Krízis

 

 

D – Fáradt vagyok, csalódott és szomorú. Talán semmi se igaz. Magamban beszélgetek csak itt, fantáziavilágot képzelve magam köré, és közben semmi, semmi sem valóság. Csak a magány. Van valaki, aki hall engem? Hé, odafönt!

C– Mi a baj?

D – Minden. Az, hogy nem történik körülöttem semmi. Eltelik az élet, és én itt maradok.

C– Hol?

D – Itt, ahol ülök, teljesen egyedül.

C– Amíg te csak ott ülsz, a Föld száguld veled végtelen sebességgel az űrben, és már rég nem ott ücsörögsz, ahol leírtad az előző sorokat.

D – Ez csak rizsa. Persze, a Föld forog, a világegyetem meg tágul, vagy épp most zsugorodik, pont az a bajom, hogy körülöttem minden él, mozog, változik, csak én nem.

C– Én innen úgy látom, igazán sokat változtál.

D – Onnan, ahol te vagy, biztos én is úgy látnám, csakhogy én itt lenn az anyagba ragadva szenvedek.

C– Ki mondta, hogy szenvedj?

D – Senki, én döntöttem így.

C– Ha így döntöttél, akkor biztos ez a jó most neked.

D – Nem úgy értettem! Te se tudnál mást tenni itt. Olyan, mintha az anyagi világ csapdába ejtett volna, mint a légypapír a szegény legyeket. Itt verdesek a nemlétező szárnyaimmal, és a lábam bele van ragadva az anyagba.

C– Hát ne akarj repülni, ha nem megy. Talán járni könnyebb.

D – Könnyű ezt mondani. Elegem van az anyagból, elegem van az állandó fejlődésből, abból, hogy itt mindig tökéletesedni kell, hogy minden nap élni kell, és nincs megállás, nincs pihenés. Ki akarok szállni. Nem akarok tovább fejlődni. Jó vagyok így, ahogy vagyok. Vagyok, aki vagyok, mindenki hagyjon békén!

C– Rendben. De ha kiszállnál, nagyon magányosnak éreznéd magad.

D – Így is épp elég magányos vagyok. Mióta nyavalygok már ezzel a képzeletbeli társsal, aztán a valóságban meg ott a néma csönd, sehol senki.

C– Ki ígérte, hogy jönni fog?

D – Te.

C– Én ugyan nem. Sosem szoktam jósolni. Az súlyos beavatkozás az emberi szabad akaratba. Tanácsot adhatok, de jóslatot biztos nem hallottál tőlem.

D – De hát akkor minek írok itt szellemi, elképzelt párbeszédeket?

C– Gondolom azért, mert jó neked. Az ember általában azért csinál valamit, mert reméli, hogy jó dolog sül ki belőle.

D – Hát ez az! Hol a jutalom, hol a társam, éltem párja?

C– Ezt miért tőlem kérded? Neked kellene tudnod a választ.

D – Ugyan már! Hiszen csak képzeltem ezt az egészet, mint ahogy most is önmagammal beszélgetek!

C– És az miért baj? Legalább szóba állsz saját magaddal. Jó társaság, nem?

D – Haha. Nagyon vicces. Minek írogatnék, ha nem valami remélt eredmény miatt?

C– De hát van eredmény! Az, hogy megfogalmazod a gondolataidat, kételyeidet, ahogy választ keresel a kétségeidre, az az eredmény! Tényleg fontos, hogy szóba tudsz állni önmagaddal, hogy rendezni tudod a gondjaidat. Így áttekinthetőbbé válik az életed, a lelked belső világa.

És ha netán mégis van szellemi oldal, akkor még velünk is kapcsolatba kerülsz közben.

D – Most éppen a szkeptikus állapotomban vagyok. Csak én vagyok a valóság. Ezt az egészet én képzelem.

C– Gondoltak már ilyeneket egész nagy filozófusok is. Lehet úgy tekinteni a világra, hogy csak az létezik, amit te meglátsz belőle. Épp azért, hogy ez ne legyen túl szűk, igyekezz minél szélesebb látókörre szert tenni.

D – Nem látom életem párját.

C– Talán rossz helyen keresed.

D – Miért, hol keressem?

C– Miért, eddig hol kerested?

D – Idebent, a lelkemben.

C– Talán kint is körülnézhetnél.

D – Ugyan, odakint mindenki nyakra-főre keresgél, mégis olyan kevés a jó pár, mint a lottóötös.

C– És azok között, akik ki se töltik a lottószelvényt, vajon hánynak van telitalálata?

D – Utálom, hogy mindig olyan bölcs és okos vagy. Onnan könnyű!

C– Honnan?

D – A fene tudja.

C– Jó kérdés, ugye? Mert ha fentről vagyok ilyen okos, akkor tényleg van kapcsolatod egy másik síkkal, és tényleg bölcsességeket mondok. Ha viszont bentről szólok, ha a tudatod része vagyok, akkor te adsz önmagadnak okos tanácsokat. Mind a két variáció jó.

D – Neked jó, én meg egyre hülyébbnek érzem magam. Mert itt már mindenki okos körülöttem, ennek ellenére itt nyavalygok boldogtalanul.

C– Hát ne nyavalyogj, és ne légy boldogtalan. Ennyire egyszerű a megoldás.

D – Nincs társam. Hiányzik.

C– Na és? Elég sokan vannak így ezzel.

D – Legalább sajnálj!

C– Attól miért lenne jobb neked? Jó, hogy nem azt várod el, hogy veled együtt szomorkodjak.

D – Miért ne, igazán megtehetnéd. Együttérzésből.

C– Azt hiszem, ez az egyik komoly tévedésük az embereknek. Azt hiszik, a szeretet azt jelenti, hogy együtt kell bánkódni a másikkal.

D – És nem?

C– A fájdalom nem megosztható. Nem lesz kevesebb attól, ha több embernek fáj. Ha te ráütsz az ujjadra, és jajgatsz, nem várhatod el senkitől, hogy együttérzésből ő is verjen a saját ujjára. És attól neked se lesz jobb.

D – De legalább sajnáljon!

C– Azoknál, akik szeretik egymást, ez automatikusan megtörténik, de ez kevés. Ha ketten együtt szomorkodnak, attól még nem változik semmi.

   Ha a társad igazán jót akar neked, akkor nem a jajgatásban társul. A jó kapcsolatnál persze neki is fáj a te fájdalmad, de nem merül bele veled együtt az érzések árjában, nem lesz két fuldokló a vízben. Az a jó, ha a másik fél képes kívül maradni a problémás helyzeten, a parton állva ugyanis egyértelműbben látszik a megoldás. Tehát jó esetben a társad megért téged, és a stabilitása az, amire támaszkodva, amiben kapaszkodva te is képes lehetsz kimászni a vízből.

   Ehhez nem is szükséges, hogy ő jó tanácsokat kiabáljon be a vízbe. Elég, ha ott áll a parton. Elég, ha van. Stabilan, rád figyelve, a valós helyzetet látva.

   Ez az, ami valódi segítség lehet. Nem fuldoklik veled együtt, de felismeri a helyzetedet. És ha igazán szeret, akkor tisztel annyira, hogy nem akar úszómesterként kiráncigálni, csupán biztos pontként áll a parton, hogy lásd, és aztán a kezét megfogva kijöhess a vízből.

   Én most, egy létező vagy talán nem is létező szellemi társként épp ezt teszem.

D – De nekem időnként nagyon elegem van belőled. Nem akarlak hallani, dühít a nagy szellemi bölcsességed, miközben én idelent az anyaggal küszködöm. 

C– Szabadon elmehetsz, és szabadon visszajöhetsz. Én mindig itt leszek.

   Vitatkozhatsz, dühönghetsz, de velem beszélj, hozzám fordulj akkor is, ha dühös, ha elkeseredett vagy. Én mindig meghallgatlak. Amíg velem vitázol, jó helyen vagy, mert velem vagy.

   Egyébként, külső szemlélőként éppen azt látom, hogy nagyon jól haladsz. A benned levő növekvő ingerültség tud átlendíteni a félelem gátján. Akkor, amikor már nagyon hiányzik valami, végre képes leszel szembenézni a következő lépéssel, a valódi feladattal.

   Az, hogy egyre kevésbé elégít ki a szellemi párbeszéd, pontosan azt jelzi, hogy közeledik a küszöb, a valódi emberi találkozó, az, amitől úgy félsz, és amire úgy vágysz. Közeledik az idő.

    Én mindig itt leszek neked, a szellemi sík mindig képes szellemi biztonságot adni, ezért fontos, hogy az elégedetlenséged velem, velünk beszéld meg. De ez csak az egyik oldal.

   A valódi élethez valódi emberi kapcsolatok, és valós cselekedetek szükségesek. A teljes élet mindkét oldalt magába foglalja. Velem vitatkozhatsz, de élned a Földön kell.

   Minden folyamatnak van egy leegyszerűsítette menete.

 Először megjelenik a hiány, és a vágy, hogy ezt a hiányt valahogy betöltse az ember. Erről elkezd gondolkozni, gyűjti az érveket és ellenérveket, eközben tudatosodnak az eseményhez kapcsolódó vágyai és a félelmei.

 Amikor elég nagy érzelmi energiát gyűjtött már össze, ez bevonz egy külső hatást – ez jelzi, hogy megfelelő mennyiségű az erő, a világ reagál az egyén kezdeményezésére. Egyes emberek egész életre leragadnak a korai fázisban: az álmokból, tervekből hiányzik kellő érzelmi töltet, ezért nincs külső reakció, tehát nem indul be a folyamat.

 Amikor az indulás sikeres, akkor jön a következő szint: a kemény munka, látszólag eredmény nélkül. Ez az alapozás, vagy a robotolás, attól függően, hogy képes-e egyre tudatosabbá válni az ember, átlépni az érzésekből a szellemi kötelességtudat szintjére, vagy még mindig csak az érzelmek, vágyak, félelmek irányítják.

 Míg az első lépéshez létfontosságú a nagy érzelmi töltet, addig a következő szakaszban ez már gát lesz, tehát meg kell haladni ahhoz, hogy továbbléphessen az illető. Ez az az idő, amikor már kevés a nagy hit, a bármekkora lelkesedés, itt az üzemanyagot a tudat, a józanság, a kötelességtudat és a kitartás adja. Ez mindig nehéz időszak, de ki kell tartani, nem szabad feladni, hiszen akkor minden elveszik.

   Ez lehet egész hosszú is, néha egy életen át tart. Jó esetben azonban itt is eléri a megfelelő szintet a befektetett tudati, szellemi energia, és ekkor megint a külvilág jelez: egy nagy energialökettel jóváhagyja, visszaigazolja az erőfeszítéseket. Ez az első látványos siker, olyan visszajelzés, ami végre elégedettséggel töltheti el az embert szellemi és érzelmi téren is. Ez jelzi, hogy minden rendben, jó az irány, jó a munka. De itt nem lehet leállni, a taps nem az előadás végét jelenti, csak a színész belépőjét a színpadra. A világ jelezte, hogy ez a dolog tetszik neki, tehát „lássuk, lássuk, mit mutat még”.

   Ekkor kezdődik az előadás, a valódi munka. Az ember biztosan látja a célját, szorgalmasan dolgozik érte, a világ értékeli mindezt, és mindenki élvezi az eredményt. Na, ezt már tényleg érdemes lehet folytatni egy életen át.

   De az ember szabad, bármikor felfedezhet magában újra egy hiányérzetet, aztán a hozzá kapcsolódó betöltetlen vágyat, és kezdheti újra a folyamatot.

   A legfontosabb tanulság, hogy amikor hiába várunk a külső visszajelzésére, akkor nem a világot kell szidnunk, hanem megnézni, melyik lépcsőfoknál tartunk, és mit kell jobban csinálnunk: több érzelemre, vagy épp több józanságra van-e szükség. Ha megtaláltuk a jó választ, a külvilág reakciója törvényszerűen bekövetkezik.

 Te most még az első szinten jársz. Gyűjtöd az érzések erejét, hogy bevonzd végre azt az embert, akivel lehet majd folytatni a kemény munkát. Most érzelmekre van szükséged, ezért jó erre a düh, elégedetlenség is. Meg persze a növekvő vágy. Mindez most jó, helyes. De ne feledd majd a következő szinten ezeket kiváltani a tudatossággal: emlékezz, hogy pont erre a feladatra vágytál olyan nagyon, ezért ne ess majd kétségbe a nehézségektől, hanem oldd meg őket józanul.

   A fejlődés sosem könnyű, a nagy hegyekre nem vezet sétaút. Mégis sokan indulnak el, hogy elérhessék a fejlődésük hegyormait, és aztán onnan széttekintve újabb kihívást jelentő csúcsokat pillantsanak meg.

 És ez benne a jó: mindig van feljebb is magaslat. Amíg élsz, mindig fejlődhetsz.

 Ez az élet, ettől olyan érdekes és vonzó.

 Éld hát, haladj hát.

 

 Én most búcsúzom.

 További jó utat!

 

Döbbenet és felismerés

 

  Rámszakadt a plafon. Mindaz a súly, ami a fejem fölött lebegett, a múlt összes emléke, fájdalma és csalódása, amiért eddig valaki más okolhattam, egy pillanat alatt rám zúdult, és összelapította a mellkasomat. Nem kaptam levegőt. Fuldokoltam.

Mert abban a pillanatban rádöbbentem, hogy mindazt, ami eddig velem megtörtént, én is akartam. Az én döntésem, az én választásom volt, hogy mindezt megéljem.

Nem hibás senki. Nem vagyok áldozata senkinek és semminek.

Nem a Sors hozta így, nem a másik ember tette ezeket velem.

Én akartam mindezt.

Nincs kit okolnom érte.

Az enyém ez az egész múlt, minden fájdalma, kínja, csalódása, az egész nagy súly csakis az enyém.

Én választottam, én akartam így.

Óoohhh…

 

A felismerés hosszú percekre megbénított. Csak a súlyt éreztem a mellkasom felett. A terhet, a felelősség terhét, és a döbbenetet.

Aztán lassan átíródott a fejemben a régi film. Jelenetről jelenetre változott át minden szónak, minden tettnek az értelme. És ahogy haladt a filmtekercs, úgy lett egyre könnyebb a lélegzés, úgy csökkent a nyomás rajtam. 

Nem vagyok áldozat. Soha nem is voltam áldozata sem egy embernek, sem egy helyzetnek. Az csak a látszat volt, a felszíni szerep. Valójában mindig, MINDIG én voltam a rendezője a saját filmemnek, és MINDAZT akartam, ami megtörtént velem. Mindazt meg akartam tapasztalni.

Igen, meg akartam tapasztalni az elárultatást, a csalódást, a kínt, a tehetetlenséget. Nem tudtam, hogy milyen érzés, ezért meg akartam tapasztalni. El akartam játszani ezeket a szerepeket. Én akartam mindezt, én döntöttem így.

Sosem voltam áldozat. Mindig, minden helyzetben cselekvő résztvevője voltam az életemnek.

Csak az történhetett meg velem, amit én megengedtem, amit én meg akartam tapasztalni.

 

Tapasztalatszerzés volt minden. Semmi sem volt kudarc.

És ezért minden rendben van, minden jó volt valamire, amit megéltem.

Nem voltam áldozat, nem voltam tehetetlen szereplő, nem voltam elveszett.

Mindig benne voltam az életemben. 

 

És most már nem kell, hogy megbocsássak neked, mert már nincs mit megbocsátanom. Se neked, se önmagamnak. Tapasztalni akartam, döntöttem, választottam, és megtörtént mindaz, amit akartam.

Nincs hiba, nincs kudarc, nincs bűn.

Ez az én életem, a legelejétől mostanáig. És én vagyok az ura az életemnek. Mindig is az voltam.

 

Semmi szörnyűség nem történt velem a múltban, csak választottam egypár jó kemény kihívást, és megtapasztaltam azokat.

Eddig csak az egyik változatra akartam emlékezni a lehetséges variációk közül. Az ideálisabb tervre emlékeztem, mert azt szerettem volna jobban. De nem az lett a realitás. És elfelejtettem, hogy volt B és C variáció is, és azokat is én terveztem, én akartam.

Igen, létezett egy szép és egyenes útvonal: lejövök, találkozunk, felismerjük egymást, és békésen visszasétálunk a mennyekbe. Jól hangzott, de elég meseszerű volt. És ez a földi élet nem mese.

Hiszen tudtam azt is, hogy te idelent mennyi kemény élményen mentél át. Tehát ha azt akartam, ha azt akartuk, hogy újra egyenrangú társak legyünk, kézenfogva, egymás mellett sétálva, akkor össze kellett hangolnunk magunkat.

A te meglévő tapasztalataidat nem lehetett eltörölni. Tehát nekem kellett azokhoz hasonlót szereznem azért, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz. Nem távolról szemlélve, nem egy szellemi síkról elképzelve, hanem benne mélyen az anyagi valóságban, benne maradva fizikai testben. Testközelből. 

 

Sűrítve meg kellett élnem mindazt, amit te is megéltél. Nem külső kényszer miatt kellett, hanem azért, mert én akartam. Mert annyira szerettelek, és most is szeretlek, hogy vállaltam mindezt, hogy újra MI lehessünk. A hiányérzet kínja helyett vállaltam a földi kínokat azért, mert ezek előre vittek, egy közös út felé. És visszavittek oda, ahonnan egykor, a szétszakadáskor letértünk. A menekülés útjáról visszakanyarodtam a felelősségvállalás útjára, ami kissé kemény, kissé rögös, de előre visz, új tapasztalatok felé.

 

Mindketten akartuk, mindketten vállaltuk ezt a változatot is. Ha nekem szükségem volt a szenvedés földi élményére, akkor ezt nem egy idegentől, hanem tőled akartam megkapni. Azért, mert így jobban fájt, és azért, mert benned megbíztam.

Igen. Megbíztam benned. És nem is csalódtam benned.

Megtettük azt, amit valahol megbeszéltünk már, csak közben elfelejtettem, elfelejtettük, hogy ez egy közös döntés volt. Elvesztünk a szerepünkben. Te tettes lettél, én meg áldozat, és eltávolodtunk egymástól.

De már emlékszem erre is. Már tudom, hogy sosem voltam áldozat, tehát te sem voltál tettes. Nincs bűnöd és nincs bűnöm. Nincs mit megbocsátanom.

Minden rendben van a múltban és a jelenben. És így rendben lesz a jövő is, bárhogyan is lesz.

 

És most már valóban készen állok az új találkozásra.

Persze félek még egy kicsit, de ez csupán emberi, aprócska félelem. Nem tudom, milyenek leszünk így együtt, nem tudom, hogyan fogunk viselkedni ezen a szinten.

Nem tudom, mi fog történni velünk.

 

De abban biztos vagyok, hogy csak az fog történni, amit én is akarok.

                                                                                                                                                                                                                                              

 

Itt az idő

 

 

E– Eljött az idő. Ne félj, kérlek. Én is féltem, de már elmúlt.

   Amióta felébresztettél, nagyon sok minden eszembe jutott. Már emlékszem a legelső időkre. Arra, amikor még egyek voltunk. Mert akkor, az idők kezdetén egyek voltunk.

    De szétváltunk, hogy külön-külön gyűjtsünk tapasztalatokat. Azért születtünk más-más világokba, hogy amikor a bennünk levő lelki kapocs összehúz minket, ezzel együtt összekapcsoljunk különböző népeket, különböző világokat. A megélt tapasztalataink mások, de legbelül mi ugyanazok vagyunk. Én te vagyok, te pedig én. Azonosak vagyunk. Ezért félünk egymástól, félünk önmagunkkal találkozni.

   De itt az idő. Nem lehet csak készülni az életre, nem elég tervezgetni a találkozást. Az élet nem az álmok világában zajlik. A tapasztalatokat meg kell élni, hogy azok valóságosak legyenek, ne csak álomképek.

   Gyere, indulnunk kell az utolsó találkozóra. Ebben az életben először, de ha mindent jól csinálunk, akkor az időben utoljára kell találkoznunk. Mert utána már mindig együtt leszünk, egymásban. Soha többé nem szakadunk el egymástól.

    Tudom, hogy félsz. Én is féltem. De erre a találkozásra várunk, erre a találkozásra vágyunk, amióta egykor, az idők kezdetén elszakadtunk egymástól. Akkor szétválasztottunk egy egységet, hogy külön-külön élve többek lehessünk. Most helyre kell állítanunk a Teljességet, hogy a szerzett tapasztalatokkal többé válhassunk.

   Még sok feladat maradt, de azt már csak együtt tudjuk megélni és megoldani. Már nem beszélni, nem tervezgetni kell, hanem cselekedni.

   Mindketten ott állunk a kapu előtt, a saját oldalunkon. Vedd elő a kulcsodat, – én is ezt teszem, – illeszd a zárba, és fordítsd el. Én is megteszem. Aztán nyissuk ki közösen a kaput.

   Ott állunk a küszöbön egymással szemben. Lépjünk át a régi, szétszakított világainkból egy új világba, a Teljességbe.

 

   Gyere.

 

   Isten hozott minket.

 

 D – Áldjon Isten minket.

 

 

  

Ez itt a vége a történetnek.

Vagy csak most kezdődik igazán?…

 

 

 Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu

 

 
 

Jegyzet

 

 

 

D     női hang

 

E   férfi hang

 

C     egy szellemi lény hangja

 

A   apai hang

 

B   anyai hang

 

H    a gyermek hangja

 

G    egy idős szellemi lény hangja

 

I   valaki a Földről

 

J valaki a Földről

 

F égi hang