Bali Nóra ANGYALEMBEREK (részlet a regényből)

Ebéd és beszélgetés az Angyalember Központban:

a Halak és a Vízöntő angyalemberek közti különbség

2005. május 9. napközben, Budapest, Angyal utca

Besétáltunk az Angyal utcába a megszokott útvonalon. Sanyi most is ott könyökölt kis piros párnáján, és örömmel integetett felénk. Nyitotta a kaput, és felballagtunk a lépcsőn. Az első lakás ajtaja most is tárva volt, és jókedvű beszélgetés hallatszott ki a folyosóra. Ahogy odaértünk, Magdi néni lépett ki az ajtón:

– Jól hallottam, hogy megjöttetek. Gyertek ebédelni, finomat főztem.

   Ránéztem az órámra, rájöttem, hogy fogalmam se volt, mennyi az idő.  Elmúlt egy óra is. Valóban éhes voltam, de eddig fel se tűnt, nem értem rá ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozni.

A hallban hatan ülték körül az asztalt. Ott voltak az olaszok, a két szőke lány és Gábor is. A többség már végzett, készültek elmenni, Gábor viszont még csak a levest kanalazta.

– Gyertek, tartsatok velem. Magdi néni szokás szerint remekelt.

   Leültünk. A lányok leszedték az asztalt, tiszta tányérokat hoztak. Belenéztem a piros zománcos fazékba az asztal közepén: már nem volt benne túl sok leves. Gondoltam, majd megosztozunk rajta Péterrel. Magdi néni jött egy fedővel, rátette, majd egy pillanat múlva le is kapta róla.

– Tessék, szedjetek.

   Elképedtem, pedig ma már igazán sok mindent láttam. A fazék most már félig volt gőzölgő levessel.

– Ezt hogyan csinálta? – néztem csodálkozva Magdi nénire.

– Nem nagy dolog. Minden sokgyerekes családanya megtanulja szaporítani az ételt, ha az összes gyerekét jól akarja lakatni – mondta, és további magyarázat helyett kiment a konyhába. Péterhez fordultam:

– Ez valami varázslat?

   Ő már leült, és merített a levesből.

– Régi módszer, kétezer éve a halat meg a kenyeret szaporították, most meg a májgaluska levest.

– Azért a modern tudomány is próbálkozik vele, ezt hívják klónozásnak – tette hozzá Gábor két kanál leves között.

– De mi történt?

– Ez Magdi néni módszere. Pár adag ételt főz, de ha szükséges, meg tudja sokszorozni. Szedjél nyugodtan, mert elhűlne, mire elmagyaráznám. Inkább edd meg a bizonyítékot, és nem kell róla beszélni. 

   Merítettem a tányérra, és az illattól összefutott a számban a nyál, a gyomrom meg nagyot kordult. Mindkét fiú elmosolyodott, Péter szólalt meg:

– Én is éhes vagyok, hosszú volt ez a délelőtt mindkettőnknek. Jó étvágyat!

   Nekiálltunk csöndben kanalazni. Magdi néni megjelent a konyhaajtóban, és karba font kézzel, elégedetten figyelte, hogyan eszünk.

Ahogy végeztünk a levessel, a két szőke lány hozta a zöldborsófőzeléket, és mellé egy lapostányéron bundás kenyeret. Mindannyian szedtünk belőle. A bundás kenyérnek olyan jó ismerős íze volt, gyerekkori vacsorák jutottak róla eszembe. Ettől jól éreztem magam. Jólesett az ebéd, és örültem a feléledő emlékeimnek is.

Mikor végeztünk, a két lány elvitte a tányérokat, és hallottam, ahogy Magdi néni irányítása mellett mosogatni kezdtek a konyhában. Eszembe jutott valami:

– Az angyalemberek nem vegetáriánusok?

– Miből gondolod, hogy annak kellene lennünk? – vonta fel Péter a szemöldökét.

– Hát…– elbizonytalanodtam –, amiket én olvastam, az szerint a szellemileg fejlett emberek nem esznek húst, mert az állati táplálék káros energiákat közvetít.

– Ezek szerint a dalai láma nem túl fejlett szellemi lény lehet, merthogy ő bizony eszik húst, akárcsak a tibeti szerzetesek nagy része – jegyezte meg Gábor, miközben vizet töltött magának az asztalon álló kancsóból.

– Dehát a vegetáriánus nézet együtt jár az ezoterikus gondolkodásmóddal – érveltem, bár nem voltam biztos az igazamban.

– Na és – Gábor hangjában váratlan keserűség csengett –, a mágia is ott van, ugyanazon a könyvespolcon, mégsem kell mindenkinek boszorkánnyá válnia, aki lépést akar tartani a szellemi fejlődéssel.

   Péter elmosolyodott:

– Na jó, idd le magad bánatodban, majd én elmondom Annának, mit gondolok ezekről.

   Gábor úgy hajtotta fel a vizet, mintha tényleg pálinka lett volna a poharában.

– Ez személyes probléma Gábornál – magyarázta nekem Péter. – A volt felesége nagyon belezúgott az ezoteriába, na, ő szigorú vegetáriánus, meg közben tevékeny boszorkány, aki szerelmi kötéseket és rontásokat is végez. Eközben szilárd meggyőződése, hogy helyesen cselekszik, és a legmagasabb szintű égi útmutatásokat követi, amiket csak az a megtisztult lélek hallhat, akinek a testét nem szennyezi be semmilyen alantas táplálék. Szerinte a volt férje a közelébe sincs ennek a fejlettségi szintnek, menthetetlenül földhözragadt, például a táplálkozás terén is. Ezért aztán Gábor ettől a témától mindig kiakad egy kicsit.

– Nem kicsit – szólt közbe Gábor, de már mosolygott –, nagyon kiakadok, ami azt jelzi, hogy még mindig nem vagyok túl a sérülésen, amit szereztem magamnak ezzel a házassággal. Pedig már hét éve, hogy elváltam. De beszéljünk inkább a müzliről meg a rántott húsról.

– Jó – mondta Péter mosolyogva. – Mivel az új kor alapelve mindenben a szabadság, a táplálkozás esetében is fontos az önálló gondolkozás és az egyéni döntés. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a vegetáriánus nézet legnagyobb haszna az, hogy megadja a választás lehetőségét. Eddig azt tanította a tudomány, hogy az ember akkor táplálkozik egészségesen, ha vegyesen étkezik, és létfontosságú az állati táplálék is. De gyakran önmagukkal is vitába kerülnek a szakemberek, amikor például ajánlják a tojást, mert teljes tápértékű étel, aztán tiltják, mert sok benne a koleszterin, aztán kiderítik, hogy ez a vérben mégsem válik ártalmassá, tehát újra javasolják. Ha valaki elég sok reformétkezésről szóló könyvet elolvas, hasonló ellentmondásokkal találkozhat. Együnk paradicsomot, mert nagyon hatásos a daganatos betegségek ellen, ne együnk paradicsomot, mert nagyon ártalmas. A húsnélküli táplálkozásnak szinte minden kultúrkörben vannak hagyományai, és ezek most ránk zúdulnak különböző irányokból, és természetesen mindegyik nagyon hatásos érvekre, ősi tapasztalatokra vagy modern kutatási eredményekre hivatkozik. Ettől aztán egy átlagember teljesen összezavarodhat.

   Gábor felemelte a vizeskancsót:

– Főleg, ha egy jótét lélek még azt is megmutatja neki, hogy mennyi méreganyagot iszik meg egy pohár vízben, nem csoda, ha egy idő után már semmit se mer enni, se inni.

– Sőt, levegőt venni sem ajánlott, hiszen abban van csak a sok ártalmas anyag, főleg itt Pesten – fokozta tovább Péter.

– Tehát nem marad más hátra, vonuljunk ki a szennyezett világból, ne együnk semmit, éljünk a fényből, hogy megőrizhessük testünk tisztaságát. Azt, hogy közben a lelkünk a legszennyezettebb, szerencsére nem látja senki – ezzel a kijelentéssel Gábor keményen letette a vizeskancsót, aminek nagyot koppant az alja az asztalon. Gyorsan behúzta a nyakát, és a konyha felé sandított. Péterből kitört a nevetés:

– Ha eltöröd azt a kancsót, Magdi néni biztos, hogy azonnal húsevő lesz, és leharapja a fejedet.

   Mindannyian elkezdtünk nevetni, én is elképzeltem a jelenetet. A nagy hangra Magdi néni kinézett a konyhából.

– Látom, jól szórakoztok – jegyezte meg gyanakvó hangon.

– Minden rendben, csak lazítunk egy kicsit. Nagyon finom volt az ebéd, és most tele vagyunk energiával. – Magdi néni mosolyogva megrázta a fejét, és visszalépett a konyhába. Péter összeszedte magát, és kicsit komolyabb hangon folytatta: – Amint látod, ha túldramatizáljuk a tényeket, akkor már nem is élhetne ember ezen a Földön. Viszont kézzelfogható valóság, hogy mégis itt vagyunk, több, mint hatmilliárdnyian, sőt erőteljesen szaporodunk is, tehát valószínűleg nincs ilyen nagy baj.

A lényeg valójában a szabadság. Nem jó, ha a húsevés dogmáját a vegetáriánusság kényszere követi. Olyan sokféle ember van, engedjük meg magunknak, hogy az étkezésben is sokfélék lehessünk. Soha, semmiben sem vezet valódi eredményre, ha azért csinál valamit az ember, mert valaki más azt mondta, hogy az úgy helyes. Az, hogy nekem melyik étel a jó, ugyanolyan egyéni dolog, mint az, hogy milyen társsal tudok boldog lenni. Szerencsére nem vagyunk egyformák, hagyjuk hát meg mindenkinek a saját döntését.

Nagyszerű az, hogy ma már ilyen sokféle lehetőség közül választhatunk, és az is hasznos, hogy ezek ellentmondanak egymásnak, mert így valódi a döntés. Mindenki egye azt, ami neki jólesik, amitől egészségesnek érzi magát. Ehhez jó, ha különböző nézeteket ismerünk, de mindenkinek önmagának kellene döntenie. Ahogy a szomszédasszony gyógyszere sem biztos, hogy jó az én betegségemre, ugyanúgy az ő táplálkozási módszere sem valószínű, hogy megfelel nekem. Még akkor sem, ha az ember hites feleségéről van szó – kacsintott Gáborra, aki erre úgy fogta meg a vizeskancsót, mintha Péterre akarná borítani a tartalmát. Aztán a konyha felé pillantott, és visszahúzta a kezét.

Péter vidáman hintázni kezdett a széken, úgy folytatta:

– A lényeg az, hogy nincs egyetlen üdvözítő táplálkozási rendszer. Ami leginkább megközelíti a valóságot, az a vércsoportok szerinti táplálkozás, az ABO-s rendszer, mert legalább felismeri azt, hogy míg az egyik embernek létfontosságú lehet az állati táplálék, a másiknak meg káros. Az más kérdés, hogy ez nem csupán a biológiai jellemzőkön múlik, hanem a személyiségbeli különbségeken is, és az sem mindegy, hogy aktuálisan milyen állapotban van az illető.

A hús valóban agressziót kelthet az emberben, ezért szükséges lehet olyanoknak, akik nyusziként élik az életüket, és nem képesek megvédeni magukat. Nekik olyan lehet, mint a gyógyszer. De ha az illető egyensúlyba került, és egyébként egy nyugodt ember, akkor felkavarja őt a sok állati táplálék. A túl feszült embert megnyugtathatja a vegetáriánus koszt, utána viszont hiányérzete lesz, ha nem szokik vissza. Már kimutatták orvosi kutatásokkal is, hogy a táplálkozás változtat a hormonrendszerünkön, és ezzel együtt a viselkedésünkön is. A hétköznapi életben, ha hideg van, akkor meleg ruhát veszünk, ha melegünk van, levetkőzünk, aki fázós, az pedig mindig több ruhát visel. Ugyanilyen a táplálkozás is. Azt kellene felismernünk, hogy a szükségleteink szerint táplálkozzunk, ne a belénk nevelt normák vagy felvett szellemi elvek alapján.

– Add meg a császárnak, ami a császáré – jelentette ki harsányan Gábor –, és add meg a testednek, amire szüksége van. De ehhez érezni kellene a testünk jelzéseit, és nem elnyomni mindenféle gondolatokkal, se pótszerekkel tömni a valódi étel helyett. Az a gond, hogy az elfojtott tudatalatti vágyainkat testi üzenetként éljük meg, ezért eszünk édességet a szeretethiányra, vagy zsíros dolgokat a bizonytalanság elfojtására. Tehát az egészséges táplálkozáshoz őszintén kellene magunkba nézni, és ott elintézni a problémát, ahol keletkezik, nem pedig testi szintre hárítani. Ha tisztában vagy magaddal, akkor meghallod a tested hangjait, és amikor szükséged van az erőre, lelkiismeret-furdalás nélkül eszel reggel-délben-este füstölt kolbászt, ha éppen azt kívánod. Aztán meg lehet, hogy hetekig zöldségeken élsz. Ha ezt magadért, szabadon teszed, akkor biztos lehetsz benne, hogy egészségesen táplálkozol, és nem érdekelnek a legújabb táplálkozási dogmák.

– Az angyalemberek közül többen hajlamosak arra, hogy eltávolodjanak ettől a világtól, ezért gyakran előfordul, hogy a vegetáriánusság nekik inkább ártalmas, mert még messzebb viszi őket a valódi földi élettől – folytatta Péter. – De sokan vannak köztünk olyanok is, akik a másik végletet élik, és tömény táplálékkal, különféle élvezeti szerekkel fojtják el magukban a szellemi képességeiket. Akiknek túl finom a testük, azoknak gyakran nehezen emészthető a földi táplálék, hajlamosak az allergiákra is, ezért nekik valóban érdemes megválogatni, mit ehetnek. A lényeg az egyéni döntés. Az a jó, ha az ember a saját elveit is képes időnként módosítani, és követi a testi-lelki változásait a táplálkozásával is.

   A két lány befejezhette a mosogatást, mert kijöttek hozzánk. Csöndben leültek mellénk, és érdeklődve figyeltek engem. Magdi néni is végzett a konyhában, és egy Nők Lapjával a kezében elindult a nagyszoba felé. Ahogy elhaladt mellettem, kedvesen végigsimított a vállamon.

– Aztán rendesen viselkedjetek Annával – fenyegette meg ujjával a két fiút –, mert még azt hiszi, hogy minden angyalember ilyen nagy kópé, mint ti, és nem akar közétek tartozni.

– Létezhet olyan ember, akinek mi nem vagyunk szimpatikusak? – tárta szét a karjait Gábor. – Mi vagyunk a legaranyosabb lények a környéken, hacsak Magdi nénit nem számítjuk, aki messze fölöttünk lebeg csodás angyalszárnyaival. – Átkarolta Magdi néni derekát. – És ha mi netán nem is nyernénk meg Anna tetszését, ki az, aki nem akarna naponta ott ebédelni, ahol ilyen finom borsófőzeléket főznek, és még repeta is van!

   Magdi néni mosolyogva legyintett, és bement a szobába.

Most tűnt fel, hogy nemcsak Péter kezén, hanem mindegyikük csuklóján ott van egy szivárványszínű fonott karkötő. A két lányé jó ujjnyi vastag, Péteré keskenyebb, Gábor csuklóján csak egy madzagnyi, de mindegyiken ugyanolyanok voltak a színek.

– Ez valamilyen egyezményes viselet nálatok?

– Igen, szinte mindegyikünk hordja – emelte fel a karját Péter. – Eredetileg a gyakorlaton levőknek csináltuk, mert kellett valami, ami segíti őket, hogy biztosan rátaláljanak a kapura, ha szükségük van rá. Ha ezt megérintik, akkor tudnak átlépni a Szivárványkapun. Bár ez nem kulcs, de segíti a koncentrációt az átlépéshez. Azért választottuk, mert ez egy olyan szimbólum, ami jól köthető hozzánk.

– Ez a jele az angyalembereknek?

   Péter elnevette magát, és mivel még mindig hintázott a széken, majdnem hátraesett, Gábor kapta el. Péter mókásan kezet nyújtott neki:

– Köszönöm, drága ovis társam, hogy megmentetted az életemet. Nahát, neked is szivárvány a jeled? Akkor mi biztos jó barátok leszünk – közben selypített, mint egy kisgyerek. Gábor megdörgölte az orrát, mintha zavarban lenne, és hasonló stílusban, elnyújtott hangon válaszolt:

– Engem Gabikának hívnak, és az anyukám azt mondta, hogy csak rendes gyerekekkel barátkozzak, akiktől nem tanulhatok csúnya szavakat. Te rendes kisfiú vagy?

   Bolondoztak még egy ideig, aztán Péter hajlandó volt komolyabban is válaszolni:

– Nem, nincs egyezményes jelünk, nem vagyunk se szekta, se óvodás csoport. A szivárvány elég gyakori szimbólum, például a Bibliában is fontos szerepe volt, az özönvíz után ez jelképezte a szövetséget az Isten és az emberek között. Mivel a jelenlegi korszakunk névadója az égből vizet önt a földre, és a levegőben lebegő vízcseppek fénytörése hozza létre a szivárványt, tekinthetjük Vízöntő-kori jelképnek is. Már a hippiknél is megjelent, de egyes környezetvédő csoportok is használják, vagy például a homoszexuálisok. Elsősorban sokszínűséget jelent, és ez benne a lényeg. Ezeket a karkötőket mi készítjük, de például a dél-amerikai zenészektől is lehet venni, és több boltban is árulnak hasonlókat. Sok öntudatlan angyalember is viseli, különböző színösszeállítással. Ez emlékezteti őket arra, hogy miért jöttek, és a színskála melyik területén akarnak itt lenn dolgozni.

– Néztek már minket leszbikusoknak is a karkötő miatt – jegyezte meg halkan Krisztina.

– Nem az számít, hogy minek látszol, hanem az, hogy mi vagy – mondta határozottan Péter. – Nem gond, ha melegeknek néznek minket, nincs abban semmi szégyen. Amúgy több angyalember is a saját neméhez vonzódik, mert az az ismerős neki, és fél a másik nemtől. Az angyaloknak nincsen nemük, ezért közülünk sokaknak problémás a szexuális élete. Bizonytalanok önmagukban, keresgetik, melyik csoporthoz akarnak tartozni. Vagy távol tartják magukat a szextől, és csak álmodoznak róla, vagy teljesen belevetik magukat, mindent kipróbálnak, és közben nem értik, mi a jó ebben az egészben, és mi hiányzik még mindig nekik.

   Váratlanul felcsendült a Sorsszimfónia dallama, és Gábor lendületesen vezényelni kezdett az ütemre.

– Ez Diana!

   Péter a zsebébe nyúlt, és elővette a mobiltelefonját.

– Szia, Diana, mi újság?

   Hallgatott, majd összevonta a szemöldökét:

– Miért, mit akarsz vele? Négy órakor úgyis találkozunk a Tanácsban.

   Hallgatta a választ, majd bólintott.

– Rendben, negyednégyre odamegyünk. Jó, szevasz – azzal letette a telefont, és felém fordult. – Diana kérte, hogy még a Tanács előtt menjünk fel veled a Normafához, meg akar neked mutatni valamit, hátha segít.

– Úgy látom, nem lelkesedsz az ötletért – jegyezte meg Gábor.

– Nem is, de hátha tud valamit. Diana elég különleges lány – mondta nekem magyarázólag Péter.

– Ő is angyalember?

– Nagyjából. De majd a lányok elmesélik, úgyis tananyag – feléjük fordult. – Na, melyikőtök akarja elmondani Diana történetét?

– Tananyag az élete? – kérdeztem csodálkozva.

– Bizony. Na, halljuk, Krisztina – nézett a lányra.

– Diana az első Vízöntő angyalemberek egyike, – kezdte el iskolásan hadarni a szőke lány – aki először Amerikában született meg férfiként, és részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazásában 1776-ban. Aztán gyorsan testet váltott, új születés nélkül, amit az elsők még gyakran megtehettek, és harcolt a francia forradalom kirobbantásában 1789-ben. Utána támogatta Napóleont is, de amikor az megkoronáztatta magát, csalódott, és visszament Amerikába. Napóleon halála után új testbe született, harcolt a polgárháborúban a rabszolga-felszabadításért, majd újra csalódott az eredmények miatt, és az indiánok közé ment, segített nekik, ott halt meg az utolsó nagy csatában 1890-ben. Ekkor kiábrándult Amerikából és a férfi szerepekből, ezért legközelebb Franciaországba született nőként 1897-ben, és a női egyenjogúságért küzdött. Közben szerelmes lett egy német férfiba, aki nem volt angyalember… – a lány elakadt, segélykérően nézett a mellette ülőre. Én viszont kihasználtam az alkalmat, és közbevágtam:

– Várjatok egy kicsit, azt mondtad, hogy Vízöntő angyalember. Miért, van másmilyen is?

   Úgy néztek rám, mintha az egyszeregyet nem érteném.

– Persze hogy van, itt vannak még a Halak angyalemberek is. Ők fejezik be a saját korszakukat, mi meg kezdjük a miénket, a Vízöntő-kort – mondta Gábor.

Péterre néztem:

– Igazán jó lenne, ha valaki ezt nekem végre elölről elmondaná. Annyi mindenről beszéltünk már, és közben kiderül, hogy az alapokat sem értem.

– Azért nem akartam ezzel az időt húzni, mert ha már emlékezni fogsz, akkor mindezt pontosan fogod tudni, és az emberi szavak úgysem képesek jól kifejezni a lényeget.

– Nem baj, nekem jó lesz csak úgy vázlatosan is, hogy ne érezzem magam teljesen tudatlannak itt köztetek.

– Nem vagy tudatlan, hiszen te vagy a Könyvtáros.

– Sokra megyek vele, ha cipelek egy hatalmas bezárt bőröndöt, amiben ott a világ összes tudása, de nincs meg hozzá a kulcsom. – Ahogy kimondtam a kulcs szót, valami felvillant a tudatomban. Egy nagy, fényes folt jelent meg valahol belül bennem, furcsa volt, mert láttam, és közben tudtam, hogy nem a szememmel látom. Mintha belül, az agyamban lett volna a kép, de nem tudtam megfogalmazni, mit látok. Olyan volt, mint egy hatalmas kék gömb, talán a Föld képe, de nem értettem, mit jelent. Lehet, hogy csak a Könyvtár válasza volt a világ összes tudására.

Péter is elgondolkozva figyelt:

– Láttam a képet én is, szerintem jó jel, talán kezd rendeződni odabent valami.

– Szerintem jó, ha ilyenekről beszéltek, ami benne van a Könyvtárban, hátha az segít előhozni a tudást.

– Logikusan hangzik. Na, előbb fejezzük be Diana történetét, aztán elmondom neked az alapokat is. Melinda, folytatod?

– Szóval Diana női testben szerelmes lett egy emberbe, és megpróbálta felemelni magához. Tanította a férfit, és a tilalom ellenére átadott neki a saját energiáiból, így abban kibontakoztak bizonyos angyalemberi képességek. Tudott gondolatokat olvasni, távolba látni, és nagyon élvezte az egészet. Aztán egyre többet akart, és mert tehetséges volt, megtanulta magától, hogyan tudja az akaratát másokra átvinni, és aztán mások erejét a magáévá tenni. Amikor ezt Diana számon kérte rajta, akkor kinevette, és elhagyta. Keresett egy lányt, akit el tudott kápráztatni a képességeivel. Diana ott maradt a közelében, hiszen felelős volt azért, amit okozott. A férfi egy ideig még csak szűk területen használta a tudását, de aztán elragadta a hatalom mámora, és az egyik megalkotója lett a náci eszmerendszernek. Ekkor Diana megpróbálta megölni, de a férfi már erősebb volt, mint ő, és nem sikerült neki. Diana részt vett az ellenállásban, elfogták, koncentrációs táborba került, és ott halt meg.

– Ez szörnyű.

– Nem, a szörnyű rész most jön – mondta Gábor, és ő folytatta tovább. – Egy angyalember, ha bukik, akkor nagyot bukik. A bűntudat miatt ezek után sokszor születik még meg, háborús csecsemőként, aki aztán azonnal meg is hal, koncentrációs táborban, marhavagonban, óvóhelyen. Csak a szenvedésre születik, meghal, és jön újra. De nem tudja kiégetni magából a dühöt és a bűntudatot. A két születés között már nem velünk van, hanem a Túloldalon. Újra az USA-ba születik, néger nőként, drogos és prostituált lesz, végül többszörös gyilkos, átlép teljesen a túloldalra, és elkezd igazságot osztani fegyverrel, a saját ítéletei szerint. Drogkereskedőket és striciket gyilkol. Szóval megjárja a poklot, a Másik Oldalt, és aztán villamosszékben kivégzik. Akkor, ott a siralomházban letisztul benne minden, elmúlik a dühe, képes újra uralni az energiáit. Már a mi szellemi oldalunkra érkezik meg a halála után. Gyorsan akar visszajönni, mert a benne levő feszültségek nem hagyják nyugodni. Hozzánk született, 1970-ben itt Budán. Ő most az egyik legkülönlegesebb köztünk. Bár angyalember, de jól ismeri a Másik Oldalt is. Cinikus, utálja Amerikát, a férfiakat, a drogot és a nácikat, de már csak szóval harcol ellenük. Egyedül él a Diana utcában, nem messze a Tanácstól. A problémás eseteknél nagyon jó tanácsokat tud adni.

Az ő szokása, hogy telefonál, és bármilyen telefonon a Sorsszimfónia szólal meg, ha ő hív. Mi, angyalemberek egymás között általában gondolatátvitellel beszélünk, de ez azt is jelenti, hogy nyitott a tudatunk egymás előtt. Diana viszont lezárta a tudatát. Ezért nem tipikus angyalember, mert más, mint mi, de így is hozzánk áll a legközelebb. Már sokszor segített a tapasztalata nehéz helyzetekben, és lehet, hogy most is lesz valami jó ötlete veled kapcsolatban. Péterrel időnként nagyokat szoktak vitatkozni, de én sok mindenben megértem Dianát. Jó barátok vagyunk, és gyakran járunk hármasban is túrázni.

– És hol van most az a férfi, aki miatt elbukott?

– Már újraszületett ő is. Jelenleg Amerikában, Hollywoodban csinál sikerfilmeket – mondta közömbös hangon Péter.

– Te jó ég! Rendező vagy színész?

– A neve nem számít. Majd ha nyitva lesz a Könyvtár, elolvashatod az ő történetét is.

– Amúgy a Dianákkal mindig vigyázni kell – jegyezte meg tréfás hangsúllyal Gábor.

– Miért kellene vigyázni?

   Péter válaszolt:

– A numerológia elve szerint minden betű egy-egy energiát képvisel, ugyanúgy, ahogy a horoszkópban a bolygók jelzik a tulajdonságainkat. Tehát a nevünkben is ott van a tulajdonságunk, nem véletlenül neveznek el minket. Persze, a vezetéknév is számít, de a keresztnév is sokat elárul az emberről. Minden Diana harcos, kemény, céltudatos, erős nő. Kettősség van bennük, elviheti őket a rosszabbik énjük, és akkor le akarnak győzni mindenkit maguk körül. De ha jól élik az életüket, akkor a gyengék védelmezői lehetnek. Szeretik az állatokat, a természetet.

– És az Anna név mit jelent?

   Péter felállt, belépett a balra nyíló kisszobába, és az ajtó melletti polcról vékony, színes füzetet vett le. Visszajött, és letette elém az asztalra. A kék borítón angyalok és pillangók vették körül a címet: Mi a neved?

– Ebben benne van a keresztnevek jelentése. Ezt itt Zsuzsa írta, de megjelent már több könyv is erről a témáról.

   Kinyitottam, abc sorrendben voltak benne a nevek. Megtaláltam a sajátomat.

„Az Anna nevet viselők igazi erős nők. Szívósak, kitartóak, ha kell, tudnak évekig keményen dolgozni a céljukért. Nagy érzelmi energiájuk van, segítőkészek. Fiatalkorban gyakran kissé szürkének, jelentéktelennek tűnnek, felnőttkorra azonban felragyog a belső, tiszta fényük, és kivívják környezetük csodálatát.”

Továbblapoztam a G betűhöz.

„A Gábor nevű férfiak nagy érzelmi energiákkal rendelkeznek. Képesek a nagy lángolásra, szenvedélyes szerelemre. Jelentős belső erejükkel szinte bármilyen területen sikeresek lehetnek. Szükségük van a mély érzelmi kapcsolatra, anélkül a munkahelyi teljesítménybe menekülnek, és kiéghetnek. A többségük jó művészi képességekkel rendelkezik.”

Megkerestem a P-t.

„A Péter nevet viselők nagy lendülettel, szenvedéllyel és harciassággal érkeznek ebbe a világba, de emiatt sérülékenyek is. Gyakran lesznek sikeres sportolók, eredményes üzletemberek, energikus menedzserek belőlük, de könnyen el is égethetik magukat. Szerencsére a többségük képes többször is a nulláról újrakezdeni az életét, főnixmadárként feltámadva, és még fényesebb sikert elérve. Energiáik egyensúlyba tartásához szükségük van az aktív testmozgásra, és fontos figyelniük az egészséges táplálkozásra. Jó adottságaik lehetnek a gyógyításhoz is, érdemes megismerkedniük a természetgyógyászat és az ezoteria egyes ágaival.”

– Ez mennyire illik rád? – kérdeztem Pétert.

– Teljesen – vágta rá Gábor –, és sok bennünk a hasonlóság.

– Nagyjából stimmel – mondta Péter. – Szeretek sportolni, de én már Vízöntő angyalember vagyok, nem gyógyítok.

– Miért nem?

– Az főleg a Halak angyalemberek képessége. A Vízöntő-kor törvénye szerint szabad betegnek lenned, és szabad meghalnod, ha akarsz. A betegség nem hiba, nem bűn, és főleg nem valami égi büntetés, hanem egyszerűen egyfajta tanulási forma. Ha te szabad akaratból ezt választod, akkor nincs jogom elvenni tőled. Ez olyan, mintha egy maratoni futót erővel beültetnék az autómba, és elvinném negyven kilométerrel arrébb, hogy ne kelljen fáradnia. Vagy egy bokszmérkőzésnél kizavarnám az ellenfelet a ringből, mondván, hogy képzeli, hogy ütlegeli azt a szegény embert. A Vízöntő-korban a beleegyezésed nélkül nem gyógyítanak meg, mi már nem teszünk csodákat, vagyis nem vesszük el az edzés lehetőségét a sportolótól, hanem tiszteljük, és ha szükséges, segítjük, hogy erősödjön, és győzzön.

– De mi lesz az orvosokkal?

– Az angyalemberekre vonatkozik, amit mondtam. Emberi szinten természetesen kell gyógyítani, de ott is fontos, hogy megadjuk a betegnek a szabad választást abban, hogyan akar gyógyulni, és ne a hagyományos tekintélyelvűséggel kényszerítsük rá a terápiát. Hagyjuk meg a saját felelősségét. Attól, hogy beteg, még nem fejlődött vissza, nem lett gyerek.

– És akkor az mi volt, ahogy Gabriele kezelt engem?

– Az nem gyógyítás, bár tényleg gyógyítónak mondtam őt. De sok dologra még nincs megfelelő szavunk. Gabriele nem csinált semmi olyat, amit te nem tudtál volna magadtól megtenni. Nem adott neked energiát, nem oldott meg helyetted semmilyen problémát. Nem avatkozott bele a testi állapotodba sem, csak kicsit kifésülte az összegubancolódott energiáidat.

A te gondod most energiaszinten van, ezért fájt a fejed és a torkod is. Blokkok vannak benned. Nem akarta helyetted feloldani őket, nem is tudta volna, csak elrendezte, hogy a problémamentes rész jól működjön, és képes legyél rájönni, mi zajlik benned.

   A csöndben figyelő lányokra néztem:

– Akkor te inkább tanító vagy? A mesterük?

   Péter egy grimaszt vágott:

– Még csak az kéne!

   Gábor azonnal kapott az alkalmon, és térdre borult Péter előtt:

– Ó, drága mester, áldj meg engem, mentsd meg bűnös lelkemet! Tedd rám a kezed, és avass be a szent titkok tudásába. Beavatást akarok! – panaszosan sipítozni kezdett, és megráncigálta Péter kezét. – Na, lécci, lécci, csak egy kis fényességet, fenséges mesterem, csináld már, na, mire vársz!

   Péter előrehajolva röhögött, és belőlünk is kitört a nevetés. A szellemi fejlettségüktől függetlenül olyanok voltak, mint két kamaszgyerek. Péter összetette a két kezét, felvillant az ujjai között egy kis fény, és ahogy kinyitotta a tenyerét, egy szép piros alma volt benne. Nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg varázslat, vagy valami bűvésztrükk. Az almát Gábor kezébe nyomta:

– Menj békével, íme, beavatott vagy már általam a szent alma titkába.

– Ó, köszönöm, drága mesterem – hálálkodott Gábor, majd elégedett vigyorral beleharapott az almába, és visszaült a székébe.

Ahogy kissé lecsillapodtak, Péter magyarázni kezdett:

– Nem vagyok a mesterük, senkinek sem szándékozom a felmagasztalt guruja lenni. És igyekszem úgy viselkedni, hogy még véletlenül se láthassanak valami bölcs, szent embernek. Azt hiszem ez gyakran sikerül is – nézett vidáman a még mindig kuncogó lányokra. – A helyzetemből adódóan többet tudok erről a világról, mint ők, de ez nem jogosít fel semmilyen külön tiszteletre. Néha muszáj szigorúnak lennem hozzájuk, ha már egyszer tanulni jöttek ide, de ugyanígy rászólok Gáborra is, ha valami hülyeséget akar csinálni. És természetesen van, amikor én kapok fejmosást, például azért, mert túl erősen tolok meg egy tűzfalat – mosolygott rám. – Te nem hallod, de a belső rádióadókon reggel óta velem foglakozik a fél társaság. Van, aki kioktat az erő használatáról, van, aki vicceket gyárt az esetből. Pár perce sütötte el az egyikőjük azt a poént, hogy „Miért nem kopogtat Péter, mielőtt belép a lakásba? Mert az ajtót már rég kirobbantotta a helyéből.” Haha. – A két lány hangosan felnevetett. Péter derűsen megrántotta a vállát, és folytatta: – Látod, ha akarnám, akkor se lehetne mesteri tekintélyem, de szerencsére nem is vágyom rá. Egyenrangúak vagyunk. Bárki adhat tanácsot bárkinek, és semmit sem kötelező megfogadni. Mindenről lehet véleményünk, de senki felett nem ítélkezhetünk. Nincs rá jogunk. Tiszteletben tartjuk a másik ember szabad akaratát.

Ha már létrejött ez a Központ, kellett valaki, aki irányítja, összefogja a tanulni érkezőket. De ezek nem kötelező előtanulmányok, nem muszáj lejönni ide gyakorlatra. Olyan ez, mint a próbafelvételi, ahol a vizsga annyit jelent, hogy az illető elérte-e az egészséges emberi szintet. Akinek ez nem sikerül, és leveri a lécet, az is indulhat a versenyen, senki sem akadályozza meg, csak akkor nagy a veszélye a kudarcnak és a sérülésnek.

Amíg nálunk vannak, esténként én vagy Gábor megbeszéljük velük a nap eseményeit, Magdi néni pedig folyamatosan itt van segítségnek, tanácsadónak. A két tetőtéri lakásban laknak, ahol egyszerre négy fiú és négy lány fér el. De lehet jönni egy-egy napra is, csak bekukkantani ebbe a világba, hogy megfontoltabban tudjanak dönteni arról, valóban ide szeretnének-e megszületni.

Olyanok ők, mint a csoportos idegenvezetésen részt vevő turisták. Gyakran teljesen úgy is néznek ki: elvisszük őket a városba, a piacra, bevásárlóközpontokba, a külvárosi utcákba, hogy lássák a valódi életet is, ne csak egy légifotót a tájról. Ezeknél a csoportoknál rendszerint Diana kalauzolja őket. Kipróbálhatnak mindenféle hétköznapi tevékenységet, mint a bevásárlás, a főzés, takarítás, vagy valamilyen munka. Nekik lesz jó, ha már bizonyos gyakorlattal születhetnek meg. De a legfontosabbnak azt tartom – Krisztina vállára tette a kezét –, hogy ne érezzék árvának és elveszettnek magukat itt, és emiatt soha, semmilyen embernek, mesternek ne hulljanak a lába elé. – Komolyan nézett a lányra. – Ezért igazán szívesen venném, ha néha mernétek visszaszólni, határozottabban válaszolni, és megvédeni a saját nézőpontotokat. Ne legyen már mindig nekem igazam!

– Bízzátok csak rám, majd én segítek! – kurjantott közbe Gábor.– Kérdezzétek csak meg tőle, hogyan szokott kopogni az ajtókon!

   Megint kitört a nevetés.

Két vidám, rasztafrizurás, színes pólós fiú tűnt fel az ajtóban, hátukon nagyméretű, lapos hátizsákkal.

– Halihó, csatlakozhatunk? Már a lépcsőházból hallottuk, hogy jó a hangulat. Szeretnénk látni a nagy Könyvtárost.

– Sziasztok. Vége a munkának? – kérdezte kicsit komolyabban Péter.

– Ráhajtottunk egy kicsit, és csináltunk egy-két térugrást, hogy hamarabb végezzünk – mondta a szőke hajú, piros pulóveres fiú, akinek az állán mókás kis kecskeszakáll ágaskodott. Péter enyhe rosszallással összehúzta a szemöldökét. – Nyugi, csak néptelen mellékutcákban váltunk köddé, és üres lépcsőházakban jelentünk meg, nem hoztuk a frászt senkire. De egy ilyen találkozást nem lehet kihagyni. – Sugárzott róla az életöröm és a kíváncsiság. Érdeklődve nézett rám. – Szia, én Jocó vagyok, és szintén ehhez a csapathoz tartozom. – Kezet fogtunk. A másik, csíkos pólós fiú is bemutatkozott:

– Karesz vagyok – azzal letették a földre a fekete-narancssárga hátizsákokat, amiken nagy betűkkel virított a Hajtás Pajtás felirat.

– A srácok biciklis futárok – mondta Gábor magyarázólag. Emlékeztem, hogy gyakran szoktam ilyen fiatalokat látni az utcán, vakmerően szlalomozva az autók között. – Itt laknak a földszinten – folytatta Gábor mosolyogva –, és mivel időnként még nem biztosak abban, hogy tényleg erre a bolygóra akartak-e születni, szemmel kell tartani őket.

– Ugyan, ha ilyen érdekes dolgok történnek, mint egy elakadt Könyvtár, akkor klassz dolog itt lenni – vágta rá Jocó.

– Az lenne a jó, ha észrevennétek, hogy minden nap tele van érdekes eseményekkel, és ez a földi élet akkor is egy nagy kaland, ha nem történik benne semmi látványosság. Nem lehet minden nap tűzijáték – mondta komolyan Péter. Jocó rántott egyet a vállán, mint aki már sokszor hallotta ezt a szöveget. – Na jó, nem fogok prédikálni – nevette el magát Péter – úgyis felesleges. Menjünk át a Központba, ott jobban elférünk.

   Magdi néni lépett ki a szobából, és a két fiúhoz fordult:

– Nem vagytok éhesek? Maradt még az ebédből.

– Köszönjünk, már ettünk útközben – mosolygott szélesen Jocó.

– Ha nem figyelek rájuk, egész nap alig esznek valamit, csak olyan gyorsételeket, amikbe ki tudja, miket raknak – csóválta a fejét Magdi néni.

– Majd jövünk vacsorázni, úgysincs a lakásban semmi ehető – mondta Karesz, és cuppanós puszit nyomott Magdi néni arcára. – Ha mindig itt ennénk a finom ételeket, végül úgy elhíznánk, hogy nem bírna el minket a bicaj.

– Ugyan már, hiszen olyan girhesek vagytok, kiállnak a bordáitok – ütögette meg a srác mellkasát Magdi néni.

Felálltunk. A két lány félénken nézett Péterre.

– Mi is mehetünk? – kérdezte Melinda.

– Persze, de ne legyetek már ilyen bátortalanok – és kedvesen átkarolta a lány vállát. – Semmi baj veletek, csak túl jó angyalkák vagytok, ezért nehéz megszoknotok a földi síkot. Ha majd komolyan hatni akartok erre a világra, akkor határozottabbnak kell lennetek, különben senkinek se fog feltűnni, hogy itt vagytok.

   Átsétáltunk a Központba. A folyosón felpillantottam a kőmacskára, de teljesen szoborszerű volt. Méltóságteljes tartással nézte a kőmadarakat, nem törődött velem.

Az ajtóban Sanyi a szokásos szívélyes üdvözléssel várt bennünket. Levetettük a cipőket, bementünk a szobába, és leültünk körben a színes párnákra. Most már ismerős volt a hely, nyugodtabban néztem körül. A nyitott ablakon át friss levegő áradt be, a kapu előtti fa zöld leveleit lengette a szél, a napsugarak a párkányon könyöklő Sanyi arcára hulltak. Alig hallatszott a kinti forgalom, csak időnként pár beszélgetésfoszlány. Gábor bekapcsolta a CD-lejátszót, és a szobát betöltötte a lágy dallam, szélzúgással, vízcsobogással, madárhangokkal. A falakon hangulatos fotók függtek, tájképek, erdőrészlet, patak, virágos domboldalak. Annyira életszerűek voltak, hogy szinte ablakot nyitottak a természetre, és úgy tűnt, mintha nem is a pesti belváros közepén ültünk volna, hanem valahol a szabadban.

Közben újra feltörtek belőlem a kérdések. Tele volt a fejem ismeretlen fogalmakkal, amiket eddig eltakart az előző vidám hangulat, de most sürgetően jelentkeztek. Péterhez fordultam:

– Mi az, hogy testet váltott? Krisztina mondta Diana életénél, hogy új születés nélkül testet váltott az elején.

– Ez egy felgyorsított újjászületés, ami ma is előfordul, nemcsak angyalembereknél, de csak náluk zajlik tudatosan. Az átlagember ezt ösztönösen éli meg. A korai időszakban gyakoribb volt, mert még az angyali, szellemi rész kevésbé kötődött a testhez. Ezért, amikor egy angyalember úgy érezte, hogy az adott életben nincs több teendője, meghalt, de nem újszülöttként folytatta, hanem keresett egy másik felnőtt testet. Olyan ember testébe lépett bele, aki meghalni készült, baleset vagy betegség miatt. A kapcsolódás után az ember felépült, de a tudata már az előző emlékei mellett az újakkal volt tele, és gyakran nem is hasonlított a korábbi énjéhez. Ez időmegtakarítással járt, nem kellett megvárni, míg újra felnőtté válik az illető.

Ma is van, aki szereti megspórolni a felnőtté válást, és van, akinek ezt kell gyakorolnia. Amikor ő úgy érzi, hogy elege van, be akarja fejezni, akkor egy baleset, öngyilkossági kísérlet vagy súlyos betegség során kilép a testéből, és helyette belép a másik lélek. Ez az a helyzet, amikor azt mondja valaki, hogy úgy érzi, más ember lett, újjászületett, és gyakran egész más kezdi el érdekelni, mint korábban. Mintha egy új életet kezdene. Fizikailag azonos a korábbi énjével, megmaradnak az emlékei, bizonyos kötődései, de a lelke megváltozik. Van úgy, hogy egy idő után a teste is követi ezt, például sportosabb lesz, vagy elhízik.

   Ez eléggé hihetetlennek tűnt nekem, de annyi furcsa dolgot hallottam ma már. Gábor most is kényelmesen elnyúlt a szőnyeg közepén, de a többiek figyelmesen néztek ránk, és nem tudtam eldönteni, hogy az érdekli őket, amit Péter mond, vagy én magam vagyok az érdekesség számukra. Közben újabb dolog jutott eszembe:

– Te pontosan miben hiszel?

– Pontosan legfeljebb az atomórában. Amúgy mire gondolsz?

– A hitrendszeredre, vagy a vallásodra, nem is tudom… Szóval szerinted hogy van ezzel a világgal… Mit gondolsz a világról, te miben hiszel…? – Sikerült belezavarodnom a kérdésbe. Arra voltam kíváncsi, mennyire más a hite, mint Zsuzsának, van-e náluk valamilyen egységes rendszer amellett, amit már az egyéni hit fontosságáról hallottam.

Péter megszánt, és mosolyogva belekezdett a válaszba:

– Akárcsak Zsuzsa, alapvetően én is azt gondolom, hogy az a jó hit, ami megfelel az adott korszaknak. Tehát sosincs végleges, megváltoztathatatlan, pontos tudásunk, de minden időszakban van egy-két olyan eszmerendszer, amely az alapelveit tekintve a lehető legjobban segíti az embert abban, hogy értelmezni tudja a világot, ami körülveszi őt, és megfelelő képe legyen önmagáról. Aztán, ahogy változik az ember, szükségszerű, hogy változzon a világképe is. Gondolhatjuk azt, hogy lapos a Föld, de akkor nehéz lesz megmagyaráznunk egypár tapasztalatot, például azt, hogy körberepülhetjük a bolygót. Sok mindent hihetünk ma is, de vannak olyan nézetek, amelyek a lehető legtöbb kérdésre adnak jó választ. A megmaradt ellentmondások pedig segítenek továbbfejlődni, új összefüggéseket felismerni. Amikor valaki úgy érzi, hogy nincs több kérdése, tökéletesen ért mindent, akkor lelkileg megöregedett és meghalt, hiába működik a teste tovább. Amelyik hit végleges válaszokat ad, az lezárja az embert, megfosztja a gondolkodástól.

(folytatás a következő fejezetben)

Forrás: www.angya