Bali Nóra: ANGYALEMBEREK (részlet a regényből)

Táltosdobolás

2005. május 9. este, Angyal utca

   Mozgolódás támadt. Gábor és még pár ember kiment, és amikor visszajöttek, a két olasz fiúnál gitár volt, a többieknél mindenféle csörgők, a hónuk alatt pedig különböző dobok. Volt köztük afrikai stílusú tamtamdob, kisebb és nagyobb, hosszúkás alakú meg tömzsi, hordóra hasonlító is. Gábor kezében két különleges, kerek, lapos dob volt. Odajött hozzánk, és az egyiket Péternek nyújtotta.

– Gyere, mozgassuk meg egy kicsit az energiákat a sok okoskodás után.

   Péter átvette a dobot, de letette maga mellé a padlóra, és felállt:

– Előbb zárjuk le a falakat, hagyjuk aludni a szomszédokat.

   Beállt a szoba egyik sarkába, Gábor a másikba, két fiú is odalépett a maradék sarkokba. Mindegyik fal közepéhez állt még valaki, a többiek beljebb húzódtak. Elcsendesedett a szoba.

A fal mellett állók lehunyták a szemüket, koncentráltak, aztán lassan elkezdték emelni oldalt a karjaikat felfelé. Teljesen egyszerre mozdult a kezük, és úgy tűnt, mintha együtt húznának fel valamit a fal mellé. Egyre magasabbra emelték a kezüket, a végén még pár percig tartották is, aztán leengedték, és kinyitották a szemüket. A csapat ujjongásba tört ki, mint a gyerekek, akik a hangjukat próbálgatják. Péter visszalépett mellém.

– Mi volt ez?

– Ideiglenes hangszigetelés angyalember módra. Zenélni és énekelni fogunk, ami zavarná a szomszédokat, ezért egy erőtérrel körbevettük a szobát, ami idebent tartja a hangokat. Egyúttal kicsit ki is tágítottuk fölfelé, hogy legyen elég tér – mondta, azzal felvette a kerek dobot, aminek a világosbarna bőr felszínére egy szarvas alak és szarvasnyom volt festve. A sötétebb színű fa kereten valamilyen felirat futott körbe, érdekes betűkkel. Látszott a dobon, hogy sokat használták már.

– Mi ez?

– Táltosdob. Saját kezűleg csináltuk Gáborral, hasonló volt a magyar táltosoknak is.

– És ez hogyan illik az angyalemberekhez?

– Úgy, hogy jót tesz nekik – ezt már Gábor mondta. – Régen az embereket emelte a dobszó, felvitte a szellemi birodalmakba, minket viszont lehoz a föld erőihez, segít kiegyensúlyozottabbá válni. Nekem bevált! – Furcsán csillogott a szeme, és szélesen nevetett.

Az a gyanú támadt bennem, hogy talán ivott, esetleg valami drogot használt. Persze meghallotta a gondolatomat, és azonnal válaszolt.

– Olyan, mintha be lennék szívva, ugye? Na, ez a legjobb drog – a fülemhez emelte a dobot, és ritmust ütött rajta az ujjaival. A hang mintha bennem szólalt volna meg, olyan volt, mint egy szexuális izgalom, beleborzongott a testem.

– Ez valami varázslat? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem, ez itt a kézzelfogható valóság. A táltosdobhoz nem kell semmilyen pótszer. Ez maga az élő hang, a Föld szívdobogása.

– Nem mindenkire hat egyformán, de Gábor Bika lelke már a dobolás gondolatától is extázisba jön – nevetett Péter. – Úgy látom, rád is hat. Az jó, akkor készülj fel az élvezetre.

   A többiek már elhelyezkedtek körben, én is lekuporodtam. Péter és Gábor két oldalról mellém ült. A többiek még félretették a hangszereket, csak ők ketten fogták a dobokat. A szoba elcsendesedett. Halkan elkezdték ütni a dobot.

A tompa hang, ahogy az ujjaik a kifeszített bőrön koppantak, mélyen belül visszhangot vert bennem. Valóban olyan volt, mint a szívdobogás. A külső és belső hang összekapcsolódott, úgy éreztem, a rezgés átölel, és eltölt egy mély biztonsággal.

A fiúk dúdolni kezdtek, mások is bekapcsolódtak, egyre erősödött a hang, aztán Gábor és Péter egyszerre belevágott az énekbe, amihez csatlakoztak a többiek is. Ekkor már lüktetett bennem a ritmus, és szinte akaratlanul velük együtt kezdtem el én is énekelni a dalt, mintha ismertem volna:

Ott fenn keringek, ott fenn keringek

a Földnek szegélyén.

A szöveg ismétlődött, a hang erősödött:

Hullámzik szárnytollam, ahogy szállok,

hullámzik szárnytollam, ahogy szállok,

ott fenn keringek, ott fenn keringek

a Földnek szegélyén.

Ez a pár sor tért vissza újra és újra, én meg úgy éreztem, hogy emel a dallam, a meleg dobhang, eggyé válok egy erős, életteli áramlattal, lüktet az egész világ bennem és körülöttem. Hasonlított egy kicsit a délelőtti kristálygyógyításhoz, de sokkal intenzívebb volt, tele élettel, szerelemmel, extázissal. Úgy éreztem, emelkedem felfelé, a szél szárnyán, az egész földet belátom magam alatt, és közben érzem, hogy ide tartozom, ehhez a Földhöz, szélhez, levegőhöz. Otthonosság volt bennem, és felszabadultság.

Aztán halkult az ének, és a dobok egy levezető, lassuló ütemmel elhallgattak. Csönd lett, de úgy éreztem, egy ütemre ver a szívünk. Aztán Péter felém fordult:

– Hogy tetszett?

– Ez… csodálatos. – Úgy tele voltam a dallammal, hogy alig találtam meg a szavakat. Mintha az előbb egy más nyelven énekeltem volna. A hangom is rekedt volt. Erről jöttem rá, hogy az imént valószínűleg teli torokból énekeltem, pedig mindig vissza szoktam fogni magam, mert eléggé botfülem van. De ez valami katartikus élmény volt.

– Akkor folytassuk – mondta Péter, és újra megborzongatott a dobhang.

A következő dal pergőbb ritmusú volt, szöveg nélküli, fokozatosan gyorsuló ütemmel, és valami ősi hajjahéjja kiáltásokkal. Mintha egy tágas pusztán lettünk volna, vad vágtában száguldó lovakon, és úgy éreztem, rohanunk bele a végtelen, csillagos éjszakába. Újra lassult a dallam, és aztán azonnal folytatódott is az éneklés egy újabb dallal:

Bennem az egység, bennem a kétség,

bennem a fény, és bennem az árnyék,

bennem a ma, és bennem a holnap,

bennem a teljesség csírázó magva.

Hajjahé, hé, hé, héjjahé.

Hadd nőjön!

Az utolsó sor mindig vad kurjongatásba csapott át. Aztán újrakezdődött, ez is egyre gyorsult, vitt magával. Péter és Gábor egyre nagyobb erővel ütötték a dobokat, és mintha már a falak is visszhangozták volna. Aztán egy nagy „Hadd nőjön!” kiáltással vége lett a dalnak, és szinte kézzelfoghatóan ott maradt az energia a levegőben. Egy pillanatra néma csönd lett.

Aztán Gábor keze lendült, és hasonló erővel belekezdett az új dalba:

Ég és föld között biztosan állok,

teremtő erővel világot formálok,

ide jöttem, itt vagyok.

Hajjahé, hé, hé, héjjahé,

nézd, itt vagyok.

Az utolsó sort most is nagy kurjantások követték. Én is egyre lelkesebben üvöltöttem ki magamból az egész napi feszültséget, szorongást, és élveztem, hogy a dobok felszabadító hangjára újra és újra kikiálthatom az egész világnak: „Nézd, itt vagyok!”

Csendesült az ének, lassult az ütem, és egy nyugodtabb dal következett. Olyan volt, mint egy ima vagy egy áldás.

Benned a Fény kigyúljon,

hogy a Nap rád visszaragyogjon.

Mélység legyen a lelkedben,

az Ég magasodjon feletted.

Hozd a Fényt, és áraszd szét,

hozd a Fényt, és áraszd szét,

legyél te a ragyogás.

A szobában egység volt, béke és egy olyan nagy erő, amit még én is pontosan éreztem. Mintha egy hatalmas erőtér kapcsolt volna minket egymáshoz. Mindegy lett, ki is vagyok valójában, az biztos volt, hogy itt és most mindannyian összetartozunk.

Aztán halkultak, majd elhallgattak a dobok. A beállt csöndben hallottam, hogy mindannyian egy ütemre lélegzünk. Nagyszerű érzés volt.

Körbenéztem. Mindenki úgy mosolygott, mintha most érkezett volna vissza a mennyországból. Én is valami hasonlót éreztem.

Hirtelen hátrakaptam a fejem, mert a szoba közepén felcsapott egy nagy fénysugár, mint egy lángnyelv. A többiek felujjongtak, Péter felém hajolt:

– Nyugi, ez csak egy kis fényjáték. Most jön a bulis része az estének – letette a táltosdobot, és a padlón kezdte el ütni a ritmust. Gábor az egyik kishordónyi afrikai dobot vette a két lába közé, és nagy tenyereivel püfölni kezdte. Ez egészen más hang volt, mint az eddigiek, most mintha meztelen lábak dübörögtek volna egy vad törzsi táncban a tábortűz körül. A két olasz fiú elővette a gitárt, és pengetni kezdték. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Megszólaltak az afrikai dobok, csörgők, mások tapsolni kezdtek az ütemre, ettől vidámodott a légkör, nevetések törtek fel innen-onnan. Voltak, akik szöveg nélküli énekkel szálltak bele a zenélésbe.

Az egyik lány felugrott, és belépett a fénycsóvába, aztán két másik is csatlakozott hozzá. A három lány valamilyen ősi táncot járt ott a fények között, keringve, forogva. Nagyszerű látvány volt, mintha dimenziók között bujkáltak volna.

Már egy vidám, felszabadult bulivá vált az egész. Egyre többen táncoltak, a lányok hastáncbemutatót tartottak, a fiúk is beálltak, népi tánchoz hasonló lépésekkel. Én is önfeledten tapsoltam a közös ritmusra, már egészen piros és zsibbadt volt a tenyerem. Nagyon élveztem az egészet. A két olasz fiú letette a gitárt, felálltak, és színes, villogó labdákat kezdtek egymásnak dobálni a szobán át, aztán felfelé a plafon felé, és úgy tűnt, magasabbra szálltak, mint a mennyezet. Jocó és Karesz is felpattant, rojtokkal díszített botokat kaptak elő valahonnan, és ők úgy hajigálták egymásnak, hogy közben keresztezték a villogó labdák útját, de nem ütköztek össze velük. Olyan volt, mint egy látványos cirkuszi produkció.

   Aztán lassan leültek a táncosok, a fények elhalványultak, majd eltűntek, a dobok halkultak, végül Gábor egy gyors ritmussal befejezte. Mindenki úgy pihegett, mintha egy maratoni futás után ért volna győztesen a célba, és bár fáradt, de ott a nyakában az aranyérem. Én is nagyon jól éreztem magam. Péter átkarolta a vállam:

– Örülök, hogy tetszett.

   Az arca egész közel került az enyémhez, a szeme csillogott, éreztem a bőre illatát. Egy rövid pillanatra a szemébe néztem, és elöntött egy nagyon felkavaró érzés. Péter arrébb húzódott. Most én jöttem zavarba.

A másik oldalról Gábor szólalt meg, elégedetten:

– Na, ilyenkor érzem, hogy milyen jó, hogy ide tartozom. Nézd meg őket – fordult Péter felé, – most egyik se vágyakozik máshova. Itt vannak, és itt is akarnak maradni. Most érzik, micsoda földi képességeik vannak, és élvezni akarják ezt az erőt.

– Igen – felelte Péter. – Jó itt lenni.

 – Milyen dalok voltak ezek? – kérdeztem.

Gábor válaszolt:

– Az első egy észak-amerikai indián dal, ezt egy táltos doboló csoportban tanultam Somogyi Istvántól, a többit mi ketten szereztük Péterrel. Ezek általában pár soros énekek, az ismétlődés miatt olyanok, akár egy mantra. A lényeg, hogy együtt énekelhessen az ember a többiekkel. Az alapot a dobok adják, azok visznek rá erre a rezgésre, és azért kell az énekhang, hogy mindenki eggyé válhasson az éneklésben. Az együttzenélés, együttes éneklés mindig erősíti az emberi közösségeket. Igaz, hogy a táltosdob nagy ereje megbillentheti a bizonytalanabb Halak típusúakat, de a Vízöntőknél mindig nagyon jó hatású.

   A szobában közben elkezdtek búcsúzkodni egymástól az emberek, felvették a zene hevében ledobott pulóvereket, összeszedelőzködtek, elindultak. Gábor is felállt:

– Ideje mennünk. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér az alvás.

– Hosszú nap volt ez a mai – bólintott Péter.

Felkeltünk a párnákról. Már alig maradtak a szobában, Zsuzsa rendezgette a polcokon a könyveket, aztán intett nekünk.

– Jó éjszakát! Szép álmokat, Anna!

– Jó éjszakát!

   Mi is elindultunk. A szoba már csendes és rendezett volt, a párnák szép körben lerakva, mintha nem itt tombolt volna pár perce kéttucatnyi ember. Felvettük a cipőinket.

– És az erőtérrel mi lesz, nem kell lebontani?

– Nem – nevetett Gábor. – A legtöbb dolog lebomlik magától, a fenntartásához kell valami többlet.

– A saját energiánkból építettük fel – mondta Péter –, ezért ahogy elhagyjuk a szobát, eloszlik, mert a darabjait visszük magunkkal.

– Mint amikor a téren a focihoz lerakjuk a táskákat, hogy az legyen a kapu, aztán ha befejeztük a meccset, felkapjuk, és visszük magunkkal.

– Gábor ugyanis ősz fejjel is képes beállni focizni a kissrácokhoz – jegyezte meg Péter.

Közben odaértünk Magdi néni ajtaja elé.

– Hát akkor jó éjszakát! – mondta Gábor. Barátságosan megveregette a vállamat, és elindult lefelé a lépcsőn.

Péter a szemembe nézett.

– Pihend ki magad. Holnap is erős nap lesz. – Megsimította az arcomat. – És ne feledd, én ott leszek melletted – azzal követte Gábort.

Utánanéztem a lépcsőfordulóig, aztán beléptem a lakásba.

 (folytatás a következő fejezetben)   Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu