Bali Nóra: EMLÉKSZEL? (5.folytatás)
Nagy érzések után egy kis elmélet
D –Ki vagyok én?
C– Te vagy a világ. Te vagy a saját világegyetemed központja. A világod éppen akkora, amennyit fel tudsz fogni belőle. Amit be tudsz fogadni, azzal kapcsolatba kerülsz. Vagy úgy, hogy tudsz róla, megismered, vagy úgy, hogy belép az életedbe, ismeretlenként, titokzatos, megmagyarázhatatlan jelenségként. Pedig csak a tudatod nem ismeri. A valódi lényed kapcsolatban áll vele. Nem kell mindent tudnod. De mindent ismerned kell, amivel kapcsolatba kerülsz.
D –Mi a különbség a között, hogy tudok vagy ismerek valamit?
C– A tudás az ész eszköze. Megragad, megvizsgál, elemez. Szétszed, aztán összerak újból. A saját képére formálja a világot. A megismerés befogadás, elfogadás. Elemezgetés nélküli átvétele a külvilágnak. A gyerek megismeri ezt a világot, befogadja az őt érő hatásokat, gyűjti az élményeket. Aztán ahogy fejlődik a tudata, úgy kezdi egyre távolságtartóbban szemlélni a külvilágot. Határt von önmaga és a környezete között. Megválogatja, mit fogad be. Már csak azt engedi közel magához, amit ismer, és amiről jó tapasztalatai vannak. Félni kezd minden idegentől, félni kezd az új élményektől. Lassan felnőtté válik.
Egyénenként változó, ki mikor válik felnőtté. Van, aki túl korán, már csecsemőként elutasít minden újat, és folyamatos harcként éli az életét, védi magát a támadónak érzett külvilágtól. Lehet, hogy megerősödik ebben a harcban, és nagy, győztes felnőtt lesz belőle, aki azonban mindig boldogtalan odabent, mert hiányzik a biztonság az életéből. Neki mindig résen kell lennie, sohasem lazíthat, hiszen bármikor lerohanhatná a veszélyes külvilág. Az ilyen ember számára a világ egy nagy csatatér, az élet pedig örökös harc. Látszólag hatalmas területeket képes meghódítani, és nagy eredményeket érhet el, világa mégis fojtogatóan szűk, mert a küzdelmen kívül más nem fér bele.
Ha gyengébb, akkor pedig elbukik. A harcot választja, félelemből, a sarokba szorítottak rettegésével, aztán veszít, mert a külső erők és a belső félelem egyesült erővel legyőzik őt. Akkor ő lesz a nagy vesztes, a legszerencsétlenebb ember a világon. Csak a félelmet ismeri kívül és belül is, csak ezt az érzést fogadta be, hát nincs is más tulajdona. Ezért görcsösen próbál megszerezni bármit, anyagiakat vagy emberi kapcsolatokat, de minden kicsúszik az ujjai közül. Örök vesztes.
Aztán vannak, akik későn, vagy éppen sohasem nőnek fel. Ők azok, akik ártatlan naivitással mindent elfogadnak, amit a környezet feléjük nyújt, gyermeki kíváncsisággal bármit megkóstolnak, és mindent elhisznek, amit hallanak. Az általuk érzékelt világ hatalmas, és ők elvesznek benne, mert nem sikerül felépíteniük saját énjük határait. Benne élnek a világban, de csak sodródnak benne. Ha elég szívósak, akkor sokáig a felszínen tudják tartani a fejüket, és látszólag könnyed, gondtalan életet élnek, de nem marad nyomuk a világban. Egy ideig itt vannak, aztán nyomtalanul eltűnnek, és csak valami hiány marad utánuk.
Ha gyengébbek, akkor sokat fuldokolnak, és a környezetükben mindenki szeretné megmenteni őket. Barátok, barátnők fognak össze, hogy rendbe tegyék az életüket, hiszen annyira megérdemelnék. Ők mosolyogva elfogadják a kéretlen segítséget, aztán másnap fuldokolnak tovább.
Míg a harcban elbukottak erőszakkal, érzelmi zsarolással is csak nagy nehezen jutnak egy kis szánalomhoz, a sodródókat mindenki sajnálja, miközben gyakran ők nem értik, mi a gond velük. Azt azért érzik, hogy valami nincs rendben, az életükben, de legfeljebb még nyitottabbá válnak, hátha véletlenül belesodródnak a megoldásba.
D – Van azért jó megoldás is?
C– Kell, hogy legyen, hiszen élünk és szaporodunk ezen a Földön, tehát életképesek vagyunk. Igaz, hogy nagy fantáziával szaporítjuk a hibás megoldásokat is. A jó változat természetesen középen van. Szükségünk van a befogadásra, a nyitottságra, hogy megismerhessük a világot, és aztán szükségünk van a józan korlátokra, hogy megőrizhessük magunkat benne. Meg kell ismerni, hogy tudjuk, milyen, és hogy jó irányban tudjunk változtatni rajta. Benne kell élnünk, de nem veszhetünk el benne, mert akkor nem fejleszthetnénk.
Meg kell születnünk, bele kell születnünk ebbe a világba, akkor is, ha nem tökéletes, és felnőtté kell válnunk benne, hogy tökéletesíteni tudjuk. És mivel benne élünk, közben mi is tökéletesedünk. Ez aztán mindenkinek jó. Ugye?
Ilyen egyszerű az egész.
Találkozás
A Holnap a tenyerén nyújt majd át,
mint egy kedves ajándékot.
Meglepetés – mondja,
bár mindketten tudjuk a titkot.
De eljátsszuk, hogy meglepődtünk.
Hát Te vagy? – kérdem.
Hát Te vagy? – kérded.
És egymásra nevetünk.
Aztán kézenfogva kisétálunk a Jövőbe.
A Holnap megöregszik,
Ma lesz, majd Tegnap,
mi meg csak megyünk, megyünk az Időben,
mi, Halhatatlanok.
Labdázunk a térrel,
bújócskázunk a Dimenziókban,
karikába forgatjuk az Időt.
Szabadok leszünk és boldogok.
Egyek leszünk – egymással.
Egyek leszünk – a Mindenséggel.
Párkereső
D – Nagyon szép vers. Köszönöm.
E– Nagyon várlak már.
D – Ne mondj ilyet. Újra félni kezdek. Én egyszer, pár éve vártalak már téged, beszéltem is hozzád, bár akkor még nem válaszoltál, de nagyon hittem, hogy el fogsz jönni. Aztán csak teltek a napok, a hónapok, az évek, és nem jöttél. Azt hittem, belehalok a hiányba, és abba, hogy csalódnom kellett az érzéseimben. Elvesztettem a hitemet, eltemettem a vágyaimat, és önmagamat is.
E– Akkor épp itt az ideje, hogy feltámadj a koporsódból, Hófehérke!
D – Legutóbb még Csipkerózsika voltam!
E– Minden női lélekben ott van minden női mesehős. A te elzárkózó, sértett részed, amely fél a fájdalomtól, és zokon veszi, hogy nem ostromolják zárt tornyát epekedő királyfiak, álomvilágban élő Csipkerózsikaként viselkedik. Más tulajdonságaidból meg összeáll a szegény, száműzött kis Hófehérke, aki alulválaszt, hozzá méltatlan férfiakra főz, mos, takarít, és naiv hiszékenységgel elfogadja a mérgezett almát a boszorkánytól. Neki meg kell halnia, hogy aztán a királyfi megtalálja.
Tudod, az a gond, hogy a valóságban már nem működnek a mesei megoldások. A lányok választhatják a régi szerepeket, de sajnos a férfiak nem tudják már folytatni a mesét. Ott állnak bambán, és nem értik, mi bajuk van a nőknek. Nem törik rá az ajtót az alvó Csipkerózsikákra, és nem vágynak koporsóból feltámadt zombi Hófehérkékre. Ez már egy másik világ, más szerepekkel.
Ma már egy nőnek fel kell ébredni önmagától, ki kell jönni a vártoronyból, vagy éppen tudni kell otthagyni a törpéket, ha túl alacsonyak a férjszerephez. A mai férfinak társ kell, nem megmentendő mesehős.
Nekem is te kellesz, egyenrangú társként, nem pedig egy holdkóros királykisasszony, vagy egy szorgos házvezetőnő.
D – Nem baj, ha nem vagyok királykisasszony?
E– Mondd, mit kezdenék egy elkényeztetett leányzóval? Honnan kerítenék koronát, meg trónszéket, sőt szükség lenne egy birodalomra is, ahol királyi párként uralkodhatnánk.
Lehet, hogy most csalódást okozok, de be kell vallanom, én sem vagyok királyfi. Igaz, hogy a szegény ember legkisebb fia sem. Egy ember vagyok itt, ebben a földi világban, aki nagyon szeret téged, és alig várja már a találkozást. Nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. És én látni fogom benned a királynőt, de nem örülnék annak, ha el is játszanád azt. Belül úgyis az vagy nekem.
Kapuk és kulcsok
D – Telnek a napok, és én érzem, hogy nem lesz könnyű ez a találkozás. Megtaláltam a lelkemben a hozzád vezető utat, mentem is rajta egy darabig boldogan, de most egy nagy, bezárt kapuval találkoztam. Ez elzár minket egymástól. És egyelőre nincs meg a kulcsa.
Ráadásul biztonsági zár van rajta, mint az igazán fontos helyeken. Csak akkor nyílik, ha mindkét oldalról egyszerre fordítjuk el a saját kulcsunkat.
E– Szóval a Kardok útja után eljutottunk a kulcskereséshez végre?
D – Honnan tudsz a kardról, amikor arról nem is beszéltem neked?
E– Elfelejted, mennyire hasonlóak vagyunk belül. Én is azon az úton járok, mint te, csak a másik oldalról közeledem feléd. Olyan ez, mint egy tükörvilág. Én is találkoztam a karddal, az Erő vállalásának a problémájával, a kérdésekkel és a kétségekkel:
Milyen erős vagyok? Egyáltalán lehetek-e erős? Szabad-e felvenni azt az eszközt, amivel ölni lehet, de amely segíthet is, ha jól forgatom? Jogom van-e ehhez a fegyverhez? Én vagyok-e az az egyetlen ember, aki ezt a kardot kihúzhatja a sziklából? Meg merjem-e próbálni? Nem tűnik nagyképűségnek? Miért pont nekem sikerülne? Ki vagyok én, hogy egyáltalán ezzel próbálkozom?
Tele voltam kétséggel, bizonytalansággal. Azt tapasztalom, hogy minden embernek itt a Földön megvan a saját Excaliburja, a saját szent kardja. Ez az isteni erejének szimbóluma, ami egy belső sziklatömbbe zárva csak arra vár, hogy végre a jogos tulajdonosa rátaláljon, és kiszabadítsa a fogságból.
Ehhez először önmagára kell ébredni az embernek, meglátni saját isteni részét. A Tudás az első lépcsőfok. Ezzel a tudással képes aztán meglátni a szent Kardot, a belső Erő jelképét. Ha ki tudja húzni, ha képes használatba venni az erejét, már tovább haladt. Valamikor ez után jön a Kulcs. Nálunk ez éppen a társhoz, a Kékszakállú herceg várához vezető út kapujának kulcsa.
Sokféle kulcs van, ahogy sokféle ember is. Mindenki más-más területet zárt el önmaga elől. Olyan részeket, amelyekhez egykor valamilyen rossz emlék tapadt: fájdalom, csalódás, bűntudat.
Ezeket eleinte teljesen kizárjuk az életünkből, úgy élünk, mintha nem is léteznének. Aztán, amikor már érettebbek leszünk, akkor behívjuk a lehetőséget az életünkbe, és hogy bizonyítsuk önmagunk erejét, hogy eddzük az akaratunkat, szent fogadalommal lemondunk róluk.
Ettől tényleg erősödünk, de aztán bennmaradhatunk a csapdában: az életünk végén nem oldozzuk fel magunkat, nem állítjuk le saját oktatóprogramunkat. A következő életünkben már nem emlékszünk rá, de az továbbra is ott működik bennünk, és megakadályozza mindazt, amire ekkor már szükségünk lenne a továbblépéshez, a következő tanulási szinthez.
Nálam ez régebben a vezeklési fogadalom volt. Mivel a hatalomvágy vette el az értelmemet, sokszor születtem szegényként, nyomorultnak, úgy, hogy semmilyen hatalom közelébe se kerülhettem, illetve én voltam kiszolgáltatva mindenki másnak. Aztán, amikor úgy éreztem, eleget tanultam már, abba akartam hagyni a szenvedést, de elég nehezen ment. A régi minta újra és újra visszarántott, de már nem értettem, hogy miért. Nem éreztem bűnösnek magam, mégis mindig beleestem a bűnhődő szerepébe. Megint áldozat lettem, de ez már nem emelt, inkább gyengített. Elég sokára jöttem rá, hogy fel kell oldoznom magam, meg kell bocsátanom magamnak és a hatalomnak is, hogy már közömbös lehessek vele szembe. Ne legyek se áldozat, se zsarnok.
A következő lépés a szegénységi fogadalom feloldása volt. Eleinte féltem a pénztől, nem mertem birtokolni, attól tartottam, hogy úrrá lesz rajtam. Tehát dolgoztam, de épp csak megéltem belőle. Aztán, amikor ez is gyógyult, már mertem foglalkozni a pénzzel, sokat kerestem, – és sokat is találtam –, de nem tudtam megtartani, mindig kifolyt a kezemből. Ezt se értettem, hiszen ekkor már akartam ezt a pénzt, értettem is ahhoz, amit csináltam – nem úgy, mint egy-két előző szerencsevadász életemben, ahol pontosan tudtam, hogy csak játszom, szórakozom a pénzzel. Milliókat kerestem, és milliókat szórtam el, hogy bizonyítsam magamnak, csak játék az egész.
Ám amikor később már meg akartam tartani, akkor se sikerült. A józan tudatom nem értette, miért, de belül azt éreztem, hogy a pénz piszkos dolog, bemocskolja az embert, nem szabad örülni neki. Meg kellett találnom ehhez is a Kulcsot: azt a régi szegénységi fogadalmat, amit ferences rendi szerzetesként tettem egykor, és azóta is hordoztam magamban. Egész addig, amíg fel nem ismertem az okot belül. Én tettem a fogadalmat, én oldhattam fel magamat alóla. De csak azért, mert már megtanultam mindazt vele kapcsolatban, amit akartam, már nem a pénz húzott le, képes voltam én emelni az anyagot.
Sok ember vágyik sok pénzre, olyanok, akik biztosak abban, hogy ők csak jót tennének vele, rendbe hoznák a világ dolgait. Csak azt felejtik el, hogy a pénz az Erő is. És ha nem képesek ők uralni, akkor az hajtja őket rabságba. A milliomosok nagy része azért boldogtalan, mert a pénz rabszolgája lett.
Aki tényleg erős, és uralni képes, az már emeli az anyagot, ő irányít, és ezért el tud rejtőzni, ha akar. A tömeg nem is látja, mert nincs szüksége arra, hogy mások csodálják, arra sem, hogy egyáltalán tudjanak róla. A háttérből irányít. De ez nem valami maffia, nem világméretű összeesküvés, mint ahogy azok akarják látni, akik még mindig rettegve vágynának a gazdagságra. Ők saját félelmeiket vetítik ki, attól félnek, amit ők tennének, ha az ő kezükben lenne ekkora vagyon.
D – De tényleg azt lehet tapasztalni, hogy nem jó kézben összpontosulnak hatalmas pénzösszegek. Hiszen a fegyverkezésre, meg egy csomó más fölösleges dologra fordított pénzből rendbe lehetne tenni a világot.
E– Igen, akkor, ha ez valódi pénz lenne, nem csupán egy társasjáték zsetonjai.
D – Ezt nem értem.
E– Mindaz, amit ez a világ látványosan felhalmozott, értéktelen kacat csupán. És nézd meg, mit adsz érte: pár színes papírfecnit. Azonos értékek cserélnek gazdát: szemetet adsz, szemetet kapsz vissza.
D – Várj, az előbb még úgy beszéltél a pénzről, mint ami erőt, értéket képvisel.
E– A pénznek csak akkor van értéke, ha te azt adsz neki. Ha te értéket hozol létre, akkor az érte kapott színes papír értékes lesz. De ha szemétre költöd, akkor épp te vesztegeted el az értékét.
D – Hogy lehet ugyanaz a papír egyszer értékes, aztán meg értéktelen?
E– Úgy, hogy az egész rendszer tőled függ. Ha te gazdag ember vagy, és írsz egy csekket, akkor az érték, mert fedezete van. De te írhatsz sok-sok számot egy papírlapra akkor is, ha semmi sincs a bankszámládon. Az első esetben az a lap milliókat ér. A másik esetben semmit, kevesebbet, mint az eredeti üres lap, mert már azt is összefirkáltad.
D – Térjünk inkább vissza a Kulcsokhoz, mert egyelőre se bankszámlám, se millióim nincsenek, és jelenleg te sokkal jobban hiányzol az életemből, mint az előbbiek.
E– Ez számomra felér egy szerelmi vallomással.
D – Ne érd be ilyen kevéssel! Egyelőre csak a színes papírfecnik elé helyeztelek, ez még nem nagy dolog. Csak azt jelzi, hogy van fedél a fejem felett, van hol aludnom, van mit ennem, de nincs kit szeretnem.
E– Szeresd először önmagadat.
D – Az már rendben. Jóba vagyok magammal, jól el is tudok beszélgetni egyedül, de egyes emberi dolgok sokkal érdekesebbek egy társsal. Szerelmesnek lenni pedig igazán csak egy másik emberbe érdemes. Na ez az érzés hiányzik egyre jobban.
E– Miért, hisz vannak, akik még társ mellett is leginkább önmagukba szerelmesek.
D – Az nekem nem tetszene. Az olyan unalmas meg meddő dolog.
E– Szerintem is, csak vicc volt.
D – Most mi bajod? Eddig sose kellett megmagyaráznod, ha tréfálkoztál, egyértelmű volt mindkettőnknek.
E– Úgy látszik, ez nálam érzékeny terület még. Az ember mindig önmagából indul ki, tehát nekem volt zavarba ejtő a kérdés, és azt hittem, neked is az.
D – Nem, engem nem zavart. Téged miért?
E– Hát, azt hiszem, én még egy kicsit szerelmes vagyok saját magamba. Mert ez olyan kényelmes, olyan biztonságos érzés. Jó, persze tudom, hogy ez gyerekes dolog, éretlenség, de közben kellemes is. Jól elvagyok saját magamban, álmodozom is, miközben a külvilágban igyekszem érettnek látszani. Másoknak legfeljebb az tűnik fel, hogy olyan fiatalos vagyok.
D – Az nem baj, engem is mindig fiatalabbnak néznek. Csak annyit jelent, hogy sikerült ébren tartani a belső gyermeki énünket. Ez a rész képes igazán élvezni az életet, és ez kreatív, játékos oldalunk is. Akinek eleven ez a része, az örökifjú, bármilyen korú is. Itt van az örök élet titka is: ez a belső gyermek az, aki tudja, hogyan kell „nem meghalni” a földi élet végén. Nem ismeri a halált, tehát halhatatlan. Ez jó.
E– Csak akkor van gond, amikor ez a rész kissé túlteng a személyiségben a felnőtt oldal rovására. Akkor lesz felelőtlen, éretlen és könnyelmű az ember, mert nem is akar tudni a végről, ezért nem akar tanulni sem.
D – Te nem vagy felelőtlen.
E– Nem, de azért kissé éretlen vagyok. Még jobban szeretem önmagamat, mint téged. És erre ráadásul csak most döbbentem rá.
D – Akkor lehet, hogy valahol itt van a te kulcsod, amit most keresel.
E– Igaz, jócskán elkanyarodtam az eredeti témától, valószínűleg nem véletlenül. Sokkal könnyebb a már megoldott problémákról beszélni, és egy kicsit dicsekedni is akartam neked, hogy lásd, már hová jutottam. Az anyagi világ pénzügyeivel, a hatalommal már nincs nagy gondom.
D – Ezért jön a következő lépés: az érzelmek világa, a másik emberrel való kapcsolat.
E– Szóval épp ott akartam folytatni, hogy a jelenlegi lépéshez is kötődik egy régi fogadalom mindkettőnk részéről. Emlékszel te is a kolostorra.
D – Már elfelejteni se tudnám.
E– Hát ott mindketten magányosságot fogadtunk, cölibátust, szüzességet, hogy a hitünknek megfelelő életet élhessük. Igaz, hogy ezt megszegtük, bűnt követtünk el, de az alól az eskü alól azóta se oldoztuk fel magunkat.
Én sem, pedig elég sokat éltem itt azóta. Voltam persze sokszor házas, de az igazi boldogságot sosem engedtem meg magamnak. Mindig mást vettem el, mint akit szerettem. Voltam jó férj, jó szerető, de sosem sikerült a feleségembe szerelmesnek lenni. Azt nem engedtem meg magamnak, persze nem tudtam, miért. Mindig úgy látszott, ez a sors akarata. De ma már tudom, hogy ez az én belső döntésem volt.
D – Most se lesz könnyű. Az a régi eskü nemcsak hozzád kapcsolódik, hanem a hitünk alapjaihoz is, és ráadásul még mindig benne van a bűn tudata is. Elég nagynak tűnik ez a kapu az utunkon, és jó mélyen lehet a hozzá tartozó kulcs.
E– Megoldjuk. Azért vagyunk itt. „Hát akkor dolgozzunk a problémán” – ahogy a filmekben szokás mondani.
D – Szerintem inkább a megoldáson dolgozzunk. És ne feledd: igaz, hogy csak játék, de most mi vagyunk a főszereplők. Rajtunk múlik, hogy mi lesz a filmünk vége. És én a boldog végű romantikus történeteket szeretem.
E– Jó. Akkor legyen ez olyan.
Egy újabb régi emlék
D – Eszembe jutott egy emlék. Már megint. Lassan rá kell jönnöm, milyen sokszor éltem én már itt, és mennyi mindent elfojtottam eddig magamban.
E– Hát biztos könnyebb volt ártatlan angyalkának látnod magadat, minthogy szembenézz az eddigi kudarcokkal.
D – Az első emlékek olyan tisztának és egyszerűnek tűntek, ez a Föld meg olyan idegennek, hogy tényleg azt éreztem, nincs hozzá sok közöm.
E– Tudod, igazán érdekesek vagytok ti, fentről érkezők. Most már egész jól felismerem az utcán a hozzád hasonlókat. Az ilyen ember, férfi vagy nő, olyan légies, mint aki nincs is itt igazán, kedvesen és ártatlanul néz erre a világra. Olyan, mintha csak most lépett volna le egy bárányfelhőről.
Csakhogy én már többet is látok: azt, amit az ilyen ember nem akar tudomásul venni. Ott húzza maga mögött azt a múltat, amit kitörölt a lelkéből. Nem cipeli a vállán, mint a földi emberek többsége, hanem igyekszik eltávolítani magától, amilyen messze csak lehet.
Szeretné elhagyni, de nem tudja, hiszen az ő része, hát legalább megpróbál tudomást se venni róla. Aztán csodálkozik, hogy miért halad olyan nehezen az életben, mintha mindig visszahúzná valami. És elkezdi a földet, az anyagi síkot okolni, hogy az béklyózza őt le, pedig már rég megválthatta volna a világot, ha terhek nélkül haladhatna. Szóval végül még a saját bűnét is erre a világra fogja, ettől aztán tényleg gyötrelemnek éli meg az ittlétet.
Ti nem akartok szembesülni a kudarcokkal, a csalódásokkal, ti menekültök még ma is a felelősség elől. Ugyanúgy, ahogy a kezdeteknél tettétek: ami rossz, azt kidobjuk, és újrakezdjük az egészet tiszta lappal. Csakhogy nincs tiszta lap, ugyanabból az anyagból építkezünk, és az anyag pontosan emlékezik – a múltra, teremtőjére és elpusztítójára is.
Ti azt hiszitek, amikor levetitek az anyagi testet, eldobhatjátok, mint egy koszos ruhát, és ezzel eltávolítottatok magatokról minden szennyet. Sajnos, nem megy ilyen könnyen. A múlt illata beleivódik a lelketekbe, és ott marad veletek. Minden olyan esemény, ami mélyen érintett, beléd ég, a lelkedbe. A földi élet nyomot hagy rajtad.
Viszi mindenki tovább a mély érzéseit, fájdalmait, örömeit. Itt visszük tovább a régi fogadalmakat is. Minden, amit komolyan gondolt az ember, az a lelkébe íródik bele, és ott lesz vele mindig. A földi emberek többsége a testében hordozza ezeket, vagy a vállán cipeli. Fizikai teherként, betegségként vagy lelki teherként éli meg.
A fentről jöttek nagy része eltávolítja a testéből ezeket az emlékeket, de ez olyan, mintha kidobná önmaga egy részét. Ők ezt hiányként élik meg: olyan betegségként, ahol hiányzik valami a testből, vagy műtétekkel kell kivenni valamit, ami pedig odavaló lenne. Mások a lelki hiányt érzik, és örök keresőként próbálnak betölteni valami belső űrt, ahonnan igazából a saját emlékeik, és ezzel együtt a lelkük, önmaguk egy része hiányzik.
Ha pedig már túlzottan beléjük íródott, eltávolíthatatlanul, akkor legalább a tudatukat igyekeznek távol tartani a problémás területtől. Ők azok, akik csak a fejükben élnek, és nem akarnak tudni semmiről, ami a nyakuk alatt van. Olyanok, mint egy szép nagy luftballon, a nyakuk zsinórként lóg lefelé a semmibe, a fejük meg lengedez ide-oda. Aztán, ahogy gyűlik a tudás, a lufi egyre nagyobb lesz, míg végül kipukkad, és ott maradnak: vagy végképp elveszve, vagy szembesülve mindazzal, amit korábban nem akartak meglátni. De a letagadott, megtagadott testben is felgyűlhet annyi feszültség, hogy egyszer csak áttör a tudat gátján, érzelmi özönvízként borítva el a józan, mértani rend szerinti életet. És az illető vagy megfullad, vagy megtanul úszni.
Elvágni, eldarabolni többféleképpen is lehet az embert. Attól függ, hol van az a terület, amit nem akar a saját részeként kezelni. Ez a módszert egyformán használják a földi emberek, és a fentről jöttek is.
Tehát el lehet vágni az embert a nyakánál, a mellkasánál, a derekánál, vagy ezoterikus szavakkal fogalmazva: mindegyik csakránál le lehet blokkolni az energiát, és attól kezdve az alatta lévő terület a tudat irányítása nélkül vegetál. Ilyenkor az a rész csak gyűjti a problémákat, de nem képes feldolgozni azokat. A gondok halmozódása feszültséget okoz, ami aztán különböző formákban mégis a felszínre tör, muszáj lesz foglalkozni vele. Ilyenkor vagy csak a kibuggyanó felesleget törölgeti, tisztogatja az ember reménytelenül, vagy képes meglátni a kiváltó okot, lebontani a gátakat, feloldani a blokkokat, és képes elfogadni teljes mértékben önmagát.
Sok „darabolt ember” rohangál az utcán, boldogtalanul keresve valami pótlást, ami teljessé tehetné, miközben ott viszi minden lépésben azt, amire szüksége van, ott rohan önmagával együtt, csak fel kellene ismernie, mit csinált magával. Az emberben minden megvan a teljességhez, csak jól kell összeraknia a darabokat, és fel kell használni minden alkatrészt. Nincs fölösleges, kidobható elem, de egyeseken van bizony még reszelnivaló, hogy pontosan a helyükre illeszkedjenek.
D – Na jó, akkor most megyek leltározni.
E– Jó munkát!
F– Szépen fejlődtök, gyermekeim. Repedezik a tojáshéj, lassan megszülethet világotok a Valóságra.
D – Ki vagy te?
F– VAGYOK. De nem akarom magyarázni. Vannak olyan szintek, ahol már nem lehet földi szavakkal meghatározni a Létet. Akik innen szólalnak meg, általában felvesznek egy megnevezést magukra. Ha azt mondom, VAGYOK, AKI VAGYOK, akkor tudom, hogy megilletődsz, s én ennél közvetlenebb hangon szeretnék veled beszélni.
Csak azért szólok, hogy bíztassalak téged, és a hozzád hasonlókat. Nagy örömmel tölt el látnom fejlődéseteket. Újra elmondhatom: olyanok vagytok, mint a pattanásig feszült virágbimbó, s ahogy megérint titeket a szellemi energia, már nyíltok is ki. Fentről nézve úgy tűnik, naponta egyre nagyobb terület borul virágba odalent a Földön. Lassan eléri a szükséges mértéket, és az egész Föld kinyílik végre. Megszülethettek, „felszülethettek” végre hozzánk.
D – Ez lesz a világvége?
F– Nem, ez lesz az Új Világ kezdete.
D – Mi fog történni?
F– Semmi különös, és mégis minden meg fog változni. Ugyanúgy, mint amikor egy ember meghal a földi világotokban, és aztán csodálkozva tapasztalja, hogy ő, az általa ismert éntudat ugyanolyan maradt, csupán már nem a testéből nézi magát. Bár egyes képességei máshogy működnek, ő egyáltalán nem érzi úgy, hogy vége lenne valaminek. Folytatja a tudatosságát, csak más lehetőségek között. Az emberi léleknek eddig ehhez az élményhez le kellett vetni a fizikai testét, és aztán dolga volt a másik síkon: a számvetés, majd a következő életre való felkészülés.
Most egy ehhez hasonló folyamat készülődik az egész Földre vonatkoztatva: maga a Föld lesz képes kilépni a régi, szűk dimenziójából, és folytathatja létét egy magasabb szintű közegben.
D – Akkor nem igaz az, amiket én korábban mondtam, a kísérlet befejezéséről?
F– Gyermekeitek már jobban látják, és jobban képesek megfogalmazni az igazságot, bár még ők is küszködnek a földi fogalmakkal. De az ő génjeikben már az új információk működnek, és lassan már a földi tudatuk is utoléri szellemi tudásukat.
Amúgy pedig természetesen mindenkinek igaza lehet a saját nézőpontjából. Még azoknak is, akik szerint minden ilyen változás még messze van. Attól függ, milyen mércével mérjük, illetve meddig terjed az életterve annak, aki ezt mondja. Hiszen minden olyan esemény, mely az ember halála után történik, számára a végtelen időben, beláthatatlan messzeségben van. Csak a különleges nyitottságú egyének képesek túllátni saját életük határain.
De neked igazad volt. A kísérlet valóban hamarosan a végéhez ér. Mivel sokféle nézőpont létezik, mindenki másféle földi hasonlattal próbálja kifejezni az igazságot. Te kísérletnek láttad. Valóban Ti, a Te néped hozta anyagba ezt a magot, de úgy, ahogy ma az ember a lombikbébit „teremti”. Összehozza a két életet adó sejtet, majd megfelelő feltételeket teremt ahhoz, hogy egy új élet kifejlődhessen. De az alapanyagnak élőnek kell lennie. Az életet nem tudja létrehozni, csupán szaporítani, s felnevelni képes azt. Meg persze elpusztítani is egyes létformáit. De ahogy nem ura az Életnek, ugyanúgy nem ura a Halálnak sem. Csak saját behatárolt keretei között működhet.
A Te néped, s az általad ismert létformák mind ilyenek: csak gazdálkodhattok a Tőlünk, a Mindenségből kapott Maggal. S amikor az önállóvá válik, megjelenünk Mi, hogy segítsük, támogassuk az új élet születését. Ennek a világnak Ti vagytok a szülői, a Ti szellemi közegetek volt vele viselős, s most elérkezik a születés ideje. El kell engednetek, hogy kikerüljön a nagyvilágba, de közben Titeket is visz tovább, ahogy a gyermek viszi magában szülei lényét, tudását. Tehát egyrészt elszakadtok tőle, mert önállóvá válik, másrészt új életre születtek benne s általa.
D – Mit fogunk ebből érzékelni?
F– Azt, hogy minden megváltozik körülöttetek, s közben semmi nem változik. Hiszen ti ugyanazok maradtok, csak attól kezdve kinyitjátok a szemeteket a valóságra, mely eddig el volt zárva előletek.
Ahogy te is oly sokszor mondtad, a szavak nem könnyítik meg, hogy ezt a folyamatot megértsétek. Amint a klinikai halált átéltek sem tudják jól megfogalmazni, hova is kerülnek akkor, mikor elhagyják ezt a síkot, én sem tudom földi kifejezésekkel pontosan elmondani neked, hogyan zajlik le ez a változás. Igaz, hogy ti szülitek meg ezt a világot, de ti is születtek vele együtt, mármint azok, akik képesek rá, s vállalják is az új feladatokat. Ezek az egyének születnek mostanában új életre, amikor élik az életüket, de mégis új tudatossággal teszik azt.
Kívülről nézve mi azt látjuk, ahogy reped a tojáshéj, s egyre több látszik a kibújni kész fiókából. A lelketekben történik mindez, de aztán megtanuljátok majd érzékelni is a változást.
Mire vagy még kíváncsi?
D – Mit tegyünk, hogy jól működjön ez a folyamat?
F– Azt, amit a természetes szülésnél, születésnél kell: adjátok át magatokat a történésnek. Engedjétek, hogy bennetek megszülessen a késztetés, az erő, s azután hasznosítsátok azt. Ne féljetek, ne a kétségeket gyűjtögessétek, ne a múltra figyeljetek, s ne is most akarjátok pontosan eltervezni a jövőt. A folyamat már zajlik. Erre figyeljetek. Egy hatalmas erő visz már, emel már titeket, pontosan az, ami az anyákat segíti az új élet világra jövetelénél.
Amint fent, úgy lent. Ugyanazok a folyamatok zajlanak a legkisebb és a legnagyobb méretekben is. Ha képesek lennétek látni az átfogó rendszer elvét, akkor mindent értenétek. De egy szűk tér pillanatnyi történése valóban másnak tűnhet, mint a valódi törvény, melynek csak egy szilánkját képviseli. A világot egyetlen egy Szó mozgatja, mely mindent áthat, mindenhol ugyanúgy szól, de hangjai különbözőek. A hangokban ott van minden kis részlet külön-külön, a Szóban pedig ott a Teljesség. A Szó mindenhol ugyanaz. Csak rajtatok múlik, mennyit hallotok meg belőle.
Most tehát csak az a dolgotok, hogy éljetek, s ne álljatok ellen az erőnek, mely eljött értetek. Haladjatok együtt a fejlődés áramával, figyeljetek befelé, mert ott zajlanak az események. Most születik a lelketek az Új Világra. Szép fokozatosan.
A másik példa talán szemléletesebb: képzeljétek azt, hogy most bújtok ki a tojásból, repedezik körülöttetek eddigi világotok burka. Már láttok éles, különös fényeket innen-onnan, de még a burok is magában tart. Egy kiskacsának is idő kell a kibújáshoz, ti is ráértek még. De az egész folyamat MOST zajlik, ezt tudnotok kell, és akarnotok kell megszületni. Nélkületek nem megy. Illetve, aki nem képes kibújni, az a tojáshéj része marad, s ott, abban a közegben folytatja létét tovább. A szintek megmaradnak, csak ti léphettek feljebb.
Most csak ennyit akartam mondani.
Örülünk nektek, s örömmel várunk benneteket az Új Világban.
D – Köszönöm.
Közeledünk
D – Nem ígérem, hogy könnyű lesz. Félek tőled, és vágyom rád. Szükségem van rád, mert te emlékeztetsz mindarra, ami voltam. És gyűlöllek, mert emlékeztetsz mindarra, aki voltam. Veled voltam boldog, és miattad voltam boldogtalan.
Néha úgy érzem, hatalmas sebességgel száguldunk egymás felé, mint két galaxis a végtelen Univerzumban, amely egymás vonzásába kerülve végre célt talált a létének, és ez a cél az egyesülés, az összeolvadás. Máskor meg magányos kis porszemnek látom magam, amint a Semmi közepén tünékeny légvárakat építgetve álomképekkel színezem azt a pillanatnyi létet, ami nekem jutott, s amelynek se célja, se értelme nincs.
E– Elég monumentális képek. Talán jobb lenne földközelbe hozni a gondolataidat.
D – Miért, te hogyan éled meg ezt a helyzetet?
E– Azt hiszem, hasonló módon, csak én racionálisan közelítem meg közös problémáinkat.
D – Na, ez úgy hangzott, mintha egy üzleti tárgyalás lenne.
E– Minden emberi esemény hasonló. Mindent lehet tisztességesen és tisztességtelenül is csinálni. Két ember kapcsolata is lehet egy olyan jó szövetség, mint egy üzleti kapcsolat.
D – Én a szerelmünkről beszélek!
E– Én meg a kapcsolatunkról.
D – És ez nem ugyanaz?
E– Ugyan már! Gondolj bele, lehet két ember szerelmes egymásba úgy, hogy nincs köztük semmilyen működő kapcsolat, attól még az érzelem valóságos, sőt kölcsönös is lehet. Csak valami miatt nem sikerül realizálni. Talán pont amiatt, mert a köztük levő kötés csak az érzelmek szintjén működik, csupán álmodni képesek együtt, és bár ez az álom gyönyörű, de nem tudnak a valóságban együtt élni, a földi hullámhosszaik nincsenek egymásra hangolva.
D – Most megijesztettél. Lehet, hogy a mi szerelmünk is ilyen?
E– Jelenleg ebben a stádiumban van. Sőt, mi még csak nem is ismerjük egymást a jelenlegi földi öltözetünkben, és hiába beszélgetünk szellemi szinten, nincs semmi biztosíték arra, hogy emberként is szóba tudunk állni egymással. Ehhez először találkoznunk kell, meg kell szólalnunk, és majd akkor kiderül, tényleg közös nyelvet beszélünk-e.
D – Akkor ez most pont olyan, mint az internetes szerelem.
E– Aha, azzal a különbséggel, hogy itt még csak te nyomogatod a billentyűket, és én csak a fejedben levő monitorra küldhetem a válaszokat. Az egész még túlzottan virtuális, még csak te magad vagy a valóság.
D – És te?
E– Én ücsörgök a saját világomban, valami hasonló párbeszédbe keveredve önmagammal. Csak én ezt józanabbul teszem. Még nem álmodom rólad. Magamat keresem belül. Mondtam, nemrég döbbentem rá, hogy önmagamat jobban szeretem még, mint téged. De a lelkem mélyén mégis te vagy, mert csak azért tudom szeretni magamat, mert egyszer már megtanítottál erre. Ott belül, a mélyben kell rád találnom először, hogy aztán megláthassalak a valóságban is. Én is féltem befelé nézni, mint te, de én a szeretettől féltem. Eddig úgy gondoltam, a szeretet félelmetes, mert birtokol, kisajátít, gúzsba köt, elveszi a saját életemet, mássá akar tenni. De rájöttem már, hogy rosszul gondolom. Megtaláltam a tőled kapott érzést, amely megbocsátó, elfogadó, felszabadító. A te szereteted az, amelyik teljessé tesz, mert úgy szerettél, ahogy voltam, olyannak fogadtál el, amilyen voltam. Akkor, ott valamikor a kezdetek kezdetén. A legelső találkozásunkkor. Emlékszel?
D – Emlékszem. Nem érdekelt, hogy ki vagy kívül, mert megéreztem benned azt, aki belül azonos velem. Pedig más néphez tartoztál, máshogy néztél ki, mint én, más módon éltél. Szembeszálltam miattad, a szerelmünk miatt a népem hagyományaival, elhagytam a családomat, a biztos helyemet a bizonytalanért.
Az én népem önmagára figyelt, befelé fordulva a tökéletességet akarta elérni. Az életünk a múltra épült, az ősök tiszteletére, a hagyományra, és mindenki ebből az ősi tudásból merítve igyekezett fejleszteni önmagát, hogy az egymást követő nemzedékek egyre közelebb kerülhessenek a tökéletesség állapotához. Alig figyeltünk arra, mi történik a körülöttünk levő világokban. Én is csak egy pillanatra néztem fel, mert vonzott az ismeretlen, és akkor megláttalak téged. Attól kezdve már börtönné vált a korábbi biztonság, és vágyni kezdtem oda, ahol te vagy. A népem alaptörvényeit léptem át, amikor úgy döntöttem, hogy téged választalak.
Tudtam, hogy nem vagy tökéletes, és nem azt az utat járod, amit én addig egyedüli jónak ismertem. Mégis erősebb volt a hozzád fűződő érzés minden másnál. Téged választottalak, és a te népedet, akik kalandot keresve a világban mindig új kihívásokat éltek meg. Elfogadtam, hogy ez az út is vezethet a tökéletesség felé. Megtanultam melletted a Teremtés csodáját, és élveztem ezt az új életet. Egészen addig, amíg már nekem túl kockázatossá vált. És akkor jött az a kínokkal teli kettészakadás.
De most már arra a régi társra emlékszem, akit ott a legelején választottam.
És újra érzem azt a régi szeretetet. Mert nem az számít, hogy mit tettél, mit mondtál, az fontos csak, hogy ki vagy igazán. Téged szeretlek, nem a múltadat, és nem a szerepeket, amiket játszol.
E– Köszönöm. De tudnod kell, hogy amikor majd tényleg találkozunk, akkor ott lesz velem, bennem minden: a múltam, a szerepeim, minden hibám, minden tulajdonságom. Ezért félünk mindketten a valódi találkozástól, mert akkor kiderül, meg tudjuk-e tenni mindazt, amiről szellemi szinten olyan szépeket mondunk. Akkor szembesülünk azzal, hogy emberként is tudunk-e felnőttként viselkedni, vagy az anyagi sík problémái erősebbek lesznek-e a nagynak és erősnek képzelt szellemünknél.
Kiderül, hogy Aaron és Diana találkozik-e újra, felébredve a régi erejükkel, vagy csupán Jancsi és Juliska futott össze a nagy sötét erdőben, hogy egymást vezessék be a mézeskalácsház csapdájába.
És ez azért igazán nagy vizsgakérdés, mert bennünk a két külön világunk is újra találkozik. Két, ellentétes útról dől el, lehetséges-e egységbe forrasztani, és ezzel valami újat létrehozni.
A te néped befelé fordulva akarja elérni a tökéletességet. Azt hiszi, ha már minden külső maszkot le tud tenni, ott állhat a Teljességben. De lehet, hogy csak elmenekül a külső problémák elől.
Az én népem úgy véli, ha végre sikerülne megteremteni egy tökéletes világot kívül, akkor abban mindenki megtalálhatná a tökéletes boldogságot. És közben valószínűleg a saját belső gondjaink elől menekülünk a szenvedélyes tenni vágyásunkkal.
És azzal, hogy mi találkoztunk, összetartoztunk, mindkettőnk népe gazdagodott egy másfajta látásmóddal. Te megtanultál hatni a külvilágra, megtanultad használni az erődet, én pedig rájöttem, hogy ha nem ismerem önmagamat, akkor nem leszek képes a teremtett világaimon sem uralkodni.
A világnak már jót tett a kettőnk szerelme. Kérdés, hogy nekünk mi lesz a végeredmény?
D – Én leginkább az emberi nehézségektől félek. Hogy még éretlenül, gyerekként nézünk majd egymásra, és az álmainkat látjuk, majd pedig az illúziónk teljesülését várjuk el a másiktól. Mindketten ismerjük a másik igazi lényét. Az a kérdés, elég érettek leszünk-e ahhoz, hogy ebben a fizikai, földi világban ne akarjuk ezt a szellemi oldalt emberként is megkövetelni egymástól.
E– Majd akkor tudjuk ezt jól csinálni, ha önmagunktól se várunk tökéletességet. Az pedig akkor következik be, ha már megtettünk mindent, ami telt tőlünk, elfogadtuk és kitöltöttük ezeket az emberi kereteket, amiben élünk.
D – Ezt én is így gondolom. Az ember a tökéletességvággyal valami hiányt leplez önmagában. Eltakar egy olyan területet, ahol lenne még mit tennie, és pótcselekvésként kényszeres tökéletességre törekszik ott, ahol biztos, hogy nem lehet tökéletes. Így sikerül a számvetést elodáznia: még nem lehet leltározni, még nem készült el. Közben egyre nő a hiány ott, ahol valóban dolga lenne, mert azzal a területtel végképp nem ér rá foglalkozni.
Jó esetben eljön egy szünet az életében, egy külső vagy belső kapu, ami előtt megtorpanva végre elgondolkozhat azon, merre kell továbbmennie: a mókuskereket hajtja-e tovább, vagy előkeresi az elrejtett kulcsot, és belép a kapun át oda, ahol valóban dolga van.
Ember nem lehet tökéletes. De minden ember lehet teljes. Nincs tökéletes boldogság, nem lehet megállítani a pillanatot. De az önmaga teljességét élő ember minden pillanatban megtalálhatja a boldogságot.
E– Szép volt, taps, meghajlás. Aztán a kedves szerző lejöhetne már a színpadról a valós életbe.
D – Én most is a valóságról beszélek!
E– Persze, persze. Ez egy nagyon szép és elvont valóság. Vajon mi helyett filozofálgatsz? Mit nem mondtál még el nekem?
D – Honnan tudod, hogy kerülgetek valamit?
E– Ismerem a saját trükkjeimet. Én is olyankor szoktam nagyszerű elméleti fejtegetésekbe bonyolódni, amikor épp nem akarok szembesülni egyes halandó emberi tulajdonságaimmal. Én már elmondtam, hogy látszólag önmagam szeretete, valójában a szeretettől való félelem tart vissza a találkozástól. És te hogy állsz ezzel a kérdéssel?
D – Jól van, talált, süllyedt. Erről nem akartam beszélni. Azt szerettem volna, hogy olyannak láss, akinek ez már nem gond, aki már nyitott szívvel vár rád. Aki már készen áll.
E– Elfelejted, hogy ugyanannak az útnak a két felét járjuk. Tudod, a tükör. A közös kaputól mindketten egyforma távolságra vagyunk. Ha nekem van még problémám, pontosabban, ha te még látod bennem a problémát, akkor annak a tükörképe ott van benned is.
D – Igen, itt van. Én a szerelembe vagyok szerelmes. A saját álmaimba, amelyek mindig szebbek, mint a valóság.
E– Még soha sem ért kellemes csalódás, amikor végre megvalósult valami, ami addig csak a képzeletedben élt?
D – Sajnos túl jó a fantáziám. Én mindig képes vagyok tökéletesebbet képzelni, mint ami létrejöhet.
E– Azért, mert még mindig fentről nézed ezt a világot. Nem a valóságból indul ki a fantáziád, hanem egy idealizált képből. Eleve túl magasról indítasz, aztán még fel is szárnyalsz. Hát így tényleg nem csoda, ha csalódásként éled meg a valóságot.
D – Ezért választottam ketté a tudatomat. Van egy józan, gyakorlatias, földközeli életem, meg egy másik, amit az álmaimból építettem fel.
E– Össze kellene hozni a kettőt.
D – Ehhez kellenél te. Te vagy az, aki képes vagy bennem összekapcsolni a valóságot az álmaimmal.
E– De ahhoz, hogy ez megtörténjen, előbb neked is teljessé kell válnod. Teljes emberré. Teljesen nő legyél, ne egy semleges ember, meg egy álmodozó Csipkerózsika külön-külön.
D – Miért kell nővé válnom, miért ne lehetnék teljes a nemiség megélése nélkül?
E– Ez nem túl okos kérdés. Ilyet csak egy gyerek, a benned élő riadt gyerek kérdezhet, aki fél beszállni az élet küzdelmeibe, fél felnőtté válni.
D – Jó, akkor a gyerek kérdezi. Attól még válaszolhatsz rá.
E– Te is tudod a választ. Én férfi vagyok, te nő, éppen azért, hogy egymás kiegészítő felei lehessünk ezen a téren. Mindkettőnknek teljes emberré kell válnia: emberi tulajdonságot mindenki csak önmaga szerezhet, nem zsákmányolhatja ki senki sem a másikat.
Nem jó kapcsolat az, ahol az egyik félnek van valamije, ami létfontosságú a társának, és csak azért vannak együtt, mert így maradhatnak életben. Ez kényszer. Ahol a szükség köt össze két embert, ott nincs helye a szeretetnek. Látszólag összeforrtak, de valójában csak meg akarják szerezni azt, ami kell nekik. Ez egymás kihasználása, ahol egyik fél se lehet boldog, és egyikőjük sem érzi magát biztonságban. Akinek van valamije, az retteg, hogy mikor szerzi meg mégis azt a másik, akiben a hiány van, az pedig halálfélelemmel kapaszkodik a társába.
Én nem ilyen kapcsolatra vágyom. Volt már az életemben, és tudom, milyen sérüléssel jár, amikor mégis szét kell szakítani egy ilyen kötést, mert egyre fojtogatóbbá válik. Mindkét félben nagy nyílt seb marad utána, ami sokáig fáj. Az enyém is lassan hegedt be.
D – Tehát nővé kell válnom, mert ez egy olyan adottság, amire neked nincs szükséged ahhoz, hogy teljes emberé válj, de ez az a kiegészítés, amivel boldogabb lehetsz.
E– Igen, de csak akkor, amikor már teljes és boldog vagyok egyedül. Amikor én már nem adhatok többet önmagamnak, akkor jössz te, és így együtt még teljesebbé válhatunk.
D – Azt hittem, a teljességnek nincsenek fokozatai. Valami vagy teljes, vagy nem.
E– Van olyan helyzet, amikor maga az ember egyedül már nem lehet teljesebb. De egy másik emberrel igen. És ez igaz a barátságokra, de bármilyen más emberi kapcsolatra is. Épp ezért élünk közösségben.
Egy remete vagy jógi eljuthat az emberi tökéletesség egy elvont szintjére, megvilágosodhat, de még mindig tud fejlődni, ha újra belép az emberek közé. Nem beszélve azokról a remetékről, akik pont menekülésként választják a magány mókuskerekét, nehogy szembesülniük kelljen a személyiségük gyengeségeivel az emberek között. Inkább kidobják a tükröt, és azt képzelik, hogy máris tökéletesek. Aztán vissza is térhetnek az emberek közé, mint önjelölt bölcsek, akik már ráfestették az újra előkotort tükörre saját idealizált képmásukat, és felháborodnak, ha valaki a valóságra akarná figyelmezetni őket.
Kicsit elkanyarodtam megint, de nem ismerős a módszer?
D – Jól van na, hisz épp mostanában bontogatom a remetebarlang falait.
E– Épp ezért mondtam. Ehhez kell a tükröt is lemosnod. Te oda egy elvont, tökéletes ember képét festetted, aki felülemelkedett a nemiség részletein, semleges, mint egy szerzetes vagy apáca.
D – Na, emlegesd csak! A mi múltunkban bizony egyik se volt semleges!
E– Ezért nem érdemes újra beöltöznöd a régi fekete-fehér ruhába. Most legyél nő. Most nő lehetsz. Az más kérdés, hogy akarsz-e.
D – Az a gond, amit korábban mondtál. Az, hogy ez harc is, a nemek harca. Semleges, kívülálló személyként egész jól el lehetett nézegetni. De ha vállalom a szerepet, akkor egyrészt a többi nő szemében vetélytárs leszek, másrészt a férfivel szemben ellenfél, és egy csatában sebeket is lehet szerezni.
E– De hát ez csak játék! És ez a legjobb játék ebben az életben, emlékezz, ezért tetszett olyan nagyon! Emlékezz rá, milyen jó szerelmesnek lenni a másikba, aki olyan, mint te, és mégis más! És a férfinak te nem ellenfél vagy, hanem meghódítandó társ. Ezek a szavak csak a játékhoz tartoznak.
Ez nem harc, csak akkor, ha rosszul játsszuk. Akkor tényleg akár bele is lehet halni. De hát éppen azért beszélgetünk mi itt annyit, hogy minimálisra csökkentsük a kockázatot.
Elismerem, a múltunk tényleg nem bíztató ilyen szempontból, sikerült begyűjtenünk egy kemény tapasztalatot arról, hogy a szexualitás halált okozhat. De hát, ha éppen szorongani akar ettől valaki, ahhoz itt van ma az AIDS, attól is lehet félni. Mégis vannak emberek, akik halált megvető bátorsággal mernek szeretni, szerelmeskedni, és még utódokat is a világra hozni. Mit gondolsz, nem menne ez nekünk is?
D – Már megint bolondozol. Tudod, hogy igent mondtam már neked, és igyekszem is tartani a szavam. Épp az igyekezetem eredménye ez a párbeszéd.
E– Szerintem pont olyanok vagyunk, mint két szomszédos állam, amelyek úgy döntöttek, hogy sutba vágva a múlt háborús fájdalmait, túllépve a régi viszályokon, végre szövetséget kötnek, és lebontják a köztük épült falakat. Nagyon félénkek és nagyon bizalmatlanok, többször újratárgyalnak minden apró részletet a diplomaták útján, amíg aztán eljön a szerződés aláírásának az ideje. Ekkor végre személyesen is találkozik a két államfő, hogy aztán egyesült erővel elkezdjék a falbontást.
Lassan mi is összehozhatnánk már egy személyes találkozót.
D – Majd ha már minden kis részlet a helyére került.
E– Hát jó, akkor folytassuk a munkát.
(folytatás a 6. fejezetben)
|
