Vas megyei helyszínek:
Hegypásztor kör, Oszkó
Angyalemberek 344-351. oldal
- És most – emelkedett fel a székről Alex – a további elmélet helyett máris gyakorolhatjuk a jobb megoldást. Ha van kedved, kirándulhatunk egyet ebben a szép időben. Ellovagolunk Jelibe, az arborétumba, ami alig pár kilométerre van ide, most nyílnak ott a rododendronok.
Igazán csábító lehetőség volt. Gyerekként többször jártam már az arborétumban a családdal, mindig elbűvöltek a színes virágokkal teli bokrok. De lovon csak párszor ültem. Sümegen, a lovas iskolában csak addig jutottam el, hogy körbe-körbe jártam a száron vezetett lovon, de végül túl bizonytalannak találtam ezt a sportot, és nem tanultam meg rendesen lovagolni. Nem bíztam abban, hogy el tudnék menni Jeliig. Alex láthatta rajtam az ijedtséget, mert mosolyogva folytatta:
– Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy fennmaradj Whetu hátán. Nem baj, ha te nem tudsz lovagolni, ő ugyanis ügyesen tud embert cipelni. Ehhez az úthoz most az is elég, ha az egyikőtök érti a dolgát. Menni fog, majd meglátod.
Nem voltam teljesen biztos ebben, de ráhagytam, úgyis kiderül, lepottyanok-e az első métereken, vagy sem.
– El is indulhatunk. Majd lassan megyünk, és útközben belejössz.
Felmentem a szobámba, átöltöztem, aztán követtem Alexet az istállóhoz.
A lovak láthatóan tudták, hova készülünk, mert eleven ügetéssel jöttek oda a karám széléhez. Alex kihozta a két vékony nyerget, és felrakta a lovakra. Most láttam, hogy ez csak egy vastag bőrpárna, nem volt olyan kemény kialakítása, mint az általam ismert nyergeknek. Alul két széles szíj tartotta, és a kengyel lógott róla. De Alex csak ezt tette a lovakra, se kantár, se zabla nem volt rajtuk. Felém fordult:
– Gyere, segítek felülni.
– Nem kellene még valami? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem. A kutyára sem kell mindig póráz, hiszen egy értelmes állat ért a szóból vagy a kézmozdulatokból is. A lovaknak sincs szükségük kantárra, csak az ember türelmetlen és bizalmatlan velük. Ha jobbra akarsz fordulni, veregesd meg a nyakát jobbról, ha balra, akkor onnan, ha azt akarod, hogy gyorsabban menjen, akkor középen paskold meg. Ha pedig lassítani szeretnél, dőlj hátra a nyeregben, és mondd azt, hogy „hóóó”, érteni fogja. Megpróbálhatod a térdeid nyomásával is irányítani, de ha elég sokat lovagolnál rajta, hamarosan már a gondolatodat is érezné, úgy, ahogy nekem. Na, gyere.
Lehajolt, összekulcsolt két tenyerét elém tartva. Felléptem, Alex könnyedén felemelt. Átvetettem a lábamat a ló hátán, ami nyugodtan, mozdulatlanul állt, és igyekeztem megkapaszkodni a nyereg szélében. Lassan kiegyenesedtem. Ijesztően magasra kerültem, túl messze volt a föld, és semmi biztos nem volt a kezem ügyében. Ettől ijedtem meg gyerekkoromban is, ezért hagytam abba a lovaglást.
– Próbálj meg lazítani – mondta Alex, miközben beleigazította a lábamat a kengyelbe. – Képzeld azt, hogy egy vagy a lóval, hogy közös a testetek, és akkor nem érzed úgy, hogy bármelyik pillanatban lecsúszhatnál. Whetu máris úgy vigyáz rád, mintha az ő része lennél. Érzi, hogy milyen magas vagy, és ezért el fogja kerülni az alacsony faágakat is ugyanúgy, ahogy a vakvezető kutyák is képesek az ember helyett vigyázni, és kikerülni velük az akadályokat. Bízzál a lóban, és menni fog.
Óvatosan megveregettem Whetu nyakát. Visszafordította a fejét, és felhúzta az ínyét. Annyira egyértelmű volt, hogy most bíztatóan rám nevetett, mint aki mindent ért, hogy a meglepődéstől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. De a ló lazán mozdult egyet, éreztem, ahogy az izmai hullámoznak alattam, és én újra biztosan ültem a hátán.
– Mondtam, hogy Whetu tudja a dolgát – mosolygott Alex, aztán ő is felpattant a lovára, és elindult a kapu felé. Az én lovam nyugodt léptekkel követte, anélkül, hogy bármit tettem volna. Kilovagoltunk a kapun, Ariki elkísért bennünket. Alex hátrafordult:
– Vigyázz a birtokra! – mondta, mire a kutya leült a kapuban, és farkcsóválva nézett utánunk.
A kapu után jobbra kanyarodtunk egy keskeny úton a domboldalra, egy darabig a kerítés mellett haladtunk, majd beértünk a fák közé. Igyekeztem átvenni a ló lépéseinek ritmusát, és hamar feltűnt, ha elengedem magam, akkor sokkal stabilabban ülök a nyeregben, mintha görcsösen próbálnék egyensúlyozni. Egyéb kapaszkodó híján azért erősen fogtam a vékony nyereg peremét.
Közben felértünk a dombtetőre, végighaladtunk az erdőn, és a falu végén egy földútra értünk ki. Lassan mertem már a tájat is nézni, nemcsak a közvetlen előttünk levő utat. Elkocogtunk a falu végén, kereszteztük a műutat, majd vetések mellett mentünk. Dombok hullámai vettek körül, és mindenhol májusi bujasággal zöldellt a természet.
Alex visszafordult, és bevárt engem, egymás mellett haladtunk a földúton.
– Benézünk az oszkói pincékhez – mondta. – Mutatok egy jó példát, hogy milyen eredménye van annak, amikor a Halak és a Vízöntő angyalemberek össze tudnak fogni, és létrehoznak valami szépet és értékeset.
Erről a két típusról már hétfőn is beszéltek a fiúk a Központban. Kíváncsi voltam, Alex mit gondol erről.
– Mi a különbség köztük? – kérdeztem.
– Nagyon sok, de erről már biztos hallottál. Bár tervezgetni, álmodozni teljesen egyformán tudnak, és azonos módon hajlamosak a lustaságra is, hiszen addig igazán szép egy álom, amíg nem kell szembesíteni a valósággal. A megvalósult tervek esetén viszont a Halak angyalemberek jellemzője, hogy egyedül hoznak létre nagy dolgokat, amit az ő erejük tart fenn, és amibe önfeláldozó módon életüket és vérüket, összes energiájukat belefektetik. Ezek a létrejövő dolgok valóban nagyon hasznosak, fontosak a többi ember számára, de egyetlen személy vállán nyugszik az egésznek a terhe. Ők a lelkük mélyén Jézushoz próbálnak hasonlítani, egyszemélyben megváltani a világot a szenvedésektől. Ez nagyon hősies vállalás, de általában túl nagy az ár: a saját egyéni boldogságukkal, és sokszor az egészségükkel is fizetnek érte. Mivel a Megváltó egyszemélyes szerep, nehezen találnak munkatársakat maguk mellé, ezért előfordul, hogy halálukkal a megteremtett dolog is elmúlik, vagy tetszhalott állapotba kerül, amíg nem jön egy újabb önfeláldozó hős.
A Vízöntő angyalemberek ezzel szemben képesek jó csapatot gyűjteni maguk köré, de az, amit létrehoznak, amit együtt csinálnak, gyakran csak őket szórakoztatja, nekik jó, a csoporton kívülállóknak közömbös, érthetetlen vagy megbotránkoztató. Ám mégis sokszor fennmarad, elterjed, egyre többen csinálják, pedig semmi értelme az egésznek. Ez a kamaszkor jellemző viselkedése, amikor magáért a közösségi létért végzik az öncélú tevékenységet, csak azért, hogy a csapathoz tartozónak érezhessék magukat. Sok ilyen közösség működik manapság.
Az igazán értékes és jól működő dolgok akkor tudnak megvalósulni, ha vegyes a csoport összetétele. A Halak kitalálják, a Vízöntők megszervezik, és mindenki számára elérhető lesz, lehet hozzá csatlakozni, lehet hasznosítani. Az ilyen, jól működő közösségek magva általában három ember, akik közül legalább egy Vízöntő.
A Halakra jellemző a gyűjtőmunka, gyakran antropológusok, néprajzosok. Elvük: összegyűjteni és megőrizni a múltat. A Vízöntők újat akarnak felfedezni, új fajokat a dzsungelben, új gyógyszereket, modern módszereket, amivel egy jobb jövő felé lehet haladni.
Ha csak Halak alkotnak csoportot, abból gyakran múzeum lesz, ami megmerevedik, ha csak Vízöntők, akkor szétfolyik, nem marad nyoma. Ketten együtt viszont egyesíthetik a különböző irányokat: hagyományőrzést és újítást, nyomot hagyni és fejleszteni, a jelenben hasznosítani a múlt értékeit, és a valóságra hatni. Mindezt tudják együtt.
Közben már az aszfaltúton jártunk, amit jobbról sűrű erdő szegélyezett, a másik oldalon pedig a zöldellő szántóföldek nyúltak el a hullámzó dombokon. Szerencsére nem sok autó közlekedett erre, bár ahogy elzúgtak mellettünk, én mindig jobban összerezzentem, mint Whetu. Ő teljes nyugalommal lépegetett Alex lova után, és csak akkor billentett párat a fülével, amikor egy traktor pöfögött kicsit hosszabban a közelünkben. Leereszkedtünk egy hosszú lejtőn, majd jobbra egy földútra fordultunk, ahol egy tábla mutatta, hogy erre vannak a Hegypásztor pincék. Az út enyhe kanyarja után a fák között fehér épületek foltjai tűntek fel. A kerítés előtt, amit pár hosszú, gyalulatlan farúd jelképezett, Alex leszállt a lóról, és engem is lesegített.
Körülnéztem. Öreg, göcsörtös ágú gyümölcsfák álltak sorfalat a kavicsos gyalogúton a dombtető felé, mint egy barátságos, agg fogadóbizottság, mellettük pár sor szőlőtőke zöldellt. Jobb oldalon, egy terebélyes diófa árnyékában masszív faszerkezetű szőlőprés állt egy zsupptető alatt. Az évek alatt feketére aszott, két tekintélyes gerendán feküdt a nagy famedence, abban magasodott toronyszerűen a prés, amelynek a végét egy orsós faoszlop tartotta. Az egésznek időtlen hangulata volt.
Felsétáltunk az úton. Feljebb, balra vesszőkerítés mögött egy pici tóban víz csillogott, mögötte régi, kormos oldalú fagerendák fogták körbe a tűzrakó helyet, oldalt nagy kupacban állt a feldarabolt fa. Ahogy felértünk a domboldalra, már teljes egészében látszottak a pincék: két nyitott tornácos, fehérre meszelt épület egymás mellett, oldalt pedig egy harmadik.
Olyanok voltak, mint egy falusi család. Szemben a kisebbik ház zsupptetőjével, girbegurba falaival úgy nézett ki, mint egy nagyon öreg, fejkendős néni, a jobb oldali meg új építésű volt, mintha a lánya lenne az idősebbiknek. Fiatalos, menyecskés tartással piros cseréptetőt viselt, és két zsalugáteres ablakkal nézett felénk. Kicsit távolabb, balra pedig ott állt, mint kalapos, lógó bajszos családfő, a másik régi, L alakú, zsupptetős ház.
– Ez a Hegypásztor Kör birtoka – mutatott körbe Alex.
– Hegypásztor?
– Régen így hívták azokat, akik a szőlőhegy rendjére vigyáztak. Ezt a nevet választotta tíz fiatal, amikor 1985-ben kitalálták, hogy akarnak valamit tenni, és meg akarják őrizni ezeket a szép, boronafalú, régmúltat idéző pincéket, mielőtt mindegyik összeroskad, vagy lebontják, hogy helyettük új, palatetős épületeket húzzanak fel. A fiatalok egy része a múlthoz kötődött, onnan akartak értéket átmenteni a jelenbe, másokban pedig ott volt a Vízöntő csíra, a közösségteremtés vágya.
Ez akkor még álmodozásnak tűnt, nem is nagyon vette senki komolyan. A két kezükkel hozták rendbe ezt a középső pincét. Megtanulták a falubeli idősektől a régi munkákat, sároztak, meszeltek, tetőt ácsoltak. A zsupphoz a rozsszalmát kaszával aratták, kicsépelték a régi cséphadarókkal, aztán kévébe kötve felkötözték. Nem lett tökéletes, de az ő munkájuk volt benne. Azóta kétszer is újrarakták, mert leégett a tető. Gyúlékony anyag a száraz zsupp, főleg, ha emberi indulat is tüzeli.
Minden közösség, amiben van Halak energia, felszínre hozza a saját árnyékát, a gyűlöletet, a Vízöntő energia szabadsága pedig mindig kiváltja a tiltást, az elutasítást. De ha a csoport sikeresen kikerüli a saját csapdáját, és nem veszi fel se a szenvedő mártír, se a céltalan lázadó szerepét, akkor átvészeli a nehéz időszakokat, és megtalálhatja a helyét a világban.
Úgy, ahogy nekik itt sikerült. Húsz éve kis csíraként indult el az a folyamat, ami mára megerősödött, és látványos eredményeket hozott. Már a harmadik nemzedék viszi tovább ezt a közösséget, és nem esett szét akkor sem, amikor szétszóródott az első csapat, mert mindig jöttek újabbak.
Nemrég építették ezt az új épületet, az erdei iskolát, és távolabbról ide telepítették azt a másik régi pincét is. Most már látogatókat is lehet fogadni, nem csak egy baráti társaságot. Szüreti mulatságokat is rendeznek itt, és felkerültek a turistatérképekre.
A tartós eredményhez egyébként általában elég egy maroknyi elszánt ember. Amikor túl sokan vannak egy csoportban, mindenki a másikra vár, hogy az tegye meg, a másik lépjen. Amikor viszont csak pár ember van, akkor az, akinek eszébe jut valami, azonnal cselekedni is kezd, mert tudja, ha ő nem teszi meg, más se fogja.
Közelebb sétáltunk a zsupptetős anyóka-pincéhez. Két alacsony faajtaján csak lehajolva lehetett volna átlépni.
– Ez az épület itt sok emléket őriz – simított végig a meszelt falon Alex. – Ez nem csak anyagból van. Akkora szellemi erő van benne, mint azokban a templomokban, amiket a hívők a két kezükkel építettek. Az ilyen házak maradnak benne az időben akkor is, amikor fizikailag megsemmisülnek. A templomokat sem véletlenül építik ugyanazokra a helyekre. Nem csak amiatt, mert ott valamilyen kedvező rezgés van, hanem azért, mert a tiszta hittel létrehozott épület beleíródik a tájba, ott marad szellemi szinten, amikor az anyaga szét is porladt már, és az emberek érzik, hogy oda kell valamit emelniük, mert az odavaló. Ebben a látszólag egyszerű kis pincében is benne van a múlt, a régi emberek keze nyoma, együtt a ma élők erejével, hitével. Ez innen a domboldalról sugárzik ki a világba, mindazok felé, akik fogékonyak rá.
Az egyik ajtón a kulcslyuk körüli vasalat egy fordított szív alak volt. Ez egy másik pince ajtaja lehetett, amit csak így, fejtetőn tudtak ide illeszteni. Végighúztam a kezem a fa erezetén.
– Kíváncsi vagy arra, mit láthatott ez az ajtó? – kérdezte Alex.
– Érdekes lenne tudni – feleltem.
– Akkor hunyd le a szemed.
Alex a tenyerét rátette az enyémre. Enyhe bizsergést éreztem, ami a kezemből felhúzódott a tarkóm felé, aztán képek villantak fel. Eleinte elmosódó, fekete-fehér képek voltak, mintha egy régi, karcos filmfelvétel lenne, majd tisztult a kép, és hangok is társultak hozzá.
Erdőt láttam, hatalmas tölgyfákat, viharban hajladozó ágakat. Majd fejsze villanását, szerszámok csattogását. Fejkendős, kötényes asszonyok sürögtek nagy bajuszú, kalapos emberek körül, láttam, ahogy a széles fagerendákból épül a pince. Aztán szüret következett, majd az évszakok gyors váltakozása, nagy hófúvásokkal, nyári viharokkal, újra szüret, nagy vígasság, mulatozás, újabb évszakok. Eres kezek keresték a kulcsot, néha bizonytalan lábak lépték át a küszöböt. Sározás, meszelés. Aztán egyre ritkábban jöttek az emberek, fű nőtt a küszöbön, megroskadt a pince. Emberek tűntek fel, lebontották a régi épületet, az ajtót lovas szekérre rakták, és újabb építkezés kezdődött. Újabb emberek, nevetések, néha hangos veszekedés, aztán mulatozás hegedűszóval, szüretek, és változó évszakok. Újabb kezek a nagy, feketére kopott kulcson, meglassuló lépések az ajtó előtt. Aztán megint alig tűnt fel az ember, csak a ház előtti diófa nőtt egyre nagyobbra. Aztán felgyorsultak a képek, és nagy csapat fiatal kezdett el nyüzsögni a pince körül, sároztak, tetőt ácsoltak, zsuppot kötöztek, meszeltek, tábortüzek mellett friss nevetések és a régi énekek szóltak. Aztán fekete füst gomolygott, recsegett az egész tető, majd újabb munka, egyre több ember. Újabb sötét füst, megint egy nagy csapat ember. Aztán épül a szomszéd ház is, majd nagy vígasság, középen hosszú asztalokon mindenféle étel között válogatnak az emberek, gyerekcsapat kergetőzik a pince körül.
Kinyitottam a szemem. Elképesztő volt, mennyi minden raktározódott el ebben az egyszerű tölgyfaajtóban, mintha az anyagában ott lett volna a több nemzedéknyi emlék. A képek mellett éreztem mindazokat az érzéseket, amik a szereplőkben zajlottak, és mintha minden emberről a sorsa is ott maradt volna a fa lenyomatában. Eddig is szerettem a régi tárgyakat, de most pontosan éreztem, miért van ez a vonzódás, hiszen valóban egy darabka történelemmel találkozhat bennük az ember.
Megnéztük a másik, hátsó pincét is, ami nagyobb, L alakú épület volt. Ennek is alacsony ajtói voltak, és az egyiken különös, cirkalmas vésés látszott. Közelebbről is megnéztem: 1747-es évszám volt belevésve, az első számjegy alja kis szívalakban végződött. Ujjaimmal végigsimítottam a fát. Több, mint kétszázötven évvel ezelőtt véste ezt ide egy kéz. Már nem akartam képeket látni, de úgy éreztem, mintha homályos érzések sugároztak volna át belém a fából.
Aztán felsétáltunk az új, takaros, cseréptetős épület mellett a dombtetőre. Fent egy fiatal tölgyfa mögött kis fehér kemence állt, az ajtaja melletti korom nyoma mutatta, hogy gyakran használják. A szénapajta és farakás között egy férfi lendületes mozdulatokkal kaszálta a füvet, felénk nézett, és köszönésként megbökte a kalapját:
– Segíthetek?
– Köszönjünk, csak körülnézünk – felelte Alex.
– Csak tessék – mondta a férfi, majd folytatta a munkáját.
Hátul még volt egy kis épület, és a füves rész egészen az erdőszélig húzódott, rajta egy ismertető táblával. Jó hangulata volt az egész környéknek, egyszerre volt benne a nyugalom és a frissesség is.
Aztán visszaballagtunk az úton az öreg gyümölcsfák között a bejárathoz, és Alex felsegített a lóra. Tovább indultunk a homokos hegyi úton. Egy hatalmas szelídgesztenyefa alatt aprócska, zsupptetős pince süppedt a földbe. Csönd, virágillat és béke lengte be a környéket, az út mentén bodzabokrok virágoztak. Hamarosan egy útelágazáshoz érkeztünk, középen egy kőkereszt választotta ketté az utat. Kikanyarodtunk a műút felé, ahol zöldellő szántóföldek között vezetett a falu felé az út, de aztán Alex balra fordult, és megállt.
– Nézd! – mutatott előre.
A szőlőhegyet határoló fasor szélén, egy kis tisztáson két hatalmas, öreg tölgyfa magasodott egymás mellett, a lombjuk középen összeért. Olyan volt a látvány, mint egy nyitott kapu egy másik világba, talán a természet, az egykori tölgyerdők világába. Oldalt egy kerekes kút mellett kis pad állt. Leszálltunk a lóról, és odasétáltunk a fákhoz. A nagyobbik oldalán széles sebhely, egy letört ág helye fehérlett. Megsimítottam a vastag kérget, erő sugárzott belőle. Megpróbáltam átölelni, de félig sem értem át a vastag törzset. Talán öt méter lehetett a kerülete, és több száz éve állhat már itt. Középre mentem, beálltam a két fa közé, a természet-kapuba, és felnéztem. A fejem felett védelmezően borultak össze a zöld levelek. Becsuktam a szemem, kitártam a karjaimat, és úgy éreztem, a kapun keresztül árad belém valami ősi erő, a tölgyfák ereje. Jó érzés volt.
Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Alex mosolyogva figyel, de nem szólt semmit. Aztán felszálltunk a lovakra, visszakanyarodtunk a hegy felé, és a kereszt előtt haladtunk tovább. A zsupptetős pincék mellett már újabb építésűek is feltűntek, virágzó gyümölcsfák szegélyezték az utat. Amikor egy-egy lehajló ág elé értünk, Whetu lassított, majd amikor lehajoltam, óvatosan lépdelt tovább. Egyre nagyobb biztonságban éreztem magam a nyeregben. A szőlőtőkék között többen dolgoztak, és akik felnéztek, barátságosan köszöntek, intettek nekünk. |
