azzal a többlettel, hogy ezt az új hazát, ezt a Paradicsomot mi teremtettük önmagunknak.
E– Nem lesztek ti magányos hajótöröttek abban az új világban, fiam?
H– Ne félts minket, apám. Sokat tanultunk az elődeinktől.
A világunk nyitott lesz. Bárki jöhet, és bárki ott élhet, aki képes lesz meglátni, képes lesz felfogni a létezését. Ez egy új világ. Nincsenek határai, és nem kell félteni senkitől. Aki nem méltó rá, hogy ott éljen, az nem tud róla. Nem lehet véletlenül rátalálni, sem erőszakkal áttörni a védelmét. Ez a világ odaát lesz, a túloldalon. Azon a másik oldalon, amiről még ti, teremők is csak álmodtok. Ott lesz a mi világunk.
E– Sok túloldalról hallottam már.
H– Igen, hiszen minden világnak megvan a másik oldala. Sőt, általában két oldalt nevez meg az ember, a jobb és a bal, a sötét és a világos, a lent és a fent között középen van az, aki érzékeli ezeket. Ezekhez képest a mi világunk nem meghatározható. Egyszerűen máshol lesz, egy más szinten. A ti, teremtői világotokhoz képest mondtam azt, hogy odaát, még azon is túl.
E– Pont úgy, mint a mesékben: „Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl…”
H– Bizony, egy új történet kezdődik majd ezzel, addig viszont csak azt mesélhetjük: ”egyszer lesz, valahol lesz…” Azért élünk és dolgozunk itt, hogy ez a mese valósággá váljon.
E– Na, ez most már tényleg nagyon lírai családi kör lett, és még mielőtt mindenki meghatódna, javaslom, hogy térjünk vissza saját valóság-darabjainkhoz, és éljünk is, ne csak elmélkedjünk.
H– Egyetértek, apám, a mesék tényleg könnyen elaltatják az embert. Ezért nincs még kész ez az új világ, mert álmodozni róla sokkal könnyebb, mint megvalósítani.
D – Az én női részem azért nagyon örül, hogy végre együtt volt az egész család.
H– De még csak szellemi szinten találkoztunk, anyám. Igyekezhetnétek az anyagi síkon is.
D – Majd igyekszünk, fiam.
E– Na, mindenkinek minden jót az aktuális világában!
(folytatás a következő, 3. fejezetben)
Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu
|
