Bali Nóra ANGYALEMBEREK (részlet a regényből)
A beszélgetés folytatása
Péter megszánt, és mosolyogva belekezdett a válaszba:
– Akárcsak Zsuzsa, alapvetően én is azt gondolom, hogy az a jó hit, ami megfelel az adott korszaknak. Tehát sosincs végleges, megváltoztathatatlan, pontos tudásunk, de minden időszakban van egy-két olyan eszmerendszer, amely az alapelveit tekintve a lehető legjobban segíti az embert abban, hogy értelmezni tudja a világot, ami körülveszi őt, és megfelelő képe legyen önmagáról. Aztán, ahogy változik az ember, szükségszerű, hogy változzon a világképe is. Gondolhatjuk azt, hogy lapos a Föld, de akkor nehéz lesz megmagyaráznunk egypár tapasztalatot, például azt, hogy körberepülhetjük a bolygót. Sok mindent hihetünk ma is, de vannak olyan nézetek, amelyek a lehető legtöbb kérdésre adnak jó választ. A megmaradt ellentmondások pedig segítenek továbbfejlődni, új összefüggéseket felismerni. Amikor valaki úgy érzi, hogy nincs több kérdése, tökéletesen ért mindent, akkor lelkileg megöregedett és meghalt, hiába működik a teste tovább. Amelyik hit végleges válaszokat ad, az lezárja az embert, megfosztja a gondolkodástól.
– Erről nagyon jókat mondanak a Dogma című filmben – könyökölt fel Gábor. – Láttad?
– Nem, de rémlik, hogy hallottam a Dogma-filmekről.
– Nem, az más – szólt közbe lelkesen Jocó –, az egy dán rendező, Lars von Trier mozgalma, aki a filmnyelv megújításával kísérletezik, és jelzésszerű, leegyszerűsített környezetben felkavaró történeteket mutat be. Azok is klasszak, de elég drámai, nem könnyen emészthető alkotások. Ez, amiről beszélünk, csak egyetlen film címe, egy amerikai független filmes, Kevin Smith rendezése. Ez egészen más, jóval lazább stílusú. Ő csinálta a Shop-show, meg a Jay és Néma Bob visszavág filmeket, azok is óriásiak.
– Igen, nektek nagyon tetszett a két ütődött drogos kalandja, akik csak úgy élnek bele a világba, alig értenek belőle valamit, de önérzetük az hatalmas nagy van – mondta fejcsóválva Gábor. – Nem is tudom, mit találtatok azokban a naplopókban olyan vonzónak, hiszen ti olyan mások vagytok, ugye? – Felült, tréfálkozva széttárta a karjait, a srácok nevettek.
Gábor felém fordulva folytatta a magyarázatot:
– A Dogma Kevin Smith 1999-es filmje, és szerintem nagyszerű alkotás. Jópofa, szókimondó, kicsit meghökkentő, olyan film, amit meg kell nézni, hogy jókat derüljön rajta az ember, aztán észrevétlenül magával vigyen belőle fontos üzeneteket. Na, csak azért jutott eszembe, mert abban mondja Rufus, a tizenharmadik apostol, – akit a film szerint kihagytak a Bibliából, mert színes bőrű volt –, hogy a hit azért nem jó dolog, mert azzal szemben nem lehetnek ellenérveid. Sokkal hasznosabb, ha egy merev hit helyett van pár jó gondolatod, mert azzal lehet vitatkozni, és azon lehet változtatni. És akkor egy dogmává merevedett nézet miatt nem kerülhet végveszélybe a világ, úgy, mint a filmben. Ott aztán a főszereplő lánynak, Bethanynak, Jézus oldalági leszármazottjának kell megtalálnia az elveszett Istent, mielőtt két, a Földre száműzött lázadó angyal honvágya miatt össze nem dől a Mindenség.
Ez nekem kicsit zavarosan hangzott:
– Oké, a hit helyett jobb a gondolkodás, ezt értem. De mi van a történetben?
– Nem akarom elmesélni, mert akkor már nem olyan érdekes. Nézd meg a filmet, mindenképpen megéri, szórakozásnak is jó.
– Nekem is megvan, majd kölcsönadom – mondta Péter. – Biztos tetszeni fog, mert Ben Affleck és Matt Damon játssza benne a kavarodást okozó két agyalt.
Tényleg szeretem mindkét színészt, de a filmeknél most engem jobban érdekelt az elmélet.
– Jó lesz, kösz, de szeretném, ha folytatnád azt, hogy mit gondolsz a világról.
– Rendben. Szerintem, ha az emberben van anyagi és szellemi rész is, akkor a múltja is mindkét részből tevődik össze. A testemben egyrészt genetikailag benne van az összes ősöm emléke, de ennél jóval több is. Itt van körülöttünk a nagy anyagi világ, amiből fokozatosan felépítem ezt a fizikai testet. – Péter belelendült a magyarázatba, és most a többiek is őrá figyeltek. – Ezzel belém épül nemcsak az emberiség, hanem az egész Föld története is, sőt az az anyag, amiből most vagyok, a Világmindenség elején keletkezett, tehát fizikai szinten hordozom magamban az egész Világegyetem történetét. Az anyag elemi részecskéi szerintem információt is tartalmaznak, ahogy a számítógépben levő szilíciumchip sem csak egy homokszem, hanem adathordozó is.
Gábor szólt közbe:
– Vagy egy másik oldalról nézve, lehet, hogy a bennünk levő folyadékban tárolódik az információ. Ilyen alapelvre épül a homeopátia, ami egy több, mint száz éve elfogadott gyógymód, bár racionálisan nehezen megmagyarázható, hogy miként működik. Olyan gyógyszerek hatnak benne, amelyek már nyomokban sem hordozzák az eredeti hatóanyagot, csak egy információt róla. Ismered a homeopátiát?
– Hallottam róla, de nem tudom pontosan, mit jelent.
– A módszer a hasonlóság elvére épül. Úgy készítik a gyógyszert, hogy keresnek egy olyan természetes anyagot, amely nagy adagban ugyanolyan tüneteket vált ki, mint amire majd használni akarják, például lázat vagy görcsöket okoz. Aztán ennek a megtisztított anyagnak egy kis mennyiségét összekeverik százszoros mennyiségű oldószerrel, általában alkohollal, nagyon alaposan összerázzák, majd kivesznek belőle egy cseppnyit, és újra megismétlik a hígítást. Ezt négyszer-ötször, vagy még többször elvégzik, és a végén fizikailag kimutathatatlan az eredeti anyagmennyiség. Apró tejcukor golyócskákat itatnak át a kész oldattal, és az így készült gyógyszer képes a lázcsillapításra, a görcsoldásra. Ráadásul minél nagyobb a hígítás foka, annál erőteljesebb a hatás. Furcsa, megmagyarázhatatlan, de működik. Főleg a mai gyerekeknél, az angyalembereknél nagyon hatásos. Ebben az esetben is valami információ megy át a folyadékba. Ugyanez megtörténhet a testünkben levő vízzel is.
Péter folytatta:
– Ez tehát az anyagi világ. Szellemi szinten pedig az én elképzelésem szerint van egy közös nagy szellemi légkör, helyenként összesűrűsödő felhőkkel. A nagy egész tartalmaz minden anyagon túli emléket, az egyes élőlényekre vonatkozó adatok pedig egyes részterületekre koncentrálódnak. Ott lehetnek az előttünk élt emberszerű élőlények felhői is, talán elszakadva a miénktől, vagy csak egy keskeny sávval összekötve. Egy másik részen a bálnák, delfinek, lovak vagy a majmok közös tudatfelhője lebeghet. Ezek nagyjából elkülönülnek, de minden, ami emberi, állati, sőt szerintem növényi tudattal is él a Földön, ebben a közös, nagy szellemi légkörben van benne. Aztán ez kapcsolódik más bolygók, más világok atmoszféráihoz is.
A születés számomra azt jelenti, hogy a szellemi részem egyszer csak összesűrűsödik és kiválik a nagy közös tudatmezőből, mint egy esőcsepp a felhőből. Belepottyan az általa kiválasztott földi tartályba, leéli az életét, tapasztalatokat szerez, aztán befejezve a földi kalandját, elpárolog, és információkkal telve visszaérkezik az égbe. Ebben az esetben az előző életbeli emlékek a közös tudatmezőből jöttek, mert az a vízcsepp, ami lettem, olyan vízmolekulákból állt össze, amelyek a korábbi emberekhez tartoztak. De gyakori, hogy nem egy apró vízcsepp válik ki a nagy egészből, hanem egy kis bárányfelhő. Ebből alakul ki az esőcsepp, és hullik a földre, majd ide érkezik vissza, ide gyűjti össze az emlékeit, és az egója ezzel a felhővel azonosítja önmagát,
Aki egy nagy ciklon felhőrendszeréből születik, általában kicsinek éli meg önmagát, bár van egy halvány emléke arról, amikor beletartozott valami hatalmas egységbe. Aki kis bárányfelhőből származik, az önállónak, bár gyakran magányosnak érezheti magát. Jelenleg, a Vízöntő-korban kisebb részekre szakadozik a felhőzet, de attól még mindannyian ugyanahhoz a légkörhöz tartozunk.
Újra Gábor szólalt meg:
– Az én szimbólumrendszerem is hasonló, csak kevésbé légnemű, mint Péteré. Én inkább óceánnak képzelem el ezt az egész szellemi világot, ahol lebeghet valaki beleolvadva a teljességbe, de ki is alakíthat magának egy saját lelki tartályt úgy, ahogy Péter a bárányfelhőjét. A születéskor ebből a tartályból merít ki az ember egy vödörnyit, és ezzel érkezik meg az emberi testbe. De ez nemcsak az információszerzést szolgálja, hanem a tisztulást is, mert az én jelképem szerint ezt a lelki folyadékot csak a földi élet során lehet megtisztítani. Míg Péter felhője eleve tiszta, desztillált vizet tartalmaz, amelynek csak annyi a dolga, hogy gyűjtse a tapasztalatokat, az általam elképzelt lelki rész tele van mindenféle szennyeződéssel.
– Talán nem véletlenül – vetette közbe Péter.
Gábor vigyorogva vállat vont:
– Más múlt, más jelkép. Jó, hogy nem vagyunk egyformák. Kicsit sok lenne nekünk két szent Péter.
– Nem vagyok szent – lendült előre Péter, egy gyors mozdulattal kilökte Gábor támaszkodó karját, és kétvállra fektette a szőnyegen. – Azonnal vond vissza, különben nem engedlek be a mennyországba!
– Miért, mondtam én, hogy oda akarok menni? – Gábor könnyedén felemelkedett, Péter hiába igyekezett a szőnyegen tartani. – Ma minden angyal a Földre vágyik, és ha nem vigyázol, kiürül a mennyországod! – Közben átnyalábolta Péter derekát, és látszólag különösebb erőfeszítés nélkül visszanyomta őt a helyére. – Na, máskor ne szobrászokkal akarj birkózni, nem a te súlycsoportod – mondta atyáskodó hangsúllyal. Összeütögette a két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát. – Hol is tartottam?
– A tisztításra váró lelkednél, ó, nagy Michelangelo – felelte Péter, és Gábor fejéhez vágott egy párnát.
A következő percben vad párnacsata közepén találtam magam, a biciklis srácok a lányokat dobálták, de azok se hagyták magukat. Én is kaptam egy találatot, úgyhogy felkaptam egy párnát, és a tömeg közepébe dobtam. Még Sanyi is otthagyta az őrhelyét, és vidáman kurjongatva bekapcsolódott a bolondozásba. Az egész dobálózás egy felszabadult birkózásba torkollott, és végül egymás hegyén-hátán hevertünk a szőnyeg közepén.
– Na, ez jólesett – állt fel Gábor, és megigazgatta a félrecsúszott pólóját. – Időnként muszáj megmozgatni az izmaimat, különben elfelejtem, hogy testben élek.
Mindannyian kissé lihegve, de jókedvűen szedegettük össze a párnákat, és újra leültünk a szőnyegre. Sanyi is fütyörészve foglalta el a figyelőhelyét.
– Hallod? – súgta felém Jocó. – Azt fütyüli: „Tavaszi szél vizet áraszt…” Ez szerelem!
– Igazán?
– Bizony, holnap lesz a kislány születésnapja. Nagy buli lesz, Sanyi verset is írt hozzá.
Nem volt időm csodálkozni, Gábor felemelte az ujját:
– Az ötperces munkahelyi torna után befejezném az eszmefuttatásomat. Tehát a tartály-elméletem szerint minden földre születéskor egy vödörnyi munícióval érkezünk meg, de ezek nem azonos mennyiségeket jelentenek. Kisebb-nagyobb adagokat hozhatunk magunkkal, koszosabb vagy tisztább vizet. Az alapján, amit itt lenn látunk belőle, nem lehet megítélni, hogy valójában milyen az illető lelki tartályának tartalma. Lehet, hogy most csak azért teljesen tiszta, mert a felszínről merített, lehet, hogy koszos, de ez már a legalja a tartálynak, a végső üledék, és a többi része csillogóan átlátszó.
Aki gyorsan születik meg újra, az szinte ugyanazt a vizet újra kimerítheti, és nagyon hasonló tulajdonságokkal, akár egészen konkrét múltbeli emlékekkel érkezhet meg. Ha megkeveri a tartályt, mielőtt újra megtölti a vödröcskéjét, akkor nagyon vegyes emlékei lehetnek.
A befejező életek viszont mindig csendes sorsok. Az, aki úgy érzi, hogy neki küldetése van, nagy világmegváltó feladata, annak még biztos, hogy sok tanulnivalója akad idelent, azért érkezett ekkora elszántsággal. És amúgy igaza is lehet, mert elég nagy küldetés az, hogy mentse meg, tegye rendbe a saját lelkivilágát. Akik szinte teljesen tiszták, azoknak már alig van itt dolguk, egyszerűen csak élnek, szemlélődve, elfogadóan, és átengedik a tiszta belsejükön a fenti szellemi fényt. Nyugalmat és békét sugároznak.
Én szerencsére még messze vagyok ettől – nevette el magát. – És remélhetőleg nem fogok abba a gyakori hibába esni, amikor azért ül csöndben az ember, nehogy felkavarja a vödör aljára süllyedt koszréteget, és azzal hitegeti magát, hogy a felső réteg már milyen tiszta.
– Csak szólj, bármikor szívesen felkavarunk – mondta készségesen Jocó.
– Kösz, tudom, hogy rátok számíthatok.
– És nálatok milyen emlékeket hoz magával az angyali rész? – kérdeztem.
Péter válaszolt:
– Az angyali résznek nincs múltja, mert az előbbi jelképben szereplő felhőrétegeknél magasabb szintről jön, ahol már nincsenek különálló szavak, fogalmak vagy érzések. Gyakran csak valami fény az, amit fel tudunk idézni, vagy egy ködös egységélmény. De egy angyal, mint egy jó tanuló, a földre születése előtti átmeneti állapotban elolvashatja az Akasha Krónikából más emberek életét, és sajátjaként emlékezhet rá, ugyanúgy, ahogy egy jó könyv vagy film emléke is saját élménnyé válhat. Hasonló lehet a helyzet azoknál, akik más bolygóról jöttek, nekik is lehetnek emberi ésszel nem értelmezhető emlékeik, és emellett konkrét ismereteik is a tanultak alapján. De az emberi testnek mindig van múltja, és a földi életben keverednek az emlékek.
Mivel az ember lelke az, amire felveszi a testi ruhát, és a belső magja átsugárzik az anyagon, ezért az angyalemberek többségére jellemző, hogy fiatalabbnak látszanak a koruknál, hiszen az angyali részük nem ismeri az öregedést. Csecsemőként, kisgyerekként a szellemi érettség látszik az arcukon, a komolyan figyelő szemükön, felnőttként viszont sokszor gyermekien nyílt marad a tekintetük, és fiatalosnak tűnnek akár nyolcvan évesen is.
Mindegyikünk hozza magával a tudást a szellemi világról, van egy biztos belső hitünk. De mivel elég sérülékenyek vagyunk, sokan közülünk később elveszítik ezt a biztonságot, gyakran éppen azért, mert csalódnak a földi vallásos nézetekben. Nem minden angyalember lesz ezoterikus érdeklődésű felnőttként, hiszen miért foglalkozzon olyan dolgokkal, amiket már pontosan ismer? Van, akit sokkal jobban érdekel az anyagi világ, a siker, a pénzkereset, vagy a szerelem, a párkapcsolat, hiszen számára ez az újdonság itt, és a szellemi tanokra csak legyint, mert neki jelenleg lényegtelenek.
A srácokra pillantott, és folytatta:
– Az angyalembereknek egyébként van egy komoly problémájuk az emberi élettel. Egyszer csak a halhatatlan angyalok szembesülnek a halandósággal, és felismerik, hogy emberi testben élnek, és ezzel együtt egyszer meg fognak halni. Rádöbbennek, hogy azzal, hogy emberek lettek, halálra születtek. Már négy-öt éves korban komoly halálfélelmük lehet ettől, sőt depresszióssá válhatnak, pánikbetegek lehetnek olyan korán, ami ezelőtt nem volt jellemző. Az igazi krízis a kamaszkorban van, amikor rájönnek, hogy aki felnőtt lesz, az biztosan meg fog halni. Tehát nem akarnak felnőni. Enyhébb esetben csak gyerekek akarnak maradni, nem lépnek ki az életbe, tanulnak, három-négy diplomát szereznek, gyerekhelyzetben próbálnak élni. Jellemző rájuk, hogy gyerekként felnőttesek, aztán húsz éves kor környékétől gyerekesek lesznek.
A nagyobb gond azokkal van, akik beleragadnak a halálfélelembe. Ők azok a gyakran látható, angyalarcú gyerekek fekete ruhában, halálfejnek maszkírozott kinézettel, akik a legőrültebb vad zenékre tombolnak. Elborítja őket a kétségbeesés, a haláltól való rettegés, robbanni tudnának a feszültségtől, aminek a feloldására önkábításba menekülnek, droggal, alkohollal, agytompító zajjal. Tele vannak indulattal a világ ellen, úgy érzik, semminek sincs értelme, hiszen úgyis meghalunk. Rombolni, pusztítani vágynak, kívül és belül is, depressziósok lesznek, öngyilkossági kísérletekkel, halálvággyal, hátha akkor végre vége lesz a félelemnek. Érzékenyek, tehetségesek és nagyon sérülékenyek.
Nem mindegyikőjük tud túljutni ezen az időszakon, de ez már jobb, mint a kisgyerekkori sérülésveszély. Itt egyszerűbb a feladat: el kell fogadni, hogy földi szinten ez egy véges élet, ami attól értékes, mert nincs végtelen idő megtenni valamit. Ezért nem kellene eltékozolni azt, ami van, a jelent, és a benne levő lehetőségeket.
Ezek a fiatalok sok mindent elfojtanak magukban, sok lényeges szellemi tényre nem akarnak emlékezni, de azzal, hogy szabadságra születtek, teljesen tisztában vannak. Sokan választják nagy daccal a Másik Oldalt, mert az érdekesebbnek tűnik. Valójában annyira félnek a haláltól, hogy inkább beállnak a csapatába, és reménykednek, hogy akkor ők megússzák. A punkegyüttesek és a rajongóik képviselik tipikusan ezt az irányt. Félnek, dühösek, és jó hangosan kiabálnak, mint a gyerekek a sötét erdőben, a saját hangjukkal próbálnak magukba bátorságot önteni. Másokat rémisztgetnek, hátha akkor csökken a saját félelmük. Közben nem veszik észre, hogy egy elhúzódó haldoklássá változtatják azt az időszakot, amit az életre szánhattak volna.
De mindenhonnan van visszatérés, és mindenből lehet tanulni, ha nem most, akkor majd a következő életben. Ha egyszer meghal egy angyalember, legközelebb már nem fél annyira tőle. Persze jobb lenne, ha ezt a halálélményt valamilyen lelki krízis formájában már most megtapasztalná, aztán átlépne rajta, és nem vesztegetné el ezt az életét sem. Úgy, ahogy a fiúk már megcsinálták – biccentett feléjük.
– Ühüm. Mi vagyunk a pozitív példa – düllesztette ki a mellét vidáman Jocó. – Bár úgy érdekesebb lett volna, ha a legnagyobb mélységeket is kipróbáljuk, de Gábor sajnálta tőlünk a tapasztalatot.
– Én ugyan nem tartalak vissza, ugorj a kútba, ha olyan kíváncsi vagy az élményre – vágta rá Gábor. – Én csak szóltam, hogy mi vár odalent.
– Az tényleg hasznos volt – szólalt meg most Karesz, aki eddig keveset beszélt. – A Moszkva téren meg a többi helyen szoktuk látni a régi haverokat, és örülök, hogy nem onnan kell feltápászkodnom.
– Nem beszélve azokról, akiket már nem is látunk, mert jelenleg odafentről tervezgetik az újabb próbálkozásukat – bólogatott elkomolyodva Jocó.
Egy kis csend lett. Arra gondoltam, nem is olyan könnyű angyalembernek lenni.
Aztán eszembe jutott egy korábbi téma, amiről még nem volt szó. Péter felé fordultam:
– Azt ígérted, elmagyarázod, hogy mi a különbség a Halak és a Vízöntő angyalemberek között.
– Na jó, ha akarod – bólintott. – De ez jó nagy téma.
– Van időm, és kíváncsi is vagyok. Majd szólok, ha unalmasnak találom.
Mosolygott, és belekezdett:
– Az alapvető különbség az, hogy más korszakhoz tartozunk, ugyanis minden kétezer évnek megvan a rá jellemző embertípusa. Ez a megnevezés a történelmi időszakra vonatkozik, nem pedig az egyes ember horoszkópjára. Minden ember beleszületik a saját korába. A jelenlegi időszak, mint minden korszakváltás, különleges abból a szempontból, hogy most mindenkinek van választási lehetősége, és függetlenül attól, hogy eredetileg melyik korhoz tartozik, szabadon átléphet egyikből a másik típusba. Ezért ma egy emberen belül is keveredhetnek a tulajdonságok, és mindenkinek a saját belső döntésétől függ, hogy végül melyik csoportba tartozóként éli meg az életét. A jellemzők az átlagemberek tömegeire vonatkoznak, de az angyalemberek általában látványosabban képviselik a korukat.
A Halak korszakhoz tartozó emberek tele vannak érzelmekkel, szeretettel, segíteni vágyással. A Vízöntőkben nagy a szabadságvágy, a kalandvágy, az újító lendület. A Halak minden élőt szeretnének megmenteni, a Vízöntők viszont a világot, a rendszert akarják jobbá tenni. A Vízöntő csinálni akar valamit, a Halak érezni.
A Halak inkább álmodozók, a Vízöntők kalandorok. Ha közösségbe kerülnek, a Halak emberek együtt akarják érezni és hinni ugyanazt, a Vízöntők együtt akarnak csinálni valamit, ami gyakran lázadás, a határok átlépése. A Halak békét akarnak, ami belenyugvás, a problémák elfojtása is lehet, a Vízöntők olyan forradalmat akarnak, ami után mindenki szabadabban élhet, de ez gyakran értelmetlen hőzöngéssé válhat.
Gábor közbeszólt:
– Szerintem könnyebb a negatív jellemzőkkel csoportosítani a típusokat, mert ott látványosabb a különbség. Mivel amúgy is kevesebb a tökéletes ember, jobban fel lehet ismerni a hiányosságuk alapján, hogy ki hova tartozik.
A Halak korhoz tartozó embereknek szeretethiányuk van, hajlamosak a befelé fordulásra, önemésztésre, önpusztításra, nagy náluk a kábítószerveszély. Magányosnak érzik magukat, barátságra vágynak, kapaszkodnak bárkibe, méltatlan kapcsolatokba is, vagy vallási, ezoterikus közösségekbe. Gyakran vágynak távoli vidékekre, ahol megtisztulhatnak, magukba szívhatnak valamilyen szellemiséget, és közben elmenekülhetnek a hétköznapi világ elől. Sokan járnak közülük jógás közösségekbe, Indiába, Egyiptomba, Izraelbe, Dél-Amerikába. Keresik a mestereket, tanítókat és a szent helyeket. Mivel könnyen becsaphatóak, gyakran esnek csapdákba, csalódnak, vagy elveszítik az egyéniségüket.
A Vízöntő-korhoz tartozó embereknek szabadsághiányuk van, lázadnak, hajlamosak arra, hogy kilépjenek a társadalomból, mindenfajta szabályt és törvényt felrúgjanak, bűnözőkké válhatnak. Keresik a közösséget, akikkel együtt lehet valamit csinálni, ha mást nem, akkor bandába verődve rombolni. A Vízöntők is járják a világot, de ők a szabadságot és a kalandot keresik, hegyet másznak, vad tájakon az életüket teszik kockára. Nyughatatlanok. A drogot is azért próbálják ki, mert tilos, és mert kaland. Könnyebben ki tudnak belőle jönni, mint a Halak emberek, akik a kábulatért, a menekülésért választják az anyagot.
Jelképesen a Halak lányok a Hamupipőkék, akik szenvednek, robotolnak, szolgálnak, igyekeznek megfelelni a világnak, betartanak minden szabályt, közben pedig várják a csodát, a jó tündért, aki majd hozza a csillogó ruhát meg a hintót, és akkor végre elmehetnek az élet báljába, ahol a királyfi csak rájuk vár. Jellemző, hogy nagy álmokat, vágyakat dédelgetnek, és meg is van az erejük a kiemelkedő teljesítményekhez, de elfecsérlik a képességeiket. Borsót meg lencsét válogatnak a külvilág elvárása szerint, és egy ettől független eredményt várnak, azt a csodás báli ruhát. Aztán egyszer csak eltelik az életük, vége a bálnak, és ők még mindig a konyhában vannak. Az ilyen emberek abban reménykednek, ha ők mindent megtesznek a világnak, akkor majd egyszer az is kegyes lesz hozzájuk, csak türelmesen ki kell várniuk az időt. Csodaváró, naiv hittel szolgálólányként, gyerekszerepben élik az életüket. Eközben nem jutnak el ahhoz a felismeréshez, hogy önállósodniuk kellene, megvarrni maguknak a bennük rejlő tehetséggel a báli ruhát, és elmenni hintó nélkül is, a saját lábukon az élet forgatagába. Ehelyett csendben meghúzzák magukat egy életen keresztül, mint Hamupipőke, és várják az őket felismerő királyfit. Csakhogy az élet nem tündérmese, a királyfi csak azt látja meg, aki ott van előtte, és nem keresgél üvegcipővel a kezében a konyhalányok között feleséget.
A Halak fiúk általában szorgalmas dolgozók. Szolgálók ők is, és szintén valami csodás elismerésben reménykednek, aminek nincs reális alapja. Hiába érzik magukban a tehetséget, ha azt nem képesek a külső körülményektől függetlenül kamatoztatni. Széklábfarigcsálással senkiből sem lesz híres művész. Ők viszont úgy érzik, kellően nagy erőt fektetnek a munkájukba, és zokon veszik, ha nem jön a külső elismerés. Csalódottságukban hősködnek, hőzöngenek, a környezetükön töltik ki az elégedetlenségüket. Végül önpusztító viselkedésbe menekülnek, és azt bizonygatják, hogy akkor sem kellene már nekik a jutalom, ha rájuk akarná tukmálni a világ. Nekik is az a dolguk, mint a lányoknak: álljanak a saját lábukra, vállalják a felelősséget az életükért, a munkájukért, és ne a külvilágot okolják a sikertelenségükért.
A Vízöntő lányok viszont Csipkerózsika típusok. Megszületnek, meggyőződésük, hogy különlegesek, rájuk vár az egész élet, övék a birodalom. Túl könnyű életre készülnek. Aztán a felnőttkor küszöbén találkoznak a földi feladattal, ezzel együtt életük első munkaeszközével, amivel alkotni, dolgozni kellene, és vérig sértődnek, ha az megszúrja az ujjacskájukat. Az első kudarctól vagy fájdalmas élménytől beájulnak az ágyba, és várják, hogy a külvilág, és főleg a királyfi látatlanban is találja meg őket, hiányozzanak a többieknek. Az ilyen emberek egy korai kudarcélmény után félálomban, kómában élik le gyakran a fél életüket. Aztán jönnek a szorongások, lelki gondok, a pánikbetegség, a megmagyarázhatatlan halálfélelem, ami jogos érzés, hiszen tényleg haldoklik valaki odabent, méghozzá a saját valódi énjük. Ők valójában a kudarctól félnek, attól, hogy kiderül, mégsem olyan tökéletesek, mint amilyennek képzelték magukat. A feladatuk az, hogy felébredjenek, tanuljanak meg bánni a tűvel, cérnával, orsóval, és képesek legyenek alkotni, teremteni ebben a világban, ahelyett, hogy átaludnák az életüket egy sötét toronyszobában.
A Vízöntő fiúk a vándorlegények, akik elindulnak a világban, hogy próbára tegyék az erejüket. Ám ők is egy mesében hisznek, és mivel egyetlen sárkány legyőzése után sem ajánlják fel nekik a királylányt meg a fele királyságot, hiába várják, végül otthontalan menekülők lesznek csupán. Mindig újabb kihívásokat, próbatételeket keresnek, és folyamatosan bizonygatják halált megvető bátorságukat. Abban reménykednek, hogy egyszer végre a megfelelő sárkányt győzik le, és jutalmul megkapják azt az érzelmi biztonságot, azt a nyugalmat, amire annyira vágynak.
A tipikus Vízöntő angyalemberek olyanok, mint Jocóék, jellegzetes laza öltözetű, hátizsákos srácok az utcán, gyakran különböző zsonglőrmutatványokkal. Ők a hippik utódai is. Világvándorok, az élet kalandorai, örök utazók. Nekik azt kell felismerniük, hogy a legnagyobb sárkány odabent van: attól félnek leginkább, amiért harcolnak. Félnek az érzelmi kötődésektől, nem mernek megállapodni, mert attól rettegnek, hogy hátha rosszul választanak. Érzelmileg nem akarnak kockáztatni, ehelyett inkább a tetteikben vállalnak mindenféle őrült veszélyt. Persze ez csak pótcselekvés. Az a dolguk, hogy legyőzzék azt a belső sárkányt, legyenek elég bátrak, merjék szeretni életük királylányát, és teremtsék meg nagyszerű képességeikkel a saját birodalmukat, ahelyett, hogy folyamatosan menekülnének önmaguk elől.
Péter folytatta:
– A mesék világa után térjünk vissza a hétköznapokhoz. A táplálkozás tekintetében a Halak angyalemberek érzékenyebbek, nekik jót tesz a vegetáriánus étkezés, de ha semmilyen állati eredetű ételt nem esznek, akkor elveszíthetik az amúgy is gyenge földi gyökereiket. Szükségük van az állatvilágból érkező ősi életösztönre, egy egészséges mértékű agresszióra ahhoz, hogy akarjanak itt élni, ne szálljanak el, és ne váljanak mártírrá. A Vízöntő angyalembereknek viszont gyakran fontos a húsétel, főleg akkor, ha valamiért küzdenek, mert ez segítheti őket a harcban. De mivel ők amúgy is túl feszültek, vigyázniuk kell a koffeintartalmú italokkal, mesterséges adalékokkal, készételekkel, mert túlságosan felpörgeti őket. Ez a magas fordulatszám aztán megint csak jó kifogás lehet arra, hogy ha úgy sincsenek egy hullámhosszon a világgal, akkor nem is érdemes próbálkozniuk semmilyen, hasznosnak tűnő tevékenységgel. Olyanok lesznek, mint akik nagy feltűnést keltve, padlógázzal bőgetik a motort, de közben nem teszik sebességbe az autót, mert akkor már haladni is kellene valamerre, és ott valóban bizonyítani, hogy milyen eredményre képesek jutni.
Angyalemberek egyébként régen is voltak, de akkoriban ők voltak a kivételek. Ma lassan többségben leszünk, csak sokan közülünk nem tudják magukról, hogy kik is ők valójában. A legfőbb gond az angyalembereknél, hogy amíg nem válnak tudatossá, fogalmuk sincs, mit keresnek itt. Elvágyódnak, menekülnének innen, és sok olyan vallás, eszmerendszer van, amit megtalálhatnak ehhez. Csakhogy azok a nézetek az átlagembereknek szólnak. Az angyalemberek azért jönnek, hogy segítsenek, hassanak erre a világra, hogy megvessék itt a lábukat. A legtöbb filozófia eddig azt hirdette, hogy ne foglalkozz a durva anyagi világgal, emelkedj föléje, hagyd el ezt a földet. Minden angyalember fogékony a szellemi ismeretekre, mert ők pontosan tudják, hogy több ez a világ annál, mint amit látunk belőle, és teljes bizonyossággal érzik, hogy van élet a túloldalon is. És ők, akik fentről jönnek, még le sem értek, de már mennének vissza, és eltékozolják a vágyakozással a földi idejüket. Nekik azt kell megtanulniuk, hogy tudatosan jöttek ide, ez nem tévedés! Itt van a sportpálya, most zajlik a verseny, amire beneveztek, ahol nyerni szeretnének.
Mindegyik öntudatlan angyalember szemében ott a kérdés: „Hova kerültem?”
Elveszettnek érzik itt magukat, mint akit tévedésből rossz helyre pottyantott a gólya. A Halak angyalemberek második kérdése: „Jaj, mit követtem el, hogy ide száműztek?” Ők tele vannak bűntudattal, úgy érzik, ez egy büntetés, és azt remélik, ha sokat szenvednek, talán hamarabb letelik a rájuk kirótt idő, és végre visszamehetnek a mennyországukba.
A Vízöntő angyalemberek második reakciója: „Mit keresek én itt?” De ebben az értetlenség mellett jóval több a felháborodás. Ők úgy gondolják, valahogy majdcsak eltöltik itt az időt, amíg felszállhatnak a következő, menetrend szerinti űrhajóra, és végre hazatérhetnek az ismerős világukba. Nekik az a gondjuk, hogy nem veszik komolyan az életet, nem állapodnak meg, olyanok, mint az átutazók egy idegen állomáson a csatlakozásra várva. Körülnéznek, de turisták maradnak, nem élnek itt igazán.
A félig felébredt angyalemberek már érzik, hogy feladatuk van itt, de nem mindig tudják azt jól megtenni.
A Vízöntők gondja, hogy egyelőre alig van nekik szóló filozófia, ezért gyakran a Halakhoz csapódnak. Jó esetben, bár eleinte végigjárják az összes Halak típusú eszmerendszert és módszert, egy idő után rájönnek, hogy ebből ők már kinőttek, és nem válnak tanítvánnyá, se elszállt fanatikussá. Képesek lesznek megalkotni a saját egyéni hitrendszerüket, és megtalálják a többi csoporton kívülivel a kapcsolatot. Az a jó, ha nem magányosak, nem lesznek a világból kivonult különcök, de nem is olvadnak bele semmilyen csoportba. Jól tudnak a legkülönbözőbb emberekkel együtt dolgozni, és inkább barátoknak érzik a többieket, nem pedig testvéreknek, mint a Halak közösségek.
A Halak angyalemberek most fejezik be a korszakukat, még emelik, amit és akit lehet, hogy minél többen juthassanak majd fel az ő mennyországukba. Ebben sokat segíthet a vallás, de csak a szeretettel, elfogadással teli vallás. Ugyanis a Halak korszaknak csak egy mennyországa van, nem lesz külön a keresztényeknek, zsidóknak és mohamedánoknak. Sőt, az ateisták is mind egy helyre fognak kerülni velük. Persze mindezekből a csoportokból csak azok az emberek, akik elérték a szeretetnek azt a szintjét, amivel ez lehetséges lesz. Akik még nem, és az új korba se tudnak beilleszkedni, azok egy másik, nyugodtabb, békésebb bolygón születhetnek újra, és tanulhatnak tovább.
Leegyszerűsítve tehát a Halak angyalemberek megmenteni akarják a világot, a Vízöntők pedig megváltoztatni.
Szünetet tartott. Próbáltam az általam ismert embereket beilleszteni az egyik vagy a másik kategóriába. Érdekes volt, hogy a legtöbbjüknél el tudtam dönteni, melyik korhoz tartozhat, önmagamat viszont egyelőre inkább nem raktam egyik csoporthoz sem. A csendet Gábor törte meg:
– Őrségváltás zajlik jelenleg a Földön, és ezt sokan szeretnék kihasználni, jók és rosszak egyaránt. Nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is lehet gyűjteni az utánpótlást. Lucifer dolga az, hogy kiválogassa, ki elég erős az új világhoz, és kinek kell még kemény leckékkel tanulnia. Akit elcsábít a hamis csillogás, az őhozzá ragad, mint a légy a ragasztós papírhoz. Fontos felismerni, hogy a haladáshoz mindig az utat kell választani, nem pedig az útjelző táblát a vágyott felirattal.
Nevettünk. A példa jól hangzott, csak nem igazán értettem, mire mondja.
– Nézz csak körül, és majd meglátod, milyen sokan ölelgetik a Boldogság feliratú táblát az igazi érzés helyett, vagy kapaszkodnak a Biztonság feliratba, és őrizgetik a Gazdagság betűit a valódi értékek helyett.
Nem tudtam eldönteni, hogy az előbb a poklot is jelképesen értette-e.
– Van olyan ember, hogy Lucifer?
– Nem ember, ő a Másik Oldal vezetője, az ördögök főnöke.
– Ez komoly?
– Ha van Angyalember Tanács, akkor a Másik Oldalnak is van vezetője. Ő az edző ebben a földi világban. Ha elég erős és okos vagy, hogy ne dőlj be a csábításának, akkor a mi oldalunkon maradsz, ha gyenge vagy, és elbuksz, akkor az életeddel, tudásoddal az ő csapatát erősíted. De ha nem muszáj, nem szoktunk róla beszélni. Nem festjük a falra – nevette el magát Gábor.
Péter az előző témához tért vissza:
– Ahogy Gábor mondta, zajlik az őrségváltás, a Halak készülnek a távozásra, és jön az új nemzedék, a Vízöntő emberek csapata. Ők fogják birtokba venni az új Földet, és megteremtik az új Eget, a saját hitüket. Még idegen nekik ez a világ, nem értik, mit keresnek itt, de azt se tudják, hol lenne nekik jobb. Észre kell venniük, hogy rengeteg kaland vár rájuk itt és most, a jelen pillanatban, akkor, ha nem mindig a következő sarok mögött várják az élményt. Ez az a kaland, amire vágytak, ez az élet az igazi kalandtúra, amire befizettek, élvezzék hát ki!
Jocó szólalt meg:
– A tipikus Halak közösségek egy hit köré szerveződnek, életre szóló elkötelezettséggel, ahonnan gyakran szinte lehetetlen kilépni. Mindig van egy karizmatikus személy, aki szülőszerepben irányítja és kontrollálja a csoport tagjait. Az alá-fölérendeltség is a Halak korszakhoz tartozik, ahogy az érzelemdús, szeressük egymást, öleljük meg egymást, mentsük meg a világot lelkület is. Szigorúak a határvonalak: akik a csoporton belül vannak, azoknak nem lehet különálló énjük, egy test-egy lélekként összeolvadnak a többiekkel, a körön kívül maradtak pedig mintha egy másik fajhoz tartoznának. Még jó, ha csak idegennek tekintik őket, és nem elpusztítandó ellenségnek a világmegváltás ürügyén.
A korszakváltás azonban rájuk is hat. Előfordul, hogy ezek a csoportok önállósodnak, a saját fejük után mennek, és az eredeti vezetőre és alapelvekre fittyet hányva megvadulnak, hiszen a szabadság lehetősége rájuk is vonatkozik. Ha egy Halak tömeget elindít a saját tehetetlenségi ereje, akkor a tagjai a nyájszellemben bármire képesek, a legvadabb dolgokba hergelhetik bele egymást.
A Vízöntő-kor csoportjai az egyenrangúságra épülnek, úgy például, mint az internet közösségei. Lehet, hogy azt a másikat nem ismerem igazán, nem szeretem különösebben, de jól tudok vele dumálni, és érdekes dolgokat tudunk együtt csinálni. A közösségek inkább alkalmiak, általában nagyon vegyesek, egy közös feladat érdekében jönnek létre, aztán ha elérik a célt, gyakran fel is oszlanak. Nincs szigorú tagság, se vezetőség, bárki bekapcsolódhat, aztán egy idő múlva távozhat, ha beleun az egészbe. Náluk az értelmetlenség lehet a probléma, amikor racionális cél nélkül, csak a hecc kedvéért csinálnak valamit, és ezzel töltik el az idejüket. – Elvigyorodott. – Mi is ilyenek vagyunk. Karesszal együtt szeretjük az olyan programokat, amik oltári hülyeségnek tűnnek.
– Talán azért, mert tényleg azok is – szúrta közbe Gábor.
– Igen, mi is ebben reménykedünk – vágta rá Jocó. – Így legalább addig sem kell a társadalom hasznos tagjaként értéket teremtenünk. – Péterre sandított, valószínűleg várt valami megjegyzést, de Péter nem kapta be a csalit, csöndben mosolygott. Jocó kicsit komolyabban folytatta: – A Halak ember viszonzást vár, szeretetet, hálát, a mennyország ígéretét vagy legalább pénzt azért, ha tesz valamit. A Vízöntőknek az élmény egyedisége, a tett lehetősége a jutalom, és főleg a hírnév, még akkor is, ha nem váltható pénzre.
A mennyei prófécia című könyv utópiája jellegzetes Halak jövőkép: elmenekülünk az üldözők elől, semmivé válunk, láthatatlanok leszünk, felülemelkedünk ezen a veszélyes világon, és visszük magunkkal a felismeréseket. A szent tudás titkos, kevés emberé, és bajba kerül az, aki hozzájut.
A Vízöntő-korban viszont a tudás mindenkié, bárhonnan hozzáférhető, bárki hozzájuthat korábban rejtett adatokhoz, nincs többé titok, még magánélet sem. Manapság már nem a tudása miatt üldöznek valakit, hanem azért, hogy új információkkal bombázzák, és rávegyék, csatlakozzon egyik vagy másik csoporthoz, válasszon, vásároljon, merüljön el a fogyasztás szabadságában.
– Tehát most nem elmenekülni kell, hanem itt maradni – szólalt meg Péter –, mert soha nem volt még ilyen hatalmas lehetőségünk beleszólni a világ folyásába, és a kedvünkre formálni azt. De arra sem, hogy ennyire sokféle élményt élhessünk meg egyetlen élet alatt.
Mivel a Halak emberek a lehető legjobb Földet szeretnék magukkal vinni, ezért nem térhetnek ki a feladatok elől. A Vízöntők viszont a lehető legjobban szeretnének itt élni, ezért nem lóghatják el az életüket. Nekik kell olyanná tenni ezt a Földet, ahol jól érzik magukat.
A Halak ember azért jön, hogy segítsen, ezért hajlamos magára venni a világ fájdalmát, mártírrá válni, feleslegesen szenvedni. A Vízöntőt a kaland vonzza, a kihívás, ezért könnyelmű lehet, elszórakozza az életét. Fejlődés nélkül a Halak szorongó iskolás gyerek marad, a Vízöntő meg éretlen kamasz. Ám ha jól teljesítenek ezen a földi vizsgán, akkor a Halak emberek magasabb osztályba léphetnek, a mennyországukba, a Vízöntők pedig felnőtté válva birtokba vehetik ezt a világot.
Elhallgatott, Gábor vette át a szót:
– Vannak még érdekes különbségek a két típus között. A Halaknak ártalmasabb a tévé, szinte hipnotizálja őket, elaltatja. Beleragadnak a folytatásos történetekbe, szappanoperákba, és egy másik, virtuális világba kerülve kimenekülnek a valóságból. A Vízöntőket az akciófilmek, horrorfilmek vonzzák, meg a valóságshow-k, kandi kamerás felvételek. A valóságot akarják látni, de nem a saját bőrükön megtapasztalva, hanem a képernyőn át szemlélve. A hírműsorok kétségbe ejtik az érzékeny Halak embereket, a Vízöntőket meg leköti, hogy mennyi minden történt a világban, és elfeledkeznek arról, ahogy a saját életük milyen eseménytelen.
A Halak korszakhoz tartozik a vallás, az oktatás és a gyógyítás. Ez asztrológiailag is a Halak és a szemben levő Szűz jegy jellemzője. És ezek azok a területek, ahol a legtovább fennmaradt az alá-fölérendeltség, a szülő-gyerek hozzáállás, a mindenható apafigura és a tudatlan, gyenge gyerek szembenállása. Gondold végig: a hagyományos vallási kép a mindent figyelő, mindenről tudó szigorú, de jóságos atya, és a botladozó gyerek, aztán az okos tanár és a buta diák, a mindenható, istent játszó orvos és a tehetetlen beteg. Mindegyik ugyanarra a sémára épül, és jelenleg mindegyik rendszer roskadozik, így nem működhet tovább.
A fejlődés megköveteli az egyenrangúságot mindegyik területen. A mai gyerekek nem félnek a tanártól, és nem fogadják el a hatalmát felettük. A beteg ma már részt akar venni a saját gyógyulásában, és tudni akarja, mit tesznek vele. És egyre több ember vallja azt, hogy „vallásos a maga módján”, és ebbe ne akarjon más beleszólni, ez az ő magánügye. Azok, akik harcolnak a régi elvek ellen, az új korszak emberei, Vízöntők. Szabad döntést, szabad választásokat, alternatívákat akarnak mindenhol, és utálnak bármit, ami kötelező.
Persze vannak gondok, mint minden nagy változásnál. A régihez ragaszkodók szigorításokat akarnak, görcsösen kapaszkodnak a múltba, és az ellentétekből szélsőségek is lehetnek. A konfliktusok megrengethetik a világot, de nem dönthetik romba. Már nem. Már itt vagyunk. – A mennyezet felé emelte két izmos karját. – És megtartjuk az eget, ha le akarna szakadni. Elegen vagyunk hozzá.
Mindenki mosolygott, de éreztem, hogy ezt most komolyan gondolta.
(folytatás a következő fejezetben) Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu |
