Vas megyei helyszínek:
Jeli arborétum, Kám
Angyalemberek 352-362. oldal
Aztán egy útkereszteződés után betonútra értünk ki, oldalt egy kerítés kezdődött, jobbra két kis faház meg egy nagyobb büféépület állt. Előttünk autók fordultak be a fák között levő parkolóba, és családok kisebb-nagyobb gyerekekkel ballagtak a kerítés mellett a bejárat felé. Megismertem a díszes fakaput, megérkeztünk a Jeli arborétumba.
Leszálltunk a lóról, már nekem is alig kellett hozzá segítség, és Alex elengedte a lovakat.
– Menjetek! – mondta, és a két ló elporoszkált a parkoló autók mellett a fák közé.
– Nem fognak elveszni? – kérdeztem aggódva.
– Nem. Vigyázok rájuk – mondta mosolyogva Alex, és az arborétum kapujához ment. Én is követtem. Beálltunk a sorba a pénztár előtt, Alex megvette a belépőjegyeket, és elindultunk a többi ember között a gyalogösvényen a színpompás, virágzó bokrok között.
Májusban gyönyörű Jeli, olyan, akár egy kis édenkert. Ilyenkor nyílnak a rododendronok, vagyis az örökzöld havasszépe bokrok a kertben. A fehér törzsű nyírfák és a zöld oszlopokként magasodó tuják között a rododendronbokrok egy-egy hatalmas virágcsokornak tűnnek. A többségükön még alig van levél, és a fehér mellett a lila, a piros és a rózsaszín számtalan árnyalatában pompáznak. Sok látogató sétált a hangulatos ösvényeken, és lelkesen fotózták a szebbnél szebb virágokat. Emlékeztem a régi családi kirándulásokra, most még frissek is voltak ezek a képek, úgyhogy régi ismerősként, örömmel fedeztem fel azokat a helyeket, ahol kisgyerekként engem fényképeztek le a fölém boruló virágtömeg alatt.
Végigsétáltunk a virágzó bokrok által szegélyezett széles ösvényen, gyönyörködve a változatos színekben, a számtalan árnyalatban és a különböző virágformákban, majd az erdő között egy lejtőn leértünk egy kis völgybe. Itt már csendesebb lett a táj, kevesebb látogató jött el erre, mert ezen a részen a világ minden tájának megfelelő erdőtelepítések kezdődtek, és csak pár bokor virág tűnt fel helyenként alattuk.
A völgy felső részén fenyők emelkedtek, és emlékeztem, hogy arra van az óriások erdeje, a mamutfenyők sora. Alexszel az alsó ösvényen sétáltunk tovább. A tábla szerint Kis-Ázsia fái között jártunk. Jobbra egy gyönyörű, méltóságteljes jegenyefenyő tárta szélesre az ágait. Aztán itt is feltűntek még a virágzó rododendronbokrok, majd egy fenyősor után Kína következett. A kisebb kínai mamutfenyők után már kicsit hűvösebb lett a fák között. Jobbról nádassal körülvett tó csillant meg, a víz tükrén a fölötte magasodó fák lombja tükröződött. Szitakötők keringtek az ösvény felett. Aztán a tábla szerint Japán következett, japánciprussal, már elvirágzott magnóliabokrokkal, és a víz mentén magas botnáddal, ami szinte el is borította a víztükröt. A következő tábla szerint Észak-Amerikában, az Appalache hegységben jártunk, karcsú jegenyefenyők között.
Éppen arra gondoltam, hogy olyan ez, mint egy mini világ körüli út, amikor megváltozott a táj hangulata. A fenyők sora véget ért, csertölgyek magasodtak fel, és határozottan érezni lehetett, hogy ez már nem ültetett növényzet. Ez az eredeti, ősi táj. Mintha egy határvonalat léptünk volna át: eddig játék volt, de ettől kezdve ez már valóság. Valódi táj. Balra a völgyben ott volt a Hétforrás.
Jártunk erre régen a családdal is, de akkor nem éreztem ezt a nagy váltást, ezt az elkomolyodást. Most viszont úgy lépdeltem Alex után az aranybarna avarszőnyegen, a hatalmas, égbe nyúló fák között a völgybe, mintha egy templomba érkeznék. Más volt itt a szél hangja is, mélyebb, akár az orgonazúgás. A talpam alatt tompán döngött a talaj, és a kiálló fagyökerek hálószerű rendszere olyannak tűnt, mintha egy boltozatot tartana egy rejtett föld alatti szentély felett.
Lépcsősor vitt lefelé a meredek völgybe, majd fapallók vezettek át a keskeny vízfolyások felett. Most ezt is olyannak láttam, mint egy fordított piramis alakot. Körülöttünk a vízcsobogás olyan volt, mint kis, öblös cserépharangok kongása.
Középen ott magasodott a forrás őre, egy öreg, ezüstfehér törzsű bükkfa. Vaskos gyökérzete félig a levegőben lógott, gyökérujjai közül csobogott elő az egyik forrás. A bal oldalán embermagas odú sötétlett. A fa mögött az egyik forrásból keskeny csövön át folyt ki a víz, Alex odalépett, megmosta a kezét, arcát benne, és bele is kortyolt. Én is követtem. A víz hideg volt és kemény, hasonlított az új-zélandi vízhez, valami ősi tisztaság volt mindkettőben.
Alex kényelmesen leült a víz feletti pallóra, és helyet mutatott maga mellett. Én is leültem. Alattunk egyesült a három irányból jövő vízfolyás, aztán arrébb még több ág is csatlakozott hozzájuk, és úgy folytak tovább a völgy felé. Csendben lógattam a lábamat a víz fölé, és néztem az apró fehér, sárga és világosbarna kavicsokat. Emlékszem, több ilyen csillogó kavicsot is vittem innen haza, de otthon egyszerű fehér kövek lettek csak. Itt a patak vizében, a fény vibrálásában viszont olyanok voltak, mintha élnének.
Úgy ültünk, hogy a hatalmas bükkfa pont velünk szemben magasodott. Az egyik forrás a gyökerei közül, egy kis, félméteres üregből tört elő, ami olyan volt, mint egy mini barlang. Előtte egy kisebb, mohás földnyelv nyúlt ki a patakmeder felé. Érdekes volt, ott belül szinte csak fehér kavicsok voltak, de távolabb már többszínűek. Pár kiránduló sétált el mellettünk, aztán egyedül maradtunk. Csend volt, csak a lombok zúgtak orgonaként felettünk.
Alex lelépett a pallóról a kavicsos mederbe, a víz szélére, és felém intett:
– Gyere!
Leléptem én is a mederbe, és mellé álltam.
– Nézz be – mutatott a mini barlang felé.
Lehajoltam, és bekukucskáltam a félhomályos üregbe. Olyan volt, akár egy kis szülőbarlang, ahol a víz születik. A boltozat hátsó feléről, a gyökerek és kavicsréteg közül tört elő a víz, és így közelről úgy hangzott a csobogása, mint egy csecsemő gügyögése. Ahogy ott támaszkodtam a gyökerekre, feltűnt, hogy az a mohos földnyelv olyan, mintha egy kényelmes ülőhely lenne a barlang előtt.
– Próbáld ki – mondta Alex.
– Mit?
– Ülj le ide, és érezd át azokat az energiákat, amik itt vannak.
Megfogtam a földnyelvet, egy kicsit vizesnek tűnt. Alex levetette a kabátját, és felém nyújtotta :
– Tessék, ülj erre.
Éppen befértem a két gyökér közé. Az egyik balról a vállamhoz, a másik jobbról a derekamhoz ért, mintha átölelt volna a fa. Egy nálam szélesebb ember már nem fért volna bele ebbe a természetes fotelba. Most vettem észre, hogy a talpam alatt is két nagyobb kődarab van, így nem a vízben álltam. Felemeltem a fejem, a felső gyökerekbe ütköztem, és homokszemek hulltak a nyakamba. Zavarba jöttem.
– Mit kellene csinálnom? – kérdeztem.
– Nyugi, semmi különöset, csak folytasd azt, amit már az úton is tettél. Engedd el magad, és hagyd, hogy átjárjon ez az energia.
De én már éreztem, hogy elönt a bizonytalanság. Minden fejmozdulatomra újabb adag homokszem került az ingem alá, ezért inkább előredőltem. Elmúlt belőlem az addigi nyugalom. Rájöttem, hogy Alex azért hozott ide, mert valamilyen feladat vár rám, és félni kezdtem, hogy nem fogom tudni jól megoldani.
– Hogyan csináljam?
Alex mosolygott.
– Nincs rá módszer, bármennyire szeretnéd. – Lazán hátratámaszkodott a pallón, és úgy kezdett el magyarázni, mintha a kastély teraszán üldögélnénk. – Az a gondod, hogy mindig meg akarsz felelni valamilyen elvárásnak. Egészen kis korodtól kezdve, amikor észrevetted, hogy akkor mosolyognak rád, ha te is jókedvű vagy, meg akarsz felelni másoknak. Ez eleinte fontos biológiai késztetés, ösztönös reakció, ami régen kellett a túléléshez, és ma is segíti az utód beilleszkedését a családba. Ha a csecsemő reakciói illenek a családi mintázathoz, akkor a többi családtag ösztönösen elfogadja, ha viszont eltérően fejezi ki magát, ha nem tud jó válaszokat adni, akkor jönnek a konfliktusok, és a gyerek úgy érzi, kitaszítja őt a közösség. Ez tehát először fontos, de később el kellene, hogy múljon, hogy aztán az ember tudatosan dönthessen, mennyire akar alkalmazkodni. Nálad ez nem múlt el, te most is úgy akarsz megfelelni, mintha az életed múlna rajta. Előírásokat, szabályokat keresel kívül és belül, amihez tarthatod magad, ha pedig nincs elég külső szabály, akkor magadnak gyártasz.
– Én nem szeretem a kötöttségeket! – tiltakoztam, miközben a térdemre támaszkodva igyekeztem távol tartani magamat a gyökerektől.
– Persze, hiszen már így is túl sok szabály van benned. Mivel az ilyen emberek telítve vannak a saját elvárásaikkal, gyakran rosszul tűrik, ha még kívülről is rájuk akarnak pakolni egy adagot. Úgy érzik, azt már nem bírják elviselni.
– De én már régóta szabad akartam lenni.
– Jogos érzés, de valójában a saját elvárásaidtól és kötöttségeidtől lenne jó megszabadulnod. Az, ami ellen tiltakozol, sokkal inkább belül van, mint kívül. Az a gondod, hogy folyton figyeled magad, akárcsak egy szigorú és fáradhatatlan szülő, aki mindig résen van, és a legkisebb hibára is lecsap. Aztán jön a büntetés, a bűntudat. Vedd végre észre: senki sem mondta, hogy tökéletesnek kell lenned.
– Dehogynem! A szüleim, az óvónéni, a tanító néni.
– Valóban. De ezek szerint még mindig óvodásnak vagy iskolásnak tekinted magadat?
– A lektor is tökéletes munkát vár el.
– Jó munkát, hibátlan eredményt vár, igen, de nem egy tökéletes embert. Az ember nem tökéletes. Pontosabban akkor tökéletes, ha tökéletlen, mert akkor élő. Törekedhetsz tökéletes eredményre, de nem várhatod el magadtól, hogy tévedhetetlen légy. Ha ezt tennéd, akkor istennek vagy angyalnak képzelnéd magad. Tehát minden tévedés, hiba vagy betegség egyszerűen csak arra figyelmeztet, aki vagy, a képességeidre, a tűrőképességedre, a határaidra.
– Ne is akarjak több lenni? De akkor mi a fejlődés?
– Az, ha egyre inkább önmagaddá válsz. Akkor leszel tökéletes, mert akkor összehasonlíthatatlanul egyedi leszel, olyan akár egy fa, egy bogár, egy felhő, vagy maga a Föld. Amikor teljesen önmagad vagy, és megéled az összes tulajdonságodat, az erődet, a tehetségedet meg a hibáidat, gyengeségeidet is, akkor vagy tökéletes, mert akkor vagy önmagad. És akkor azonos hullámhosszon, a tökéletesség hullámhosszán rezegsz az összes létezővel, ami a világban szintén megéli önmaga teljességét.
– Szóval akkor most mit csináljak? – próbálkoztam újra.
Elnevette magát.
– Semmit. Próbáld meg, hogy nem csinálsz semmit, nem akarsz megfelelni se nekem, se a világnak, se a saját elvárásaidnak. Próbáld ki, mi történik, ha csak úgy vagy egy kis ideig, elvárások és feltevések nélkül.
Ültem csöndben. De nem történt semmi.
– Még mindig a fejedben vagy, és vársz valami változást. Még figyelsz. Amíg figyelsz, addig vársz valamit. Engedd el a figyelmet is.
– Dehát már gyakran csináltam ilyet. Bambultam, élveztem, hogy ott vagyok a fák közt, elengedtem magam.
– Igen, a dolog nagyon hasonló ahhoz. Csakhogy ott elengedted magad, és ezzel együtt azt is, aki valójában vagy. Most viszont azt a módszert fedezhetnéd fel, amikor a követelőző, kontrolláló tudatod elmegy, de megmarad alatta a mélyebb, valódi éned.
Nem tűnt egyszerűnek. Akkor most engedjem el vagy tartsam vissza – egyáltalán mit is?
– Mi az, amit megtalálhatnék?
– Azt a részedet, ami valóban te vagy, az elvárások és szabályok rétege alatt. Az eredeti Fényes Annát.
– De mi van, ha az nem jó nekem? Nem véletlenül takartam el, hiszen azt mondta a környezet, hogy az nekik nem tetszik.
– A környezet mondhat ilyet, de te nem tagadhatod meg azt, aki valójában vagy.
– Jó. Tehát ki vagyok én?
– Ha majd megtalálod, nekem is elmondhatod. De nem gond, ha nincsen rá megnevezés, mert akkor legalább a szavak sem szorítják keretbe.
– Hol keressem?
– Ne keresd. Amit keres az ember, amit megtalálhat, az valami olyan, ami elveszett. Nem találhatod meg a valódi énedet, mert az sosem veszett el, legfeljebb nem láttad meg, nem vetted észre. De valójában mindig itt van benned, most is. Úgyhogy ne keress semmit, csak engedd, hogy a sok rád rakódott salak eloszoljon, és megélhesd önmagadat.
Nem maradt több kérdésem. Csönd lett. Végül is megpróbálhatom, gondoltam, hiszen nem tűnik valami nagy dolognak, és ha nem sikerül, az sem lesz olyan nagy kudarc. Hátradőltem, most jólesett a gyökerek biztonságot nyújtó ölelése, és már nem zavartak a homokszemek sem. Lehunytam a szemem, hallgattam a szívemet, és figyeltem a légzésemet. Éreztem a szellőt a bőrömön, hallottam a forrás csobogását. Aztán váratlanul benne voltam az élményben, olyan hirtelen, hogy szinte azonnal ki is kerültem belőle.
– Nagyszerű – hallottam Alex hangját. – Egészen jó volt. Már csak annyit kell módosítanod rajta, hogy ne akard állandóan megfogalmazni, tehát ne akard kontrollálni a dolgot. Engedd, hogy megtörténjen. Ne akarj fejben naplót írni róla, mert akkor azonnal megfigyelő leszel, nem résztvevő.
Újra megpróbáltam az előző folyamatot: a szívverésem, a légzésem, a szellő, a víz. De éreztem, hogy ez már nem jó, mert az előbb ez magától történt, most viszont már egy sémát követtem, tehát azért csináltam, mert elvártam volna az előbbi eseményt. Persze, hogy nem történt semmi. Ezek szerint ez a dolog az eredmény után nemhogy könnyebben menne, hanem rosszabb lesz, mert ugyanaz az út már másodszor nem működik.
Arra gondoltam, most a fejembe nézek bele, hiszen Alex szerint ott van a gát bennem. Elképzeltem a koponyám belsejét, ahogy az idegrostokon száguldozik a rengeteg információ. Micsoda kapkodás lehet ott, jönnek az üzenetek, zajlik a feldolgozás, postázás, üzenetek fogadása és küldése. Éreztem, hogy az apró idegsejteknek szinte szétrobban a fejük a nagy munkától: hogyan lehetne megtalálni erre a problémára a megoldást. És ebben az élénk fantáziaképben egyszer csak megláttam a mélyben, középen egy alakot, ami olyan volt, mint a Banyapók A Gyűrűk Urában. Fogta a szálakat, rángatta őket, és láttam, hogy teljesen befont mindent. Most is egy újabb szálat kötött össze, amitől még kuszább lett az egész hálózat. Úgy tűnt, egy olyan tökéletes rendszert hozott létre, ahol bárhol, bármilyen rész mozdul, azonnal egy csomó másikat hoz mozgásba úgy, hogy végül minden az ő kezébe fut össze. Tehát ő mozgatja szálakat, és ő kötöz le engem! Észrevette, hogy nézem, hirtelen összehúzta magát, és visszahúzódott a barázdák közti mélyedés rejtekébe. Nem tudtam, ki vagy mi lehet ez a rész bennem, miből alkottam meg magamnak ezt a hálószövő alakot, de azt láttam, hogy szinte teljesen a rabja lettem. Hogyan hagyhattam, hogy valami ennyire behálózzon, lekötözzön!
Dühösen széttéptem a ragacsos fehér szálakat, és alattuk sokkal egészségesebb színe volt a rendszernek. Tudtam, hogy ezzel még nem oldottam meg a problémát, és nem semmisítettem meg azt a sötét alakot, de erre most nem is éreztem magamban erőt. Viszont legalább jelképesen egy kicsit megtisztítottam a fejem belsejét, és már ez is nagy siker. Elégedettséget éreztem. Már el is felejtettem, hogy valamit akartam ezzel az agyutazással, és elengedtem magam.
És akkor úgy éreztem, mintha egy lennék a fával, aminek nekidőltem. Éreztem a törzse szilárdságát, benne a nedvek keringését, a szél mozgatta ágakat, a gyökerek erejét a földben. Aztán a víz is én lettem, a föld mélyének hatalmas tavai, a feltörő források, az erdőben kanyargó patak, aztán a folyó, majd az óceán. Az egész rendszert éreztem, ahogy érhálózatként átfogja a földet. Aztán eggyé váltam a földdel, egyszerre voltam sziklakemény és porhanyósan szétomló, azonos voltam a homokszemekkel és a szántóföldekkel, külön éreztem magamban minden egyes kavicsot és a hatalmas hegyláncokat. Majd benne voltam a föld forró magjában, és feltörtem izzó lávaként a fortyogó vulkánokban, aztán, mint egy hatalmas lélegzet, a széllel körbefogtam az egész bolygót.
Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az élmény. Kinyitottam a szemem. Különösek voltak a fények, és mintha kis alakok táncoltak volna a víz felett, mint kis tündérek. Úgy tűnt, a szárnyukat is látom, és talán a nevetésük keveredett a csobogásba. Pislogtam egyet, de akkor eltűntek, csak a víz hullámait láttam a kavicsokon.
Felnéztem. Alex nyugodtan ücsörgött a pallón.
– Tündéreket láttam? – kérdeztem.
– Igen – felelte természetes hangon, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Felálltam, de majdnem el is estem, mert el volt zsibbadva mindkét lábam. Alex felsegített a pallóra, de le kellett feküdnöm, mert még szédültem is.
– Mi van velem? – ijedtem meg.
– Semmi baj, csak kicsit sokáig ücsörögtél egy helyben.
– Azt hittem, csak pár perc volt az egész.
– Késő délután van, elmúlt öt óra. Már a látogatók is elmentek.
– Az lehetetlen. Nem aludtam el, és mindenfélét éreztem közben. Legfeljebb tíz percnek tűnt.
– Sikerült eggyé válnod a természettel, annyira, hogy az időt is kezdted úgy érzékelni, ahogy a fa, a víz, meg a föld. Nekik jóval lassabban múlik.
– És mit szóltak azok, akik így láttak?
– Egy-két látogató kicsit furcsán nézett rád, de nem zavartál senkit. Örülj a saját élményednek, és ne kezdj el újra azzal foglalkozni, mások mit szóltak. Az az ő dolguk, az ő véleményük. Most értél vissza egy teljesség-élményből, hát élvezd az emlékét, és ne építsd újra a szorongást magadnak.
Feküdtem hanyatt a pallón, és néztem a fákat a fejem felett. Őket nem zavarja a külvilág. A nagy bükkfa kérge tele volt vésésekkel. Jó tíz méter magasan ott látszott két monogram, NJ és KÁ, meg egy évszám, ha jól láttam, 1932. Volt olyan betű, ami már teljesen formátlanná vált, ahogy a fa törzse szélesedett. Azok az emberek azt hitték, kaphatnak valamit az örökkévalóságból a természettől, ha itt megörökítik a nevüket, pedig senki sem tudja, kik voltak, valószínűleg már nem is élnek. De ez a bükkfa itt van, és nem kell bemutatkoznia senkinek, egész lénye az, ami uralja ezt a völgyet.
Néztem a fejem felett a kerek zöld leveleket, ahogy több szintet alkotva borultak fölém. A dombok mögül már idetűzött a lefelé járó nap. A fiatal bükkfák ezüstös oszlopokként magasodtak, a domboldalon óarany színe volt az avarnak, felettem a harsogóan zöld lombok, a levelek között a világoskék ég és a nap fénylő sugárnyalábjai: mindez olyan volt, akár egy templom. És úgy éreztem, a valódi szentély itt van, nem is olyan mélyen alattam, a földben.
Ahogy nézelődtem, feltűnt egy különös fa a domboldalon. Egyenes törzse nyolc méter körül kettéágazott, majd úgy másfél méter után egy kerek lyukat formázva újra összeforrt, és azután vált végleg szét két nagy ágra, és nőtt tovább. A törzse egy kicsit meg volt dőlve. Olyan volt, akár egy titokzatos jel. Vajon hova esik a fény akkor, amikor pontosan keresztültűz a Nap rajta?
Egészen izgatott lettem, úgy éreztem, mintha a titkos szentély kulcsát találtam volna meg. Felpattantam, és megpróbáltam benézni az irányt. A forrás melletti domboldalra kellett felkapaszkodnom, onnan látszódott úgy, hogy nagyjából oda vetülne a fény, de most a Nap kicsit arrébb járt az égen. Lehet, hogy van egy meghatározott nap, amikor ezen a nyíláson át pontosan a szentély csúcsára esik a fény, és akkor… Nem is tudom, mi van akkor, talán kapcsolatba lehet kerülni a tündérekkel, vagy be lehet látni a föld mélyébe…
De most nem történt semmi. Alexre néztem, aki közben felállt, felvette a kabátját a földről, és elindult felfelé a domboldalon.
– Hogyan lehet megfejteni a titkot? – kérdeztem tőle.
– Vannak titkok, amelyekben éppen a rejtély a lényeg. Ha mindent megfejtesz, mindent felfedezel, akkor üressé válhat a világod. Hagyj meg magadnak még pár felfedeznivalót. Örülj az élménynek, az biztosan a tiéd, a titkokat pedig hagyd most meg a földnek. Gyere, induljunk.
Kicsit szomorúan követtem. Jó lett volna valami kézzelfogható felfedezés is, valami üreg, nagy kristályokkal, esetleg betemetett ókori barlang, vagy csak pár régi csont, mondjuk egy ősemberé, vagy legalább egy kardfogú tigrisé. Biztos voltam benne, hogy van valami érdekes odalent.
– Ne akarj mindent elvenni, mert nem marad semmid – jegyezte meg Alex, hátra se fordulva.
Fölmentem mögötte a lépcsősoron.
Ez volt az Óriások erdeje. A hatalmas mamutfenyők puha, foszladozó kérgükkel olyan sebezhetőnek tűntek, és mégis ősidők óta állnak már a földön, túlélték a különböző éghajlati változásokat. Sötét, méltóságteljes tömbben álltak. Végigsétáltunk a már árnyékba borult, csöndes ösvényen, majd leereszkedtünk vissza a völgybe. Az útelágazásnál Alex nem a kijárat felé indult.
– Már bezárt az arborétum, és nem akarok a kapu tetején kimászni – mosolygott. – Kimegyünk itt a hátsó kijáraton. Már a lovak is itt vannak – azzal elindult a kerítés felé.
A bokrok közt nyitva volt egy régi, rozsdás kapu. Ahogy kiléptünk az erdőbe, megláttam a két lovat, örömmel kocogtak felénk a fák között. Már nem csodálkoztam azon, hogy Alex ide tudta hívni őket.
Felültünk a lovakra, és elindultunk az erdei úton. Pár lépés után Alex megállt, felém fordult, és némán egy bokor alá mutatott. Odanéztem. Először csak egy világosbarna foltot láttam, mintha egy kupac levelet hordott volna oda a szél, de ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy egy pár hetes kis őzgida lapul a fűszálak között. Lelapította a fülét is, és remélte, hogy senki nem veszi észre. Nagyon aranyos volt. Félelem és bizalom volt benne. Félt tőlünk, de bízott az ősi módszerben, a rejtőszínében, hogy túl fogja élni ezt az ijesztő találkozást.
Óvatosan tovább lovagoltunk. Erdész lányaként pontosan tudtam, hogy nem egy árva kis Bambit találtunk, mint ahogy a tudatlan kirándulók szokták gondolni, hanem az őzsuta fektette el a bokor alá a gidáját. Valószínűleg ő is itt van a közelben, és csak arra vár, hogy a lovakkal távolabb menjünk. De ha megfogná, megsimogatná valaki a gidát, akkor már idegen szaga lenne, nem ismerné fel az anyja, és tényleg elhagyná. Hazavinni pedig nem szabad, hiszen neki az erdő az otthona, az őzsuta az anyja. Hagyni kell élni.
Igen, igaza lehet Alexnek. Nem kell minden titkot felfedezni, ahogy nem kell minden gyengének tűnő lényt sem megmenteni, mert csak árthat vele az ember.
Végiglovagoltunk a füves, néhol sáros erdei úton, majd kiértünk a kavicsos részre. Már egészen jól belejöttem a lovaglásba, néztem a tájat, élveztem az alkonyi hangulatot. Halk madárcsicsergés, nyugalom vett körül. Aztán majdnem leestem a lóról, amikor heves szárnycsattogtatással egy fácán rebbent fel az út melletti bozótból, és hangos rikácsolással feltelepedett egy faágra.
– Neked is jó éjszakát – mondtam neki dühösen.
Ő az éjszakai alvóhelyére költözött, és ezt adta nagy hangon tudtára a környéknek, de nekem időbe telt, mire újra normális ütemben vert a szívem. Bár a gyerekkori erdei séták óta ismertem ezt a hangos fácán-szokást, de azért elég ijesztő tud lenni ez a nagy hang az esti hangulatú, csöndes erdőben. Még szerencse, hogy Whetut ez sem zökkentette ki a nyugalmából, a saját ütemében haladt Ahi után. Alex hátranézett, gondolom azért, hogy sikerült-e a lovon maradnom.
– A fácánoknál kissé hangosan köszönnek jó éjszakát – jegyezte meg mosolyogva. Egyetértettem vele.
Átlovagoltunk az egyre sötétedő erdőn, aztán a mezei utakon, faluvégen és a birtokot körbevevő erdőn át végre visszaértünk a kastélyhoz. Ariki nagy örömtánccal fogadott minket a kapuban.
– Éhes vagy, vacsorázzunk? – kérdezte Alex, miután leszálltunk a lovakról.
Csak most vettem észre, hogy egyáltalán nem érzek éhséget, mintha telítve lettem volna az erdővel, vízzel, levegővel. Úgy éreztem, sokkal jobb így, evés nélkül.
– Kösz, de nem vagyok éhes.
– Akkor csak öltözz át. Én rendbe rakom a lovakat, és aztán ott leszek a nappaliban, ha van kedved, lejöhetsz.
Felballagtam a lépcsőn a szobámba. Kezet mostam, melegítőnadrágot vettem, és végighevertem az ágyon. Bár nagyszerű élmény volt a lovaglás, de azért már jólesett vízszintes helyzetbe kerülni. Néztem a mennyezetet, és a Hétforrás melletti élmény jutott az eszembe. Olyan szép, kerek egésznek tűnt a nap, elégedett voltam magammal, a világgal.
|
