Találkozás Luciferrel
2005. május 10. kedd, Budapest, Fény utca
Péter az órájára nézett.
– Jól eltelt az idő, lassan indulhatunk Luciferhez.
Te jó ég, a beszélgetés közben el is felejtettem, hogy milyen találkozás vár rám. Annyi mindent kellett volna megkérdeznem, mire vigyázzak, hogyan viselkedjek, egyáltalán hogy néz ki az ördögök főnöke.
– Nem kellett volna erre felkészülnöm? – kérdeztem aggódva Pétertől.
Megrázta a fejét.
– Luciferre nem lehet felkészülni. Érzékeli a gondolataidat, és úgyis máshogy fog viselkedni, mint amit várnál. Az a legjobb módszer vele szemben, ha minden terv nélkül egyszerűen önmagad vagy. Az ő eszén úgysem tud senki sem túljárni, hiszen ő a taktikázás és a cselszövés nagymestere. Minden szerepet leleplez, és minden védelmet le tud rombolni, egyedül az őszinteség az, amivel nem bír. Azt az embert viszont, aki mindenestől meri vállalni önmagát, egyenrangú félként tiszteli. Őt már nem tekinti legyőzendő ellenfélnek, hanem akár a szövetségese, segítője is lehet. Ezért is tudunk vele időnként együttműködni. Egyenrangú kapcsolatban Lucifer teljesen megbízható és tisztességes, de persze ő sem tud kibújni a bőréből. Folyamatosan figyel, és ha egy pillanatra is elgyengül a másik fél, ha megjelenik benne valami rejtegetnivaló, szégyen vagy bűntudat, akkor azonnal lecsap. Ilyenkor mézesmázossá válik, és ha az ember nem figyel, máris a mézesbödönje csapdájába esik.
– És mire kell figyelnem?
– Csak a hangsúlyára, mert bármely dicsérete vagy kritikája egyaránt lehet igazi és hamis. A szavaiból nem lehet eldönteni, éppen hogyan áll a helyzet kettőtök között, de egészen máshogy beszél, ha partnernek tekint, és más a hangja, amikor át akar verni, vagy föléd akar kerekedni.
– És te majd segítesz ezt észrevenni?
Péter arca elkomorodott:
– Szívesen megtenném, de most a te életedről van szó. Ha valami közös ügyünk van, akkor többen is tudunk egyszerre tárgyalni vele, ez viszont most a te személyes gondod. Ezért, ha egyáltalán tud segíteni, az csak kettőtök között fog lezajlani.
– Te nem leszel ott? – ijedtem meg.
– De, mindig ott leszek melletted. Ám, ha valaki Luciferrel áll szemben, az csak a saját erejére számíthat. Azért ne aggódj – fogta meg a vállamat –, szerintem nagyon erős vagy. És ha nem félsz tőle, akkor nem tud legyőzni.
– Nem kellene valami védelem? Kereszt vagy fokhagyma? – kérdeztem.
Gábor felnevetett, bár a szeme komoly maradt:
– Sajnos, ma már ez nem használ. Te vagy az egyetlen, aki megvédheted magad. Se kereszt, se szenteltvíz nem árt az ördögnek, csak az öntudat. Vállald önmagadat, bízz az erődben. Ősi törvény, hogy az ember veleszületetten erősebb minden ördögnél, még Lucifernél is, és csak ha lerontja a születési adottságait, ha elgyengül, akkor lesz behálózható. Az ördög sosem győzhet le egyetlen embert sem, nem képes rá, de amikor az ember önként feladja az eredendő nagyságát, akkor fölébe kerekedhet. Ezt ne engedd.
– Jó, jó, de éppen önmagamat keresem. Egyáltalán nem biztos, hogy így elég erős leszek ehhez a találkozáshoz.
– Én tudom, hogy így is több vagy nála – mondta Péter határozottan. – Te erős vagy, csak elvesztettél valamit. A hiány miatt lehet, hogy most félembernek érzed magad, de legfeljebb egy hosszában elvágott félember vagy, és még így is Lucifer feje fölé magasodsz. Ha az emberi becsületedet vesztenéd el, az olyan, mintha derékban lennél eltörve, és akkor valóban magad fölött érezhetnéd. Bízz magadban, legalább abban a részedben, amit most ismersz. Ha ez a feled emberi, tiszta és őszinte, akkor nincs olyan pokolbéli erő, ami árthatna neked.
– Na jó – emelkedtem fel a szőnyegről egy nagy elhatározással –, menjünk, nézzünk szembe Luciferrel!
– Hát akkor minden jót – állt fel Gábor is, és kezet nyújtott. Meglepődtem, bár jólesett az erős, határozott kézszorítás. De a gesztus kissé különös volt, olyan, mint egy férfias elköszönés a csatába induló harcostárstól. Emiatt is tovább erősödött az az érzésem, hogy egy nagyon kemény ütközetbe indulok, megmérkőzni magával az ördöggel.
Péterrel kiléptünk a folyosóra. Magdi néni a portörlő rongyot rázta ki az udvarra. Megölelt, és kedvesen megpuszilt:
– Vigyázz magadra, kisangyalom! – A hangjában aggodalom csengett.
Az utcáról most is felintegettünk Sanyinak, aztán kisétáltunk a Mester utcába. Szép, napsütéses májusi délelőtt volt, mellettünk járókelők siettek a dolgukra. Arra gondoltam, mit szólnának, ha tudnák, hogy az ördögök főnökével készülök találkozni. A napfényes utcán, a tarka kirakatok között ez elég valószínűtlennek tűnt. De az is, hogy ezek közül a hétköznapi járókelők közül jó páran tisztában vannak azzal, hogy hova megyek, és nekik ez egyáltalán nem hihetetlen.
A következő pillanatban harsány biciklicsengetés hangzott fel mögöttünk. Összerezzentem a váratlan hangtól. Heves fékezéssel Jocó landolt mellettünk az út szélén, széles mosollyal:
– Sziasztok! Most indultok a nagy találkozóra? – kérdezte.
– Igen – feleltem –, de ha a szívbajt hozod rám, akkor lehet, hogy nem érünk oda.
– Ugyan már – bíztatóan megveregette a vállamat –, ne stresszeld magad ennyire. Szerintem nagyon klassz dolog lehet megismerkedni Luciferrel. Szívesen cserélnék veled – sandított Péterre –, de nekem nincs ilyen mázlim. Na, megyek, ugyanis egy időzített bomba ketyeg a hátizsákomban, és sietnem kell vele, hogy időben a címzetthez érjen.
Láttam, hogy Péter nyel egyet, de aztán mégsem állta meg szó nélkül:
– Bizonyos dolgokkal nem jó viccelődni.
– Dehogynem! – Jocó a pedálra tette a lábát. – Hiszen ez az egész élet egy nagy vicc. Erre gondolj, ha a vendéglátód túl szúrós szemmel nézne rád – mondta nekem, azzal kilőtt a kerékpárral, centikkel kerülve el az ütközést a mellette elhaladó autóval. A válla felett visszakiáltott: – Sok szerencsét!
Péter mosolyogva megrázta a fejét:
– Ha csak feleannyira vagy szerencsés, mint Jocó, Lucifer már akkor is felkötheti a gatyáját. Na gyere, menjünk.
Beültünk a Mazdába, és elindultunk.
Csöndben ültem, Péter se szólt. Egy ideig még megmaradt bennem Jocó jókedve és lazasága, de ahogy haladtunk Buda felé, csökkent a vidámság, és újra kezdett nőni bennem a szorongás. Végighajtottunk a Körúton, aztán a Margit hídon, ugyanúgy, ahogy tegnap délután. A Duna vízén hasonlóan csillogtak a hullámok ma is, csak a Nap most félig még a hátunk mögül sütött. Elgondolkozva bámultam kifelé az ablakon, és figyeltem, ahogy jobbról az út aszfaltcsíkján az árnyékunk futott mellettünk. Könnyedén és lerázhatatlanul követett minket.
Végighajtottunk a Margit körúton, aztán megkerültük a Mammut nagy tömbjét, és befordultunk a Fény utcába. Az egyik világosbarna, négyszintes ház előtt már ott állt Diana zöld Renault-ja. Ő egy cukrászda üvegajtaja közelében a ház falának támaszkodott. A kocsija mellett egy tűzpiros, kétüléses sportkocsi állt, mellette volt egy szabad hely, pedig amúgy az utcában mindenhol álltak az autók. Péter bekanyarodott, és megállt.
Kiszálltunk. Diana vidáman nézett Péterre.
– Na, mit szólsz? Most egy Dodge-dzsal jött. Úgy látszik, lecserélte a Ferrarit.
Péter körbejárta a piros sportkocsit, és mosolygott.
– Tényleg jól néz ki.
Ránéztem az autó elejére. A címerpajzsszerű márkajelzésen a DODGE felirat alatt egy ezüstszínű, öklelésre kész kosfejet láttam, aminek mintha szúrósan felszikrázott volna a szeme. De lehet, hogy csak a Nap csillant meg rajta. Mindenesetre elég félelmetesnek tűnt.
Felnéztem az egyszerűnek tűnő házra. A kopott barna falon kék kerámiakockás díszítés futott körbe. Ami kicsit érdekes volt, az a csúcsos tetőrész, alatta meg egy nyitott erkélyajtó. A szél kifújta rajta a csipkés függönyt, és úgy lobogott ott fenn, mint egy fehér zászló.
– Itt szállt meg Lucifer? – kérdeztem csodálkozva.
– Igen, az emeleten, ott az erkély mögötti lakásban – intett felfelé Diana. – Az jelenleg üresen áll, most akarják eladni. Lucifer gyorsan lecsapott rá, és berendezte pár napra magának. Ideális hely neki, az ablakából pont a Fény utcai piac bejáratát látja. Fény és piac, tökéletes párosítás a számára. Itt van a bevásárlóközpont, ami amúgy is a pénz temploma, vagyis az ő birodalma. Aztán ez a cukrászda a földszinten is jó, mert szereti az édes csábítást. Az már csak plusz, hogy a szomszéd ház aljában egy bűvész- és logikai játékbolt van. Nem csoda, hogy megtetszett neki ez a hely.
– Ott lejjebb, a Mammut alagsorában pedig egy számítógépes üzlet van, ide látszik az emblémája, egy piros alma. Az információ boltja a Tudás almájával. Ez is mind Luciferhez tartozik.
– És nem lesz rossz annak, aki ezután fog majd ebben a lakásban lakni? Nem marad benne ártalmas energia? – kérdeztem.
Diana kicsit gúnyosan mosolygott rám, mint egy ijedős kisgyerekre:
– Nem nézel te túl sok horrorfilmet? Kinőhetnél már a mesékből. Senkinek sem lehet kívülről ártani. Ha valaki érzékeny egy ház múltjára, és szellemeket lát, az csak attól van, hogy önmagában ugyanolyan belső kísérteteket hordoz. Aki belül kiegyensúlyozott, az körül akár egy seregnyi szellem is huhoghat, semmit nem fog belőle érzékelni, nem lesz köztük kapcsolat. Egyébként pedig Lucifer nem a gonoszságot, csak a kísértést képviseli. A világ materiális részéhez tartozik. Tehát ha marad is bármilyen hatása egy-egy átmeneti lakóhelyén, az inkább az anyagi bőségben nyilvánul meg, és egy kicsit szerencsésebb lesz a pénzügyekben az, aki őutána lakik a házban. Csak arra kell vigyáznia, hogy ez a siker ne csábítsa el, ne váljon könnyelművé. Lucifer tisztességes, ha üzletről van szó, mindig megfizeti a lakbért, az már az egyénen múlik, hogyan tud a kapott pénzzel gazdálkodni. De most menjünk, mert Lucifer mániákusan ragaszkodik a pontossághoz, az ajtaja csak a megbeszélt időben van nyitva. Ha csak egy percet is késünk, eltűnik, aztán kérhetünk újabb időpontot.
Diana elindult, mi követtük. Péter bátorítóan megszorította a kezemet, és komolyan rám nézett:
– Bátorság! Ne feledd, bárhogy is néz ki Lucifer, te mindaddig több vagy nála, amíg önmagad vagy!
A kopott, barna kapuhoz értünk. Diana nem csöngetett, csak megérintette a kerek ajtógombot, és a kapu kinyílt. Beléptünk. A drapp csempével burkolt, kopott előtérben egy vastag sárga csővezeték kanyargott a falon. Olyan volt, mint egy mozdulatlanul figyelő, házőrző óriáskígyó.
Dianát követve felballagtunk a lépcsőkön. A koszos, sárga olajfesték sok helyen lepattogzott már a falról, a fekete fémkorlát vastagon poros volt. A lépcsőfordulókban a szomszédos ház udvarára láttam, ahol a lombos fákon nagy ricsajjal veszekedtek a verebek. A legfelső szinten az eresz fával borított alja vadszőlővel volt befutva. Ettől egészen hangulatosnak tűnt a folyosó, de ahogy az utolsó lépcsőfokokon is felértünk, elsötétült minden. Az előbb még ezer ágra sütött a nap, de most különös színe lett az égnek, mint amikor vihar előtt megtörik a fény a sötét felhőkön. Regényekben ezt szokták baljóslatúnak nevezni. A verebek is úgy elnémultak egy pillanat alatt az udvaron, mintha egy karvaly vágott volna le közéjük.
Összerezzentem, mert az előttünk lévő fehér színű, üvegezett ajtó lassan, nyikorogva kitárult. Az ajtó mögül sötétség ömlött ki a folyosóra, valahogy úgy, ahogy egy világos szobából fény árad ki az éjszakába, csak ez itt pont fordítva történt. A sötétség elborította a lépcsőházat, és kezdett lefelé kúszni a lépcsőn. Nem füst volt, hanem valamilyen megfoghatatlan anyag, leginkább olyan, mint a sűrű, fekete köd. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Az előbb egy hétköznapi, kopott bérház lépcsőin jöttem fel, most meg a Pokol kapuja nyílik ki előttem?
Diana nyugodtan belépett előttem ebbe a sötétségbe. Péter szólalt meg mögöttem:
– Menj nyugodtan, ez csak Lucifer szokásos köszöntője. A küszöbön ne ijedj meg a lángcsóvától.
– Micsoda?
– Gyere csak, nem veszélyes – hallottam bentről Diana hangját.
Átléptem a küszöböt, és abban a pillanatban lángtenger vett körül. Magam elé kaptam a kezem, visszaugrottam, és beleütköztem Péterbe, aki már jött mögöttem.
– Nyugi – mondta azzal a hangsúllyal, ahogyan az óvodás gyereket bátorítják az orvosi rendelőben. Megfogta a kezemet, és áthúzott a bejáraton. A tűz újra felcsapott, éreztem a forróságát, a füst szagát, aztán két lépés után egy előszobában találtam magam.
Péter elengedte a kezem, én levegő után kapkodva azt néztem, nem kapott-e lángra a ruhám. De semmi nem látszott se a pólómon, se a bőrömön. Egy nagy, aranykeretes tükör előtt álltam, láttam a rémült arcomat, és mögöttem mintha egy vigyorgó árny lett volna. Megfordultam, de csak a falat láttam. A tűznek a földön se volt nyoma, vastag, bordó szőnyeg süppedt a lábam alatt.
Diana már a nyitott szobaajtó előtt állt, és várakozóan nézett rám. Péter megkérdezte:
– Minden rendben?
Vettem pár mély lélegzetet, hogy az előző ijedség után összeszedjem magam, aztán bólintottam. Diana belépett a szobába, Péter követte. Na, nézzük, mi jön még – mondtam magamban, és mögöttük én is átléptem a küszöböt.
Egy dúsan berendezett szobába értünk, ami tele volt régi, értékesnek látszó bútorokkal, faragott szekrényekkel. A falakon tekintélyes méretű festmények között afrikai fafaragások, álarcok lógtak. Középen egy kör alakú, sötét asztal mellett fekete bőrkanapé és faragott karfájú nehéz bőrfotelok terpeszkedtek. A sok tárgy miatt fojtogatónak tűnt a levegő, pedig a szemben levő nyitott erkélyajtón egy hirtelen szélroham akkor lebbentette befelé az eddig kívül csapkodó függönyt.
Az egyik fotelból magas férfi emelkedett fel, és felénk lépett. A háta mögül, az utcáról besütő nap elvakított, ezért az alakjának csak a körvonalait láttam, az arcát eltakarta az árnyék.
– Legyetek üdvözölve szerény szállásomon – mondta színpadiasan, és enyhén meghajolt.
Dianát megölelte, megcsókolta, mint egy régi barátot, Péterrel kezet fogott, akár a jó ismerősök, akik tisztelik egymást, aztán felém fordult. Közelebb lépett, így már nem tűzött a szemembe a fény, és megláttam az arcát.
– Örvendek a találkozásnak, Anna – mondta, és szertartásosan megbiccentette a fejét.
Megdöbbentem. Egy néger férfi állt előttem. A bőre nem barna, hanem szinte éjfekete volt, göndör haja fémesen csillogott. Elegáns mélyzöld öltönyt viselt, és ahogy mosolygott, vakított a foga fehérsége. Látszott, hogy élvezi a meghökkenésemet.
– Mi mást vártál, Anna? Ha az angyalok fehérek, akkor természetes, hogy az ördögök feketék, nem?
Összezavarodtam.
– Akkor a négerek… – rájöttem, hogy hülyeséget készülök mondani, ezért gyorsan elharaptam a mondatot, de már késő volt.
– Azt akartad kérdezni, hogy a négerek ezek szerint maguk az ördögök? – gúnyosan villant a szeme, és volt valami veszély a hangjában.
– Nem, dehogy, rájöttem, hogy ez butaság. Csak különös volt, még nem jutott eszembe, hogy az ördög lehetne színes bőrű is.
– Kár – mondta, és enyhe csalódottság érződött a hangjában. – Egy-null oda. Nem is olyan buta a kicsike.
Ez olyan sértően hangzott, hogy nem érdekelt, ő maga Lucifer, az ördögök fejedelme, vagy csupán egy néger férfi, megkérdeztem:
– Ezt hogy érti? Miért kár?
A hangomban volt egy nagy adag felháborodás, és ez láthatóan tetszett neki. Elismerően nézett rám:
– Bocsánat, visszavonom a lekicsinylést. De megszoktam, hogy a Könyvtárosok kis szentfazekak, akik azonnal mindent kategorizálni akarnak. Ez egy beugrató kérdés volt itt az elején – azzal leereszkedett a fotelba, és egy fejedelmi mozdulattal minket is hellyel kínált.
Diana és Péter a kanapéra ült, így nekem az a fotel jutott, amelyik pont a férfival szemben volt. Kellemetlen volt így leülni, mintha egyszemélyes harcra kellene készülnöm. A fotel mély volt, és süppedősen puha. A vastag bőrborítás miatt olyan érzésem támadt, mintha egy nagy élőlény ölében ülnék, ami bármikor elnyelhet.
Lucifer intett egyet, erre itallal teli kristálypoharak jelentek meg előttünk lebegve a levegőben.
– Ananászlé – mondta –, közvetlenül a fáról. Tudom, hogy az angyalemberek rosszul bírják az alkoholt. Egészségetekre! – Ő is ivott, majd felém fordult. – Szóval, hogy feleljek a kérdésedre, kedves, ez azért volt próba, mert kíváncsi voltam, milyen könnyen lehet felkelteni az előítéletedet. Milyen könnyen általánosítasz abból, hogy ha az ördögök ura fekete, akkor biztosan minden néger maga az ördög. Voltak, akik ezt akkor is így gondolták, amikor én szép tejfehér bőrrel sétálgattam a világban.
A régi korokban valóban volt alá-fölérendeltség, csak az emberek mindig rossz módon használták fel ezt a tényt. Nem voltak egyformák az emberek, voltak fejlettebbek és fejletlenebbek, voltak irányításra születettek, és olyanok is, akiket vezetni kellett, mert nem tudtak még önállóan cselekedni, se gondolkodni. De ezt a helyzetet kezelni kellett volna, nem csak kihasználni az előnyöket, és felerősíteni a hátrányokat. Akkoriban tisztességtelen lett volna tőlem ebben az alakban megjelenni, hiszen túl könnyű volt a csábítás. A művelt Európa és a fejlett Amerika – gúnyosan megnyomta a jelzőket – az én közreműködésem nélkül is lenézett mindent, ami nem a saját mércéjük szerint létezett. Valami kis igazságuk volt is, de ők ezt feltupírozták. Ma viszont a népek keveredtek, és már mindenki egyformán értékes. Nagyon különböző emberek élnek ezen a Földön, de egyik sem több vagy kevesebb a másiknál. Ez a Vízöntő-kor. Imádom – dőlt hátra elégedett mosollyal. – Most már szabadon megjelenhetek bármilyen alakban, és nyugodtan csábítgathatom az embereket az önteltségre. És milyen könnyen bedőlnek! Kész aranybánya nekem ez a korszak!
Nem értettem. Rámnézett sárgászöld szemével.
– Ennek a kornak a szabadságában bármit gondolhatsz, de már felelős vagy a gondolataidért is, nem csak a tetteidért. Ha te általánosítasz, és azt gondolod, hogy jobb, értékesebb vagy egy másik nép tagjánál, akkor én – olyan gyors mozdulatot tett a kezével, mintha egy legyet kapna el – azonnal elvehetem az életedből azt az értéket, ami a te előítéleted szerint azt az embercsoportot leginkább jellemzi. Hiszen ha te magasabb rendű vagy náluk, akkor arra a dologra sincs semmi szükséged. Aki például lenézi a négereket, annak attól kezdve nem lesz igazi kapcsolata a természettel. Aki lenézi a romákat, annak hiányozni fog az életéből a családi összetartozás érzése, vagy az életvidámság. Akinek gondja van a zsidókkal, az bizony nem fog tudni bánni a pénzzel. És így tovább. Ha valaki sztereotípiákban gondolkodik, akkor ezek a merev előítéletek megfosztják őt az ugyanígy tipizált értékektől is. Nagyon élvezem! – Letette a poharát az asztalra. A hangja megváltozott, a kedélyes csevegés helyett élesebben szólt. – Te ezt az akadályt átlépted, de ez csak a beköszöntő volt. Most jön a lényeg.
Szúrósan nézett rám. Rossz érzésem lett, mintha csak ketten maradtunk volna a szobában. Oldalra akartam fordulni, de nem tudtam, az izmaim nem engedelmeskedtek. Olyan volt, mintha hipnotizált volna. Éreztem, ahogy az akaratom ellenére felemelkedem a székből.
Ott álltunk egymással szemben. Néztem a szemét, ami előbb zöldessárga tigrisszem volt, majd fokozatosan vörösbe borult. Az arca megnyúlt, hegyesebb lett az álla, a homlokán kinőtt két hegyes szarv. Sötét lett körülöttünk, és nyirkos hideg, mintha egy pincébe kerültünk volna.
– Félsz? – kérdezte, és a hangja sziszegő-rezes volt.
– Nem. Csak nem értem, mi történik – mondtam, bár egy kicsit megzavart a mutatványa.
– A kis angyali barátaid nem tudják, hova dugtad a Könyvtár kulcsát, hát megegyeztünk, hogy én is használhatom, ha ki tudom szedni belőled. Bármi áron. – És nézett a vörös szemével.
– Nem hiszek magának.
– Akkor hogyhogy egyedül maradtál velem? Miért nincsenek itt a társaid, hogy kellemesen elcsevegjünk a lelki problémáidon? Hogy csámcsogjunk a kis lelki gubancaidon?
Hallgattam.
– Azért nem, mert megunták a dolgot. Kell a Könyvtár, bármi áron. Egy ember élete, múltja mit sem számít a világ összes tudásához képest. Szabad kezet kaptam, hogy kiszedjem belőled a titkokat. Hát akkor lássuk.
Egyre félelmetesebb lett. Bénultan álltam. Lassan előhúzott a kabátja alól egy különös, hullámos pengéjű, hosszú tőrt, és a hegyével felém közelített.
– Műtét következik, sajnos, nincs fájdalomcsillapító – azzal végighúzta a nyakamon a pengét. Éreztem az éles, csípős fájdalmat, ahogy a kés elérte a bőrömet, és a húsomba vágott. Teljesen irracionálisan az jutott eszembe, hogy véres lesz a pólóm, és hol fogom kimosni.
Lucifer körbehúzta a kést a nyakam körül, megkerült, és a hátam mögött állt. Éreztem, hogy folyik a meleg vér a mellkasomon és a hátamon, de nem tudtam mozdulni.
– Na, nézzük, hol vannak itt szégyenletes titkok – és a nyakszirtembe szúrta a kést.
Képek villantak előttem: az óvoda udvarán a fenyőfa mögött guggoltunk a Németh Pistivel, és lehúzott bugyival nézegettük egymást. Aztán megjelent az óvónéni lába, tisztán láttam a kopott, hosszúszárú, fehér fűzős cipőjét, és a kidudorodó kék visszereket a lábán. Megfogta a kezünket, felrántott maga mellé. A fehér köpenyének cigarettaszaga volt, és a zsebénél lila pöttyöket hagyott a golyóstoll. Aztán a szégyen érzése öntött el, és az értetlenségé. Nem tudtam, mit csináltam helytelenül, de éreztem, hogy rossz kislány vagyok. Aztán másik kép következett. A harmadik osztályban szeptember első napján állok az osztályterem ajtajánál, a többiek már mind a padban ülnek, és érzem a döbbent felismerést, hogy elkéstem. Aztán felgyorsultak a képek, mint amikor a videót gyorsan tekerik, még egy iskolai kép, már felső osztályban, állok kint a katedránál, és nem tudom a választ. Aztán a gimnázium, fizikaóra, újra a megsemmisítő tudatlanság érzése, aztán angolórán a tanár gúnyolódik a vidéki kiejtésemen. Aztán egy tolmácsolás, amikor kiderült, hogy rosszul fordítottam egy fontos kifejezést. Egy fiú arca, a gúnyos hangja: Te még sosem csókolóztál? Ne röhögtess! Egyre gyorsuló ütemben villantak fel a képek, az arcok, és velük újra és újra a szégyen gyomorszorító érzése. Aztán sötétség. A fájdalom eltűnt a nyakamból, Lucifer újra előttem állt vörösen világító szemével.
– Szánalmas vagy. Apró kis bűnök, kisszerű élet. Csak tévedésből kerülhetett hozzád a Könyvtár kulcsa, nem vagy rá méltó. Csak egy nyomdahiba az egész, ki kell javítani.
– Hogyan? – A hangom rekedt volt.
– Egyszerűen kiveszem belőled. Igaz, hogy ezzel elvesznek az emlékeid is, de ezekért az ócska kis élményekért nem kár. Olyan szürkén éltél eddig, mintha csak vegetáltál volna, akár egy sápadt fűszál az árokparton. Nem hiányzol senkinek.
A düh kezdett gyűlni bennem, éreztem, ahogy a gyomromból jön felfelé az indulat.
– Lehet, hogy neked ez semmilyen élet, de az enyém! – Észrevettem, hogy letegeztem őt, de már nem zavart. – Ragaszkodom az életemhez, az emlékeimhez. Nem érdekel, mi az a Könyvtár, nem érdekel, hogy hol van a kulcsa! Lehet, hogy csak mese az egész. Az én életem valóság! És nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlem!
Megállt, nézett, és az arca újra változni kezdett. Egyre világosabb lett a bőre, a szeme kékre váltott, az arca kerekebbé vált, eltűnt a szarva, a haja hosszú lett és szőke, a szája mosolygós. Egy angyal állt előttem, hófehér szárnyakkal, a feje fölött aranyszínű glóriával, a kezében egy fehér liliommal.
– Gratulálok, Anna, kiálltad a próbát. Az Ég üdvözletét küldi neked. Méltó vagy arra, hogy áldozatoddal szolgáld ezt a Földet.
– Milyen áldozattal? – Teljesen összezavarodtam. Az angyal jóval valóságosabbnak tűnt, mint az előbb Lucifer. Lehet, hogy tényleg ez volt a próba. Hogyan is gondolhattam, hogy az angyalemberek szövetkeznek az ördöggel?
A nyakam már nem vérzett. Éreztem a liliom édeskés illatát. Az angyal szárnyai enyhe szellőt kavartak körülöttünk, fehér ruhája selymesen csillogott.
– Nem engedtél az erőszaknak, nem hagytad, hogy elvegye a Sötét Oldal az emlékeidet, az életedet. Így lehetőséged van önként felajánlani azt. Az előbb áldozat lettél volna, de most szentté válhatsz.
A hangja kedves, kissé éneklő volt. Lázasan gondolkodtam, igyekeztem felfogni, mit akar mondani.
– Te is azt mondod, hogy el kell veszítenem a múltamat?
– Nem kell, semmi sem kötelező. Nincs semmi nagy bűn benned, amibe a Sötét Oldal belekapaszkodhatott volna. Te jó ember vagy, tehát meg fogod hozni a világért ezt az áldozatot.
– Nincs valami más mód?
– Sajnos nincs. A Könyvtár nálad nem működik, tehát cselekedned kell, hacsak nem akarod ezt a nemzedéket tudás nélkül hagyni. Az beláthatatlan következményekkel járna, rengeteg hiba és bűn ismételt elkövetésével, mérhetetlen szenvedéssel. Ezt nem akarhatod. Nagyon sok ember pusztulhatna el miattad, de te ezt megakadályozhatod. Csak meg kell halnod.
– Tessék? – Már nemcsak az emlékeim elvesztéséről volt szó, hanem az életemről. Lucifer csak a múltamat akarta, az angyal meg az egész életemet kéri?
– A kulcs csak a Könyvtáros halálával kerülhet át máshoz, olyanhoz, aki képes azt jól használni. Te nem vagy rá alkalmas. Hozd hát meg ezt az áldozatot a világért.
Újra megjelent bennem a düh. Elegem lett ebből az egészből.
– Nem! – Ezt szinte kiáltottam. – Nem hiszek a Könyvtárban. Ha maguk igen, akkor keressék a hibát ott, ahol akarják, de én nem akarok meghalni egy ilyen hülyeség miatt.
– Ugyan már – az angyalarc villámgyorsan visszaváltozott az ördögi képpé. Lucifer kezében a liliom helyett egy nadragulyavirág volt. – Az előbb még könnyedén hagytad volna megölni magad.
A nadragulya tőrré változott, a pengéje véres volt, és újra éreztem, ahogy a vér csurog a nyakamon.
– Hát akkor folytassuk – azzal felém lendítette a kést. Igyekeztem kitörni a bénultságból, sikerült is megmozdítani a kezem, de ő gyorsabb és erősebb volt. Éreztem, ahogy a penge belém hatol, egészen mélyre a mellkasomba, ahol megakadt egy pillanatra, mintha elért volna egy kérget. Majd hirtelen fényesen felrobbant valami, és az ereje ellökte a férfit tőlem. Vakító világosság öntött el egy pillanatra mindent, és ahogy elhalványult, már újra a Fény utcai szoba közepén álltam, mögöttem Péter, aki átkarolva tartott. Lucifer a szőnyegről tápászkodott fel, és nagyon elégedettnek tűnt.
– Jól vagy? Hogy érzed magad? – Péter aggódó hangja jólesett, éreztem, hogy alig tart a lábam. Segített leülni a fotelba. A nyakamhoz nyúltam, de semmiféle vágás nem volt rajta, a pólóm se volt véres.
– Mi volt ez?
– Siker – mondta Lucifer elismerően, miközben leporolgatta a nadrágját. – De a te sikered, nem az enyém. Jó ember vagy, és erős.
– Láttál valamit? – kérdezte Diana.
– Igen. – Úgy mosolygott, mint egy jóllakott macska. – Láttam azt, hogy milyen segítség kell.
– Mi kell?
– Nem mi, hanem ki. Alex kell ide, ő rendezni tudja a problémát.
– Elmondaná nekem is, hogy mi volt ez? – szóltam közbe.
– Tegeződhetnénk végre, kedves? – kérdezte elbűvölő mosollyal. – Most, miután kiderült, hogy melyik súlycsoportba is tartozol.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, de udvariatlanság lett volna visszautasítani.
– Jó. Akkor légy szíves, mondd el, mi történt itt az előbb.
Mellém lépett, egy könnyed mozdulattal fordított a nehéz fotelon, amiben ültem, majd helyet foglalt a másikban. Így már félkörben ültünk, nem volt olyan kihallgatás-jellege az egésznek. Láttam, hogy Diana kíváncsian figyel a kanapéról, mintha belém akarna látni. Péter lazán hátradőlt, megnyugtatóan rám mosolygott, és felemelte a hüvelykujját:
– Klassz voltál. Most már nincs veszély.
– Valóban így van – bólintott Lucifer. Zöldessárga szemével most egyenrangúként tekintett rám. – Egy próbatétel volt, amit kiálltál itt az előbb, kedves Anna, méghozzá nagyszerűen. Először megnéztem, van-e valami nagyobb bűn benned, de csak ártatlan szégyeneket találtam. A bűn és a bűntudat az én szakterületem. Az Isten, vagyis egy rendes isten nem kelt bűntudatot, és nem akarja, hogy vezekelj a bűneidért. Annyit akar csak, hogy vedd észre, ha hibázol, és igyekezz kijavítani azt, amit lehet. A Vízöntő-kor Istene egy rendes isten. Sajnos. Drasztikusan csökkentette a készleteimet. Eddig a hagyományos vallások hűséges földi képviselőikkel szorgosan generálták a bűntudatot, én meg csak arattam. Ma már jóval többet kell keresgélnem, hogy összegyűjthessek az emberek lelkéből egy akkora adag lelkifurdalást, amivel aztán pórázon rángathatom az illetőt. De szerencsére az emberek vallás nélkül is találnak olyan elveket maguknak, amik miatt aztán szégyenkezhetnek. Például nem érzik magukat elég karcsúnak, elég izmosnak, vagy olyan vonzónak, mint a magazinok sztárjai. Nem tartják magukat jó társnak, jó szülőnek, vagy elég sikeresnek, mert az ismerősük többet keres, mint ők. De lehet, hogy elkövettek valahol, valamikor egy hibát, és attól kezdve amiatt rettegnek, nehogy ezt mások is megtudják róluk.
Mindig elcsodálkozom, hogy mennyi szenvedést, küszködést képesek elviselni az emberek ahelyett, hogy vállalnák teljesen önmagukat. Akár egyetlen apró kis szégyen megmérgezheti az egész életüket. Olyan mértékben büntetik magukat az általuk létrehozott bűntudat miatt, amire még egy isten se kérhetné őket. De inkább szenvednek, minthogy kiálljanak a többiek elé, és azt mondják: „Nézzétek, ilyen vagyok. Nem vagyok tökéletes, de ez a valóság.” Vagy bevallanák: „Hibáztam, gyenge voltam. Sajnálom.” Ennyi kellene, nem több. De ehelyett életük végéig bebörtönzik magukat.
Szóval megnéztem, nincs-e itt a kutya, vagyis a Könyvtárkulcs elásva. De nem volt. Pedig a bűntudat, a szégyenérzés a leggyakoribb gát, ami megakadályozza, hogy egy ember megmutathassa a képességeit a világnak.
Akkor jött az angyali csábítás, hogy talán túl gyenge vagy ahhoz, hogy hordozd a Tudás felelősségét, tehát könnyen feladod, ha kellően szentnek tűnik a cél. Ma már ez is az én területem. A Vízöntő Isten nem kíván szenteket.
– De te ördög vagy. Hogyan jelenhetsz meg angyalként?
– Szabadság van, kedvesem, mindenki olyan ruhában jár, amilyenben akar. Ezt bizony a népek még ma is sokszor beveszik. Ha valaki rendőrruhában van, akkor elhiszik, hogy rendőr, akit hírességként fotóznak, arról mindenki azt hiszi, hogy sztár, aki koronát rak a fejére, azt meg királynak látják. Engem pedig azonnal angyalnak hisznek, ha fehér klepetyusban, túlméretezett libaszárnyakkal és kisebb fényjelenséggel kísérve megjelenek, és szépeket mondok. – A levegőben lebegő pohárért nyúlt, és jót húzott a gyümölcsléből. – Imádom ezt a kort, és igazán örülök, hogy megérte az emberiség. Ez az én időm. Tudod, kedves, imádok hazudni. És most szabad! Eddig is lehetett lódítani, de ma már meg is esküdhetek az Istenre, Krisztusra és az összes szentre, hogy az ég tiszta küldötte vagyok. – Kenetteljesen felemelte a kezét, megfordította a poharat, amiből nem folyt ki az ananászlé. – És elhiszik! Mindent elhisznek, abban a pillanatban, hogyha valaki egy ilyen fehér, ósdi ruhában megjelenik nekik, elfelejtenek gondolkozni, és olyanok lesznek, mint a kisgyerekek, akik még mindig hisznek a Jézuskában. Ezen mindig el tudok csodálkozni – azzal a szájához tartotta a poharat, amiből most pont belecsordult az ananászlé.
– Azt értem, hogy szereted becsapni az embereket, de miért jó az neked?
– Mert akkor ők már hozzám tartoznak, az én csapatomat erősítik. Te is ilyen lettél volna, ha az embereim egy perccel előbb érnek oda, mint hős védelmeződ, Péter. De túl sokat vacakoltak a fal túlsó oldalán. Egy látványos angyali üdvözletet készítettek elő neked, olyasmit, mint amit az előbb én produkáltam, nadragulya-liliommal. Szóval lett volna égi zene, fények, villódzás, mennyei üzenet és küldetés, hogy jer velünk, mert szólít az Ég. Aztán elmeséltük volna, hogy te vagy a nagy kiválasztott, akinek ettől kezdve prédikálnia kell az égi üzenetet, leírni, előadásokat tartani. Jó buli lett volna.
Persze a Könyvtárból vettük volna az anyag nagy részét, csak a végét csavartuk volna meg egy kis bűnbánattal, a jelenlegi világ megvetésével. – Felemelte a kezét, és elnyújtott hangon kántálni kezdett: – Forduljatok el, testvéreim, a piszkos anyagi világtól, jön az új kor, tisztuljatok meg, figyeljetek befelé, meditáljatok éjjel-nappal, és ne is törődjetek a többi emberrel. Bennetek van az igazság, csak hunyjátok le a szemeteket, és ne akarjatok a világon változtatni, úgysem valóságos semmi odakint. Jön az új világ, és csak ti lesztek méltók arra, hogy átlépjetek arra a tökéletes másik síkra. De ehhez hagyjátok szétesni ezt a világot, mert csak a pusztulás után láthatjátok meg az új otthonotokat. Emelkedjetek a látható valóság fölé, és ott majd a mennyei világosság vár rátok. – Leengedte a kezét, gúnyosan elmosolyodott, majd a rendes hangján folytatta. – Egy ötletes, kissé feltupírozott reklámkampánnyal meg pár látványos csodával egy igazán jól működő projektet találtunk ki. Jó pár angyalembert tudtunk volna tehetetlen bábbá tenni ezzel a szöveggel, és aztán sokukat át is csábíthattuk volna a mi oldalunkra. Mert ha az új világ csak a régi szétesése után tud eljönni, akkor ezt az elmúlást lehet gyorsítani egy kis aktív pusztítással is. Természetesen csakis a fejlődés és a boldogabb jövő érdekében!
Minden sikeres szélhámos tudja a titkot, hogy úgy lehet igazán nagy átverést csinálni, ha a dolog kilencven százaléka igaz, és akkor a maradék tíz százalékban a legnagyobb hülyeséget is elhiszi mindenki. A teljes hazugság ugyanolyan hihetetlen, mint a teljes igazság. Ezért van nekem még jó helyem itt a Földön. Sok időbe telik, mire az ember képes lesz az abszolút igazságot meglátni, és jól lehet addig ezeket a tíz százalékokat variálni.
Megjelent bennem egy kis bizonytalanság:
– Honnan tudjam, hogy ez most már a valóság, vagy még mindig a színjáték része? És ez az egész Könyvtáras dolog nem mese-e?
– Ezt csak te döntheted el – mondta komolyan Lucifer. – Az előbbi események megmutatták, hogy nem bízhatsz abban, amit a külvilágban tapasztalsz, a szemed és a füled is becsapható. Az egyetlen biztos pont odabent van. Figyelj befelé, és kérdezd meg magadtól, mi ez az egész. A Könyvtárról is csak te tudhatsz biztosat. Mi nem látjuk, mi van odabent, de te érzed, mit zártál magadba. Bár azt a jó nagy energia-kilövellést azért én is éreztem – tette hozzá elismerő mosollyal. – Ez most jó alkalom, hogy megláss magadban olyat, amit egyébként önmagad előtt is titkolsz. Ott a rés, amit a tőröm vágott, még nem zárult teljesen vissza. Ez olyan mélységekhez vezet, amivel a tudatod jelenleg nem akart foglalkozni.
Behunytam a szemem, és befelé néztem. Azt vártam, hogy ugyanúgy képeket látok majd, mint az előbb, de csak sötétség volt a lehunyt szemhéjam mögött. Valahol hátul, a tarkóm tájékáról viszont elindult bennem egy nagyon erős bizonyosság: tudtam, hogy mindaz, amit most hallottam, igaz. Tudtam, hogy nálam van a Könyvtár kulcsa. Éreztem a Kaput a fejemben, és azt is, hogy még zárva van. Ott torlódott mögötte a felhalmozódott tudás.
Felmerült bennem a kérdés: Ki vagyok én? Ettől azonban valahonnan, ismeretlen mélységekből egy olyan vakítóan fényes és erős energia kezdett a felszínre törni, amitől szinte hátrálni kezdett a tudatom. Kezdett visszazáródni a rés, és vitte magával az előbb felidézett emlékeket is. Egy gyors gondolattal még számbavettem a környezetemet. Éreztem, hogy teljesen megbízhatok Péterben, de Dianában és Luciferben is. És mielőtt még eltűnt volna belőlem ez a tiszta tudatosság, pontosan éreztem Lucifer felől a mély tiszteletet. Ez olyan meghökkentő volt, hogy kinyitottam a szemem. Pont Lucifer zöldessárga szemébe néztem. Komoly volt, és alig észrevehetően megbiccentette a fejét, mint aki fejet hajt előttem.
Péterre néztem, ő akkor pillantott fel:
– Nem akartam belenézni a gondolataidba, ez magánügy – mondta.
Dianára tekintettem, ő is komoly volt, de tudtam, hogy többet látott belőlem, mint az udvarias Péter. De nem zavart. Diana szemében is elismerés volt.
– Mi volt az a fény a végén? – kérdeztem.
– A valódi erőd – felelte Lucifer –, amit most még rejtegetsz önmagad elől is. Abban az erőben van a kulcs a Könyvtár ajtajához. De ehhez Alex kell.
– Miért pont ő? – Ezt Péter kérdezte.
– Mert ő a megfelelő személy, azért.
– Szerintem is – jegyezte meg Diana. Péter még mindig értetlenül nézett.
– Ki az az Alex? – kérdeztem. – Egy másik angyalember?
– Nem – felelte Péter. – Annyit tudunk róla, hogy ő egy kívülálló. Olyan titokzatos világvándor, aki szabadon közlekedik a különböző dimenziók között, és nem tartozik sehova. Nagyon különböző személyeket lehet ebbe a csoportba sorolni, vannak köztük kalandorok és segítők is. Némelyikük évezredek óta utazgat a galaxisok között, mások csak egyszer bukkannak fel, aztán eltűnnek. Alex elég különleges, úgy tudjuk, pár évtizede gyakran jár erre a bolygóra. Nagyjából két éve, nem sokkal a Központ megalakulása után eljött egyszer a Tanácsba. Körülnézett, mindenkivel beszélgetett egy kicsit, azt mondta, tetszik neki ez a világ, aztán elment. Nem tudom, miért pont ő kell neked.
– Ezt a problémát csak ő tudja megoldani – mondta Lucifer határozottan.
– Ki szól neki? – kérdeztem.
– Majd a Tanács hívja – mondta Diana –, mert ez fontos ügy.
– Nos, akkor ezt megoldottuk. – Lucifer kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, mint aki lezárta ezt a témát, és könnyed, társalgási hangon fordult Dianához: – Láttad az új kocsimat? Mit szólsz hozzá?
A következő percekben elkezdtek köbcentikről, gyorsulásról és hengerfejekről tárgyalni, amibe aztán Péter is bekapcsolódott. Én közben jobban körülnéztem a műtárgyakkal zsúfolt szobában. Az előző események után már nem tűnt olyan nyomasztónak a légköre. A mély bőrfotelt is inkább lágyan átölelő, barátságos lénynek éreztem, nem pedig elnyeléssel fenyegető, fojtogató szörnyetegnek. A falon függő, első pillantásra ijesztő, festett, faragott maszkok most vidámságot és életerőt sugároztak. Az erős színekkel teli olajfestmények egy része dús idomú nőket ábrázolt, buja környezetben, étellel, itallal körbevéve, más képeken vadászjelenetek vagy harcoló férfiak látszottak. Sok szobor is volt a szobában, afrikai és keleti fafaragások, fém- és kőszobrok. Az asztal mellett egy majdnem életnagyságú márvány oroszlán hasalt, fejét a mancsaira támasztva. Az egyik sarokban nagy, vörös-sárga sárkányalak tárta szét a szárnyait egy méretes fatörzsön, karmos lábai mellé egy fényes pengéjű kard volt szúrva. Arrébb, egy bordó lámpaernyő talapzatán bronzból készült faun furulyázott egy kacér nimfának. Az ajtó mindkét oldalán embermagas, lándzsás ébenfa férfialak állt őrt. A közelükben viszont a nagy pocakú, nevető Buddha mellett egy görög szobor Aphroditét ábrázolta. Az egész helyiség inkább egy szenvedélyes gyűjtő lakására emlékeztetett, nem pedig a gonosz birodalmára.
Lucifer váratlanul abbahagyta a beszélgetést, és felém fordult:
– Látom, elcsodálkoztál a lakberendezési stílusomon, kedves. Felmerült benned a kérdés, hogy mit keres egy Buddha-szobor az ördög lakásában? Dehát miért is ne lehetne? Én élvezem mindazt, ami szép és jó ebben a világban. Az életet hirdetem, a boldogságot, a földi örömöket – kicsit gyanúsan csillogott a szeme.
– Szerintem sincs semmi baj ezekkel a tárgyakkal – feleltem óvatosan –, csak mintha túl sok lenne belőlük. – Éreztem, hogy jó a válasz, mert Lucifer figyelmesen hallgatott. – Lehet – folytattam bátrabban –, hogy te valójában nem vagy gonosz, csak a mértéket nem ismered, és ezzel tudsz ártani az embereknek. Úgy, ahogy a cukor vagy a só is méreggé válhat, ha túl nagy adagot eszünk meg belőle.
– Ó, ez igazán megtisztelő számomra, hogy így vélekedsz rólam – bókolt mosolyogva Lucifer, és már nem volt olyan gyanús a tekintete. – Én tényleg csak egy bűnbak vagyok, nem én vagyok a megtestesült gonoszság, bár a tevékenységem azért szélesebb körű, mint amit ilyen kedvesen feltételezel rólam. De az alapja valóban az, hogy túlzásokra veszem rá az embereket. Minden, amit mondok, eredetileg igaz, csak én arra bíztatom az illetőt, hogy még, még, ne hagyja abba, menjen tovább, jusson el a végletekig. Így aztán a szeretetből fojtogató birtoklás lesz, az evésből falánkság, az önvédelemből agresszió, a pénzkeresésből robot, az élet élvezetéből pedig önpusztítás. Végül az életből egy ponton túl halál lesz, és a halott ember már hozzám tartozik.
Én mindig csak csábítok, az ember teszi a jót és a rosszat is. Ez a Föld az ember otthona, alaphelyzetben itt csak ő cselekedhet. Kivételes esetekben az égiek időnként tettek csodákat, de a valódi munka mindig az ember dolga volt. Ma, a szabadság korában szerencsére már én is produkálhatok látványos tűzijátékokat, de nem avatkozhatok bele jelentősen a világ menetébe, bármennyire is szeretnék. A Vízöntő-kor istene pedig egyáltalán nem akarja fitogtatni az erejét. Ehelyett elvárja a földlakóktól, hogy lépjék át a korábbi korlátaikat, és vegyék kezükbe a sorsuk irányítását.
Ez a határtalanság nekem is nagy kihívás. Egyrészt nehezebb a feladatom, mert sok minden, ami korábban halálos bűn volt, mára teljesen hétköznapi eseménnyé vált, mint például a házasság előtti szex, a hűtlenség vagy a válás. Ezekhez szinte semmilyen csábítás nem szükséges, az ember nélkülem is megteszi, és még csak lelkiismeret-furdalása sincs miatta, tehát nem tudok belekötni. Másrészt könnyebb a dolgom abból a szempontból, hogy most már bármit túlzásba lehet vinni, amit korábban az erkölcs vagy a jó ízlés keretek között tartott. A felszabadult ember a gonoszságban is ki akarja élni a szabadságát.
Azt viszont le kell szögeznem, hogy a gaztetteket mindig az ember hajtja végre. Én sosem fogom a kezét, hogy húzza meg a ravaszt. Én mondom neki, hogy tegye meg, az igaz, de az ember az, aki a saját szabad akaratával cselekszik, még akkor is, amikor úgy látszik, hogy erre a külvilág kényszeríti. Hiszen ő volt az, aki belépett egy olyan helyzetbe, ahol feladta a szabad akaratát. Én legfeljebb a felbujtó vagyok, de a tettes az mindig az ember. Sőt, ma már különösebben követelőznöm sem kell. Elég csak megkérdeznem: nem akarod agyonverni azt az embert? Nem akarod megütni az asszonyt vagy a gyereket? Nem akarsz rombolni egy kicsit? És én csodálkozom azon, hogy már egy ártatlan kérdésre is hányan vesztik el a józan eszüket ebben a nagy szabadságban. Szóval, jól jegyezd meg: az ördög sosem gyilkol, azt mindig az ember teszi.
– Akkor szerinted te nem is vagy rossz?
– Az én megítélésem mindig attól függ, hogy te mit tartasz rossznak. Ha félsz az anyagi világtól, ha félsz az érzéki örömöktől, akkor tőlem is félhetsz. De akkor is joggal tarthatsz tőlem, ha nem vagy elég erős. Az a dolgom, hogy csábítsalak, és ha mereven ellenállsz, akkor törni fogsz. Én csak megkérdezem, szeretnél-e finomakat enni, inni. Én adom a földi örömöket, de ha nagyon ellenkezel, akkor átesel a másik végletbe, elsorvasztod a tested, és kifogy belőled az élet. Ha pedig bedőlsz nekem, akkor meg halálra eszed magad. Vagy megkérdezem, akarsz-e egy kicsivel nagyobb élményeket az életben, és már ott is a drog a kezemben. Sokan úgy kapnak érte, hogy ajánlgatni se kell. Az ember egyre önállóbb az önpusztításban is.
Én vagyok a bokszedző. Megpróbállak orrba vágni, és ha nem vagy elég ügyes, akkor fájni fog neked. De igazán rendes edző vagyok. Aki gyengébb képességű, annak kisebbeket ütök, aki meg olimpiára készül, annak erőteljesen behúzok. Ám valójában akkor örülök, ha nem talállak el, ha ügyes vagy, és kivéded. – Ezt halkabban tette hozzá, és olyan komolyan, hogy igaznak tűnt. Aztán könnyedebb hangon folytatta. – Máskor pedig olyan szemfényvesztő vagyok, aki bejelenti, hogy ez egy mutatvány, ez itt egy színpad, majd közli, hogy ami történik, az viszont a teljes valóság. Hiába látja mindenki a csillogó díszleteket, hiába tudják, hogy egy előadás nézői, mégis sokan hisznek nekem.
Azt tapasztalhattad, hogy Péter tényleg át tud menni a falon, de mivel ez a valódi képessége, nem a cirkuszban lép fel a tudásával, hanem egyszerűen csak használja akkor, amikor szükséges. Képes egy kézmozdulattal falakat ledönteni, de nem jelentkezett még tudtommal se a falbontókhoz, se a kommandósokhoz.
– Pedig biztosan örömmel fogadnák – jegyezte meg Diana.
Péter megrázta a fejét, és csöndben mosolygott. Lucifer folytatta:
– Tehát akinek valóban különleges adottsága van, az képes megtalálni azokat a helyeket, ahol minden csinnadratta nélkül jól tudja azt hasznosítani. Harsányan mutogatni és bizonygatni azt kell, ami nem igaz. Mindig annak fontos, hogy vad oroszlánnak lássák, aki belül egy félénk nyuszi csupán. Az igazság csöndben is igazság, csak a hazugságot kell reklámozni. Hidd el, ebben van tapasztalatom. Persze az is az én repertoárom része, amikor azt suttogom az illető fülébe, hogy csak maradjon csöndben, hiszen az igazság nélküle is ki fog derülni. Ez már megint túlzás. „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Fontos, hogy minél többen kimondják az igazságot, de az halkan kiejtve is messzire hangzik. Csak a hazugságot kell a fülekbe ordibálni addig, amíg a józan ész ellenében is beveszik a népek. Szinte érthetetlen, hogy hiába tudják ezt az emberek, mégis rendszeresen bedőlnek a harsány, szép szavaknak.
Biztosan láttad, amikor David Copperfield a tévében mutatta be, hogyan megy át a kínai nagy falon. Rengeteg ember elhitte neki, pedig jól látszott, ahogy szépen átemelik a fal fölött azt az állványzatot, aminek a padlója alá elrejtőzött. Érdekes, hogy senki sem kérdezte meg, hogy egy több milliós projektben miért nem telt arra, hogy két ilyen állványt építsenek, miért kellett nagy erőfeszítéssel azt az egyet átrakni a fal egyik oldaláról a másikra. Az ő látványos mutatványainak a többsége egyszerű játék, nem ügyesség kell hozzá, hanem ötlet és technika, meg persze jó nagy reklám, minél nagyobb hírverés.
A bűvészek azért szoktak haragudni az illuzionistákra, mert amíg ők keményen gyakorolnak, addig egy tévéshow-hoz gyakran pár technikai elem kell csupán. A bűvészek elmondják: „vigyázat, csalok”, így rajtuk inkább csodálkoznak a nézők, hogy milyen jó a kézügyességük. Az illuzionista viszont csupán az elején közli, hogy ez egy előadás, aztán belép a szerepébe, és bizonygatni kezdi, hogy minden, amit látnak, hamisítatlan valóság. Ezt a fordulatot nem veszik észre az emberek, és ettől kezdve már lehet őket az orruknál, vagyis inkább a szemüknél fogva vezetni. Képesek komolyan venni, hogy a szereplők tényleg eltűnnek, a levegőben lógva kimenekülnek egy valójában már régen üres égő autóból, lezuhannak, felszállnak, és mindezt igaziból teszik. Ugyanígy hisznek nekem is, hogyha hasonló díszleteket építek a mutatványaimhoz. Minden tárgy valóságos, csak a lényeg, a tett nem az. De David Copperfield elég különleges művész, nem véletlenül lett ennyire sikeres – jegyezte meg más hangon. – Attól olyan hiteles, mert egykor ezeket tényleg meg tudta tenni, képes volt ő is a falon átmenni, repülni, tárgyakat mozgatni.
– Hogyhogy? – kérdeztem
– Volt egy ilyen múltja, és annak a visszfénye sugárzik át a jelenére. De éppen emiatt nem tud most boldog lenni. Bizonyos múltbeli emlékeket nehéz cipelni – nézett Dianára, és a tekintetében együttérzés volt.
Diana megrántotta a vállát:
– Mindent ki lehet bírni – mondta, de a hangja fátyolos volt. – Jobb, ha az ember nem gondol rá. Neki sem lenne muszáj ezzel kínoznia magát. Ha valamire most nem képes az ember, akkor ne akarja az ellenkezőjét másokkal elhitetni, mert attól csak nagyobb lesz a saját fájdalma. – Luciferre pillantott. – Nem értem, David miért nem veszi észre, hogy csak te szórakozol vele, és semmilyen illúzió sem tudja visszaadni a múltját. Ebben az életében biztosan nem. Értelmesebbnek gondoltam.
– A hiányérzet mindig nagyszerű lehetőség nekem – mondta Lucifer, és újra felém fordult.– Tudod, kedves, ilyenkor gyakran sikerül elhitetnem az illetővel, hogy csak egy kis áldozat kell, és mindent megkaphat, ami most nincs a kezében. Erre ő lelkesen átadja nekem, amit kérek tőle, és várja a csodát. Pár nap múlva megint kell egy icipici áldozat, aztán megint egy kicsi. Aztán majd húsz év múlva is ott lesz az a kis hiány, miközben már mindenét feláldozta érte. És ha igazán gonosz akarok lenni, akkor legvégül odaadom neki azt, amire vágyott, de akkor már régen nincs mivel élveznie, hiszen a szívét, lelkét és az egész életét közben nekem adta. Minden eredmény követel bizonyos árat az embertől, de józannak kell maradni ahhoz, hogy ne fizessen túl sokat érte.
Manapság is sokan hisznek abban a mesében, ahol a legkisebb fiút a griffmadár viszi át az Óperenciás tenger fölött a kiszabadítandó királylányhoz és a kincshez. Útközben a griffmadár ételt követel, különben a tengerbe veti a lovasát. A fiú először odaadja a kenyeret, a szalonnát, de aztán már a saját lábát és a karját kell levágnia, mire végül átérnek a túlpartra. Persze a mesében ekkor a griff ráfúj a legényre, jó tett helyében jót várj, hipp-hopp, kinő minden végtagja, és a hős szebb lesz, mint újkorában. Ennek a mesének a pozitív olvasata az, hogy minden cél eléréséhez kell bizonyos áldozat. Csakhogy a mesék és a csodák a Halak korszakhoz tartoznak. Ma ezt úgy lenne helyesebb mesélni, hogy a hősnek nagy viharok közepette kell átúsznia a tengert, vagy pedig saját kezűleg kell hajót építenie az átkeléshez, aztán kibírnia az éhséget és a szomjúságot. Mert bizony, aki ma másnak adja oda a saját erejét, az csak egy magatehetetlen csomagként érkezik meg az álmai földjére.
Ma már én vagyok ez a griffmadár, és köszönöm szépen a finom úti eledelt, mert anélkül nem juthattam volna olyan messzire. Aztán elmegyek, megszerzem magamnak a királylányt meg a kincseket, és otthagyom a parton a naiv és tehetetlen mesehőst, aki úgysem tudna már mit kezdeni a jutalommal. Mindez azért történik, mert becsaphatóak az emberek. Nem a valóságot nézik, nem a saját szemüknek hisznek, hanem annak, amit el akarnak velük hitetni.
|
