|
EMBER születik
2008.11.30. 19:11
2008. november 30.
EMBER születik bennem, belőlem, de elég nehezen. Hosszú ez a vajúdás. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz. És közben tudom, hogy valójában csak egy kattanás az egész, egy pillanat, ahogy a két rész összeér, és egybekattan. Épp ez benne a dühítő. Hogy ha ilyen egyszerű, ha tudom, hogy mit kell tennem, akkor miért nem sikerül. Miért esek szét újra és újra.
Mint ahogy most is. Ezek a szavak a fejemből jönnek, és már megint nincs meg a kapcsolatom a szívemmel, pedig már többször megvolt. Már tudom, hogy milyen, amikor él, dobog bennem az az eddig ismeretlen másik rész is, de most megint csak a süket csönd van.
Persze, mert megint lezártam. Mert megint fájt. És újra elbillentem, és visszazuhantam a Semmibe, a kettészakítottságba, az árvaságba.
A fene se gondolta, hogy ez ennyire nehéz. És hogy ennyire tud fájni.
Ésszel élni könnyebb volt. Könnyebb, de hideg. És magányos. Ott volt az ész, a józan tudás, az okosság, de nem volt hozzá semmi melegség. És amikor néha rátaláltam az érzésekre, azok egy elveszett, árva gyerek érzései voltak. Vagy ha sikerült megtalálnom a békét, az csak az emberek nélküli, békés természetben volt meg, a házak között és az embertömegben újra elveszett.
És most, még két hónapja sincs, de végre megtaláltam a „másik felem”. Nem egy másik embert, hanem önmagam másik részét. Amivel együtt már egésznek, teljesnek érezhetem magam. Amiben ott van a biztonság, a bizalom, a béke. Mindaz, ami eddig hiányzott.
Azt hittem, minden rendben. Végre! Megvagyok, kész vagyok, teljes vagyok. Több hétig ringatóztam ebben a boldogságban, de aztán kezdett repedezni az egység, és újra szétesett a világ. Mert kiderült, a két részem össze tud találkozni, de ahhoz, hogy ez stabillá váljon, nekem is tennem kell. Mert különben újra szétcsúsznak a részek.
Van egy tudatos emberi énem, és megtaláltam hozzá az érzéseket. Van egy szellemi énem, amit ismertem, van egy emberi arcom, amit sokszor láttam a tükörben, és van mögötte sok emberi tulajdonság, amit ismerek. De nem ismerem az „embert”, aki vagyok, és így nem tudom összeforrasztani az EMBERt, aki lehetnék.
Nem ismerem az érzéseimet.
Nem ismerem önmagamat, hiába tudok olyan sokat magamról.
Felismerem a szerepeket, amiket játszom, és tudok rajtuk javítani. De hiába teszem le őket, alattuk mindig újabb szerepek bukkannak fel, és nem én vagyok ott.
Észreveszem mások játékait, és látom, mit tükröznek belőlem a körülöttem levők. Úgy érzem, már a bőröm minden pórusát, pattanását, anyajegyét ismerem. Csak azt nem, aki a bőrömön belül vagyok.
Ismerem magamat kívülről, ismerem a működésemet, azt is tudom, hogy ki vagyok.
Csak éppen nem élem!
Nem érzem, nem élem azt, amit pedig annyira tudok! Megvan minden részlet, de nem áll össze belőlük az egész, mert hiányzik a kötőanyag.
Hiányzok ÉN az egészből.
A francba!
Ez az, amit nem lehet látni, tudni, sőt még érezni sem, mert ezek alatt-fölött-mellett, ezeken kívül vagy belül van, de mindenképp máshol, mint ahol eddig olyan okosan közlekedtem.
Ez az az ismeretlen tartomány, amibe néha belezuhanok, és aztán kizuhanok belőle a Semmibe, újra ebbe a kettészakított világba érkezve. Ami az előtte megélt Teljességhez képest maga a Semmi, a pokol.
De ennyi okossággal a fejemben még csak elkeseredni se tudok olyan igazán, nem tudok még ebbe a fájdalomba se beleveszni egészen, mert tudom, hogy mindezt én csinálom magamnak. Nem okolhatom a világot. És azt is tudom, hogy ha valóban kész vagyok rá, a dolog magától megtörténik, és teljesen fölöslegesen játszom itt a saját kis drámámat, mert visszanézve úgyis látni fogom, hogy megérte.
Megérte, mert kellett a végső eredményhez, és egyébként is ez az egész fájdalom csak egy újabb szerepjáték. Egy jó játék.
Visszanézve biztosan. Csakhogy én most vagyok benne, most fáj, most szenvedek, de nem tehetem nyugodtan, mert belül tudom, hogy nem komoly ez az egész.
De ha viccnek veszem, akkor meg nem ér semmit, mert nem fog változást hozni.
Nem jó túl okosnak lenni! Nem jó túl sokat tudni. Úgy kell nekem, még egy jót szenvedni se tudok a kurva sok tudásomtól!
Aztán tessék, ennyire jutok vele! Sikerül vele kilépnem az okos, jó kislány szerepből, aki természetesen nem használna ilyen csúnya szavakat, és sokkal tanulságosabban írná meg fejlődése történetét „Utam a megvilágosodásig” címmel. A sokadik nagy megvilágosító könyvet a tudatlan és lemaradt tömegek okulására.
Na jó, annyi értelme mégis van a sok eszemnek, hogy legalább ezt a csapdát kikerülöm. Remélhetőleg.
De van még egy halom jó szerep, amibe beleveszhetek. Például a „nagy, őszinte önmarcangoló szerep”. Olyan sok klassz minta van, amivel másoknak sikerül csillogniuk, és kár, hogy én csak mosolyogva nézem ezeket. Mennyivel könnyebb lenne elhinni, hogy milyen nagy dolgok történnek velem, elhinni a megvilágosodást, nagy szellemi fejlődést, és új prófétaként kiállni a közönség elé. Aztán mártír-mosollyal tűrni vagy éppen prófétai hevülettel ostorozni azokat, akik nem érthetnek meg, mert szegények még nem állnak elég magas szinten. De hát ez a próféták sorsa…
Hát nem lenne ez sokkal klasszabb?...
Nem.
Kell nekem ilyen bonyolultnak lennem?
Nem kéne, de mit csináljak, ha már egyszer ilyen vagyok. Ez is az egyik olyan dolog, amiről legalább tudom, hogy ilyen vagyok… Meg persze hóttegyszerű is, mert ezek még mindig csak játszmák, hétköznapi emberi minták.
Vagyis ez se ÉN vagyok.
De ha legalább nem tudnám pontosan, hogy mit keresek… Akkor is könnyebb lenne leragadni valamelyik csábító mintánál.
De nem lehet. Mert tudom, ki vagyok, tudom, kit keresek, és még azt is tudom, hogy meg fogom találni… Csak azt nem tudom, addig még hányszor ejtem pofára magamat, hányszor esek el a saját lábamba, hány gödröt ások még, amibe vagy beleesek, vagy büszkén kikerülöm, hogy utána magamat gáncsoljam el, mert már megint elszálltam magamtól…
És ez az egész megszületés is olyan strapás. Jobb volt érzelmek nélkül, amikor az eszem elintézte a fájdalmakat. Jobb volt, de hideg és embertelen.
Most emberi és fájdalmas. Előtte páncélban jártam itt, most meg meztelenül, és minden megsebez. Ruhákat rángatok magamra, de egyik se az enyém. Az egyik szoros, a másik bő, a harmadikban meg gombostűk maradtak…
Eggyé kellene válni ezzel a világgal, mert akkor én vagyok mindez, és akkor nincs külvilág.
Igen, ezt gyakorlom, de valahol mindig felfeslik az egyesülés…
A végső nagy orgazmus nem következik be. Nem volt még meg az igazi nagy Összeolvadás, csak jókat pettingelünk egymással: én meg a világ.
Aha, ez most az élveboncolásos szerep. Mutassuk meg a világnak az összes sebünket, a sebezhetőségünket, és akkor vagy megsajnál, vagy rúg még egyet belénk…
Ez sem ÉN vagyok.
Sokszor játszottam már ilyet. A nagy változásokhoz – ami azért nem volt túl gyakran – úgy jutottam el, hogy végigvettem az összes variációt. Mindent kipróbáltam, hogy megoldjam azt a helyzetet, amiről éreztem, hogy tovább kell belőle lépnem. Minden utat kipróbáltam. Mindent megtanultam, amit lehetett. És amikor nem maradt több út… akkor egyszer csak megváltozott a helyzet. Mintha magától tette volna. De máskor meg hiába vártam nagy-nagy hittel és türelemmel. Ha nem tettem semmit, nem történt semmi. Ha mindent megpróbáltam, akkor vagy nem történt semmi, vagy olyan dolgok következtek be, amik mégse voltak jók, hiába tűnt úgy, hogy azt akartam.
Aztán egyszer csak más lett, megváltozott. És sose úgy, ahogy én kitaláltam. Mindig más lett, de jó lett.
De ehhez kellett a sok hiábavaló út is.
Most is ilyesmit játszom, csak szeretném már befejezni.
Eddig próbáltam ésszel élni. Már ez kevés.
Megpróbáltam érzelmekkel élni. Sikerült is egy ideig. Aztán majdnem belefulladtam, majdnem elvesztem az érzelmek tengerében.
Rájöttem, hogy ha ész nélkül ugrok a vízbe, az fuldoklás. Ha csak kint ácsorgok a parton, az nem egy nagy élvezet.
Úgy gondolom, úszni kellene. Lehet.
De inkább eggyé válni a vízzel, a parttal és önmagammal.
Valahol itt van a megoldás. Csak most még rohangálok ide-oda. Hátha van más megoldás is.
Aztán ha nagyon elszállok valamelyik irányba, akkor jön a pofon. És ehhez elég egy szó, egy hangsúly, egy internetes hibaüzenet pár szava, és puff: a gumikötél visszarántott a földre, és én belecsapódtam a porba.
Bár ugyanilyen kevés kell ahhoz is, hogy újra egyensúly legyen – persze csak alapszintű egyensúly – bennem. Elég egy mondat, egy bentről felbukkanó gondolat vagy érzés, és újra rendeződik a helyzet.
És kereshetem tovább azt a megoldást, amiről persze tudom, hogy nem fogom megtalálni. Mert nem kereshető, mert nincs kívül, nem található meg, mert nem elveszíthető. A VANban ott VAN.
De ehhez a VANhoz kevés a nagyokosan kimondott szó, és kevés a mélyen belül megélt érzés is. Mert azok még csak „vannak”, kisbetűvel. Az igazi VANt nem kell kijelenteni, nem kell hangoztatni, és nem kell érezni.
Merthogy VAN. Mindezek fölött, alatt, kívül és belül.
A Teljességben.
…
Na megyek tovább keresgélni…
|
