Vas megyei helyszínek:
Mikosd-kastély, Mikosszéplak
Angyalemberek 317. oldal
Közben elértük Hosszúpereszteget, és lekanyarodtunk a főútról. Barátságos, ismerős falusi utcán haladtunk át, ahol a házak előtt rendezett virágágyások tarkállottak. Bicikliseket kerülgettünk. A falu után olyan igazi erdőbe értünk, ami nekem mindig hiányzott Pest környékén. Az ajtón megtaláltam az automata ablakemelő gombját, leengedtem az ablakot, és mélyen beszívtam a friss levegőt. Zöld szaga volt, életszaga, természetszaga. A lejtős út alján Alex lassított, és a völgyben a fák között megcsillanó víztükör felé intett.
– A Szajki-tavak. Ismerős?
Bólintottam. Többször fürödtünk itt a családdal, bár én kicsit féltem a keskeny, gyorsan mélyülő, patakból felduzzasztott tómederben, és inkább a táj hangulatát szerettem ezekben a kirándulásokban.
Tovább haladtunk, elhagytuk az erdőt. A következő kereszteződésnél Alex balra fordult, és az előttünk magasodó, erdővel borított domboldal felé mutatott:
– Mindjárt megérkezünk. Ott, a domboldalon van a kastélyom.
Ahogy közelebb értünk, a fák között csipkézett tetejű bástya fehérlett ki a zöld lombok közül, de magát az épületet takarták a fák. Keskeny bekötőútra kanyarodtunk be, amit virágzó gesztenyefák szegélyeztek, aztán a domb alján egy fehérre meszelt téglafalhoz értünk. A nyitott kovácsoltvas kapu mellett barátságos kis cseréptetős ház állt, előtte virágoskert, oldalt az udvaron tyúkok kapirgáltak. Ahogy megálltunk, a csillogó tollú kakas harsány kukorékolásba kezdett, akár egy jó házőrző, aki jelzi a vendégek érkezését. Mire kiszálltunk a kocsiból, a házból idős, ősz hajú néni sietett ki látható örömmel, lisztes kezét a kötényébe törölgetve:
– Ó, jó napot, Alex! Megéreztem én, hogy jönni fog, és éppen időben! Nemrég sült ki az első tepsi almáslepény!
– Csókolom, Katus néni. Nagyszerű, biztos nagyon jól fog esni egy kis sütemény. Ő a vendégem, Anna – mutatott rám, – ő pedig Katus néni, aki mindenféle házi finomsággal szokott engem kényeztetni. Feri bácsival együtt vigyáznak a birtokra, amikor nem vagyok itt.
A hátsó udvar felől egy fehér bajszú, kalapos férfi igyekezett felénk, szintén nagy örömmel:
– Isten hozta, Alex, régen láttuk már.
Kezet fogtak. Alex neki is bemutatott. A bácsinak szinte áttetszően kék, vidáman csillogó szeme volt. Közben Katus néni bement a házba, és konyharuhába bugyolált tálcával jött ki, a másik kezében meg egy literes üveget hozott. Mindkettőt Alex felé nyújtotta:
– Tessék, fogyasszák egészséggel! Csináltam egy kis bodzaszörpöt is, tudom, hogy szereti.
Alex megköszönte, és mosolyogva elvette a tálcát meg az üveget is. Betette őket a kocsi hátsó ülésére. Elköszöntünk, és beszálltunk az autóba, amit már betöltött a friss almáslepény illata.
Tovább hajtottunk a keskeny úton a fák közt, mintha egy erdőbe mentünk volna. Egy enyhe kanyar után áthajtottunk egy kis patak fölötti hídon, és feltűnt előttünk egy újabb, díszesebb vaskapu, és mögötte már látszott egy nagy épület. Ahogy közeledtünk, a kapuszárnyak kitárultak, és felhajtottunk a gesztenyefás domboldalon a kastély bejárata elé. Elámultam a látványtól, ami olyan volt, mint egy megelevenedett mesekönyv-illusztráció.
A téglavörös színű tornyos, emeletes épületen aranysárga szegély fogta körbe a zöld ablakokat, piros cseréptető borította a csipkézett szélű tornyokat. A kiugró bejárat felett áttört korlátú erkély volt, fölötte magasodott az útról is látható bástya, csúcsíves ablakokkal, mögötte pedig egy másik karcsú torony.
Kiszálltunk az autóból. A domb alján virágokkal körülvett tó csillogott, vizén tavirózsákkal, és egy kis patak folyt ki belőle. Balra egy szökőkút vize táncolt a napfényben. A kastély mögött tovább emelkedett a domboldal, a hátteret az erdővel borított táj adta.
– De szép ez a kastély!
– Igen, másfél éve vettem, és igyekeztem az eredeti szépségében felújítani. Most majdnem olyan, mint új korában. Amikor megvásároltam, úgy nézett ki, mint egy Csipkerózsika-kastély, ráadásul egy álmában megerőszakolt Csipkerózsika kastélya.
– Miért, mi történt vele?
– Ez egy 1860-as években, romantikus stílusban készült épület, ahol akkoriban nagyon modern gazdálkodást folytattak, saját áramfejlesztő telepe volt, amit most én is felújítottam. A patak vize termeli az áramot, és saját kútból jön a víz is. 1871-ben az építtető, Mikos Ede báró nagyobbik lánya itt tartotta az esküvőjét a mexikói herceggel. Később a fia örökölte a birtokot, aki elég mozgalmas életet élt, színdarabot is írt, és ő alapította meg az első magyar sci-fi újságot, aminek Rejtelmes Világ volt a címe. A birtokot viszont nem tudta megtartani, több tulajdonos váltotta egymást. Aztán jött a háború, ami tönkretette az épületet is. Nagyjából helyreállították, és majdnem negyven évig gyereküdülő volt. Bár elég leromlott az állaga, de legalább a fiatalság energiája volt a falak között. Aztán a gazdasági változások miatt eladta az állam, és 1996-ban egy zűrös vállalkozás vette meg, akik szállodát akartak belőle csinálni. Elkezdték a felújítást, félig lecserélték a tetőt, egy mély gödröt ástak az épület mögött, ami tele lett vízzel. Aztán elfogyott a pénz, eltűnt a vállalkozó, és az épület itt maradt. A megbontott tetőn folyt be a víz, áztatta a százéves gerendákat, pusztult az egész. Akár egy tépett ruhájú Csipkerózsika.
Megvettem, és igyekeztem olyanná tenni, mint amilyen új korában volt. Visszaépítettem az üvegházat is, és újra feltöltöttem a kis tavat. Helyenként szebb lett, mint amilyen eredetileg volt, hiszen egy felnőtt Csipkerózsika kaphat többet, mint a kislány.
– Most gyönyörű!
– Igen, én is szívesen vagyok itt. Az ajtók, egyes burkolatok és pár berendezési tárgy még az eredeti.
– Itt volt elhagyatva, és nem hordták szét a tolvajok?
– Szerencsére nem, rajta volt Lucifer keze nyoma.
– Hogyan?
– Lucifer mindenhol ott van, ahol tisztázatlan pénzügyek, csalás vagy törvénytelenség van, az az ő szakterülete. Nemcsak az ember mellett, hanem benne van minden tárgyában is. Ez az, amit régen átoknak szoktak érezni. Minden tárgy hordozza a tulajdonosa energiáját, ezért hozhat balszerencsét egy elárverezett ház, bútor vagy ékszer arra, aki azt megveszi. Olyan, mintha szaga lenne. Ez az épület erősen be volt borítva ezzel az energiával, ezért aki innen elvitt valamit, az vitte magával a csalás, tisztességtelenség szagát, és ez megmérgezhette az életét. Tehát nem érte meg innen lopni, mert nagyobb kár érte utána az illetőt, mint amit az elvitt érték jelentett. Ezért állt az épület, de nagyon romlott az állapota. Ezt az energiát mostam le róla, ahogy a szennyes ruhát kifertőtlenítik. Most már felébredt, és ragyog, mint egy felnőtt királylány.
Ismerős madárhangra kaptam fel a fejem, ezt az otthoni erdőkben is sokszor hallottam:
– Kiő, kiő…
Két ölyv körözött magasan a kastély felett, mintha egyszerre érdeklődnének és köszöntöttek volna. Fecskék cikáztak az égen, kedves csivitelésüktől otthonos érzés töltött el.
Alex közben kivette a táskáimat a csomagtartóból. Az almáslepényes tálat felém nyújtotta, a bodzaszörpös üveget ő fogta meg, aztán elindult a nagy barna bejárati ajtó felé, ami előtt négy oszlopon álló kocsibehajtó volt, felette erkéllyel. Az ajtó felett színes félköríves üvegablak csillogott. A sötétbarna, méltóságot sugárzó faajtón gyertyalánghoz hasonló faragott minta volt, ettől úgy nézett ki, akár egy templomajtó. A nagy kilincs egy összesodort fém tölgyfalevélből volt. Alex kinyitotta előttem az ajtót, és beléptünk a kastélyba.
Azonnal megérintett az épület különleges hangulata. Éreztem benne a mesebeli titokzatosságot, volt valami ódon illata, de ezzel együtt nagyon barátságos, meleg légkör vett körbe, olyan, mint amikor azt érzi az ember, hogy hazaérkezett, akkor is, ha először jár azon a helyen. Az előcsarnokban a sötétbarna, faragott faoszlopok tetejét érdekes, csavaros minták és körök díszítették, a lábunk alatt a padló is különleges mintájú volt.
Alex elvette tőlem a süteményes tálcát, és a bodzaszörpös üveggel együtt letette egy kis asztalkára.
– Először megmutatom a szobádat, aztán ebédelünk. Jó lesz? – kérdezte Alex.
Bólintottam, és követtem a méltóságteljes, szép tölgyfa lépcsőn felfelé. Az emeleten balra fordultunk, és Alex benyitott egy tölgyfalevél-faragásos ajtón.
– Tessék, érezd otthon magad.
A tágas, napsütötte szoba berendezése úgy nézett ki, akár egy grófkisasszony lakosztálya. A két nagy ablakon és a köztük levő erkélyajtón áradt be a fény. Az egyik falat szinte teljes egészében egy hatalmas gobelin kép borította, amely egy fákkal körülvett, romantikus kis kerti tavat ábrázolt. A zöld színű levelek sokféle árnyalata, a csillogó víz, tavirózsák, sás, buja növények engem egy Monet-festményre emlékeztettek, az lehetett a minta hozzá.
A fal mellett széles ágy állt, szintén tavirózsás hímzett takaróval borítva. Két fotel, kanapé, több kisasztal, székek, szekrények álltak még a szobában a vastag, élénk színű szőnyegeken. Az egyik sarokban nagy, ovális alakú állótükör csillogott. Mindegyik bútor díszesen faragott, szép kidolgozású volt.
– Az ott a fürdőszoba – mutatott a túlsó ajtó felé Alex, majd letette a táskáimat a szőnyegre. – Nézz körül nyugodtan, és ha bármire szükséged van, használd azt, amit a szekrényekben találsz. Én lemegyek, csinálok ebédet, hamarosan jöhetsz te is. Az ebédlő itt van majdnem a szobád alatt, a földszinten – mondta, azzal kiment.
Körülnéztem. Mindkét ablak előtt nagy cserépben orchidea állt, az egyik tő halvány rózsaszínű, a másik porcelánfehér virágokkal volt tele.
Kiléptem az apró, félköríves erkélyre. Ezt az oldalát láttam az épületnek, amikor az útról idekanyarodtunk a kastélyhoz. A nap melengetően tűzött az arcomba, és a természet olyan meghitt zsongással vett körül, mintha a nyugalom birodalmába kerültem volna. Az erkély előtt vidáman csobogott a szökőkút vize a nagy, hullámos szegélyű medencében. A kőperemre egy vadgalamb szállt le inni. Minden nyugodt volt, és most nagyon távolinak éreztem az előző napi problémákat, feladatokat. Mintha itt minden rendben lenne, kívül és bennem is. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ha itt vagyok, akkor mégiscsak van valami teendőm, és nem azért jöttem, hogy a napon süttessem magam.
Visszamentem a szobába. Kinyitottam az egyik szekrényajtót, és egy üres polcra kipakoltam a magammal hozott ruhákat, aztán alulra elsüllyesztettem a táskáimat is, hogy ne zavarják a szoba összképét. A környezet igazán mesebeli volt. Csak az a kérdés, hogy én mennyire illek bele?
Benéztem a fürdőszobába, az is szemet gyönyörködtetően szép volt. A halványzöld csempén rózsaszínű orchideadíszítés futott végig, és ilyen minta volt a karcsú fémlábakon álló, zöld fürdőkádon is. Kezet mostam a cirádás, zöld mosdókagylónál, és megtörölköztem az egyik bolyhos, rózsaszínű törülközőben. A falon a nagyméretű tükör szélét szintén festett orchideaminta fogta körbe.
Aztán lesétáltam a földszintre az ódon falépcsőkön, és közben végighúztam a kezemet a faragott korláton. Mennyi kéz érinthette már előttem! Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Alex a jobb oldali folyosó felől jött, és egy konyharuhával leterített fém tálalókocsit tolt. Rám mosolygott:
– Már itt is az ebéd.
Beléptünk az ebédlőbe, ami ugyanolyan lenyűgöző volt, mint a kastély többi része.
A gesztenyebarna, kazettás famennyezetről kerék alakú, faragott csillár lógott. Középen magas támlás, sötétzöld bársonyszékekkel körülrakva egy többméteres, ovális ebédlőasztal állt, csillogó lapján intarziás berakással egy aprólékosan kidolgozott tölgyfa alakja fénylett. Az egyik oldalon, egymás mellett ott volt már a két teríték. Örültem, hogy nem a nagy asztal két végén eszünk, ahogy a filmekben szoktam látni.
Alex a tálalókocsit az asztal mellé kormányozta, és levette róla a konyharuhát. Levesestál, és két másik, lefedett porcelánedény volt rajta. Alex az egyik székre mutatott.
– Gyere, ülj le. Egy gyors ebédet ütöttem össze azokból a zöldségekből, amik kéznél voltak. Mindketten éhesek lehetünk, úgyhogy jó étvágyat!
Közénk emelte a levesestálat, levette a tetejét, és a merőkanalat felém nyújtotta. Szedtem a gőzölgő karfiollevesből. Az evőeszközök érdekes porcelánnyelűek voltak, és ugyanolyan búzakalász minta volt rajtuk, mint a tányérokon és az edényeken. Alex is merített magának, aztán csöndben ettünk. Amikor végeztünk a levessel, Alex másik tálat tett az asztalra, amiben mindenféle párolt zöldség volt, valamilyen egyedi fűszerezéssel. Jólestek a finom, természetes ízek. Végül sorra került Katus néni illatozó almáslepénye is, italként pedig a bodzaszörp, amit mi is szoktunk otthon minden tavasszal készíteni. Örültem a savanykás, ismerős italnak.
Amikor végeztünk, kikísértem Alexet a konyhába, ami a folyosó végén volt. Itt láttam, hogy a szekrények, fiókok gombjain ugyanilyen kalászmintás porcelán betét van. Alex mosogatott, én elöblítettem és a szárítóra pakoltam az edényeket. Érdekes hangulata volt, egy kastélyban a birtok urával mosogatni.
Alex rám nevetett, miközben megtörölte a kezét a szintén kalászmintás konyharuhában:
– Különösnek találod? Pedig szerintem így normális. Miért ne lehetne kastélyban lakni, ahol az ember magának főzöget, és persze el is mosogat maga után. Ez az igazi fejedelmi élet, amikor az ember a maga ura. Gyere, megmutatom az épületet.
Végigsétáltunk a folyosón. Mindegyik ajtón és ajtófélfán tölgyfalevél és makk volt a díszítő faragás, és a kilincsek is levélmintájúak voltak. A falon tájképeket ábrázoló festmények függtek díszes keretekben. Az egyik ajtó mögött volt a nappali, zöld selyemtapétás fallal, a hófehér márványkandalló előtt nagy barna bőrfotelokkal, amiknek az elején egy-egy lófej volt faragva, és lóalakok tartották az asztalt is.
Alex a házigazda lelkesedésével mutogatta a különböző tárgyakat, képeket, az épület egyéb érdekességeit, és a szavaiban annyi érzelem volt, mintha külön-külön minden egyes tárgyhoz szeretettel kötődne. Ettől én is úgy kezdtem érezni, mintha személyes ismerősöm lenne egy-egy bútordarab, festmény vagy bronzszobor, és maga az egész kastély is.
Aztán végigmentünk a hátsó, csúcsíves, árkádos folyosón, aminek nagy üvegablakain csiszolt díszítésként szintén tölgyfalevél-minta futott végig. Kiláttam a hátsó udvarra, ahol a domboldalnak támaszkodva pincék sora állt. Lapos tetejükön fonott székek, és dézsában virágok voltak. Egy kanyargós csigalépcsőn felmentünk az emeletre, és a folyosón végigsétálva a tágas könyvtárszobába léptünk. Ez előtt volt a bejárat feletti erkély, ahova széles, ólomüveg-berakásos ajtó nyílt. A polcokon díszes borítójú régi és újabb kötetek sorakoztak. Itt is mély, süppedős fotelok álltak, középen pedig nagy földgömb magasodott, különleges színekkel. Közelebb lépve láttam, hogy csillogó féldrágakövekkel van borítva, azoknak a színei mutatták a földrajzi tájakat. Nagyon szép volt. Mellette volt egy éggömb, egymásba fonódó körökkel, amin a bolygók mozgását lehetett látni. Alex levett pár régi és ritka könyvet a polcról, és a kezembe adta őket. Különös érzés volt forgatni az évszázados tudást őrző köteteket, és ez újra eszembe juttatta, hogy vajon mi lehet az én belső Könyvtárammal.
Aztán a főlépcsőn lementünk a földszintre, és az ebédlő melletti kisebb szobából kiléptünk egy üvegházba, vagy inkább télikertbe. A helyiség tele volt virágzó növényekkel, akár egy kis édenkert. A falat alkotó nagy üvegtáblákon helyenként bambuszroló adott árnyékot. A földön, polcokon és a mennyezetről lógva a legkülönbözőbb növények virultak, középen, kerekded kavicsok között pedig egy kis patak csörgedezett, mellette vesszőből készült fotelok, kis asztalkák álltak. Különleges virágillat lengte be az egész teret.
Ámulva néztem körül. Eddig egy mesebeli kastélyban jártam, most meg egy mesebeli őserdőbe kerültem. A virágok között nagyon sok orchidea volt, mindenféle fajta, voltak a nagyobb virágú, kerek levelűek a polcokon és a mennyezetről lógva, aztán az egészen hosszú szárúak, nagy, félméteres cserepekben a földön. Odaléptem az egyikhez. A sásszerű levelek közül négy karcsú szár emelkedett ki, és mindegyik tele volt halványlila virággal. Mellette állt egy hasonló fajta, sárga virágokkal.
– Milyen szépek, és milyen különlegesek! Még nem láttam egy helyen ennyifélét.
– Szeretem az orchideákat – mondta mosolyogva Alex. – Az emberek azt hiszik, ami különlegesnek látszik, az kényes és ritka is, pedig egyáltalán nem így van. Az orchideák közül a többség egészen egyszerűen termeszthető, dúsan virágzik, és nem igényel különleges bánásmódot. Van persze pár ritka, egyedi körülmények között tartható is, de ezek itt a hétköznapiak közé tartoznak. Nem szabad őket túlöntözni, és akkor jól érzik magukat normál körülmények között is.
Az orchideák családja egyébként elég fiatal itt a Földön, és nagyon változatos. Több, mint huszonötezer fajukat ismerik, de mivel nagyon könnyen keresztezhetőek egymással, egyre újabbak jönnek létre nemcsak a kertészetekben, hanem a természetben is. Mindig újabb virágformákat produkálnak, mintha ők is élveznék a saját sokszínűségüket. A növények közül ez a legnagyobb változatosságot mutató csoport színekben, formában, nagyságban. Nemcsak a trópusi esőerdőkben élnek, hanem például Dél-Amerikában, az Andok hegyoldalain, vagy az európai réteken, és itt Magyarországon, a Szigetközben is.
– Igen, olvastam róla, hogy a kosborfélék valójában az orchideákhoz tartoznak.
– Úgy van. A természetben már kevés van belőlük, ezért szigorúan védettek, de ha nem zavarja őket az ember, akkor a mezőkön is nyugodtan virágoznak. Amióta ideköltöztem, a kastély feletti domboldalon egyre több nyílik belőlük, és azok is vannak olyan különlegesek, mint az egzotikus rokonaik. Majd odakint megláthatod őket.
Körbejártam a növények között, és megcsodáltam a különböző színű virágokat. Minden lépés után újabb szépségeket fedeztem fel, az egyik különlegesebb volt, mint a másik. Aztán kiválasztottam egy orchideát, ami leginkább tetszett. Ennek a többinél kicsit kisebb, fodros szélű, érdekesen szép virágai voltak, a két hosszú, méteres száron tömötten sorakoztak a mélybordó színű virágok, és a szélükön aranysárga csík húzódott végig. Olyan méltóságteljes hangulata volt, mintha estélyi ruhában lett volna.
Alex észrevette, hogy megálltam a virág előtt.
– Nekem is ez az egyik kedvencem. Ez egy Brazíliából származó orchideafajta, és emlékeztet egy kedves ismerősömre, aki az ilyen színű ruhákat szereti – mondta, és eddig ismeretlen melegség csendült meg a hangjában.
Végigsétáltunk a kis édenkerten. A túloldalon is üvegajtó nyílt, ezen homokfúvott orchideaminta volt. A küszöb valójában egy kis híd volt, mert innen csobogott kifelé az a kis patak, ami átszelte a télikertet.
Alex kinyitotta az ajtót, és egy varázslatos helyiségbe léptünk be. Olyan volt, mint egy barlang, faragatlan márványtömbök burkolták, amikre borostyán és orchidea borult. Szemben fentről egy vízesés csobogott le a sziklalépcsőkön egy kerek medencébe, a víz közepén egy hatalmas, két méter körüli, sokszögletű kristályoszlop magasodott. Olyan áttetsző volt, mintha megfagyott vízből állna, csillogott és úgy tűnt, fény árad a belsejéből. Körülötte sziporkáztak a vízcseppek.
A hatást fokozta, hogy fentről valamilyen különleges megoldással egyszerre két oldalról is reflektorszerű fényoszlop sütött be az egyébként ablaktalan helyiségbe. A két fénysugár ferdén sugározta át az egész teret, mint egy hatalmas X alak, és a kristályoszlop közepén találkoztak.
– Mi ez a hely? – kérdeztem majdnem suttogva, mert szinte templomi áhítatot éreztem
– Ez az én kis természetkápolnám – mondta Alex. – Itt szoktam egy kicsit megpihenni, ha valamiért elegem van a kinti világból. A hegyikristály oszlop fénye mindig megnyugtat.
– Érdekes ez a két fénysugár is.
– Igen, ez lehet a Vízöntő-kor új jele, az X.
– Miért pont az X?
– A Halak korszak a két ellentét összekapcsolásáról szólt, a kereszt az eget és a földet köti össze, nagy feszültséggel, harccal, alá-fölérendelt energiákkal, alá-fölérendelt világképpel. Az ember belefeszült ebbe a kötésbe, és az volt a feladata, hogy összebékítse a két részt. A Vízöntő-kor az erők egyenrangúságáról szól, ahol mindkét oldal tartalmazza már az eget és a földet, a jobb és a bal oldalt is. Ez a korszak a két oldal kézfogása, egyenrangúak szövetsége. Itt az az ember feladata, hogy megélje ezt az elvet kívül és belül, önmagában és a világgal való kapcsolatában is.
Emberi jelképként a Halak korszaké az ember a kereszten, a Vízöntő-koré pedig Leonardo kitárt karú emberalakja, aki szinte az egész világot magába fogadja, és az alakjában ott van az összes fontos törvény kódolva. A felszabadult, egyenrangú ember képe. Mivel pedig a kromoszómák is nagyjából X alakúak, ebben a jelben ott van az élet titkának a megfejtése is. Ott van benne tehát az egyenrangúság és a különlegesség, egyediség jelzése is. A Halak korszak főként a szent titkokról és a hitről szólt, a Vízöntő-kor pedig a titkok feltárásáról, a tudás szabadságáról.
Valahogy úgy, ahogy ez a hely mutatja: itt van a kristálytiszta, szellemi fényben ragyogó tudás, amelyhez hozzátartozik az érzések vízsugara, hogy az életet, a különleges virágzást tudja szolgálni.
Csöndben álltunk. Átjárt a terem hangulata, a víz csobogása, a kristályoszlopból áradó különös fény, a sziklák, a virágok látványa. És a szeretet. Mintha minden anyag szeretettel kapcsolódott volna a másikhoz, a vízcseppek örömmel záporoztak a kövekre, a növények kedvesen hajoltak a sziklákhoz, és a fénysugarak egységbe olvasztották őket.
Egy idő múlva Alex megmozdult, és elindult az ajtó felé. Úgy éreztem, hogy feltöltődtem valami kellemes energiával az elmúlt percekben. Követtem Alexet, és a télikert egyik oldalajtaján át kiléptünk a szabadba. Elsétáltunk a domboldalhoz épített pincék sora előtt, és egy kis gyalogösvényen felkapaszkodtunk a fákkal borított meredek domboldalon. A lombok közt szikrázóan sütött a nap, madárdal, virágillat töltötte be a levegőt. A domboldalon a bokrok közötti részt szinte teljesen beborította egy futónövény, amelynek fényes, sötétzöld levelei között kis kék virágok nyíltak. Ismertem, ez a kis télizöld meténg, ilyen volt otthon a kerítésünk mellett is. Ettől otthonosnak, ismerősnek éreztem a tájat.
A domb tetején egy tisztásra értünk. Körben álltak a fák, középen pedig méltóságteljesen magasodott egy tölgyfa. Alatta fatörzsből készített, egyszerű asztal és két pad állt. A tisztás szélén különleges virágok emelkedtek ki két sötétzöld tőlevél közül jó fél méteres szárral, mintha kíváncsi erdei törpék ácsorogtak volna körülöttünk. Úgy nézett ki a virág, mintha egy törpe mókás arca lett volna: egy hatalmas, citromsárga, pufók orr alól két pörge sötétvörös bajusz kanyarodott szélesen két oldalra. Alul és felül is volt még egy-egy sötétvörös sziromlevél, mintha egy kis hetyke kecskeszakáll meg egy felzselézett hajfürt vagy a törpesipka ágaskodna rajtuk.
– Ez a Boldogasszony papucsa, vagyis a papucskosbor. Ezek a kosborok, amikről beszéltünk, szintén orchideák. Korábban nem nyíltak errefelé, de amióta ideköltöztem, egyre több van belőlük. Egyébként már nagyon ritkák, Sopron mellett van még belőlük néhány tő. Ezek a kosborok viszont már gyakoribbak, több helyen nyílnak a környéken is – mutatott oldalra, ahol nagy levelek közül porcelánfehér, sarkantyús virágokkal teli szárakat láttam. Kellemes vaníliaillat áradt felőlük. Az asztal mellett is különböző színű virágfürtök magasodtak. Az egyik fürt halványlila volt, sötétebb pettyekkel, és a virágok mintha kinyújtották volna kis lila nyelvüket a világra, a másik úgy nézett ki, mintha rengeteg apró lepke alkotná, amelyek bármelyik pillanatban felrepülhetnének. A kis virágok hófehér alapon bíbor pettyesek voltak, és a szirmok szélén is bíborszínű csík futott körbe.
Mozgás támadt a tisztás túloldalán, és egy gyönyörű szarvasbika nézett ránk. Az agancsa még csak félig nőtt ki, bársonyos bőr fedte, de már látszott, hogy méretes lesz a koronája. Ránk nézett, majd méltóságteljes léptekkel eltűnt a fák között. Alexszel egymásra mosolyogtunk. Olyan volt, mintha az erdő ura üdvözölte volna a látogatóit. |
