Új-Zéland
Angyalemberek 250. oldal
Péter lakásában
– Nagyon szépek ezek a fotók is – mutattam körben a falakra.
– Igen, én is szeretem nézegetni őket. Új-Zélandon készültek.
– Jártál ott?
– Ó, többször is – az arcán valami elragadtatott derű terült szét. – Új-Zéland csodálatos ország. Hozzánk képest majdnem pontosan a Föld túlsó felén van, és szinte teljesen olyan, mint Olaszország Szicília nélkül, csak mintha kicsit mélyebben süllyedne a tengerbe. Nagyjából akkora is a területe, és ugyanúgy csizma alakú, ami a talpával az Egyenlítő felé fordul. A „csizmaszáron” mindkettőnél egy hosszú hegylánc fut végig, a folyók, tavak is hasonlóak, például nagyjából ott, ahol az olaszoknál a hegyek övezte Garda-tó van, ugyanott fekszik a hasonló Wakatipu-tó. Mindegyiken van működő tűzhányó, bár Új-Zélandon jóval több és aktívabbak. A nagy különbség a népsűrűségben van. Az olaszok több, mint ötvenhét millióan vannak, Új-Zélandon pedig négymilliónál is kevesebben élnek, emiatt aztán gyönyörű, érintetlen természeti tájai vannak. Az pedig már tényleg csak véletlen lehet, hogy az Itália névhez eléggé hasonló az Aotearoa, a sziget ősi, maori neve.
– És mindez mit jelent? – kérdeztem.
– Semmit, csak érdekes, rá lehet csodálkozni, milyen különös ez a Föld. Két csizma alak egymással majdnem szemben, mintha ez lenne a Föld lába, és ezekkel lépegetne. Korábban a Földközi-tenger környéke vitte előre a bolygót, most meg lehet, hogy a déli vidék, Ausztrália környéke ad egy újabb lendületet. Persze ez csak egy jópofa ötlet, de mi van, ha mégsem véletlen?
Ez elég fantasztikusnak tűnt. Elképzeltem a nagy, hasas földet, amint aprócska lábaival lépegetni próbál a Tejútrendszer szélén. Vicces volt.
– Gyere, mutatok még képeket. – Péter CD-t vett elő, bekapcsolta az íróasztalán álló számítógépet, és a monitoron megjelent az első kép.
– Új-Zéland két szigetből áll, a csizma feje az északi sziget. Az szubtrópusi éghajlatú, vulkánok, gejzírek vannak rajta, és ott vannak a nagy kivi-ültetvények is.
A képen szőlőlugashoz hasonló sorokban nagy, tenyér alakú levelek között ott lógtak a kis barna szőrös gyümölcsök.
– Ez meg a másik kivi, a madár. Ez az új-zélandiak jelképe.
A képen egy fura, kerek testű, előrehajló nyakú, hosszú csőrű madár volt, inkább szőrösnek, mint tollasnak tűnt.
– Szerintem hasonlít a gyümölcsre, olyan barna, csak szőrösebb – jegyeztem meg.
– Igen, tényleg furcsa a tolla, mintha hosszú szőrszálakból állna. Különleges madár, nincs szárnya, se farka, még csökevényes se. Olyan, mint egy nagy, csapzott szőrmesapka egy elülső bojttal és nyéllel. A csőre körül nagy, előreálló bajuszszálak vannak, ezekkel tapogat a sötét erdőben, a levelek alatt. A földet túrja, rovarokat eszik, és jó a szaglása, ami ritka a madaraknál. A hím madár készíti a fészket, a tojó lerakja a szép nagy tojást, aztán a hím költi ki.
A következő képeken a legkülönbözőbb emberek mosolyogtak, sétáltak, utcán, városban, a hegyek között vagy a tengerpartokon. Mindenfajta bőrszín megjelent köztük, európai, keleti vagy az óceáni népekre jellemző vonásokkal, a legkülönfélébb öltözékekkel.
– És ők szintén kivik, az új-zélandiak már önmagukat is így nevezik. Régebben ez inkább csak tréfás elnevezésük volt, de mostanában egyre többen vállalják tudatosan.
Természetesen, mint szinte bárhol a világon, itt is élnek magyarok, 1956 után nagyjából ezren jöttek ide, és ma már egész sok magyar hangzású nevet lehet találni a telefonkönyvben. Az országban az első gombgyárat egy magyar ember alapította, meg is gazdagodott belőle.
Ma már nagyon sokszínű Új-Zéland lakossága. Érdekes módon keveredik a mindennapokban az itteniek aprólékos, angolos hagyománytisztelete és fiatalos kalandvágya. Olyan, mintha a világ szinte minden nemzetéből mostanában alakulna itt egy új népcsoport, hasonlóan a múlt századi Amerikához, csak kisebb méretekben, és talán jobb végeredménnyel.
Ezért is gondolom azt, hogy egy folyamat következő lépcsőjét látjuk. A történelem során mindig volt egy-egy hangsúlyos földrajzi terület, ahonnan a fejlődés kiindult, és átterjedt a Föld többi részére. Legutóbb Amerika volt a haladás motorja, de mára kifulladt, és rossz irányba fordult. Előtte Európa, régebben a keleti, az egyiptomi, az afrikai országokból áradt ki az az erő, ami előre vitte a fejlődést. Szerintem most Ausztrália és Új-Zéland jön. Ők leginkább a természet tiszteletével, a környezetvédelemmel kapcsolatos nézetekkel tudják majd fejleszteni a világot. Tőlük jöhet az az új lendület, másféle szemléletmód, amivel az emberiség képes lesz életben maradni a következő évezredekben is.
A következő képen egy csodálatos völgy volt. Kétoldalt meredeken magasodott a sűrű erdő borította hegyoldal, középen lent folyó kanyargott. A látóhatárt is hatalmas hegyek zárták le, kékesszürke sziklákkal, hófedte csúcsokkal. Lent a völgy olyan volt, mint egy védett, zárt világ, akár egy kis Paradicsom.
– Ez a Déli sziget egyik túraútvonalának a látványa. Az ország nagyjából háromszor akkora, mint Magyarország, és az egyharmada természetvédelmi terület. Tehát egy egész Magyarországnyi rész, tele a legkülönfélébb tájakkal, természeti csodákkal. Új-Zélandról azt tartják, hogy olyan, mint Isten magánbirtoka – mondta Péter, és hangjában olyan elragadtatás csengett, mint aki teljesen egyetért ezzel a nézettel. – Gyönyörű tájai vannak, és olyan változatosak, mintha valaki ide sűrítette volna a Föld legszebb látnivalóit. Az Északi szigeten aktív vulkánok vannak, gejzírek és fortyogó iszaptavak. Fiatal terület a Földön, még most is mozog, gyakoriak a földrengések, de szerencsére csak kicsik. Olyan, mint Izland, de az éghajlata jóval melegebb. – Péter belelendült a magyarázatba. Úgy éreztem magam, mintha egy lelkes földrajztanárt hallgatnék, aki élvezettel zúdítja rám az összes információt kedvenc országáról. – A Déli sziget gerincét a Déli-Alpok háromezer méteres hegyvonulata adja, csodálatos, nyáron is havas hegycsúcsokkal, majdnem a tengerig nyúló gleccserekkel, különleges alakú sziklákkal. A repülőről nézve a nyugati partvonal szinte csipkemintás a vadregényes kis tengeröblöktől, keskeny fjordoktól. Kristálytiszták a gyors folyású hegyi patakok, amikből akár inni is lehet, gyönyörű vízesések, hosszúkás tavak vannak a hegyek között, és olyan a táj, mint Svájc és Norvégia egybeolvasztva. De a tengerpart közelében szubtrópusi esőerdők zöldellnek, mintha ott meg már Dél-Amerikában lennénk.
Itt még a természet is barátságos. Mivel eredetileg nem volt se fűevő emlős, se ragadozó a szigeten, ezért alig van tüskés növény, és ma sincsenek veszélyes állatok, se mérges kígyók. A legnagyobb kellemetlenséget a sűrű rajokban szálló, apró fekete legyek okozzák, amik nagyon tudnak csípni, de alkonyatra szerencsére elülnek azok is.
Eredetileg egyetlen emlős, a denevér élt itt, és sok különleges növény meg állat. Nagyon sokáig ember nélküli Paradicsom volt a sziget. Csak a VII. századtól kezdtek érkezni a távolabbi szigetekről a maori hajósok, akik egészen jól eléldegéltek itt 1769-ig, amikor az angol Cook kapitány kikötött náluk, és bejelentette, hogy mostantól fel vannak fedezve. Aztán persze itt is megvolt a szokásos fehér ember-őslakos konfliktus, de mára igyekeznek rendezni a múltjukat is. Na, mutatom a többi képet is. Ez itt az Északi sziget vulkanikus része.
A képen egy szinte teljesen szabályos kúp alakú vulkán látszott, a csúcsán a hósapka olyan volt, mintha porcukorral szórták volna be a tetejét. A következő képen füstfelhő szállt fel egy kráterből. Aztán habzó fehér vízoszlop emelkedett egy gejzírből, ami körül fehér és harsány narancssárga volt a talaj. Egy másik fotón szürkés iszaptavakból bugyogott fel a gáz. Aztán magas fák csoportja következett.
– Az Északi sziget különlegessége a kauri fa, ami a világon egyedül csak itt él. Gyönyörű fák, van köztük állítólag kétezer éves is – mondta Péter.
A monitoron most nagyvárosi képek tűntek fel, emeletes házak, vásárló emberek, aztán rengeteg vitorlás hajó egy tengeröbölben. A következő képeken újra hegyek voltak. Az egyik hófedte hegycsúcs ismerősnek tűnt.
– Nekem a Déli sziget a kedvencem, mert itt vannak a legszebb tájak. Ez a Déli-Alpok két legmagasabb hegycsúcsa, a Tasman-hegy és az Aoraki. Ezeket láthattad mozivásznon A Gyűrűk Urában is. Az egyik legszebb terület a Fjordland Nemzeti Park, ami a Világörökségnek is része, a Milford Track nevű túraútvonal visz el ide. Ez egy négynapos út, nagyjából ötvenöt kilométer, és ez a világ egyik legszebb útvonala. Erdőkön, hegyeken-völgyeken halad át. Hajóval indul, át egy kis tavon, és hajóval jutunk el a végére is, a fjordon át. Ott is gyönyörű vízesések vannak, amik a sziklákról egyenest a tengerbe zuhognak le.
Az extrém sportok világhíres fővárosa Qeenstown, a Wakatipu-tó partján. A gumiköteles ugrást állítólag az új-zélandiak találták fel, vagyis átvették egy ősi beavatási szertartás egyik elemét. A vadvízi evezést a gyors folyású hegyi folyókon az itt élők és a turisták is nagyon élvezik. Lehet aztán a szinte függőleges, havas hegyoldalakon síelni, hegyeket mászni, ejtőernyővel ugrani, és mindig kitalálnak valami újabb variációt is.
Közben a képernyőn egymást váltották a szebbnél szebb képek, amiken meredek hegyoldalak, erdők, völgyek, köveken rohanó patakok, kisebb-nagyobb vízesések voltak. Mélylila színű tengeröblök, havas hegycsúcsok tükröződtek a tiszta vízben, aztán indigókék ég, sötétzöld fű, fehér birkák következtek. Utána homokos tengerpart, különleges kerek sziklagolyók a víz szélén, partig kinyúló erdő, és aranysárga, vörös, barna, zöld, meleg színek, akár a színpompás festményeken.
Az egyik képnél Péter a monitorra mutatott.
– Ezt nézd, milyen szép!
A fotón látható hatalmas hegyoldalon egy mély bevágás volt, és a közepén fehér szalagként ömlött lefelé a vízesés a szédítő mélységbe. Fent kék ég, a havas hegycsúcsok között fátyolos felhők, a hegyoldalon zöldellő növények. Mesebeli vidék.
– Ezek a Sutherland-vízesések, ötszázhetven méter magasról zúdulnak le. Ott fenn, a két hegy között van egy tó, annak ez a lefolyása. Lélegzetelállító, amikor elér ide az ember. Csak gyalog lehet eljutni, és már az út is csodálatos.
A következő képeken dús, buja vadon látszott, ami olyan volt, mint egy több ezer évvel ezelőtti táj.
– A Déli szigeten az esőerdőkben nőnek a páfrányfák, amelyeknek a levele pont olyan, mint a nálunk is ismert páfrányoké, csak több méter magas száruk van. Orchideák is nyílnak az erdőkben. A nedves közeg miatt vastag mohapárna van a földön, a fák törzsén és a sziklákon is, amitől olyan a táj, mintha bolyhos, zöld takaróval lenne minden beburkolva. Ezek a kis tengerparti házak pedig már Kaikoura szélén állnak. Ez egy kis halászfalu, itt van a cet- és delfinmegfigyelő központ, a Déli sarkról jövő ámbráscetek és hosszúszárnyú bálnák jönnek ide párosodni.
Csodálatos felvételek következtek a vízből kibukkanó uszonyokról, a fröccsenő víz között megcsillanó hatalmas testekről. Aztán érdeklődő delfinszemek néztek a kamerába, és öt-hat delfin ugrált önfeledten a türkizzöld vízben.
– Ezek a Hector-delfinek, amelyek Új-Zéland vizeiben élnek. Kisebbek, mint a közismert fajok, legfeljebb másfél méteres, negyven kilós, kedves állatok. Vannak olyan tengeröblök a keleti parton, ahol ha az ember bemegy a vízbe, szinte azonnal megjelennek, és együtt úszkálnak az emberrel. Úgy tűnik, ezt a közös lubickolást ők is legalább annyira élvezik, mint mi. A Déli-sziget délkeleti partjainál vannak fókák és pingvinek is.
A következő képen egy aranybarna színű fóka egy főút közepén nézett szembe félrehajtott fejjel a fényképezőgéppel. Olyannak tűnt, mint egy profi fotómodell, aki igyekszik az előnyös oldalát mutatni a készülő képen.
– A fókák már megszokták az embert, nem félnek tőle, és időnként a saját kényelmes tempójukban sétálni indulnak a forgalmasabb főutakon is. Eközben alaposan megnézik a járókelőket, és hagyják magukat fotózni. Lehet, hogy ilyenkor ők is turistának érzik magukat.
A következő fotókon érdekes faházak, magas, faragott oszlopok voltak, mellettük festett arcú férfiak álltak.
– Különleges az őslakos maorik művészete. Nagyon szép fafaragásokat készítenek, vörös színű, dúsan faragott oszlopokat, a küszöbtől a tető csúcsáig csodálatos mintákkal díszített házakat, meg hasonlóan díszes hosszú csónakokat. Érdekes a nyelvük, olyan tisztának tűnik, mert aránylag kevés hanggal fejezik ki magukat. Összesen tizenöt betűből áll az ábécéjük, tíz mássalhangzó és öt magánhangzó van benne. Jópofa a harci táncuk, ami szerintem olyan, mint amikor gyerekek ijesztgetik egymást, szemforgatással, grimaszokkal, mellveregetéssel, nyelvöltögetéssel. De az énekeik, főleg a vendéget köszöntő hagyományos daluk csodálatos, és szerintem hasonlít az ősmagyar, erdélyi imádságos énekekhez. Bár lehet, hogy azért, mert a dallamok gyökerei nagyon hasonlóak szinte minden népnél. Várj, megmutatom.
A sarokban álló polchoz lépett, amely egy nagy girbegurba fatörzsből volt kifaragva. A törzsben és az ágak között kialakított tartókban DVD-k színes tokjai tarkállottak. Kiválasztott egy kék borítójút, és a lemezt a lejátszóba tette.
– Ez a Bálnalovas című új-zélandi film. Tavaly novemberben ment nálunk, de csak pár művészmoziban. Az eredeti könyv írója, a film rendezője és a főszereplő tizenéves kislány is új-zélandi. Ebből a regényből készült – azzal a könyvespolcról leemelt egy puha kötésű, karcsú kötetet, és elém tette. A könyv borítóján egy könnyes szemű, sugárzó arcú fiatal lány fényképe látszott. Volt benne valami megragadó.
– Ő Keisha Castle-Hughes, egy tizenkét éves maori kislány. Elképesztően hiteles volt a filmben, annyira, hogy tavaly jelölték az Oscar-díjra is. Látod, ő egyértelműen angyalember. A filmbeli szerepe szerint is, és a valóságban is.
– Látom, te is olyan vagy, mint én – jegyeztem meg mosolyogva. – Ha valami nagyon tetszik, én is meg szoktam szerezni minden elérhető formában.
– Igen – bólintott egyetértően. – Kell a könyv, mert akkor olvasás közben az én fejemben zajlik le a történet, tehát szinte a saját élményemmé válik, de fontos a kép is, mert ott vannak a valódi szereplők, és főleg az igazi táj. Ez a film pedig azok közé tartozik, amelyek sokat tudnak hozzátenni az eredeti történethez. Szerintem sokkal jobb lett, mint amilyen a regény volt, és Keisha csodálatos személyisége olyan pluszt adott, ami még csak csírájában volt benne a könyvben. A kislány eredeti hangja is különleges, ezért jó a DVD, mert szinkronizálás nélkül is nézhető. És persze megvettem CD-n a filmzenét is, mert az is nagyon szép, pedig ez a csodás dal nincs is rajta, amit mutatni akarok. – Közben a DVD-lejátszón megkereste a jelenetet. – Na, ez az a részlet. Ez egy üdvözlő rítus, hagyományos maori köszöntő ének – mutatott a képernyőre.
Gyönyörűen faragott, vörösesbarna színű faház előtt idősebb maori asszony kezdett egy különös, szívhez szóló énekbe: „Haere mai”. A kerítéskapun fiatalok csoportja lépett be, élükön a borítón látott kislány, és válaszolt a dalra. Egymásnak felelgettek. Valóban nagyon szép volt, mintha a lelkemben rezegtetett volna meg valamit. Egyáltalán nem távoli, egzotikus dalnak hallatszott, lehetett volna akár európai ének is, és tényleg hasonlított a régi magyar népdalokra.
– Miről szól a film? – kérdeztem, amikor a jelenet végén Péter megállította a DVD-t.
– Egy szép, és kissé meseszerű történet, olyan, ami akár valóság is lehetne. A maorik családi közösségekben élnek, eredetüket ahhoz kötik, hogy az őseik melyik csoporttal jöttek a szigetre. A főszereplő kislány őse Paikea volt, aki a hagyomány szerint egy bálnán lovagolva érte el a szigetet. A törzs vezetője évszázadok óta az ő családjából az elsőszülött fiú. Most a nagyapja a főnök. Amikor a kislány születik, ikertestvére, a kisfiú, meghal, az anyjával együtt. Az apja bánatában Európába megy, tehát nem marad utódja a jelenlegi főnöknek. A nagyapa nem képes elfogadni, hogy egy lány is lehetne a törzs vezetője, hiszen az ellentmond minden ősi hagyománynak. Pedig a kislány, aki a nagyapa minden tiltakozása ellenére az anyja utolsó kívánságára az egykori ős, Paikea nevét kapja, valóban különleges. Pontosan tudja, hogy mi a feladata, és őséhez méltóan még a bálnákkal is képes kommunikálni. A kislány nagyon szereti a nagyapját, de mégis vele kell megharcolnia azért, hogy bebizonyíthassa, ő született arra, hogy tovább vezesse a törzset, és megtanítsa őket, hogy a férfiak és a nők ezentúl együtt legyenek erősek.
Szerintem nagyon szép film, főleg az eredeti hanggal, ahogy a kislány meséli el a történetet. Már a hangszíne is olyan, hogy miközben az ember hallgatja, úgy érzi, hogy most születik az az új mítosz, amit majd a következő évszázadokban fognak mesélni a maori gyerekeknek.
– Jó a vége?
– Igen. Majd kölcsönadom, érdemes megnézni. Leegyszerűsítve egyébként a női küldetéstudatról szól, ami mostanában igazán időszerű.
– Ezt hogy érted?
– Úgy gondolom, hogy 2000-től véget ért az egyesek, a harcos férfiak uralma, és jönnek a kettesek, az érzelemdúsabb nők, velük pedig fontosabbá válnak az érzelmek és a kapcsolatok. Ezzel együtt egyre hangsúlyosabbak lesznek a szabadon szerveződő, határok nélküli közösségek, amihez a technika is nagy segítséget ad az internettel és a mobiltelefonokkal. A spontán módon kialakuló emberi csoportok és a legkülönbözőbb formákban megjelenő hálózati rendszerek mind azt mutatják, hogy lassan minden és mindenki összekapcsolódik itt a Földön. És nemcsak elvont, kevesek által érzékelhető szellemi szinten, vagy nehezen tudatosítható biológiai hatásokon át, hanem jóval kézzelfoghatóbb, racionális módon. Ismered azt a kutatást, amivel kimutatták, hogy a Földön bármely két tetszőlegesen kiválasztott ember között összeköttetés található hat emberen keresztül?
– Nem, erről még nem hallottam. Elég hihetetlennek tűnik.
Egy másik könyvet vett le a polcról:
– Nexus, avagy kicsi a világ. Ebben van leírva a hálózatok elmélete, és ennek az egyik része a hatlépéses láncolat. Azt állítják, és kutatásokkal igazolják, hogy a Földön mindenkit mindenkitől csupán hat ember választ el. Mindenkinek vannak szoros kötődései és laza ismerősei is. Ezek a laza kapcsolatok viszont átfogják az egész világot. Közünk van egymáshoz. A hálózatok kutatása egy új, de nagyon fejlődő területe a tudománynak. Az internet jó példa, mert azon tisztán követhető, ahogy a különböző szálak behálózzák az egész világot. Ugyanilyen kapcsolati háló van az emberek között is. Az, aki legalább egy másik embert ismer, már benne van a hálózatban, egy-két lépés után pedig mindig lesz valaki, aki viszont nagyon sok embert ismer, és így, mint egy nagy elosztórendszer, szinte bármely irányban kapcsolatot teremthet. Egy országon belül ennél jóval szűkebb körben, három-négy lépés után már biztosan lehet találni valakit, aki ismeri azt az embert, akire kíváncsi vagy. De ugyanilyen érdekes eredmény jön ki, ha a kötődéseket genetikai oldalról nézzük.
A Bálnalovas könyvet visszatette, és egy másik polcról egy nagyobb alakú, világosbarna könyvet emelt le.
– Spencer Wells: Az ember útja. Egy genetikai Odüsszeia. Ez az a friss, pár éves kutatás eredménye, amiről Zsuzsa is beszélt. Megtalálták azt az egyetlen férfi őst, akitől a jelenlegi összes ember származik, vagyis Ádám ősapánkat, és egy másik kutatás azonosította Évát is. Úgy tűnik, valóban Afrikában születtünk, úgy százezer évvel ezelőtt, és ha közösek az őseink, akkor mi, hatmilliárdnyian mind rokonok vagyunk. És ezt most nem a vallás, nem is az ezoterikusok mondják, hanem a legkomolyabb tudomány állítja.
Gondolj csak bele, ha így fejlődik a genetika, pár évtizeden belül olyan tények lesznek természetesek, amiket korábban a mondák világához soroltak. Tudhatjuk majd, melyik földrészen éltek az őseink, merre vándoroltak, és milyen népcsoportok örökségét hordozzuk magunkban. És talán hamarosan a tudósok is képesek lesznek elolvasni azokat a génekbe írt történeteket, amelyeknek a szellemi változatát most te őrzöd a Könyvtárban. Az atomok belseje után önmagunk titkait is megfejthetjük.
Felemelte a fejét, mint aki hall valamit.
– Vera szólt, hogy kész a vacsora, mehetünk. |
