Beszélgetés Péterrel a sérültekről, látogatás a csömöri intézetben
2005. május 10. kedd Budapest és Csömör
- Nos – nézett körül Péter – úgy látom, itt végeztünk. Induljunk akkor a születésnapra, vagy inkább pihenni szeretnél?
Jól éreztem magam, és élveztem az új élményeket.
– Menjünk a születésnapi buliba – mondtam.
– Rendben – bólintott. – Gábor viszi Sanyit és Zsuzsát is, úgyhogy mehetünk egyenest Csömörre. Ők is most indulnak.
Bezártam a lakást, visszavittem a kulcsot a szomszédba, aztán a ház előtt beszálltunk a kocsiba, akárcsak tegnap reggel. De mekkora különbség volt a két esemény között! Péter is erre gondolhatott, mert rám mosolygott, ahogy elindultunk:
– Tegnap reggel volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, úgy éreztem magam, mint egy emberrabló, aki magával hurcolja az elkábított túszát. Örülök, hogy ma már egészen más hangulatban vihetlek el innen.
Visszamosolyogtam, és igyekeztem nem túl hangosan gondolni arra, hogy mennyire szívesen veszem ezt az emberrablást. Úgy véltem, nem lenne szerencsés egy hallható gondolatban szerelmet vallani valakinek, amíg nem tudom, ő mit érez irántam. De minden perccel, amit a közelében töltöttem, erősödött bennem a vonzódás iránta. Jobbnak láttam, ha keresek valamilyen más témát a gondolataimnak.
– Beszélj még a sérültekről! A többségük tehát angyalember, és nem valamilyen véletlen vagy múltbeli bűn miatt lett ilyen.
– Kezdjük az alapoknál – mondta, és miközben kikanyarodtunk a Baross utcára, örömmel tapasztaltam, hogy jó volt a kérdés, mert megint egy hosszabb kiselőadásra számíthatok. Péter a már ismert tanító bácsis lendülettel kezdett el beszélni.
– Az egész magyarázat egy filozófiai döntésen múlik. Van, aki abban hisz, hogy a személyisége csupán a testének a terméke, tehát az anyag határozza meg azt, hogy ő milyen embernek születik. Ebben az esetben a genetikai sérülést, a veleszületett betegségeket az anyagi világ hozza létre, és vagy kiszámítható biológiai törvényszerűség vagy csupán egy szerencsétlen véletlen az okozójuk. Ezeket teljesen sosem lehet kivédeni, legfeljebb bizonyos orvosi eljárásokkal vagy egészséges életmóddal próbálhatjuk csökkenteni az előfordulásukat, de ha mégis megtörténik a baj, akkor érdemes időben felismerni, és meg sem szülni a magzatot, hiszen az egész dolog csak a természet tévedése volt. Ez a materiális gondolkodás, és ezzel is végig lehet élni egy életet.
De egyre több ember akarja a saját kezébe venni az élete irányítását, és amennyiben ehhez komolyan ragaszkodik, akkor kénytelen átformálni a gondolkodásmódját is. Ugyanis, ha valóban önállónak akarom érezni magam, akkor nem fogadhatom el, hogy az anyag irányítja az életemet. Ha fontosnak szeretném hinni a létezésemet, akkor nem lesz elég az a magyarázat, hogy egyszerűen csak megszülettem, élek, és aztán meghalok. Ha akarok valami nagyobb értelmet találni az egész létezésben, akkor hinnem kell egy szellemi síkban is.
A mindennapi életben azt tapasztalom, hogy a tudatom irányítja a testemet, az agyam adja ki a parancsot, hogy felemeljem vagy letegyem a kezem, lábam, hogy merre menjek, mit csináljak. Adódik a kérdés, mi van, ha ez már a születésem előtt is ugyanígy zajlik, és ez az irányító szellemi részem az anyagi testtől függetlenül is létezik? Nincs bizonyíték arra, hogy ez így van, de az ellenkezőjére sem. Lehet, hogy a szellemi részem egyaránt irányítja a testem kialakulását és a későbbi működését is, ugyanúgy, mint ahogy most is megtervezhetek és összeszerelhetek egy járművet magamnak, amivel aztán közlekedni tudok ebben a világban. Ha ez így történik, akkor viszont én vagyok a felelős a testemért, a génjeimért és az előforduló sérülésekért is. És ezzel a felelősségvállalással ura lettem a saját életemnek. Mert akkor nem a természet pillanatnyi szeszélye szabja meg, hogy milyennek születek, hanem én formálom meg magamat az anyagi világból, tehát én teremtem saját magamat. Igaz, hogy ez azonnal felvet egy másik kérdést is, hogy akkor a szellemi részem honnan ered, de ez már a hit világához tartozik.
Ami a kézzelfogható része ennek, az a testi állapotom. Ha az életben a cselekedeteim, a táplálkozásom befolyásolja az egészségemet, akkor ugyanez lehet a születésem előtt is. Eddig már máskor is eljutott az emberi gondolkodás, de aztán azt a következtetést vonták le ebből, hogy akkor mindenki, aki most valamilyen veleszületett vagy szerzett problémával küszködik, az bűnös, hibás. Vagy az isten sújtotta ezzel a büntetéssel, mert rosszul viselkedett, vagy a karmája, múltbeli bűnei miatt lett ilyen, tehát úgy kell neki, megérdemli. Ez pár száz éve nagyrészt stimmelt is.
Ma viszont itt van az új nemzedék, az angyalemberek. Ők azért nem tudnak jó testet felépíteni, mert még nagyon mások, és egyszerűen lehetetlen összehozni a két, túlságosan különböző részüket. Ők mégis vállalják a nehézségeket. Ma a genetikai sérüléssel született embereknek az az alapvető gondjuk, hogy nem tudott a lelkük egy olyan testet építeni, amivel összhangba lehetett volna hozni a szellemi rezgésüket. Ha még így is vállalták az életet, az elismerésre méltó, hősi tett. Ők mindannyian hoznak valami plusz ajándékot nekünk, csak a társadalom nagy része nem akarja ezt átvenni. Megijed az újtól, a szokatlantól, és visszautasítja azt.
Akiknél valamilyen hiány van, hiányzó kromoszóma, enzim, hormon vagy bármi, ami az átlagembernek van, nekik viszont nincs, azok általában a Vízöntő-korhoz tartoznak. A lelkük egy részéhez ugyanis még nem létezik megfelelő földi alkotóelem. A régit már nem tudják magukba építeni, mert mások, az új viszont még nincs készen, ezért hiányossággal születnek. Ezzel azonban egy kaput nyitnak az emberi tudás előtt. Az ő létük, a megismerésük, a gyógykezelésük új távlatokat adhat a fejlődésnek, amennyiben képesek vagyunk ezt felismerni.
A Down-kórosoknál más a helyzet. Nekik az a fizikai gondjuk, hogy eggyel több kromoszómájuk van. Ebből még földi ésszel is adódik az a következtetés, hogy akkor ők nem kevesebbek, hanem többek nálunk. Csakhogy egy olyan területen, amit a jelenlegi környezet nehezen tud tolerálni. Ők többletet hoznak magukkal az érzelmekből, de azon az áron, hogy az értelmi képességeiket emiatt nem tudják jól kihasználni. Ezek a lelki jellemzők formálják aztán a testüket. Azért gyakori náluk a szívbetegség, mert tele vannak szeretettel. Az érzelmek áradnak bennük túl, ezért lesz keringési problémájuk. A laza izomzat, a fertőzésekre való fogékonyság, az emésztési zavarok mind a túlzott lelki nyitottság jelei. Még a beszédhiba is azt mutatja, hogy ők nem igazán szavakkal tudnak kommunikálni, hanem azokon túl, lelki síkon, érzelmekkel.
De azt fontos hangsúlyozni, hogy ők sem angyalok, nem tökéletesek. Ugyanolyan hibáik és gyengeségeik vannak, mint bárki másnak, csupán az érzelmi többlet miatt ezt más formában, általában jóval egyértelműbben, őszintébben élik meg. Angyalemberek, emberi hibákkal és angyali ajándékokkal ennek a világnak. A Down-kórosok szinte mind Halak-angyalemberek, akik a mennyország kulcsát hozzák annak a családnak, ahova születnek, és mindazoknak, akikkel az életük során szorosabb kapcsolatba kerülnek. De nagyon sok család visszautasítja ezt az ajándékot azzal, hogy ha ezért erőfeszítéseket kell tenni, érzelmi nehézségeket, küszködést vállalni, akkor inkább nem kérik. Ha egy lépcsősort is meg kell mászni a mennyországig, akkor inkább maradnak a földön.
Aztán itt van az abortusz kérdése. Mivel én szellemi oldalról nézem a világot, számomra egyértelmű, hogy az ember tudatosan választja ki a szüleit. Rájuk van szüksége ahhoz, hogy az ő anyagi elemeikből, génjeikből megformálja azt a testet, amiben itt élni akar. Minden szülőben ott van egy ösztönös fogadókészség is erre, ha létrejön a terhesség. Tehát amikor egy gyermek megfogan, azt egy mély, tudatalatti vagy egy nagyon magas, szellemi szinten mindhárom résztvevő egyformán akarja: a magzat, az anya, és még az apa is. A női test folyamatait már elég jól ismerjük, de a kutatások során kiderült, hogy a hímivarsejtek is nagyon különböző módon működhetnek, mintha lenne bennük egyfajta tudatosság, és képesek leállni, vagy akár a petesejttel ellentétes irányba is haladni. Ahogy jobban megismerjük a megtermékenyülés folyamatát, fokozatosan kiderül, hogy ez nem egy egyszerű biológiai reakció. Felismerhetővé válik, hogy van egy titokzatos irányító erő az egész hátterében, de a tudósok még mindig újabb anyagi okok után kutatnak.
A tudomány olyan szemléletmóddal vizsgálja az életet, mintha egy nagy automata gyártósort látna, ahol az alkatrészekből fokozatosan elkészül az autó, aztán legördül a szerelőszalagról, és elindul a világban, mindenfajta emberi közreműködés nélkül. Pedig amikor megnézünk egy riportot egy szinte teljesen automatizált autógyár üzemcsarnokáról, senki sem gondolja azt, hogy mivel nem látjuk a dolgozókat, akkor itt a gépek teremtik önmagukat, bár a látszat alapján ez valóban logikus következtetés lenne.
Az élet vizsgálata során felfedeztük a KRESZ-táblákat, észrevettünk bizonyos szabályszerűségeket, törvényeket, és azt hisszük, hogy ezek mozgatják a járműveket. Amikor pedig szabálytalanságot tapasztalunk, azt elnevezzük véletlennek. Úgy gondolkozik a materiális tudomány, mintha az utcán közlekedő autók mozgását a szabályok követése alapján akarnánk megérteni, anélkül, hogy feltételeznénk egy bennük ülő értelmes vezető létét. Mintha a Stop-tábla állítaná meg az autót, és miatta nyomódna be automatikusan a fékpedál.
Pedig ha az elméletbe beillesztenénk a tudatos vezetőt, aki általában betartja a szabályokat, időnként meg nem, és a Stop-tábla láttán az ő lába nyomja meg a féket, akkor minden sokkal érthetőbb lenne. Meg persze sokkal jelentőségteljesebb is, hiszen ha nem maguktól közlekednek az autók, akkor nem csupán kis anyagi részecskék szabályszerű ide-oda gurulása zajlik itt, hanem valami sokkal értelmesebb és céltudatosabb folyamat, amiben viszont érdemes lenne felelősségteljesen részt venni. Sőt, ha ezt a gondolatmenetet merjük egy lépéssel továbbvinni, akkor az a felismerés jön, hogy a szabályokat mi magunk hoztuk létre közös megegyezéssel, és a KRESZ-táblákat is mi raktuk ki az útra. Tehát együttes akarattal könnyedén változtatni tudunk rajtuk, illetve egyénileg is bármikor megszeghetjük azokat, bár az természetesen kockázattal jár. Ez utóbbit azóta gyakorolja az ember, amióta létezik a szabad akarata. A kudarccal járó szabályszegést látjuk aztán balesetnek, balszerencsének, a sikerest pedig szerencsés megmenekülésnek, csodának. Hiszen a csoda azt jelenti, hogy az általunk ismert szabályok szerint abból a helyzetből nem lehetett volna jól kijönni. De ha az illető a vészhelyzet miatt felülbírálta például a Behajtani tilos-tábla jelzését, és bekanyarodott egy üres mellékutcába, akkor könnyedén elkerülhette a látszólag törvényszerű ütközést a vele szemben robogó kamionnal.
A terhességhez visszatérve tehát minden megtermékenyülésnél létrejön egy hármas szerződés, ami alapján elkezdődik egy élet. Akkor, amikor ez tudatosul földi szinten is, még mindenkinek van választási lehetősége. A férfinak ekkor már csak külső, tudati döntése: elfogadja az apaságot, örül neki, vállalja a feladatot, vagy nem akar részt venni a későbbi eseményekben. Az anya és a magzat között azonban az első három hónapban még zajlik egy belső, tudatalatti tárgyalás is. Ez a próbaidő, ami alatt mindketten még különösebb következmények nélkül meggondolhatják magukat. Nagyjából minden harmadik terhesség spontán vetéléssel végződik. A leggyakrabban azért, mert a magzat nem tudott olyan testet építeni, ami életképes lett volna, és még gyakorolnia kell. De az anya is érezheti felkészületlennek magát, és a méhe elengedi a magzatot. A problémásabb döntés az, amikor testi és szellemi szinten mindketten akarják, csak az anya földi tudata dönt úgy, hogy ezt a terhességet mégsem vállalja, és a művi abortuszt választja. Ebben az esetben egy külső, idegen embert von bele a kettőjük kapcsolatába, és vele szakíttatja meg ezt a belső szerződést.
Az én véleményem szerint ez sem bűn, hiszen szabadság van, a szerződések felbonthatóak. Nem jó dolog, nem helyes, de nem is végzetes. De csak akkor nem, ha ezért az anya vállalja a felelősséget, és elismeri, hogy ez az ő döntése, az ő tette akkor is, ha látszólag a külvilág okolható érte, és nem fogja másokra, a körülményekre. Tudatosítja magában, hogy valahol a lelke mélyén nagyon szeretne gyereket, hiszen megfogant, tehát változtatnia kell a külső környezetén, hogy ezt valóban meg is tehesse. Nem lehet rendszeresen vendéget hívni kitárt ajtókkal, aztán fegyveres testőrökkel az előszobából durván kidobatni az érkezőt.
Aki a terhesség-megszakítást nem veszi komolyan, nem gyászolja meg az elküldött gyermeket, nem tekinti egyenrangú, létező partnernek, hanem csak egy tévedésnek, könnyedén kijavítandó hibának látja, az viszont komoly hibát követ el. Aki érzéketlenül felrúg egy szeretetből kötött szövetséget, az egy idő után azt fogja tapasztalni, hogy őt is folyton megcsalják, elhagyják. Nagyon sok boldogtalan életű nő múltjában ott van egy feldolgozatlan, elhárított felelősségű abortusz, amikor a partnerét vagy a környezetét okolta azért, hogy erre kényszerült. Ha ezt nem módosítja, akkor újra és újra olyan helyzetekbe kerül, amikor ővele szemben is tisztességtelenek, érzéketlenek mások.
Ezt a gondolatmenetet folytatva, az sem tekinthető végzetes hibának, ha valaki kénytelen örökbe adni a megszületett gyermekét. Még ekkor is módosítható az a szeretet-szerződés, ami kettőjük között van, de ezt is csak felelős döntéssel lehet jól csinálni. Ebből a szempontból az a jó, amikor az anya vállalja az arcát, önmagát, és nyílt örökbeadással, a másik szülőpárt ismerve mond le a gyerekéről. Tehát nem kidobja a vakvilágba, hanem azt mondja neki, hogy én most nem vagyok képes gondoskodni rólad, de találtam neked másokat, akik szeretettel elfogadnak. Ekkor van a legjobb esély arra, hogy a szereplők a legkevésbé sérülnek. Ezeket a lelki szerződéseket felbontani sosem jó, de ezt is lehet tisztességesen vagy tisztességtelenül csinálni.
A sérülten született gyerekeknél azonnal felmerül a kérdés, hogy képes-e vállalni a család a gondozásukat. Vannak olyan helyzetek, amikor ez otthon szinte megoldhatatlan. Csak annak érdemes ezt vállalni, aki képes jó szívvel, mártíromság nélkül megtenni. Ugyanis nem a felszín számít, hanem a lelki hozzáállás. Az a szülő, aki látszólag mindent megtesz a sérült gyermekéért, de közben mártírnak érzi magát, az bűnbakot csinál a gyermekéből, és csak ront a helyzeten. Ha a gyerek minden pillanatban azt érzi, hogy jobb lett volna, ha meg se születik, az olyan, mintha módszeresen törnék össze a szívét.
Tehát nem kell mindenáron a családban nevelni egy gyereket, ha ez túl nehéz. Szükség van azokra a intézetekre, ahol biztonságos körülmények között élhetnek azok a sérültek, akiket otthon nem tudnak gondozni. De nem lehet az ilyen gyereket eldobni, eltüntetni a családból, mintha nem is létezett volna, mert ha egyszer megszületett, akkor itt van, és ezt nem lehet letagadni. Fontos, hogy a lehetőségek szerint része maradjon a családnak. A felejtésre ítélt beteg, sérült gyerek egy űrt hagy maga után, és ez az űr lassan elnyel mindenfajta érzelmet, ami a családban van. Kiürül az a família érzelmileg, amelyik ezt megteszi.
Van egy érdekes új pszichológiai irányzat. Bert Hellinger német pszichológus dolgozta ki a nyolcvanas évek végén, és mostanában kezd szélesebb körben terjedni, és ezzel együtt vitákat is kavarni. Én azt látom, hogy az ő szemléletmódja segítségével sok ember tud végre szembenézni a valódi problémájával, és így esélye lesz megtalálni a jó megoldást. Ez azért is időszerű, mert itt az idő és a lehetőség a szabadságra, de ha nem vagyok tisztában azzal, hogy hol vannak a kötődéseim, a szabadság helyett csak kapálózni fogok, és még jobban belekeveredek a saját múltamba.
Hellinger szerint a család egyetlen élő egészként működik, és a rokonok szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Ha ebben a rendszerben valahol probléma keletkezik, az mindenkire kihat, akkor is, ha tudatos szinten nincs is információja róla. Ez az elv hasonló ahhoz, amit Zsuzsa a gének közti láthatatlan kapcsolatról mondott.
A Hellinger-féle családmodell szerint mindenkinek alapvető joga ahhoz a családhoz tartozni, ahova született, és joga van a megfelelő helyen élni, benne lenni a családi emlékezetben. Ha ez a jog sérül, az felborítja a működést, és a rendszer ki fogja egyensúlyozni magát. Ha például valakit kitagad a család, lemondanak róla, elfelejtik vagy nem akarnak tudomást venni a létezéséről, akkor annak a sorsa ismétlődni fog az utódoknál, egészen addig, amíg ki nem javítják az eredeti hibát. Ez nem csak betegekre vonatkozik, hanem bármilyen „fekete bárány”-szerepre, amit az a közösség nem tolerált. A Hellinger-módszerről nálunk is jó könyvek jelentek meg, érdemes majd elolvasnod őket.
Visszatérve a sérültekhez: a többségük tehát angyalember. De vannak köztük olyanok, akik más bolygókról, más típusú világokból jöttek, és emiatt nehéz összehozniuk a szellemi és a testi részüket. Róluk már tegnap is beszéltem, és azokról is, akik a születésük után válnak sérültté, baleset vagy betegség miatt, mert a lelki másságuk miatt nem tudják megvédeni a testüket. Mindenki, aki szokatlan, más, mint a többség, az új energiákat hoz ennek a világnak, ezért tiszteletet érdemel, nem pedig szánalmat.
A Halak korszak végén fontos feladat elfogadni és megszeretni a másságot, a Vízöntő-kor ugyanis arról szól, hogy mindenki más, és éppen a különbözősége miatt értékes. Az új kort ez a másság viszi előre. Ahogy a hétköznapokban természetessé válik a különbözőség, úgy haladhatunk kozmikus szinten is más világok felé. Ahogy a lelkünkben leromboljuk a határokat, úgy fognak ledőlni a külvilágban is, és kitárulhat előttünk az új, szabad világ, a felnőttkor. A jelenlegi sérült emberek pedig ehhez a fejlődési úthoz adnak nekünk tanulnivalót.
Míg Péter beszélt, áthaladtunk a városon, és már Pest külső részén jártunk, családi házas utcákon kanyarogtunk. Aztán elértük a város szélét, ahol már szántóföldek húzódtak. Az út bal oldalán egy drótkerítés mögött szép, fehér falú, barna cseréptetős házak sora tűnt fel. Előttük széles veteményeskert zöldellt, pár ember kapálgatott a rendezett ágyások között a délutáni napsütésben.
– Ide jövünk – mutatott az épületekre Péter–, ez itt az Összefogás Ipari Szövetkezet. A központi épületben vannak a műhelyek, foglalkoztatók, a házakban pedig a gondozottak laknak, önálló kis apartmanokban.
– Nagyon barátságos helynek látszik – jegyeztem meg.
– Az is – válaszolta Péter. – Ez olyan hely, ahol egyenrangú félnek tekintik azokat is, akik nem pontosan olyanok, mint az átlag. Itt felnőttként kezelik őket, nem csupán egy ruhatárban leadott kabátként, mint sajnos sok régi típusú intézetben. Ez, és az ehhez hasonló alapítványok, központok mindig egy-egy elkötelezett szülő erejéből születnek meg, aztán, ha sikerül találniuk támogató társakat, akkor megerősödhetnek. Itt is hasonló folyamat megy végbe, mint az oktatásban. Egyre többen bírálják felül a lekezelő, alárendelő régi módszereket, és próbálják kiharcolni az újat. Ez mindig nagy küzdelem, a kővé merevedett szabályokon sokan elvéreznek, de mindig van pár önfeláldozó harcos, aki képes rést ütni a falakon. Az igény egyre nagyobb. Minden szülő értelmes életet szeretne biztosítani a gyerekének, akkor is, ha testileg vagy mentálisan más, mint a többség.
Itt majdnem háromszázan dolgoznak, és közben önállónak érezhetik magukat. Sokféle tevékenység van, szőnyegszövés, gyertyaöntés, reklámanyag csomagolás, kerti munka, vagy egészen egyszerű teendők is, mindenkinek a saját képességei szerint. Rendes fizetéssel, elvárt teljesítménnyel. A családi házakban hatan élnek együtt különálló kis fürdőszobás apartmanokban. A házak középső része egy közös nagy nappali, mellette a konyha, a tetőtérben pedig a gondozók laknak. De vannak családos lakrészek is, a házaspároknak. Lehet, hogy az itteni lakók élete nem átlagos, de egy kis segítséggel, odafigyeléssel teljes tud lenni.
Közben befordultunk balra egy keskeny útra, és pár méter után meg is érkeztünk a bejárat elé. Sanyi, Gábor és Zsuzsa éppen akkor indultak befelé, de megvártak minket. Péter leparkolt, majd a hátsó ülésről elővett egy táskát. Kiemelt belőle egy kisebb, szalaggal átkötött csomagot, és felém nyújtotta.
– Gondoltam, te is adhatnál valamit. Ebben bonbon van, és egypár pillangós hajcsat, ennek biztosan örül majd Erika.
Ez jó ötlet volt, mégse menjek üres kézzel egy születésnapra.
– És te mit adsz?
– Szintén édességet, de az én ajándékom az, hogy végigfotózom az eseményt – mutatta a fényképezőgépet a táskában.
Sanyi már türelmetlenül toporgott a hatalmas virágcsokorral a küszöbön. Mindannyian beléptünk a tágas előtérbe, és végighaladtunk a folyosón. A tető egy részén üvegborítás volt, a nap besütött a középen dúsan zöldellő növényekre. A fehér falat élénkké tette az oszlopok, korlátok sötét türkizzöld színe. A sok növény, a fényes üvegfelületek miatt inkább egy szabadidőközponthoz hasonlított az egész épület, nem pedig egy egészségügyi intézethez. Az egyik zöld ajtón magas nő lépett ki lendületesen, az ő kezében is ajándékcsomag és virágcsokor volt. Ismerősöknek kijáró örömmel üdvözölt minket.
– Szervusztok, Era már nagyon vár titeket.
Kedvesen rám mosolygott:
– Mi még nem találkoztunk, ugye? Szekeres Erzsi vagyok.
Én is bemutatkoztam. Azonnal rokonszenvesnek tűnt, olyan tyúkanyó-típusnak. Ő is csatlakozott hozzánk, és a kis csapatunk végigvonult a hangulatos folyosón.
– Erzsi hozta létre, és ő vezeti ezt az intézményt – mondta nekem Péter, miközben kiléptünk a főépületből, majd a kanyargós járdán az egyik családi házhoz értünk.
Az üvegezett bejárati ajtónál előre engedtük Sanyit, aki látható lámpalázzal kopogott, majd belépett. Mi is mentünk utána. A helyiség közepéről nagy sikkantással egy szőke ciklon indult el, és röpült Sanyi karjai közé. A duci, csupa mosoly lány a csipkedíszes, rózsaszín ruhájában olyan volt, mint egy túlméretezett, kedves játékbaba. Derékig érő szőke haja csigákban göndörödött, és színes csatok díszítették. Keskeny, mandulavágású szemei voltak, kerek holdvilágarca ragyogott az örömtől. Párnás karjaival körbeölelte Sanyit, szájon puszilta, majd kikapta a virágcsokrot a kezéből, és beletemette az arcát.
– Jaj, de jó illata van, imádom. Téged is imádlak! – nevetett Sanyira.
Ezek után minket is lelkesen üdvözölt.
– Itt van a fényképezőgéped? – kérdezte Pétertől, aki buzgón bólogatott. – Az jó, mert hazaküldtelek volna érte – fenyegette meg játékosan tömzsi kis ujjával. – Na, gyertek, mindjárt jöhet a torta meg az ajándékok – húzott bennünket a feldíszített asztal felé. Olyan volt, mint egy életvidám energiabomba.
Csak most volt időm egy kicsit körbenézni. A barátságos, tágas nappaliban már tucatnyian voltak. Egy részük sérültnek látszott, páran tolókocsiban ültek. De többen voltak, akikről nem tudtam eldönteni, hogy hozzánk hasonlóan „külsős” barátok, vagy szintén gondozottak-e. Fehér köpeny sem volt senkin, ami látványosan elkülönítette volna a szerepeket. Egyszerűen olyan volt a csapat, mint egy nagy vegyes család, ahol sokféle ember van együtt, és mindenki jól érzi magát.
Ekkor nagy örömujjongás hangzott, mert a felső szintről a lépcsőn megérkezett a díszes torta, sok kis lobogva égő gyertyával. Egy kedves, középkorú nő hozta, és letette az asztal közepére, ami már amúgy is tele volt szendvicsekkel, üdítőkkel, kistányérokkal és poharakkal. Mindannyian körbeálltunk, és tapssal kísérve elég vegyes hangmagasságokban, de annál nagyobb hangerővel közösen elénekeltük, hogy „Boldog, boldog születésnapot…”
Era büszkén feszített a torta mellett, majd a végén jókora lendülettel elfújta a gyertyákat, aztán kijelentette:
– Jó nagy dolgot kívántam, remélem, teljesülni fog. És most jöhetnek az ajándékok! Péter, légy szíves, fényképezz!
Először természetesen Sanyi adta át a rózsaszín masnis fehér plüsskutyát, amit Era nagy örömmel ölelt magához, aztán jöttek sorban a többiek is. Era ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes emberrel készüljön egy-egy fotó, aztán kibontotta a színes csomagokat. Mindegyik ajándékot hatalmas lelkesedéssel fogadott, és ez az áradó jókedv minket is elborított. Utána jött a torta felvágása, amit természetesen szintén számos fényképen kellett megörökíteni. Saját kezűleg osztotta ki mindenkinek a szeleteket, és ezt olyan elégedetten és méltóságteljesen végezte, akár egy királynő.
Amikor már mindenki az evéssel volt elfoglalva, Péter is leült mellém.
– Elképesztő egy lány – mondta vidáman két falat között –, nem véletlenül lett színésznő.
– Színésznő? – Azt hittem, viccel.
– Bizony, ő is játszik a Baltazár Színházban. Ez egy tizenöt fős társulat, sérült színészekkel, de nagyon profi módszerekkel. Már nyolc éve működnek, és évente tartanak egy-egy bemutatót. Era az egyik oszlopos tagja a csapatnak. Ő lesz a főszereplő a következő darabjukban, aminek az a címe, hogy „Aki nevetve született”.
Ránéztem Era ragyogó arcára.
– Azt hiszem, illik rá a címszerep.
– A többiek közül is sokan színészek, és ott, az a rövid hajú lány a vezetőjük, Elek Dóra – mutatott egy energikusan magyarázó lányra az asztal túloldalán. – Ő hozta létre ezt a társulatot, és ő rendezi a darabokat. Nagyon alapos képzést szervez a színészeinek, van beszédtechnika, ének, néptánc és balett órájuk, sőt jóga és aikido is. Komoly nemzetközi sikereket értek el, jártak Franciaországban, Belgiumban, Németországban, és több más országban is az előadásaikkal.
Csodálkozva hallgattam Pétert. Ezek szerint az itteniek jóval mozgalmasabb életet élnek, mint egy átlagember.
– Gondolj csak bele – folytatta Péter –, ezeknek a fiataloknak a hagyományos szemlélet szerint a négy fal között kellene eltölteni az életüket a családban vagy egy intézetben, hogy lehetőleg ne is zavarják létezésükkel a „normális” világot. Ehelyett önmagukat látványosan megmutatva művészi élményt adnak a nézőknek, külföldre járnak, repülővel utaznak, és már Egyiptomban is nyaraltak. A Csömörön lakók is rendszeresen utaznak üdülni Horvátországba. Szerencsére manapság egyre több ehhez hasonló csoport jön létre, általában egy-egy érintett szülő szervezésében. Ők azok, akik megküzdenek a külvilág ellenállásával, és kiharcolják a lehetőségeket a saját gyermeküknek, és egyúttal a többieknek is. Szekeres Erzsi is a fia miatt hozta létre ezt az intézetet, és ma már több százan élvezhetik az eredményeit. Ő ott Tibor, a fia – mutatott az Erzsi mellett ülő, rövid hajú, különös arcú fiúra, aki olyan volt, akár egy tibeti szerzetes. Félrehajtott fejjel, bölcs mosollyal nézte a többieket, időnként aprókat bólogatott, mint aki elégedett a látvánnyal.
Közben egy hosszú, barna hajú, szép arcú, szemüveges lány felállt, és a sarokban álló zongorához ült. Kinyitott a kottatartón egy színes pöttyökkel teli füzetet, majd nagy komolyan játszani kezdett. Azt hittem, valami gyerekes klimpírozás lesz belőle, de meglepve jöttem rá, hogy egy klasszikus zenedarabot játszik. Mikor befejezte, meghajolt a tapsra, akár egy profi előadóművész. Aztán odaállt mellé egy tömzsi, barna, csupa mosoly fiú, és egy egészen más stílusú dal következett. Bár a hangok nem voltak mindig tökéletesek, de a fiúból áradó lelkesedés pótolta a technikai hiányosságokat.
Egy régi Edda számot énekelt zongorakísérettel: „Álmodtam egy világot magamnak…” Amikor odaért a szövegben, hogy „adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt…”, a lány felé nyújtotta a kezét, és látható rajongással néztek egymásra. A jelenet egy filmben túlzásnak hatott volna, de ők ketten az őszinte érzelmeikkel hitelessé tették. Akárcsak Era és Sanyi, akik közben egymáshoz bújva teljes összhangban ették egy tányérból a tortát.
Aztán a fiú újabb Edda-dalba kezdett, az „Éjjel érkezem”- be. Ez pedig ott, hogy „nekem nem kell más, csak téged akarlak…”, egy nagy szerelmi vallomás lett. A végén még le is térdelt a lány elé, úgy fejezte be a dalt. Ezen már a nézőközönséggel együtt a lány is nevetett, és vidáman nyújtotta a kezét a fiúnak. Az először megcsókolta, majd felkapta a lányt a székről, és hevesen megölelgette.
Megtapsoltuk az előadást.
– Cili és Balázs is színészek a Baltazárban – mondta nekem Péter. – Cili ügyesen zongorázik ezeknek a különleges kottáknak a segítségével, ahol színek helyettesítik a kottafejeket, és ugyanilyen pöttyök vannak a billentyűkre is ragasztva. Balázs nagy mókamester, állandóan hülyéskedik, és jól tud szintetizátorozni. Ő egy gyerekkori betegség következtében lett sérült. Ők is szerelmesek, és az összeköltözést tervezik. Balázs itt lakik Csömörön, és már Cili is önálló életet él. Az ő édesanyja hozta létre a Down Alapítványt, és speciális ambulanciát, sportszövetséget meg lakóotthonokat szervezett a lányához hasonló sérülteknek. Ezeknek a fiataloknak is lényeges, hogy a képességeik szerint megélhessék a felnőtté válást, az elszakadást a családtól. Fontos, hogy a saját lábukon is képesek legyenek megállni, hiszen nem lehet mindig ott mögöttük a szülő. Szükségük van egy támogató háttérre, de arra is, hogy függetlenséget tanulhassanak, és a többi emberhez hasonlóan munkával, szerelemmel és szórakozással teli, sokszínű életet éljenek. Hát ezeken a helyeken épül a Vízöntő-kor – mutatott körbe Péter a vidáman nevetgélő társaságon. – Most még a legtöbb ilyen kezdeményezés különlegességnek számít, de ahogy egyre több lesz belőlük, lassan ezek válnak természetessé. Ám addig még elég kemény küzdelem vár az úttörőkre.
Közben az egyik kis csoportból Péter nevét kiáltották, fényképezni hívták. Péter felkapta a gépét, és indult.
Érdeklődve figyeltem az embereket. Attól, hogy itt mindenki más volt, a legkülönbözőbb módon egyedi, valami megfogalmazhatatlan többlet került ebbe a látszólag egyszerű kis születésnapi ünnepségbe. Én sem lógtam ki a sorból, nekem is megvolt a magam különlegessége, de ez volt itt a természetes. Jó volt köztük lenni.
Az egyik asztalnál társasjátékozás kezdődött, mások az énekléssel próbálkoztak. Engem Gábor és Zsuzsa összeismertetett több emberrel, Szekeres Erzsivel, Elek Dórával is beszélgettem, és jól éreztem magam. Egy idő után páran szedelőzködni kezdtek, Péter is odajött hozzám, hogy ha gondolom, mi is indulhatunk. Mindenkitől nagy ölelésekkel köszöntünk el, mintha már régi ismerősök lennénk.
Kisétáltunk az autóhoz, beültünk, és visszaindultunk Pestre. Még rajtuk gondolkodtam.
– Akik létrehozzák az ilyen intézeteket, alapítványokat, azok mind angyalemberek? – kérdeztem.
– Igen – bólintott Péter. – A nagyobb részük a Halak-korhoz tartozik, és a nagy együttérző képességük miatt érzik az erős késztetést, hogy jobb körülményeket teremtsenek a gyengébbeknek, szenvedőknek. Az élet legkülönbözőbb területein igyekeznek jobbá tenni a világot. Teréz anya a legszegényebbeket vette pártfogásba, Dian Fossey a gorillák megmentésére tette fel az életét. Mindig voltak ilyen példamutató emberek, de csak pár évtizede nőtt meg a létszámuk.
Az angyalemberek első nagyobb csoportja a második világháború alatt született, ők voltak a béketeremtők, aztán az ötvenes években jött a mai harcos szülők nemzedéke, az úttörők, a szálláscsinálók. Az ő gyerekeik már második generációs angyalemberek, de mivel még korán érkeztek, gyakran nehezen illeszkednek be ebbe a világba. A szülők hozták az erőt, ők az élcsapat, akik megfelelő környezetet igyekeznek kiharcolni a gyerekeiknek, és ezzel együtt az összes utánuk következő nemzedéknek. Ők szembesültek először azzal, hogy a különleges gyereküknek a merev társadalmi szabályok között nincs lehetősége a teljes életre, ezért nagy hittel és nagy érzelmekkel küzdeni kezdtek érte. Lehet, hogy a gyerekük tehetséges volt, vagy sérült, vagy a meg nem értés miatt drogba vagy öngyilkosságba menekült. A személyes tapasztalat indítja őket a küzdelemre.
Ők az új típusú intézmények, közösségek létrehozói az egészségügyben, oktatásban, szociális területen. Ők harcolták ki az első alternatív iskolákat, Waldorf-pedagógusok lettek, drogambulanciákat hoztak létre, vagy különböző betegségeket összefogó, önsegítő csoportokat, alapítványokat szerveztek. Nagyon sokan autodidakta módon, a saját gyermekük problémájával szembesülve tanulták ki azt a területet. Mivel ők az ember felől látják a problémát, ezért egészen mást tartanak fontosnak, mint az elméleteket gyártó tudomány. Emiatt sok ellenállásba ütköznek a hivatalos rendszer felől, de ezért tudnak sokkal jobbat létrehozni.
A későbbieknek, a hatvanas, hetvenes években születetteknek látszólag könnyebb a helyzetük. Ők már jóval többen vannak, de gyengébbek a hétköznapi harchoz. Ahogy Benedek mondta tegnap, sokan azért lettek csalódottak és életuntak, mert egy világvégére készültek, ahol krízishelyzetben nagy hőstetteket hajthattak volna végre, és most nehéz elfogadniuk a mindennapok kis küzdelmeit, és megelégedniük a részsikerekkel. Nincs szükség a világmegváltásra, már csak javítgatni kell azt, ami van. Ők sérülékenyebbek, túl könnyen feladják a céljaikat és valódi énjüket is, aztán gyakran a saját gyerekeik ébresztik rá őket az eredeti feladatukra. A kilencvenes évektől kezdve ugyanis egyre nagyobb tömegben érkezik az új nemzedék, akik már az új világot fogják építeni. A mai gyerekek döntő többsége már angyalember.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki valahova befelé figyel, aztán aprót bólintott.
– Benedek üzent, hogy Alex elfogadta a meghívást, és holnap délelőtt fél tízkor vár bennünket a Tanácsban, az Istenhegyi úton.
Erről el is feledkeztem. Holnap is vár rám egy újabb találkozás. Azt azért reméltem, hogy Lucifernél nagyobb kihívással már nem kell megküzdenem. Lehet, hogy ez a világvándor tud valami jó módszert az emlékek visszaszerzésére. Amikor tele voltam új élményekkel, akkor nem hiányzott a múltam, csak amikor kicsit elcsendesedtek körülöttem az események, akkor éreztem úgy, mintha gyökértelenül lebegnék a levegőben. De hátha holnap ez is megoldódik. |
