Bali Nóra EMLÉKSZEL? (folytatás, 4. rész)
Küzdelem a szavakkal
D Elmondani az elmondhatatlant, leírni a leírhatatlant. Anyagba hozni azt, ami nem anyag. Lehetetlen. Nem megy. Ellenáll.
Iszonyú nehéz megszületni. Nem a fizikai születés nehéz, az csupán fáradságos, amíg a csecsemő test helyet követel magának, és kitör a fényre. Fáj a fizikai elszakadás, de az is csak munka, ahogy át kell venni az önálló test irányítását.
A szellemnek nehéz leérni az anyagba. Az a legelső lépés tűnik lehetetlennek, ahol ott a vágy, ott a feladat a leérkezésre, és ott a megoldhatatlannak tűnő lépcsőfok: nem lehet olyan alacsony szintre hozni a szellem rezgését, hogy illeszkedni tudjon az anyaghoz. Lehetetlen. Az már nem élet. Azon az alacsony szinten nem lehet létezni. Mint amikor azt kellene tanulnia egy embernek, hogy éljen minimális oxigénnel. Alig lélegezve. Az a légszomj hasonlít talán ehhez a kínhoz. Nincs több oxigén, tudja az ember, de azt is érzi, hogy ezt nem lehet kibírni. Ehhez túl sokat kellene feladnia önmagából, és az már nem ő lenne.
Aztán mégis feladja. Vagy az egész küszködést, hogy egy idő után újrakezdje a próbálkozást, vagy feladja valódi tudata nagy részét, hogy mégis leérhessen. Csökkent tudatossággal, csak vegetál itt a lélek a földi testben. És azért küszködik, hogy mégis visszaszerezhesse azt a régi tudatosságot. Hogy újra teljes elmével gondolkodhasson.
Szinte lehetetlen. Mert idelent semmi sem igaz, semmi sem valódi ahhoz a másik világhoz képest. Minden szó, minden tudás hamis, kevés. A lényeg nem megfogalmazható, és mégis újra meg újra meg kell próbálni, tudva azt, hogy sosem lesz tökéletes eredmény, és csak újabb hazugságot gyárt az ember földi szavakból. Újabb Bábel tornyát, amin össze lehet veszni, ahol újra félreértheti egymást ember és ember. Mert nincs közös út, nincs külső megvilágosodás, amitől fénybe borulna minden ember tudata. Nincs közös nyelv idelent. Reménytelen.
És mégis próbálkozni kell. Csak az újabb kudarc a biztos, de a sok külső kudarc egyszer végre el kell, hogy vezessen a jó útra. Az egyetlen igazi belső útra. Ahhoz a belső csodához, amit nem lehet kívülről kiváltani, igazából még segíteni se lehet nagyon kívülről, legfeljebb akadályozni azt, hogy az ember végre befelé figyeljen, és ott belül meghallja azt a Hangot. Azt az egyetlen, csak neki szóló hangot, amit legfeljebb elnyomhat a külső hangzavar, de soha nem helyettesíthet. Az a belső hang csak az övé.
Az a belső hang persze nem hang, nem szó. Rezgés, amit nem hallani, hanem érezni kell, de nem érzékszervekkel, nem a testtel, hanem az ember lelkével. Ez az az eredeti rezgése a szellemnek, a valódi önmagunknak, amit fel kellett adnunk a testbe születéskor, és ez az az ajándék, amit most, ebben az új korszakban végre visszakaphatunk. De csak egyenként, mindenkinek személyesen kell jelentkezni a saját kis ajándékcsomagjáért, jogos tulajdonáért. Nem lehet másét elkérni, nincs segítség. Odabent mindenki egyedül van.
Meg kell élni az iszonyú emberi magányt, a hiányt, a földi árvaság kétségbeesését, a nagy Semmit, hogy ebbe az ürességbe, ebbe a reménytelenül kiürült emberi testbe berobbanhasson végre a várva várt Fény.
Kiürülsz és kinyílsz. Üres kehely vagy csupán.
És ahogy beléd ömlik a Fény, te leszel végre a Szent Grál. Erre vártál, erre vágytál, mióta emberként élsz. Azért élsz emberként, hogy ez egyszer megtörténjen veled. Ezért jött létre az emberi test, hogy befogadhassa fentről a Szent Vért, a Szent Életet.
De ehhez hamis minden szó, hazug minden földi fogalom. Nem így van, ahogy ezek a merev betűk anyagba zárják ezt az egész csodát. Ne higgy a szavaknak! Mindegyik hazudik! Ez az anyag nyelve, el akarja hitetni veled, hogy az egész ilyen egyszerű, fekete-fehér csupán. De azt se hidd el, hogy olyan bonyolult lenne az egész, amit úgyse tudnál felfogni.
Minden igaz, és semmi sem az. A léted értelme egészen egyszerű, tiszta és tökéletes, pont olyan, amilyen legbelül te is vagy. Csak önmagadnak higgy, csak befelé figyelj. De vigyázz, mert ami belül van, azt csak idekint láthatod meg.
És ha már végképp nem értesz semmit, akkor ürítsd ki az elméd, és kitisztul minden.
„Onnan jöttem, ahol beborult az ég…”
( Egy barát itt a Földön )
I Onnan jöttem, ahol vége lett egy világnak. A mi világunknak. Annak, amelynek a szülötte vagyok.
Ott, abban a távoli galaxisban ébredtem öntudatra egyénként, ott léptem bele az önállóságba. Ott nőttem fel, de nem volt időm felnőtté válni, mert közben a világom megsemmisült. Mi semmisítettük meg egy könnyed, felelőtlen mozdulattal.
Csak egy apró kísérlet volt, csak ki akartuk próbálni a határainkat, és nem láttuk át, mi lesz a vége. Nem emlékszem, milyen részem volt benne. Csak fájdalom maradt bennem, a döbbent pillanaté, amikor az ember – ember? – szembesül a visszafordíthatatlannal. Amikor a szeme előtt válik semmivé mindaz, ami addig a világa volt. Talán nem láttuk a kockázatot. Talán én nem is tudtam róla, és csak a közös emlék az, ami miatt feszített a hatalmas vágy, hogy ezt a Földet, ezt az otthont meg kell védeni. Ennek nem szabad elpusztulni. A Föld fontosabb, mint az ember. Nagyobb értéket őriz. Több benne a tudás, és képes elraktározni azt is, amit a jelenlegi emberiség tud. Tehát, ha az ember el akarja pusztítani felelőtlenségből vagy indulatból ezt a bolygót, akkor önmagára mond halálos ítéletet.
De a világ türelmes. Mindig ad még egy esélyt. A végtelennek tűnő időbe belefér. Pedig az idő telik, a világ fejlődik, de olyan átláthatatlanul hatalmas mértékben, hogy nyugodtan belefér jó pár próbálkozás.
A mi világunk fejlettebb volt már, mint ez. Könnyebbek voltunk, légiesebbek, nem horgonyzott le ennyire már az anyag. A gondolataink irányították az anyagot úgy, ahogy ti itt mostanában próbálgatjátok. Azért is jöttem ide, mert nagyon hasonló utat jártunk be, mint ti. Akik ma itt élnek, azok többsége már máshonnan jött, más kudarcot vallott világokból, és itt próbálkozik a régi mintákkal. Jókkal és rosszakkal egyaránt. Vannak persze bennszülöttek is, azok, akik itt, ezen a bolygón ébredtek fel, de ők is, mint a gyerekek, átveszik az idősebbek emlékeit, mintáit. Ebben a nagy közös gondolatfürdőben aztán már senki se tudhatja biztosan, melyik az ő saját emléke, és melyiket vette át nagy átéléssel. Közös emlékek, közös sors.
Most itt vagyunk, próbálunk rendet rakni az emlékeink között, igyekszünk emlékezni a fontos dolgokra. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Lehet, hogy pont ahhoz az emlékhez ragaszkodunk, amit jobb lett volna elfelejteni, és mélyre nyomtuk azt, ami figyelmeztethetne, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, mint régen.
Emlékezz a jövőre! Emlékezz, mi lett az eredménye a tetteidnek. Gondold végig, és ne menj végig ugyanazon az úton.
Nehezen tanulunk. Újra és újra megpróbáljuk, hátha egyszer mégis jó vége lesz. Tehetjük, az időbe belefér.
Szép ez a kék bolygó. Szép, értékes és nagyon sérülékeny. De szerencsére nagyon szívós is, és nagy türelemmel viseli a lakói próbálkozásait.
Az én otthonom bíbor volt. Bíborszínű éggel, bíbor tengerrel. Gyönyörű volt. Érzékeny és kényes. Azonnal felháborodott, ha szennyezni merészeltük. Megkövetelte a tiszteletet, a figyelmet. De ha jól érezte magát, akkor kényelmesen rá lehetett feküdni a szélre, és ringatózni vagy szállni rajta, úgy, mint itt a hullámok tetején. A vízben lélegezni lehetett, és egész mélyre lemerülni. Lazább, ritkább volt az egész világunk, és a testünk is. A testünkön átfújt a szél, és átsütött a nap. Az anyagot tudtuk sűríteni, és tovább lazítani is.
Én színeket szerettem alkotni. Áttetsző színsávokat létrehozni a levegőben, aztán elengedni, hadd szálljanak, és olvadjanak vissza a környezetbe. Ez olyasmi, mint a vízfesték és a sárkányeregetés együtt.
Tanultam még, és figyeltem a többieket. Vártam, hogy összegyűljön bennem annyi tudás, ami már új dolgot képes a világba hozni. De erre már nem maradt időm. Láttam a szétrobbanó atomokat, a táguló, szétszóródó tudást, és éreztem, ahogy ránt lefelé az örvény. Valamit elrontottunk, lezuhantunk, és kezdhetünk újra mászni azon a hegyoldalon, ahol pedig már egész közel jártunk a csúcshoz.
Sok tudás maradt meg bennünk. Itt, ebben a világban a bolygók irányítóinál többet tudunk. De lejjebb jöttünk, mert össze kell rakni a lelkünk szétesett részeit, meg kell gyógyítani az anyagi testünket. Közben pedig, cserébe a vendéglátásért, megpróbálunk segíteni itt, nektek.
Így együtt kapaszkodunk hát fölfelé, a teljesség felé.
Egy komoly beszélgetés
E– Hahó, kedvesem, légy már kicsit vidámabb! Vedd könnyedebben ezt az életet! Olyan szomorúnak látszol, mint aki az egész világ terhét cipeli a vállán.
D – Úgy is érzem. Nincs kedvem tréfálkozni. Túl nagy a tét.
E– A feladat ugyanakkora, akár búsan, akár jókedvűen hajtod végre. A mérete pedig csak nézőpont kérdése.
D – Olyan, mintha most kellene megváltanunk a több ezer éves múltunkat. Most kellene rendbe rakni minden hibát, jóvátenni minden régi bűnt. De mi van, ha mégsem sikerül?
E– Hát ahogy te most felfogod, a kudarc neked tényleg a világvégét jelentené. Ettől aztán görcsös leszel, és tényleg elronthatod. A világ olyan, amilyennek látni akarod.
Neked ahhoz, hogy rászánd magad a fontos fejlődési lépésekre, muszáj azt gondolnod, hogy ez itt egy végső esély. Akkor talán végre hajlandó leszel változni: kinyílni, és ha már úgyis élet-halál kérdése, akkor tán halált megvető bátorsággal még szeretni is mersz. Mert lehet, hogy újra belehalsz a szerelembe, lehet, hogy újra sérülsz, de legalább esélyt adsz magadnak, hátha most végre sikerül élni az érzésekkel, nem pedig belepusztulni.
Megpróbálhatod így, hogy a félelem űz a feladathoz. De van másik, kellemesebb módszer is, ami eredményesebb lehet. Az, amit te hoztál üzenetként nekem: Vedd könnyedén!
D – A mindennapokat így élem, ott működik az elv, csak a feladatnál leszek újra szorongó.
E– Mert túl komolyan veszed. Magadat is, meg a feladatot is.
D – De hát tényleg életről-halálról van szó!
E– Persze, hiszen ez a világ ilyen kettősségekből áll. De ez csak a látszat: látszólagos élet, látszólagos halál. Ez itt a színpad. A színésznek csak eljátszania kell a halálát, de nem halhat meg a színpadon, mert azzal elrontja a darabot.
Sokat gondolkoztam azon, amit először mondtál nekem, arról, hogy ne haljak meg itt emberként, vagyis ne haljak bele a földi szerepbe. Én már értem ezt, most neked kell hinned is, nemcsak mondani a jó tanácsokat.
Ne félj olyan nagyon. Én már régóta élek idelent, elég sok világvégét átéltem már. Olvasgass régi írásokat, és meglátod, szinte minden korszak embere azt hitte, még az ő életében befejeződik a világ történelme. Mindenki azt tartotta a legfontosabb időszaknak, amit éppen élt, és vagy úgy érezte, eljön a végítélet, vagy azt hitte, már ettől kezdve semmi új nem történhet, vele lett teljes a világ. Próféták, papok, tudósok hirdettek örök igazságokat, amiket aztán elsodort az idő.
Itt van a közeli példa, elmúlt a 2000. év, és még mindig ugyanaz a Föld forog a lábunk alatt. Nem tört ki világháború, nem süllyedtek el kontinensek, sajnos az új Atlantisz sem bukkant ki a habokból, és a járványok is a megszokott méretekben ijesztgetik csak az emberiséget. Ennél jóval nagyobb változásokat is átéltünk már. Pedig mennyi komolynak tűnő jóslat hangzott el még pár éve, és semmi vészjósló nem történt.
D – De történhetett volna!
E– Igen, a jóslatok egy része lehet „Jónási jóslat”. El kell hangoznia, hogy ne következzen be mindaz, amit megjósolt. Figyelmeztetés csupán, és az a siker, ha mégsem teljesül be. Persze, szegény prófétának ez azért emberi kudarc.
D – Olyan veszélyes ez a világ. Annyira kis dolgokon múlhat az egész léte. És itt most nem a véletlenre gondolok, mert abban nem hiszek. Nem a véletlenen múlik, hogy eltalál-e minket egy kis üstökös, vagy elhúz csendben a Föld mellett. De hogy merre vezet a pályája, az talán egyetlen ember gondolatán múlik csak!
E– Aha, a „századik majom-elmélet”, a kritikus tömeg. Ha elég sok ember gondol valami jóra, akkor az bekövetkezik, illetve ha sokan gerjesztenek magukba negatív energiákat, az is kisugárzik, és hatással lesz a világra. De hát ez a demokrácia: a többség gondolata dönt.
D – Ehhez nem kell a többség, csak egy bizonyos százaléknyi ember, és ők már hatnak a többiekre. De ahhoz, hogy a folyamat beinduljon, kell az a megfelelő mennyiség. Ezért nagyon fontos minden egyes ember gondolata. Ha csak kilencvenkilenc ember akar jót, az kevés. És akkor azon a századikon, egyetlen emberen múlik, hogy lesz-e világvége. Ez hatalmas felelősség, hatalmas kockázat. Bárki lehet az a századik ember. Bárki lehet a világ megváltója vagy elpusztítója, attól függően, hogy éppen mit gondol. Hát ezért vagyok olyan komoly.
E– Jól van, de miből gondolod, hogy a komolyságod menti meg a világot? Lehet, hogy a vidámság sokkal jobban szolgálná a megmaradását. Nem egy temetőt akarunk itt megőrizni, ahol megfontolt halálraítéltek sétálnak gyászos képpel, vigyázva minden lépésükre, hanem egy játszóteret, ahol jókedvű emberek élvezik az életet. Ezt érdemes megtartani, ezért érdemes tenni valamit. És ezért jobb vidámabbnak lenni!
Egy kis filozofikus elmélkedés
J – Energiahullámok vesznek körül minket. A gondolat energia. A gondolat teremtő erő. Minden pillanatban teremtünk: jót és rosszat is. Azt hisszük, hogy a gondolatok csak úgy elszállnak alevegőbe, és nyomuk sem marad. Úgy, ahogy azt gondoljuk, hogy a számítógép lemezéről is kitörölhetjük a programokat. Nem látjuk, nem találjuk – tehát nincs. Pedig ott marad, kitörölhetetlenül belemaródva az anyagba.
Vajon hány gondolatunk ivódott már bele ennek a Földnek az anyagába?
Mióta itt él az ember, gondolataival itatja át ezt az anyagot. Amit látunk, az csak kis része annak, mint amit valójában teszünk ezzel a Földdel. Jót és rosszat egyformán.
Gondolataink, vérünk, tetteink mind-mind mélyen belemaródtak ebbe az anyagba, kitörölhetetlenül. Összeforrtunk. A bennünk lévő tudás beleivódott a Földbe. Megfertőzte és megtermékenyítette.
Lehoztuk a tüzet. Éget. Eléget, felperzsel vagy megtisztít, nemesít. Minket is, és az anyagot is. Lehoztuk a gondolatot az anyagba. Feléget mindent? Vagy felemel? Pusztító tűz lesz-e, vagy rakétahajtómű, amivel visszaszállhatunk?
Rajtunk múlik. A Föld befogad bármit. És talán kész együtt pusztulni velünk, ha ezzel megtaníthat a felelősségre. Arra, hogy számít, mit teszünk, és az is, hogy mit gondolunk. Felelősek vagyunk önmagunkért, és mindenért, ami körülvesz minket. Felelősek vagyunk a gondolatokért, a tettekért, de a végig nem gondolt gondolatért, a meg nem tett tettekért is.
Mulasztással is lehet vétkezni. Rossz gondolattal is.
Bűneink velünk élnek. Úgy, ahogy együtt élünk a földdel, vízzel, levegővel. A gondolataink is itt vannak körülöttünk. Ezt a levegőt szívjuk be. Ebből az anyagból vagyunk.
Ezek mind mi vagyunk.
Áldást hozunk, szóval, tettel és hallgatással is.
Vétkezünk, szóval, tettel és hallgatással is.
A Föld és az Ember.
Az anyag és a szellem.
Örök harc? Vagy inkább örök szerelem? Az egyesülés vágya, amiből egyszer már megszületett az ember. És minden emberben ott zajlik ez a harc, ez a szerelem. Az anyag emésztő vágya a szellem után, a szellem vágya, hogy eggyé válhasson az anyaggal.
Ha a szellem olyan jól el lenne egyedül, mit keresne itt? Miért szenvedne itt?
Nem mártíromságból vagyunk itt. Nem az anyagot akarjuk megváltani, hanem önmagunkat. És ehhez a megváltáshoz az anyagra van szükségünk. Neki meg miránk.
Vajon hány helyen zajlik még ez a harc, ez a játék?
És vajon mióta már? Hányszor haltak meg együtt Rómeók és Júliák úgy, hogy emlékük se maradt? De, maradt emlékük. Itt van bennünk évmilliók kudarcemléke, a sikertelenség, a boldogtalanság emléke. És itt van a remény is, hiszen itt vagyunk mi, és bennünk, minden egyes emberben ott van az esély arra, hogy talán most, talán benne végre megtörténhet a nagy összeolvadás, és a szerelem végre valahára beteljesedhet. Amikor eggyé válik a szellem és az anyag. Amikor a rég elszakított szerelmesek újra találkozhatnak. És akkor végre megszületik az új Gyermek. Az új Élet.
A Föld forog, az ember gondolkozik. Mindenki teszi a dolgát. A világ változik körülöttünk, és mi is változunk. Akkor van harmónia, ha a kétféle változás összhangban van. Ha azonos az ütem, a ritmus. Diszharmónia az, amikor eltér a két ütem, és elkezdi zavarni egymást. Olyankor boldogtalan az ember, és boldogtalan a világ.
Az embernek az a dolga, hogy cselekedjen. Tegyen valamit, alkosson, változtassa meg a világot. De néha épp az a feladat, hogy ne tegyen semmit, ne szóljon bele az élet menetébe, és ne változtasson meg jól működő rendszereket. Az ember néha túl okosnak hiszi magát. Azt gondolja, ő majd jobban tudja, jobban megoldja, mint ahogy a természet tette ezt évmilliókig.
És beavatkozik. Tényleg lesz eredménye. Néha jó: hosszú évszázadok gondját megoldhatjuk pár év alatt. Vagy ősi, jól működő rendszereket bomlasztunk fel akár egy pillanat alatt. Teremteni még nem tudunk, pusztítani már igen. De ez nem nagy kunszt, már az állatok is tudják, csak az ember tette nagyobb léptékűvé.
D – Nincs túl jó véleményed az emberről.
J– Dehogy nincs. Az ember csodálatos lény. Így, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Pont így érdekes. Ha nem lennének rossz tulajdonságai, akkor angyal lenne, és egyáltalán nem lenne érdem, ha jól viselkedik, hisz nem is tudna máshogy.
Sokan, sokféleképpen leírták, elmondták már mindezt. De mégis le kell írni újra meg újra, mindaddig végig kell gondolni, amíg marad még olyan ember, akinek ez újdonság. Minden tudásunk ősi tudás, csak új szavakkal, új alakban fogalmazzuk meg újra és újra. Ugyanazt tanuljuk évezredek, vagy tán évmilliók óta: hogyan kell jól élni itt a földön. Elveket keresünk, szabályokat, rendszereket hozunk létre, keressük a boldogság titkát. Akkor boldog az ember, ha jól él. Akkor él jól, ha boldog. Sokfélék vagyunk, sokféle a boldogságunk. Mindegyik lehet emberi.
Minden embernek újra kell tanulnia járni, beszélni, olvasni és írni. Mindenkinek újra fel kell fedezni az ősi igazságokat, és ezért kell azokat minden korban közérthetően újrafogalmazni. Ahogy változnak a nyelvtani szabályok, ahogy változik a nyelv, úgy módosul az igazság megfogalmazása is. Akkor van baj, ha közben a lényege is változik. Ezért kell időnként forradalmi módon újraírni az egészet az eredeti szellemiség szerint.
Olyankor úgy tűnik, pár év alatt más lett a törvény. Pedig csak az elhajlott utat egyenesítették ki az eredeti irány felé.
Minden új mondat csupán egy régi gondolat újrafogalmazása. Amióta ismeri a szavakat az ember, azóta próbálkozik azzal, hogy újra kimondja azt a régi szót, amely egykor megteremtette a világot. Az Igét keressük, a Teremtés csodáját. Ezért beszélünk, ezért írunk annyit. Lassan elborít már minket ez a szóözön, de nem adjuk fel.
Minden ember, ahogy megtanul kommunikálni, megteremti vele a saját világát, és gyakran be is zárja magát ebbe a szűk, köznapi szavakkal körülhatárolt térbe. De ha sikerül megőriznie a nyitottságát, akkor egyre tágíthatja ezt a világot, és eljuthat ahhoz a végső szóhoz, ami maga volt a Kezdet. És akkor megteremtette magának önmagából az Istent. A kör bezárult, és ő megérkezett.
„Egy szerelmes pár
mindig együtt jár…”?
E– Mindez nagyon okosan hangzik, szép is az eszme, de ilyen fennkölt lélekkel nem lehet élni a mindennapokat. Legfeljebb akkor, ha újra kolostorba akarnál vonulni.
D – Sajnos, már nem lehet. Már nem bújhatok a kolostor falai közé, itt kell élnem, a mindennapi világban.
E– Ne sajnáld, hisz itt vár rád az igazi élet, csak észre kell venned! Sokkal szebb ez az élet, mint amit eddig meg akartál látni belőle!
D – Néha vágyom rá, hogy úgy éljek, ahogy mondod, de aztán azt érzem, hogy kevés hozzá az erőm.
E– Ne mondd már, hogy gyenge vagy élni! Te, akiben ennyi a szenvedély?
D – Nem tudom, hol ez a szenvedély bennem. Amikor kissé mozgalmasabbá válik az életem, amikor úgy tűnik, hogy beindul, mindig megijedek, és el is fogy az erőm, le kell lassítanom. Túl könnyen kimerülök.
E– Én ezt másként látom. Egyszerűen csak lefékezed magad. Behúzod a kéziféket, éppen az ijedségeddel, és aztán a tudatod hiába nyomja a gázpedált teljes erővel, persze, hogy nem halad az autód. Sőt elkezd füstölni, el is romolhat. Ettől aztán megállapítod, hogy veszélyes és ártalmas a nagy sebesség, és folytatod a kényelmes haladást.
Nekem úgy tűnik, hogy ülsz a jó kis autódban, és nagy erőfeszítéssel, lábbal hajtod magad előre. Amikor időnként kellő elszántsággal végre a gázra lépsz, akkor meg berántod a kéziféket is, és ha ettől lefullad a motor, újra tolod magadat tovább. Mi lenne, ha változtatnál a módszereden?
D – Félek a kudarctól.
E– Az is kudarc lesz, ha nem jutsz el oda, ahova szeretnél. Például ezzel a lassú haladási ütemmel mi sem fogunk találkozni!
D – Hát ez az! Azt hiszem, ettől a lehetőségtől kevésbé félek, inkább ezt szeretném. Mert mi lesz, ha sikerül találkoznunk, és mégsem működik a kapcsolat, nem jön létre a csoda? Most olyan jól elbeszélgetünk szellemi szinten, de vajon emberként megértjük-e egymást? Például tudsz te magyarul?
E– Most hülyéskedsz?
D – Nem, én komolyan félek többek között attól is, hogy a valóságban más nyelven beszélünk, hogy nem értjük majd egymás gondolatait.
E– De hát éppen arról szól két ember kapcsolata, hogy az emberi testen keresztül jussanak közel egymás lelkéhez. Hogy értsék meg egymást, ismerjék meg egymást itt a földi közegben. Ez feladat, lecke, tanulnivaló. Ezt nem lehetett gyakorolni azon a szellemi síkon, ahonnan jöttünk, hiszen ott azonnal éreztem mindazt, ami benned volt, érzést, gondolatot. Láttalak a teljes valódban, nem volt titok, te is pontosan tudtad, ki vagyok, milyen vagyok. Ez nagyszerű volt, de nem volt benne semmi nehézség. Ettől érdekes ez az anyagi világ: álarcosbál, bújócska, itt próbatétel megtalálni az igazi társat, és nem bedőlni a jelmeznek.
D – Nem akarok bújócskázni.
E– Dehogynem. Te meg akarsz találni engem, csak félsz a tévedéstől. Én is kereslek már régóta, de olyan jól elbújtál, hogy egész eddig nem láttalak. Most már legalább abban biztos lehetek, hogy itt vagy valahol a Földön, tehát érdemes folytatnom a keresést.
D – Az is olyan ijesztő, hogy a többmilliárd emberből egyetlen egyet kell megtalálnom. Hiszen ahogy az én fejlődésemen is sok múlik, te is bármikor meggondolhatod magad, vagy elhibázhatod az utat, és akkor én hiába erőlködtem, nem találhatok rád. Én odaérek a találkozási pontra, de te elveszhetsz útközben. Nagy a kockázat.
E– Semmi sem biztos, igazad van, de legalább a saját részedet csináld jól. Az egész kapcsolat pedig kissé bonyolultabb annál, ahogy gondolod, de nem tudom, akarod-e hallani a valóságot.
D – Mondjuk, hogy akarom. Ha nem tetszik, legfeljebb nem hiszem majd el.
E– Na, jó hozzáállás. Szóval nekünk tényleg találkoznunk kellene ebben az életben. Ez a feladat. Aztán még boldognak is kellene lennünk együtt: ez a második feladat. Harmadik lépésként pedig össze kellene hoznunk még legalább egy gyereket, persze, ha ez belefér majd a biológiai lehetőségekbe. Ezért lenne jó minél hamarabb testi szinten is találkoznunk, nemcsak szép távoli beszélgetésekben.
Csakhogy mindannyian szabadok vagyunk, egyéni döntésekkel, ledolgozandó félelmekkel, személyes életúttal. Mindannyiunknak oda kell érnünk a találkozási pontra, ráadásul egyidőben. Ez elég bizonytalan, és ha az egyik lemarad, boldogtalanná teheti azt, aki pedig mindent jól csinált. Ez így nem lenne igazságos.
Ezért a valóságban nem vagyunk egyetlenek, se te, se én. Pontosabban mi egyediek vagyunk, de nem csak egyetlen másik társsal lehetünk boldogok. Ám a találkozási pontnál csak egyetlen ember lehet ott.
D – Akkor most téged keresselek, vagy jó lesz akárki más is? De én érted jöttem le!
E– Bizony, én pedig csak rád vártam. A helyzet olyan, mint egy film. Egyszerre csak egy főszereplő lehet, csak egy szerelmespárról szólhat a film. De ha velük valami történik, ha nem vállalja a színész a szerepet, akkor más is ugyanolyan jól eljátszhatja.
D – Ennyire pótolható vagy?
E– Nem vagyok pótolható! Ha én játszom a királyfit, akkor te, kedves királykisasszony nem választhatsz mást. De ha én elakadok útközben, vagy kiszállok a játékból, akkor – de csak akkor! – beléphet a helyemre valaki más.
D – És akkor én elégedjek meg a pót-királyfival?
E– Nem, akkor ő lesz az igazi, az egyetlen királyfi az életed filmjében.
D – Ez akkor is becsapás. Veled beszélgetek, veled vannak közös emlékeink, hogyan rendezzem a múltat valaki mással?
E– Értsd meg, az leszek én! Próbáld úgy elképzelni, mintha az utódoknak kellene találkozniuk. Te sem vagy már az, aki egykor itt élt, az én testem is egész más. Olyan, mintha a saját unokáink lennénk. Ma itt a földön nagyon sokan élnek azzal a genetikai emlékkel, ami egykor bennünk volt. Mindkettőnknek sok gyermeke született a múltban, akiknek a génjeiben ott öröklődik minden emlékünk.
Gondolj bele, mekkorát nőtt az emberiség száma. Bizony, sok régi szerelmespár lett mára belőlünk. És az utódainknak találkozniuk kell. Mindegyikőjük úgy érzi, egyetlen embert keres, azt a régi társat, akivel elintéznivalója van. De ez az egyetlen nagyon sok ember lehet. Olyan ez, mint a versenyfutás, sokan indulnak, de csak egy győzhet.
Ugyanezt játssza el már az élet keletkezésekor mindenki: ott lohol a milliónyi hímivarsejt, ugyanazt a férfit képviselve. Bármelyik is győz, az a férfi lesz a gyerek apja, és mégis milliónyi variációként kelhet új életre. De csak egyetlen ember lesz belőle.
Nekem te egyetlen vagy, pótolhatatlan, ugyanúgy, ahogy te sem lehetsz boldog mással, csak velem. Ott, a találkozási pontnál csak egyetlen szerelmespár jelenhet meg.
D – És mi lesz a többiekkel?
E– Mindenki találkozhat a szerelmével, ha akar, és mindenki szabad döntéssel választhatja a boldogtalanságot is. De egy párnak mindenképp találkoznia kell. Bele van írva a szerep a Föld forgatókönyvébe.
D – Ugye, hogy a világ sorsa múlhat rajtunk! Nem csoda, ha bénít a felelősség!
E– Az utódaink közül egy párnak muszáj találkoznia. Az egyensúly, a rend miatt. Ebben a korszakban muszáj kijavítani a régi hibákat, békét kell teremteni a régi gyűlölet helyett. A Föld csak kiegyensúlyozott állapotban fejlődhet tovább. Mi billentettük ki az egyensúlyából ezt a világot, nekünk kell rendbe rakni, hogy a gyerekeink tovább fejleszthessék.
A régi teremtők szétszakadt párjainak újra egyesülniük kell. De már jóval többen vagyunk. Te onnan fentről még a régi mintát látod, én idelent tapasztalom azt, mennyire megsokszorozódtunk. A feladat megoldásához egyetlen pár találkozása is elég. Egyetlen utód is visszaviheti az összes tudást, egy boldog házasság feloldhatja a régi fájdalmakat. Egy is elég, de sok is lehet. Akik találkoznak, azok boldogok lesznek.
Akarsz velem boldog lenni? Vagy hagyod, hogy a többiek oldják meg a feladatot? A végeredmény szempontjából mindegy. Neked egyáltalán nem az. Ez a te életed. Ez a te boldogságod.
D – Még mindig nem értem, hogy akkor most egyedi vagyok-e, vagy egy sokszorosított másolat csupán.
E– Jellemző, hogy amikor a boldogságodról kellene dönteni, te már megint az elméleti kérdésekhez menekülsz.
D – De amikor nem értem!
E– Hát akkor ne értsd. Egyszerűsítsük a kérdést. Én boldog akarok lenni. A gyerekünk meg akar születni. Szabadok vagyunk. Én hamarosan találkozni fogok életem párjával, és közös utódot fogunk erre a világra hozni. Akarsz a feleségem és a gyermekem anyja lenni, vagy nem?
D –… És ha nem sikerül?
E– Mi?
D – A boldogság. Ha hiába találkozunk.
E– Semmi sem történik hiába. Legalább megpróbáltuk. És ha nekünk nem is sikerül, még a kudarc is tanulság lehet a többieknek.
D – Félek igent mondani. Ez egy elképzelt beszélgetés csupán. Mi van, ha a fantáziám játéka mindez?
E– Hát legalább a képzeletedben mondj már nekem igent!
D – De mi van, ha mégse jelensz meg? Ha nem lesz happy end a vége?
E– Most mondtad, hogy mindez a képzeleted játéka. Hát képzelj jó véget a történetnek!
D – De azt szeretném, hogy valóság legyen.
E– Na, ez már nekem bonyolult. Ha ez a női lélek, akkor lesz még mit tanulnom. Józan férfi ésszel nézve a helyzetet, az a logikus, ha most igent mondasz nekem. Aztán, ha ez tényleg hat a valóságra, akkor az anyagi síkon is találkozhatunk végre. Ha meg csak álmodozás az egész, akkor legalább szépet álmodtál. Mi itt a probléma?
D – Attól félek, mi van, ha tényleg hat.
E– De hát azért kezdted ezt az egész beszélgetést, mert hiszed, hogy tényleg velem beszélsz!
Te szólítottál meg, te akartál találkozni velem. Te ébresztettél fel! Már nem fordulhatsz vissza!
D – Azt tudom, hogy nem fordulhatok vissza. De lépni is félek.
E– Akkor patthelyzet. Na most döntsd el, hogy ott maradsz, ahol elakadtál, bezáródsz magadba, mint Csipkerózsika a tornyába, vagy akarsz élni itt, velem.
D – Nem akarsz bejönni a Csipkerózsika-toronyba hozzám, kedves királyfi?
E– Nem! Ez egy szabad világ, ma már nem illik rátörni az ajtót alvó királykisasszonyokra, még feljelentenének miatta. Egyenjogúság van. Lépj ki a fényre, gyere le a földi világba, és ott szívesen találkozom veled. Idekint várlak – most még.
D –… Szeretsz?
E–… Mindig szerettelek. Tudom, hogy ez nehezen hihető, de amikor az emberi hatalomvágy elvette az eszemet, amikor bűnt követtem el veled szemben, legbelül akkor is szerettelek. És mindig bíztam benned, bíztam abban, hogy ez a szerelem mindennél erősebb, hogy visszahív téged hozzám. Ez a remény tartott életben, a szerelmünk emléke őrizte meg a lelkemet, a valódi énemet. Miattad vezekeltem, téged akartalak visszaszerezni, téged hívtalak, amikor a szenvedés le akart gyűrni. Téged szeretlek, mióta élek.
Légy a feleségem, kérlek.
D – Szeretlek. A feleséged akarok lenni. Most és mindörökké.
Én
futok
feléd.
Te
sietsz felém.
A csúcson majd találkozunk.
Mert felszállni már
MI
csak együtt
tudunk.
(folytatás a következő, 5. fejezetben)
Forrás: www.angyalemberek.gportal.hu
|
