Utazás Alexszel
2005. május 11. szerda, a 8-as főút, Veszprém és Vas megyén át
Elgondolkozva ültem a kocsiban, néztem Alex kezét a kormányon. A jobb mutatóujján egy különleges, ezüstszínű gyűrűt viselt, érdekes, áttört hullámvonal mintával. Szép volt, és erő sugárzott belőle. Rácsodálkoztam. Észrevette, hogy a gyűrűjét nézem, felemelte az ujját, és a gyűrűvel megkocogtatta a kormánykerék bőr borítását.
– Nemesacélból van, nem ezüst, a kard ereje önmagába zárva. Illik a Vízöntő-korhoz. Erő van benne, mint a Kos korszak kardjában, de a végtelen formájába öntve, ami a Halak korban az örök szeretetet, az örök köteléket is jelentette. Így az általa képviselt erő nem mások ellen fordul, hanem az egyént erősíti. Az áttört minta pedig szabadabbá teszi az anyagot, levegőssé a keménységet. Így benne van az anyag, a tűz, a víz és a levegő is.
Lehúzta az ujjáról, és a tenyerembe tette.
– Tessék, próbáld fel.
A gyűrű súlyos volt. A film jutott az eszembe, A Gyűrűk Ura, a hatalom gyűrűje.
– Nem hatalom – válaszolt Alex a gondolatomra. – Erő. Önmagad ereje, a világ ereje, de nem arra való, hogy mások fölé emeljen, hanem arra, hogy élj vele. Húzd csak fel, ne félj tőle.
A középső ujjamra illett. Felhúztam, és valami változott a körülöttem levő világban. Nagyobb lett a tér, mintha minden kitágult volna. Az autó belseje akkorának tűnt, mint egy nagy terem. Körülöttem is minden tágasabb lett, de úgy, hogy közben én is nagyobb lettem. Különös érzés volt, mintha még egy dimenzió lett volna körülöttünk. Alexre néztem, mögötte, körülötte volt a legnagyobb a változás. Olyan erő vette körül, amit eddig is éreztem, de rájöttem, hogy az csak kis része volt annak, amit most tapasztaltam. A tudatom nem is igazán tudta felfogni, de leginkább ahhoz hasonlított, mintha rajta át egy galaxisba néztem volna bele, és áramlott benne valami hatalmas, felfoghatatlan energia.
De ahogy a gyűrű az ujjamon volt, magamban is éreztem mozdulni valami erőt. Ez olyan ijesztő volt, hogy inkább lehúztam az ujjamról. A világ nem ugrott vissza azonnal kicsire, csak lassan húzódott vissza, de már tudtam, hogy a látszat mögött egy nagyobb, tágasabb világ van. Visszaadtam Alexnek a gyűrűt. Mosolyogva visszahúzta az ujjára.
– Az erőtől nem kell félni. Csak tudnod kell, hogy a tiéd, és te irányítod.
Ezzel az élménnyel most nem nagyon tudtam mit kezdeni, túl ijesztő volt ahhoz, hogy kérdezősködni kezdjek róla, ezért csak tudomásul vettem ezt is, mint annyi más dolgot ezekben a napokban. Inkább megpróbáltam másfelé terelni a beszélgetést.
– Van egy kérdésem. Hétfőn reggel, amikor mentünk át a Központba, a folyosón volt egy különös élményem. Megállt az idő, és a kőmacska megkérdezte tőlem, akarom-e ezt az új életet, vagy visszatérek az ágyamban. Mi lett volna, ha a másik utat választom?
– Akkor biztos, hogy most nem ülnél ebben a kocsiban.
– De van másik út, van másik valóság is?
– Mindig van másik út, ami egy másik valóságba vezet. Az élet minden pillanata döntés, nincs semleges állapot, valamit mindig választasz, akkor is, ha nem tudatosan döntesz. Amikor látszólag nem választasz, csak sodródsz, akkor a tehetetlenséget választod. Ez a jelenlegi világ, amiben élünk, úgy működik, hogy ha igent mondasz valamire, az azt jelenti, hogy nemet mondtál valami másra. Mindenkinek van egy alap-kapcsolója a lelke legmélyén, ami az igen-nem válaszra épül. Az igen azt jelenti: élet, győzelem, boldogság. A nem: halál, vereség, szenvedés. Ez az alap. Ezt lehet bővíteni, színezni, de ez adja az élet végeredményét. Akinek a kapcsolója vesztes állásban van, az hiába lesz milliomos vállalkozó, akkor is vesztesnek fogja érezni magát. Ez azt jelenti, hogy nemet mond az életre, tehát nem él, csak végighaldokolja, végigszenvedi az életét. Akinek győztes programja van, az pedig a kevéstől is képes boldog lenni.
– És ez min múlik?
– Egy egyszerű döntésen, amit nevezhetünk hitnek, meggyőződésnek is. Ez az, amit kívülről soha senki nem tud megváltoztatni, belülről viszont bármikor átállítható. Ehhez az szükséges, hogy az ember felelősséggel elfogadja, van ilyen kapcsolója, és ezt nem a külső tényezők szabályozzák, hanem egyedül ő.
– Ez ilyen egyszerű?
– A teendő teljesen egyszerű, egyetlen lelki mozdulat, az út viszont, míg valaki megtalálja ezt a kapcsolót, nagyon hosszú lehet. A szorgalmasabbak először végigjárják az összes iskolát, mestert, gyógyítót és tanítót, míg végül elfogy a külső kapaszkodó, és vagy ott állnak a nagy tudásukkal továbbra is vesztesen, vagy végre felismerik, hogy a kapcsoló nem kívül van, hanem belül. Cselekedni természetesen kívül kell, a megoldandó feladatok az életben várnak az emberre, de a kapcsoló állásán múlik, hogy a sok külső munka milyen eredményt hoz. Ha a vesztes oldalon áll, akkor hiába minden erőfeszítés.
A legfontosabb azonban az, hogy mindenki, aki ide megszületik, eredendően győztesnek születik. Tehát ha vesztes állásba került a kapcsolója, az már az ő döntésének a következménye. Ez a világ a győztesek világa, csak sokan elfeledkeznek erről a tényről. Mindenki, aki itt él, azért van itt, mert a sokmilliónyi hímivarsejtből ő lett a győztes, az ő genetikai anyaga olvadt össze a szintén nyertes petesejttel. A nagyszámú pályázóból ők nyerték meg az életet.
– Érdekes ötlet, így még sosem gondoltam az életre.
– Pedig ez biológiai tény – mosolygott Alex. – A vesztesek meg se kapták az esélyt, ők nincsenek itt. A verseny főnyereménye volt ez az élet, amit most élünk, mégis sokan úgy töltik el ezt az időt, mintha jutalomút helyett büntetőtáborban lennének.
Természetesen ez egy mozgalmas világ, ahol sok minden történhet az emberrel, akárcsak egy izgalmas kalandtúrán. És az események hatására könnyen átbillentheti az ember a kapcsolót úgy, hogy észre se veszi, és elkezd szomorkodni azon, hogy miért is van itt. De egy egyszerű felismeréssel bármikor visszaállíthatja a normális állapotot, és visszakerülhet a győztes életbe.
Közben megkerültük Veszprémet, haragoszöld fenyőerdők és füves tisztások mellett haladtunk el. Ismerősek voltak az útelágazások.
– Mi lett volna, ha azon a folyosón másként döntök?
– Akkor a másik úton folytatod az életed, és másfajta eseményeket élsz meg. Elképzelheted úgy az életet, mintha egy úton haladnál, amelyiken időnként különböző irányokba vivő útelágazások vannak, amelyek természetesen más-más tájakra visznek. Minden pillanatban döntesz, akkor is, amikor látszólag nyugodtan ülsz egy fotelban, és akkor is, amikor nagy döntéseket hozol.
– A kőmacska szerint nagy lett volna a különbség.
– Igen – mosolyodott el. – Egy döntéshelyzetben nem igazán célszerű azt taglalni, hogy igaz, hogy itt van most két fő irány, de természetesen ezeken később is bármikor módosíthatsz, letérhetsz erre-arra, de most javasolnám, hogy az egyiket válaszd. Ez lenne az igazság, ugyanis az életben, szerencsére, csak kevés döntésünk végleges. Az út legvégén, egy szakadék előtt valóban meghatározó, hogy még egy lépés előre, vagy egy hátra, azon tényleg élet-halál múlik. Amíg viszont nem érsz a szakadékhoz, mindig módosíthatsz. Ám akkor, amikor egy jelentősebb útkereszteződéshez érsz, a tábla egyértelműen jelzi: az egyik irányban szakadék vár, a másikban a hegycsúcs. A macska ezt a kettőt ajánlotta fel neked.
– Mi lett volna a különbség?
– Abban a másik valóságban is ott van az Angyal utca, de már angyalemberek nélkül. Ott is egy roma család lakik az emeleti első lakásban, ott függ az a különleges festmény a szobafalon, ami neked is tetszett, de a két gyerekükkel élnek ott, és nincs semmilyen Központ sem a házban, sem az Istenhegyi úton. Megvan a Gül baba türbe, az Apostol utcai ház, de nem Péter lakik benne, hanem egy idős néni, és jóval romosabb állapotban van az egész, Péter kissé át is alakította a belső elrendezését. Akárcsak az én kastélyom, ahova megyünk, az most is olyan félig romhalmaz lenne, mint amikor másfél éve megvettem egy csődbement, zűrös cégtől.
A fizikai világ nagyjából azonos marad, csak az emberek, akikkel találkozol, azok mások. Abból az életből hiányoznak a csodák, és mivel te nem vagy egy hétköznapi ember, számodra az a hiányt, a vesztes életet, a lassú haldoklást jelentené azok helyett az izgalmak helyett, amik most még előtted állnak.
– És ez az új nem kockázatos?
– Dehogynem, hiszen kockázat nélkül nem ér semmit az egész! De ha itt veszítesz, akkor is győzöl, mert a kapcsolód arra áll, és legalább megpróbáltad. De vigyázz, az a kapcsoló bármikor átfordítható. Amikor feladod azt, amiben hiszel, vagy nemet mondasz arra, ami neked nagyon fontos, akkor átállítod, és vesztes leszel. Abba a hétköznapi világba, ami még három napja a tiéd volt, már nem nagyon van visszaút számodra, de ebben a világban is bármikor vesztes lehetsz, akár egy pillanat alatt. Ha például beszállsz abba a rendőrkocsiba, akkor veszítesz.
– Tehát akár egy apró választással el is ronthatom az életemet? – hirtelen nagyon ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy egy pillanatnyi döntés mekkora hatással járhat.
– Az utolsó lépés általában kicsinek tűnik. Éppen lelép az ember a járdáról, abban a pillanatban, amikor egy autó odaér, de az autós oldaláról is, ha egy kicsivel vezet lassabban vagy gyorsabban, akkor nem jön létre a baleset. Miért akkor ért oda az autó, a vonat, a kamion? Miért arra a pallóra lépett a kőműves, ami leszakadt alatta?
A balesetek sokszor szerencsétlen véletlennek tűnnek, és lehet, hogy valóban azok is, ha elfogadjuk, hogy van véletlen ebben a világban. De akkor állandó szorongással élhetjük az életünket, hogy mikor jön el a mi szerencsétlen véletlen pillanatunk, ami nekünk is a véget jelenti, és csak reménykedhetünk abban, hogy csak másokat ér baleset, minket nem.
Lehet így is élni, de szerintem nem érdemes. Igaz, hogy a másik variációt nehezebb vállalni, hiszen ha nincsenek véletlenek, akkor minden, ami velem történik, nem véletlen, hanem az én saját döntésem következménye. Persze nem tudatos döntés: az emberek nagy része nem akar baleset áldozata lenni. Nem abban dönt tudatosan, hogy melyik pillanatban lépjen le a járdáról, hanem abban, hogy győztesnek vagy vesztesnek éli-e meg az életét. A győztesekkel a véletlennek tűnő szerencsés dolgok történnek, a vesztesekkel a balszerencsések.
Tehát ott, az Angyal utcai ház folyosóján te egyáltalán nem tudatosan döntöttél, de az eredmény csak az lehetett, ami már eleve ott volt benned. Azért léptél tovább, mert a jelenlegi belső meggyőződésed az, hogy győztesnek születtél, veled csak jó történhet, és ha valami most rossznak is látszik, hiszel abban, hogy jó dolog fog belőle kisülni. Ezért is ülsz itt mellettem – mosolygott. – Józan ésszel az ember nem száll be egy fura, vadidegen férfi kocsijába, hogy vidékre utazzon vele. Ehhez vagy szélsőséges naivitás kell, vagy egy megmagyarázhatatlan belső bizonyosság.
– Aha. – Egyetértettem. Reméltem, hogy a második variációhoz tartozom.
– De ez csak egy pillanatnyi helyzet. Amint elbizonytalanodsz, átbillenhet a kapcsolód, és hosszabb vagy rövidebb időre vesztes is lehetsz. De ha hétfőn máshogy döntesz, az is csak egy időszakra szól. Bármikor feltámadhat benned a vágy a másik élet után, és egyszer csak összefutsz egy fura emberrel, aki angyalembernek nevezi magát, a házakba új lakók költöznek, és egy idő múlva azon az úton jársz, mint amire most léptél.
Akár percek alatt szintet válthat az életed, belenőhetsz egy másik világba, de vissza is zuhanhatsz, ha valamit rosszul csinálsz. Vannak magasabb rezgésszámú életek, mintha egy magasabban vezető úton mennél, és a lenti útról gyakran van felfelé vezető leágazás, csak nem mindig veszi észre az ember.
A hétköznapi élet autópályái is felkínálják időnként azt, hogy lekanyarodhatsz, másik útra térhetsz. Ha elhalasztod a lehetőséget, akkor egy ideig eleve elrendeltnek tűnik az út, de aztán újra felbukkan egy kijáratot jelző tábla. Amíg haladsz az úton, mindig van esély a változásra. Gond csak akkor van, ha leállsz, mert akkor hiába búslakodsz az elhalasztott esély miatt, nem találkozol újabbal. És az autópályán tilos megfordulni. Megteheted, de elég veszélyes helyzet az, ha utána mindenki szembejön veled. Állni se túl ésszerű, bármikor beléd ütközhet egy másik vesztes, hogy azután összekapaszkodva attól kezdve egymást hibáztathassátok a boldogtalanságotokért.
A játéknak akkor van vége, ha kiszállsz, mert akkor lezárul valami, és az már egy másik történet, ami utána kezdődhet. Abban sosem lehetsz biztos. Az biztos csak, hogy most itt vagy, egy adott úton. Ha felismered, hogy nem a fák jönnek veled szembe, hanem te haladsz az úton, akkor észreveheted, hogy te vezeted ezt az autót, még ha eddig csak nyugodtan ücsörögtél is benne. Ez felelősséget jelent, de lehetőséget is arra, hogy ha nem tetszik az eddigi útvonal, akkor változtass, hiszen amíg élsz, ezt megteheted. Ha élsz, még van lehetőséged, hogy változtass. Ha már nem látsz esélyt a fejlődésre, vagy megtetted azt az utat, amit magadnak terveztél, akkor úgyis befejezed az életet. Tehát ha valami, látszólag ismeretlen erő itt tart, akkor még van hova haladnod, van mit tenned, tudsz változni, fejlődni.
Egy ideig csöndben ültem, igyekeztem magamban rendszerezni mindazt, amit eddig hallottam. Az elmúlt pár nap alatt elég sokszínű képem lett már a világról, de mindig jöttek hozzá újabb elemek, amiket valahogyan hozzá kellett illesztenem az előzőekhez.
Aztán újabb téma jutott eszembe.
– Te látod, hogy miért nem tudom használni a Könyvtár kulcsát?
– Igen.
– Miért?
– Mert még nem tudod, ki vagy te igazán.
– Te tudod, ki vagyok?
– Igen. Schödringer macskája.
– Micsoda??
– Ez egy kvantumfizikai elmélet. Elvégeznek egy kísérletet egy szubatomi részecskével, aminek az eredménye alapján egy dobozban levő macska vagy élve marad, vagy elpusztul, de amíg nem nyitják ki a dobozt, mind a két lehetőség igaz. A macska egyidőben élő és halott is, és csak amikor valaki megnézi, akkor dőlt el a dolog.
Ez hétköznapi ésszel nehezen értelmezhető helyzet, de úgy tűnik, az atomok alatti szinten így működik a világ. Attól lesz meg az eredmény, ha megnézzük. Amíg nem tudjuk, addig mindkét variáció valóságosan létező helyzet, nem csak elvi feltevés. Addig van egy párhuzamos valóság ott előttünk, a dobozban, és ahogy kinyitjuk, úgy lesz belőle egyetlen kézzelfogható eredmény.
A te éned most ebben a multipotens állapotban van. Amíg nem nézel bele a dobozba, minden igaz rólad, és az ellenkezője is. És ráadásul csak te nézhetsz bele, senki más.
– És szerinted mikor leszek erre képes?
– Akár most, ebben a pillanatban. De van időd, még van négy napod pünkösdvasárnapig.
– Nem vagyok vallásos.
– Jó, akkor valószínűleg nem kis lángnyelvek fognak föléd ereszkedni. De akkor is van vasárnapig négy napod.
– Miért fontos pünkösd?
– Mert kétezer év óta annak a jelképe, hogy minden emberben megszólalhat egy szellemi, isteni mag. Ahogy benned is. Az biztos, hogy hétfőre tudnod kell, mit tartogatsz a dobozban.
– És mi van a szabadsággal?
– A tiéd, teljes mértékben. Hétfőig azt találsz a dobozban, amit csak akarsz.
„A menny benned van, de a pokol kínja is.
Amit választasz, és amit akarsz,
az lesz a tiéd mindenütt.”
Mondta Angelus Silesius 1500 éve, pedig még nem is a Vízöntő-korban élt.
– Mi lehet a dobozban?
– Bármi. Élet-halál, boldogság vagy szenvedés, öröm vagy bánat, születés vagy pusztulás. A folyamat most zajlik, és rajtad múlik az eredmény. Annyi a nehézség, hogy az egész odabent, a dobozban zajlik, kintről nem érzékelhető.
Ez a kvantummechanika érdekessége. Ott már nem működik a józan logika. A hétköznapi életben egyértelműnek tűnik, hogy a világ nélkülünk is létezik. Például ott, a domb mögött, ami felé haladunk, van egy tőlünk független táj, faluval, templomtoronnyal, és élnek benne emberek. Ha továbbmegyünk, pár perc múlva mi is látni fogjuk.
De a kvantumok világában úgy tűnik, más a helyzet. Az szerint, amíg nem érünk oda, bármi lehet a domb mögött, semmilyen törvény nincs rá, hogy minek kellene ott lennie. Lehet ott óceán, sivatag, őserdő, New York a felhőkarcolóival vagy egy UFO-bázis. Amíg nem nézzük meg, bármi lehet ott – mintha nem lenne ott semmi, de csírában a minden. Amint viszont megnézzük, már csak az az egyetlen dolog lehet ott, semmi más.
Ezen a szinten nagyon úgy tűnik, hogy az ember teremti meg azt a dolgot, amit megvizsgál. Na, itt a fizikusok is meg szoktak torpanni, és nem merik továbbgondolni. Hiszen e szerint csak az van, amit érzékelünk, és ha többet tudunk érzékelni, azzal mi teremtjük meg azt a tágasabb világot. Egyszer egy filozófus már megpróbálta kifejteni, hogy csak az van, amit látunk, de elég őrültnek tartották érte, és aztán az is lett szegény.
Nehéz ezt beilleszteni a mindennapjainkba, mégis úgy tűnik, hogy így van. Az atomok alatti világban fizikai tény, hogy csak úgy tudunk megvizsgálni valamit, ha energiát közlünk vele. Tehát csak úgy mérhetünk meg egy elektront, ha egy kicsit meglökjük, de ezzel már bele is avatkoztunk az életébe. Amíg nem adunk neki energiát, addig bármi lehet ott. Vagy máshogy fogalmazva, addig nincs ott semmi, mert nem látunk ott semmit. Rá kell néznünk, hogy legyen belőle valami.
Ez a fizika világában tény. De ha ezt végiggondoljuk: azzal, hogy valamiről tudomást szerzünk, azzal energiát sugárzunk rá, a tudatunk terébe vonjuk. Lehet, hogy előtte egészen más volt. Sosem tudhatjuk, hogyan néz ki az elektron, a proton. Tulajdonságokat ismerhetünk meg, de úgy, hogy kérdéseket teszünk fel neki. Az volt a nagy vicc, amikor a fénytől megkérdezték, hogy: anyag vagy? Azt mondta, igen. Aztán azt kérdezték: hullám vagy? Arra is azt felelte, hogy igen. A tudósoknak meg égnek állt a hajuk, és azóta is próbálnak kitalálni egy olyan elméletet, amellyel minden kvantummechanikai eseményt meg tudnának magyarázni. Most a húrelméletnél tartanak, de még mindig nem teljes a kép.
– Nem értek a fizikához. Mi az a húrelmélet?
– E szerint a nézet szerint az anyag legkisebb alkotóelemei olyanok, mint egy körben rezgő apró húr. Tehát nem kis kerek golyók alkotják az anyagot, mint ahogy régebben hittük. A húr anyaga valójában nem is létezik. Úgy tűnik, az egész anyagi világot a rezgés tartja fenn. Mindegyik anyagrészecskének megfelelő rezgése van, ez bizonyos energiamennyiséghez tartozik. Ha energiát adunk neki, akkor változik a rezgése, és más lesz az a részecske. Így lehet az ólomból aranyat csinálni, vagy a levegő részecskéiből bármilyen más anyagot létrehozni. Ez a rezgés valójában egy hang. Tehát a világot, úgy tűnik, az isteni hang, a rezgés hozta létre, és tartja fenn. Mintha mindannyian egy isteni eredendő ige visszhangjai lennénk. De már mi is kelthetünk rezgéseket, beleavatkozhatunk ebbe a kozmikus szimfóniába. Te is bármi lehetsz még ebben a pillanatban, csak rajtad múlik, hogy milyen valóságot élsz meg a következő napokban.
– Ez olyan, mint a varázslat.
– Lehet, hogy az is. Lehet, hogy mindannyian hatalmas mágusok vagyunk, akik minden pillanatban, folyamatosan teremtjük magunknak az életet és a minket körülvevő világot. Aki képes magasabb hangon, nagyobb rezgésszámon megszólaltatni a lényét, az magasabb szintű életet tud élni.
Minden létező, élő és élettelen a saját dallamát zengi. Amikor véget ér a dal, szétesik a rezgés, megszűnik a korábban szilárdnak tűnő keret. Szétoszlik, eltűnik az, ami korábban még kézzelfoghatóan ott volt, hogy aztán egy újabb dallammal más alakban újra megjelenjen. Hasonlít ez a szökőkút vízoszlopához. Amíg van víznyomás, ott áll egy stabilnak tűnő oszlop, de ahogy elzárjuk a vizet, apró cseppekre esik szét. Lehet, hogy azért szeretik nézni az emberek a táncoló sugarú szökőkutakat, mert valahol mélyen emlékezteti őket az életre, hiszen az emberi test is ilyen. Úgy látjuk, hogy a szorosan egymáshoz kötődő anyag tartja össze, van egy merev váza, egy stabil kerete. Van, aki azt hiszi, ez ő, ez a szilárd anyag, van, aki úgy gondolja, ez az ő lelkének a lakhelye. Egy biztos: ha eltűnik belőle az energia, az a titokzatos belső erő, akkor az alkotóelemeire hullik szét, akárcsak a vízsugár.
|
