Vas megyei helyszínek:
VELEM
Angyalemberek, 424. oldal
Közben a kis falvak után feltűntek a távolban Szombathely magas házai is. Elhaladtunk a város szélén, és Kőszeg felé fordultunk. Luca újabb népdalokba kezdett, amiket én is lelkesen fújtam, addig sem kellett a párkapcsolati feladatokon gondolkoznom.
A horizonton már ott magasodtak a hegyek, célt mutatva, és határt is szabva. Pár kanyar után már egészen közelről tűnt fel a sűrű erdővel borított hegyoldal, aminek a közepén egy karcsú, fehér épület magasodott, piros tetővel.
– Az a Szent Vid templom – mutatott oda Alex. – Azon a részen több ezer éves települések nyomait találták meg, ahol az idők során illírek, kelták, rómaiak és avarok éltek a magyarok előtt. A bronzkortól kezdve mindig állt ott valamilyen őrhely, erődítmény, aztán templom.
Olyan volt az épület, akár egy fehér ruhás mágus, csúcsos piros süvegben, aki fentről figyeli az úton közlekedőket, és várja a hozzá érkezőket. Volt valami erős hívogatás is ebben a látványos kiállásban, akár egy felkiáltójel: Gyere hozzám!
Hamarosan megláttam a falutáblát is: Velem. Különös falunév. Vajon kivel, mivel fogok itt találkozni?
Hangulatos, fehérre meszelt kis házak között értünk be a falu közepére. Olyan érzésem volt, mintha a fölénk magasodó, bársonyzöld hegyoldalak ölelő karokkal fogadnának minket. A főutcán az út mellett patak csörgedezett. Jobbról, a patak túloldalán emeletes, nagy kőépület állt, kis fahíd vezetett az udvarára, ahol a virágzó gyümölcsfák között fából faragott szobrok magasodtak. Alex az út szélére kormányozta az autót, és megállt a patak parti fák árnyékában.
– Megérkeztünk – mondta –, innen már sétálunk a hegyre.
Kiszálltunk a kocsiból. Alex egy hátizsákot vett elő a csomagtartóból, aztán elindultunk. A szélső ház kerítésén fehér virágú jázminbokor hajlott ki, és mint egy felhő, elborította a járdát az illata. Megálltam, az arcomat a virágok közé hajtottam, és mélyen belélegeztem az illatukat.
 Hamarosan elhagytuk a házakat, és az út egy völgyben vezető erdei ösvényen vitt tovább. A patak ott csobogott mellettünk. Körbevett a természet látványa, illata, hangjai, és én azonnal otthon éreztem magam ebben az ismerős környezetben. Csendben ballagtunk a fák között. Az út keskeny volt hármunknak, ezért úgy alakult, hogy én mentem elöl, Alex és Luca pedig egymás mellett jöttek mögöttem. Madárhangok, lombsusogás, erdőillat, virágillat vett körül. Gondolatok nélkül, egy belső nyugalommal lépegettem az úton. Fel sem tűnt, hogy az útkereszteződéseknél tétovázás nélkül haladtam tovább, és nem kérdeztem meg Alextől, hogy merre forduljunk. Bár láttam a fák törzsén a piros turistajelzést, de nem tudatosan követtem azt az irányt, csak mentem, amerre a lábam vitt. Mintha valami időtlenségben haladtam volna, és biztosan éreztem, hogy úgyis oda érkezem, ahova kell.
Mélyen bent jártunk az erdőben, néhol meredek partoldalak közt vezetett az út. Az ösvény napsütötte foltjairól a lépéseink neszére fürge kis gyíkok csusszantak nagy zörgéssel a száraz levelek közé. A kis tisztásokon helyenként a már ismerős kosborok ágaskodtak a fény felé, az egyik helyen a gyöngyvirág fehér kis füzéreit is láttam, illatuk ott érződött az egyre melegebb levegőben. A fák lombja halkan susogott az enyhe szélben, az ágak közül madarak hangja szólt. Már jó ideje gyalogoltunk, amikor egy hosszabb emelkedő után megálltam.
– Pihenünk egyet? – fordultam Alex felé.
– Persze – bólintott –, nem verseny ez. – Azzal levette a hátizsákot, és vizespalackot nyújtott felém: – Katus néni bodzaszörpje biztosan jól fog esni.
Most tűnt csak fel, hogy milyen szomjas vagyok, jót húztam a palackból. Az ismerős bodzaíz kicsit visszahozott a realitás talajára.
– Nem gond, hogy csak úgy mentem az orrom után? – kérdeztem kicsit aggódva.
– Miért lenne? – nevetett Alex. – Hiszen most a kirándulás a lényeg, nem volt tervezett útvonalunk. Hagyd, hogy a szíved vezessen, akkor biztosan oda érsz, ami neked jó. Egyébként, ahol most megálltunk, itt felettünk van az Asztal-kő – mutatott az ösvény fölé magasodó hegyoldalra. – Megnézhetjük, ha már eddig eljöttünk.
– És akár ehetnénk is valamit azon az asztalon – tette hozzá mosolyogva Luca, miközben gyengéden végigsimította a mellette nyíló harangvirágok levelét.
Rájöttem, hogy én is éhes vagyok.
– Jó, nézzük meg! – mondtam, és mindhárman nekiindultunk a meredek hegyoldalnak. Volt, ahol a fákba kapaszkodva sikerült csak feljebb jutni, de Alex segítségével hamarosan mindhárman fent voltunk egy nagy, lapos szikla tetején. Engem egy színpadra emlékeztetett, ahol a körben magasodó fák adják a nézőközönséget. Kissé lihegve leültünk a szikla szélére, aztán Alex szendvicseket vett elő a hátizsákból, és enni kezdtünk.
Élveztem a csendet. Különös hangulat volt, már egyikőjük sem magyarázott, nekem sem voltak kérdéseim. Éreztem, hogy valami vizsga felé közeledem, de már nem volt bennem félelem. Ha itt lesz az idő, majd szembenézek a feladattal, addig viszont élvezem a tájat, a fákat, a napfényt, a szél hangját, a madárcsicsergést, a meleg erdőillatot, a természet zsongását.
Mindhárman ittunk a bodzaszörpből is, aztán csak ültünk egymás mellett a napsütötte sziklán.
Ekkor egy piros sapkás harkály gyors dobszólót vert az egyik, mellettünk álló fatörzsön, majd vidáman rikkantott egyet, és jellegzetes, hullámzó repüléssel elröppent a fák között. Hamarosan egy távolabbi fán hangzott fel a pergődob, mint egy csatába hívó jel, amelyik végigszállt az erdő felett. Bennem megmozdult valami, mintha egy szív dobbanása lett volna. Felálltam, Alex és Luca is felemelkedett.
– Indulhatunk? – kérdeztem.
Komolyan bólintottak mindketten. Álltam még egy kicsit, és befelé figyeltem. Mélyen belül megjelent egy érzés, és egy sürgető feladat kezdett el vonzani egy határozott irányba. Az egyre erősödő belső dobbanásokra valahonnan távolból mintha a táltosdob hangja felelt volna, és a kettőjük közös ritmusából egy mondat alakult ki, ami ütemesen ismétlődni kezdett:
„Itt van a hely, ahova jönnöd kellett,
itt vár rád az, amit tenned kell.”
Elindultam abba az irányba, ami felé ez a belső hang húzott, és Alexék szó nélkül követtek. Leereszkedtünk a meredek partoldalon az ösvényig, de aztán letértem az útról, és keresztülvágtunk az erdőn, mintha egy belső iránytűt követtem volna. A magasba nyúló fák között haladtunk, egy völgyben átkeltünk egy keskeny patakon is, majd egy szélesebb úthoz értünk, ami kanyarogva haladt felfelé. A belső dobszó egyre erősebb lett, közeledtünk ahhoz a helyhez, ahova hívott. Az út egyszer csak egy kőfalhoz vezetett a sűrű erdő borította hegyoldalon. Kicsit odébb lépcső vitt felfelé, és beszélgetés hangjai hallatszottak. A dobszó elhallgatott. Akkor láttam meg, hova érkeztünk: ott magasodott felettünk a fehér templom. Felmentünk.
A templom előtti tisztáson kirándulók nézelődtek, az egyik padon egy kalapos férfi képeslapokat és üdítőt árult a biciklije csomagtartójáról. Az épület előtt egy kis nyílás volt a fák között, és végig lehetett látni a tájon, el egészen a városi házakig. Ott, ahol ez a kilátás nyílt, a hegyoldal legszélén volt egy kőből kirakott kör, ami talán egy régi bástya alapja lehetett. A szélén pár ibolya virágzott, a szellő felemelte az illatukat. A kőkör közepén hívogatóan zöldellt a fű. Leültem.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy spirális erő, egy örvény húzott volna lefelé. Hasonló érzés volt, mint amikor a kastélynál a kis tó vizébe néztem bele, de most nem zuhantam le sehova, csak mintha egy részemet húzta volna le ez az erő. Mintha gyökeret növesztenék a föld mélysége felé, egyre lejjebb.
Különös érzés volt, mintha megnőtt volna a testem. Ott voltam fent, ültem a füvön, de éreztem, hogy mélyen benne is vagyok a hegy mélyében, még annál is lejjebb, valahol, ahol már forró a Föld. És az a belőlem kinyúló rész végre egyesült azzal a mélyben kavargó forró energiával, a Föld forró szívével.
Ültem, és nem akartam megmagyarázni, hogy mit érzek. Hallottam, hogy a gyerekek futkosnak körülöttem, mellettem egyensúlyoztak a köveken állva, keresték a távolban az ismerős házakat, nevettek, viháncoltak. Rájuk mosolyogtam én is, de közben azt éreztem, hogy egy belső vérátömlesztés zajlik bennem. Az a fortyogó, belső láva feltört bennem, átmosott, és összevegyítette a kavargó energiákat. Volt egy fizikai testem, amely látszólag nyugodtan ült és nézelődött a kőkörben, és volt egy energiatestem, amely több ezer kilométer mélységből hozott magának energiákat, és odaszögezett ahhoz a ponthoz.
Aztán lecsillapodott a belső forrongás, és már fel tudtam állni, bár kicsit még szédültem. Megfordultam, Alex és Luca ott álltak mögöttem. Alex szemében most először láttam egy kis aggódást:
– Minden rendben? – kérdezte.
Bólintottam. Luca válaszolt helyettem:
– Persze, hogy minden rendben. Anna erős lány, nem kell féltened – és végigsimított a vállamon. A kezéből ugyanaz az erő áradt, mint amit ott a Föld mélyén éreztem.
Elsétáltunk a templom melletti úton. A kirándulók a padoknál és a tűzrakóhelyek mellett falatoztak. A meredek partoldalon tekintélyes tölgyfák álltak. Az egyik törzsében embermagas odú sötétlett, egy másiknak a gyökerei szabadon látszottak, mintha hatalmas ujjakkal kapaszkodna a hegyoldalba.
Szemben egy kis dombon három kereszt magasodott, egy kis Golgota volt. Felsétáltam az ösvényen, aztán tanácstalanul körülnéztem. Eddig vezetett az út, mégsem tűnt úgy, hogy célhoz értem. A belső dobszó már elhallgatott, de éreztem, hogy ez még nem az a hely, ahova hívott. Alexra néztem:
– És most merre tovább?
Egy alig látható kis ösvényre mutatott, amely a hegygerincen meredeken ereszkedett lefelé, a fák közé:
– Ha tovább akarsz menni, arra visz az út.
Elég kockázatosnak tűnt, de abban biztos voltam, hogy tovább kell mennem.
– Majd én előre megyek – mondta lovagiasan Alex, és elindult. Pár lépés után nyújtotta a kezét. Megfogtam, és így lépegettünk lefelé. Luca könnyedén jött mögöttünk. Időnként megcsúsztak az apró kövek a lábam alatt, igyekeztem a fák kiálló gyökerein megvetni a lábam a következő lépéshez, és megkapaszkodtam egy-egy fatörzsben, de leértünk a hegyoldalon egy tisztáshoz.
Oldalt két, kissé düledező faház állt, körülöttük a fák között valószínűleg sátraknak alakították ki a téglalap alakú, elegyengetett helyeket. Egy nagy fa tövéből apró patak csordogált végig a tisztáson, és lent a mélyben csatlakozott a nagyobb vízfolyáshoz. Ahogy közelebb mentünk, a lábam előtt mozdult egy színes folt. Egy szalamandra volt. Fényes, fekete bőrén csillogtak a szabálytalan, narancssárga foltok. Lassú, megfontolt mozdulattal emelte az egyik lábát, majd letette, és ugyanilyen ütemben emelte a másikat. Úgy tűnt, nem zavarta, hogy ott álltam mellette. Ahogy mindhárman köré gyűltünk, nyugodtan felemelte a fejét, alaposan megnézett minket, majd egyenletes ütemben haladt tovább a patakmeder felé.
Itt már csönd volt, csak az erdő hangjai hallatszottak. Tudtam, hogy nem sokkal felettünk ott sétálnak a kirándulók, de ide nem hallatszott le a hangjuk.
A meredek hegyoldalnak, ahol az előbb leereszkedtünk, volt egy függőleges szakasza, ahol két, láthatólag ember vágta üreg sötétlett. A bal oldali csak pár méter mély volt, a teteje beomlott, a jobb oldali viszont sötéten tátongott. Nagyjából két méter magas lehetett. A bejáratánál látszott a kemény sziklafal, az alját a szél telehordta száraz levéllel. Odamentem, és kíváncsian benéztem. Pár méter után teljes sötétség volt benne, nem lehetett látni, meddig tart.
Aztán mintha mozdult volna a homály, és egy sárkány alakja rajzolódott ki. Egy nagy, tűzokádó sárkányé. Parázslott a szeme a sötétben.
– Itt az idő. Lépj be.
Összerezzentem, és egy pillanatra nem tudtam, honnan jön a hang, kintről vagy a barlangból. Megfordultam. Alex és Luca állt mögöttem, komoly, szinte ünnepélyes arccal.
– Elérkezett az idő, hogy szembenézz mindazzal, ami benned van – mondta Alex.
– Hát nem tudok még mindent? – kérdeztem, mert most valahogy nem volt kedvem bemenni ahhoz az égő szemű sárkányhoz. – Mit kellene még felismerem?
– Döntened kell arról, ki vagy – mondta Luca. – Pontosabban arról, ki akarsz lenni.
– Az eddigi Fényes Anna miért nem jó?
Alex elmosolyodott:
– Semmi baj Fényes Annával, csak ideje szembenéznie saját magával. Ez egy tükör – intett a sötétség felé.
– Ez egy egyszerű barlangjárat – tiltakoztam. Úgy döntöttem, az előbbi sárkányt csak én képzeltem. Túl élénk a fantáziám. Nincsenek is sárkányok.
– Minden út, ami befelé vezet, a lelked belsejébe is visz.
– Ilyen sötét a lelkem belseje? – tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, de megpróbáltam húzni az időt.
Alex lazán széttárta a karját, és megkérdezte:
– Dehát nem ezért jöttél? Ide akartál megérkezni. Tessék, itt vagy.
– Várhatunk is, ha gondolod – mondta engedékenyen Luca. – Pihenhetsz egy kicsit, mielőtt belépsz.
– De minél tovább húzod, a képzeleted annál félelmetesebb szörnyeket fog a sötétbe képzelni. Nehezítheted még magadnak, ha akarod, akárcsak a pincét – fűzte hozzá Alex.
Nem válaszoltam. Néztem befelé, de nem akart a lábam elindulni. A belső dobszó sem szólalt meg újra. Tudtam, hogy ide hívott, ide kellett jönnöm, de már hiányzott az a lendület, ami olyan egyenesen áthozott az erdőn. Ezt a küszöböt saját erőből kellett volna átlépnem, de most nem éreztem nagy kedvet hozzá.
– Semmi sem kötelező. Szabad vagy, tiéd a döntés. De ez egy jó alkalom arra, hogy szembenézz önmagaddal, hogy felismerd azt, aki vagy. Az idő eljött. Addig toporoghatsz a kapuban, amíg akarsz, de közben a te földi életed telik – mondta Alex.
Tényleg nem volt semmi kényszerítő erő a hangjában, a korábbi komolysága is eltűnt. Lehet, hogy csak engem akart bátorítani vele, de a hangja könnyed volt, mintha nem is lenne olyan fontos az egész.
Miért is ne? – gondoltam. Végül is ez csak egy egyszerű, emberkéz vágta járat a hegyoldalban. Sok kiránduló járhatott már benne, biztos aludtak is itt, amikor esős volt az idő. Semmilyen korlát nem látszott a bejárat körül, tehát nem veszélyes. Ennél a nyílásnál omlás nyoma sem volt, ezek szerint nyugodtan be lehet menni. És szerintem már mindent tudok magamról, a világról, működik bennem a Könyvtár, úgyhogy lehet, hogy csak egyszerűen besétálok, lesz egy-két jó gondolatom, összeáll a képem arról, ki vagyok én, milyen is ez a világ körülöttem, aztán megfordulok és kijövök. Alex és Luca pedig csodálkozhatnak, hogy milyen hamar végeztem.
Persze, attól függ, mi van odabent.
Azért a racionális részemnek még maradt kérdése, hogy bebiztosíthassa magát:
– Milyen hosszú ez a járat? És nincsenek benne szakadékok, üregek?
– Fizikailag ez egy pár méter hosszú, egyenes vágat. Semmi különös nincs benne – felelte Alex.
Persze, a pincéje is teljesen hétköznapi volt, miután kijöttem belőle.
– Nincs benne kígyó vagy róka? Veszett róka?
A vállam fölött bepillantott, nevetett a szeme.
– Senki sincs benne. Még a pókok is elbújtak előled, hogy ne akadályozzanak. Nyugodtan mehetsz – azzal a tűzrakó hely felé nézett. – Én addig elkezdem a vacsorakészítést. Láttam a környéken pár szép májusi pereszkét. Ne maradj benn túl sokáig, különben elhűl a gombapaprikás. – Megfordult, és lesétált a domboldalon.
Luca is követte. Mintha mindegy lenne, mit csinálok.
Benéztem a sötétségbe. Már nem láttam a sárkány vöröslő szemét, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy nincs ott. A pincében is valóságos volt a fájdalom, amikor összeszorított a fal, akkor is, ha Alex szerint csak a fantáziám alkotta az egészet. De ha nem engedem elszabadulni a képzeletemet, akkor lehet, hogy csak egy pár perces séta lesz az egész...
( folytatás a könyvben)
|
