|
Elmesélem, mi történt eddig...
2008.12.01. 20:02
2008. december 1.
A fizikai születésem rendben zajlott, akárcsak az utána következő évek. Szorgalmas jó kislányként tanultam, megfeleltem és közben kissé szorongtam, de aztán felismertem, hogy ha elég sokat tanulok, és jól felelek, akkor rend lesz bennem és körülöttem. A világom rendezett és kiszámítható volt. Gimnázium, főiskola és munkába állás. Szerettem a védőnői munkát. Meggyőződésem, hogy az egészségügynek ez az a területe, ami tényleg az egészségről szól, és nem a betegségekről. Jó volt ott lenni, amikor egy új emberke érkezett a családba, jó volt segíteni.
De néha hazamentem, leültem és elgondolkoztam azon, hogy akkor ez most így fog menni nyugdíjas koromig?
28 éves koromig materiális szemlélettel néztem a világot. Nem volt semmi gondom a vallásokkal, egyfajta emberi szokásnak tartottam. Van, aki focimeccsre jár, van, aki templomba, más meg koncertekre. Kereknek tűnt a világ.
De mindig érdekelt az ember, és kerestem valamit, ami teljesebb képet ad róla, mint az anatómia atlaszok képe. A pszichológiával próbálkoztam, de csak elemeire szedett pillangót találtam. Igen, egy ilyen meggyőződéssel keltem fel egy több hétvégés önismereti trénerképző után, ami tele volt elmélettel és gyakorlattal is, de én úgy éreztem, darabokra szednek egy pillangót, elemzik az összetevőit, szárnyát, potrohát, és fogalmuk sincs arról a színes csodáról, ami repülni tud a fényben. Úgyhogy ezt is otthagytam.
1990-ben berobbant a természetgyógyászat és az ezoteria hozzánk, és én örömmel hallottam, hogy itt végre a teljes emberről beszélnek.
1990. áprilisában elmentem egy előadásra, ami a tenyérelemzésről, íriszdiagnosztikáról szólt a címe alapján. Az előadó Biegelbauer Pál volt. Végighallgattam, és a két óra elteltével úgy álltam fel, hogy: „Van Isten. Az biztos. A többi még bizonytalan.”
Azt hiszem, ilyesmi a megvilágosodás-élmény. Nekem mindenesetre ez volt az. Miközben Pali tényleg csak a diagnosztikáról beszélt, és a végén pár szóban említette a szeretetteljes, elfogadó odafordulást a másikhoz, ami fontosabb, mint a diagnózis. És annyit mondott, hogy mivel a világban mindennek oka van, ennek a világnak is van egy végső oka… De az Isten szót nem is ejtette ki, egykori papként ezt ő nem emlegetni szokta, csak élni…
Szóval 28 éves koromban megnyílt előttem egy másik világ, és én hónapokig hunyorogtam a fényben. Ültem otthon, és raktam össze magamban azokat az új gondolatokat, amik mintha a tudatom eddig lezárt részéből áradtak volna elő. Próbáltam könyvekben is keresni, hogy mit is hiszek mostantól a világról, de a könyvek, emberek csak részeket adtak, mert belül volt egy biztos érzés arról, mit keresek, és az gyakran akkor kattant be, amikor olvastam, hallottam valamit, és tudtam, hogy nem így gondolom, hanem másként.
Augusztusban aztán ott voltam Pali fényadó tanfolyamán Velemben.
Októberben pedig átmentem a tűzön Ken Cadigannel. Annak azóta is nagyon örülök, hogy ezt a típusú tűzönjárást élhettem meg, amit Ken tartott. Nem volt benne semmi misztikum, nem kellettek angyalok, akik átvisznek a parázson, nem kellett transzba esni. Ken azt mondta: „Nem tudom, hogyan lehet átmenni a tűzön, csak azt tudom, hogy meg tudom tenni. És te is képes vagy rá. Valójában a félelmeiden mész át. Vegyél egy mély levegőt, fújd ki, és sétálj át a parázsszőnyegen. Ne fuss, mert megégsz. Ne fordulj vissza, mert megégsz. Sétálj át. Ennyi az egész.”
És tényleg ennyi volt. Adott egy jó lökést ahhoz, hogy ha ezt meg tudom tenni, pedig lehetetlennek tűnt, akkor egy csomó más dologra is képes lehetek.
A következő két évben szinte minden hétvégén valamilyen ezoterikus vagy természetgyógyász tanfolyamra jártam. Gyógynövények, masszázsok, radiesztézia… meg persze az akkor induló agykontroll.
Aztán felismertem, hogy ez ugyanaz, mint az egészségügyben: itt is a betegség lett a fontos, és nem az, amit én kerestem: hogyan élhet boldogan az ember.
1992-ben találtam rá az asztrológiára. Ez volt, amit kerestem.
Aztán 1993 nyarán egy ezoterikus táborban szintén Velemben – hol máshol – egy este, amikor a Tarot kártya jelentését magyaráztam, és aki kérdezett, sehogy se akarta megérteni, elfogadni a választ, egyszer csak megnyílt egy csatorna bennem, felettem.
Olyan volt, mintha a 220 voltba kapcsolódtam volna bele. Amikor az emberre rászakad a Menny minden gyönyörével, fényével és nagyfeszültségével. Nagyszerű érzés volt. És a „mindentudás” képessége: mert akkor már amit mondtam, az telibe találta a kérdezőt, és végre felnyitotta a szemét.
Ez a helyzet még tartott pár napig, aztán véget ért a tábor. És amikor fel kellett szállni a buszra, és visszatérni a mindennapokba, éreztem, ahogy a félelem bezárja ezt a csatornát bennem. Attól kezdve csak egy rés maradt, de általában működött, működik ma is. Bár az a nagy kicsorduló érzés csak nagyon ritkán ismétlődik meg.
A következő évek a gyakorlással és a nyavalygással teltek. Igen, elkezdtem nyavalyogni annak a felismert felső világnak, hogy vegyék észre, már máshol lenne a helyem. Hiszen itt már megtanultam, amit lehetett, elmondtam mindenki horoszkópját, akit érdekelt, most már lépnem kellene, és lépnék is, de nincs út előttem. Hé, központ, hol az űrhajóm? Vagy még mindig tanulnom kellene valamit? De mit?
Három évig tartott a gyötrődésem, de sokkal hosszabbnak éreztem. Napközben dolgoztam, egyébként meg kínlódtam a kétségeimmel, vágyaimmal, a remélt teremtő képességemmel meg a megtapasztalt tehetetlenségemmel. De semmi nem változott, és minden lépés lehetetlennek tűnt. Egy időre a megtalált hitet is kidobtam, de aztán visszajött… mert hozzám tartozott.
Aztán 1996-ban elindultam, és furcsán egyszerűen megtörtént: Pestre költöztem, asztrológusként kezdtem dolgozni, és ott voltam, ahol lennem kellett.
Persze belül sosem volt csönd bennem, mindig valami mást is kerestem még…
De egy ideig megint nyugalom lett. Persze ez a nyugalom rengeteg új élményt is hozott, de az alapok megint stabilak voltak.
Aztán 2003 tavaszán „megjött” az EMLÉKSZEL üzenete. Különös, új élmény volt, ahogy megérkezett a küldemény, mint egy csomag, ami ott volt, lüktetett bennem, de nekem kellett kibontani, szavakba önteni, mert csak „üzenet” volt, de nem voltak hozzá szavak.
Gyerekkoromtól írogattam, és tudtam, hogy ez most más. Nem is tudtam mit kezdeni a szöveggel. Én értettem, éreztem, ami benne volt, de azt is józanul felmértem, hogy ez más számára nem túl érthető. Odaadtam pár embernek, aztán annyi…
Először biztos voltam abban, hogy ehhez nekem nincs is sok közöm, de épp a legutóbbi hónapokban döbbentem rá, hogy a fenébe, lehet, hogy ez rólam (is) szól? Meg persze mindazokról, akikben megmozdítanak valamit a szavak, akikhez érkezett ez az üzenet, ez az emlékeztető, ébresztő…
És aztán ez mozdította meg bennem az ANGYALEMBEREK történetét, és két éves érlelődés után 2005-ben elkezdtem írni.
Az nagyon jó élmény volt megint. Én írtam, kerestem a helyszíneket, de közben úgy éltem át, hogy rátalálok helyekre, mondatokra, amik az enyémek is, de másokhoz is szólnak… Aztán a könyv szereplői is egyre valóságosabbak lettek… Csodás két év volt, mire 2007 elejére aztán elkészült. És amikor megjelent a könyv, úgy éreztem, rendben vagyok, kerek az életem, megtettem a dolgomat… Vivát, éljen, meg van oldva a feladat, lehet hátradőlni, pihenni, folytathatom a horoszkópelemzéseket az életem végéig, meg majd közben írogatom még az újabb angyalember szereplők történeteit, jaj de szép, kerek ez az élet!
Így is volt.
Aztán 2008 elején megint volt egy jó kis krízis, amikor úgy éreztem, csapdába estem, már megint bennragadtam valami régi helyzetbe. Szenvedtem egy jó adagot, majd egy Hellingeres családállítással könnyedén és elegánsan kiléptem a csapdából. Új lakásba költöztem, és megint – igen, már megint, örök optimistaként – úgy gondoltam, hogy rendben vagyok, kerek a világ, de szép az élet!
És 2008. októberében csak azért mentem el Story Waters és Lee Harris, a két angol médium hétvégéjére, mert a nyári nagy költözködés után kicsit unalmasnak tűnt az élet, gondoltam, szórakozok egyet.
Na persze!
Nem szórakozás lett, hanem egy nagy fejreállás, átfordulás, megtaláltam az eddig ismeretlen „másik felemet”, az érzelmi oldalamat, ami eddig fel se tűnt, hogy hiányzik. A nagy okosság közben úgy tűnt, jól elvagyok nélküle.
Na, azóta újra zajlik belül az élet.
Kívül, a tudati részem rendben működik, végül is épp eleget dolgoztam érte, de az elmúlt 46 év érzelmi munkájának a jó része most szakadt a nyakamba. A fene se hitte volna, hogy ÍGY kerek a világ, és hogy eddig csak a felét éltem.
Na, most megint van min nyavalyognom, csak most már, ennyi ésszel még azt is tudom, hogy felesleges. Úgyis nekem kell megoldanom, csak hát futok még pár kört, mire meglesz az az egyszerű megoldás, amikor összeér a két rész, a tudatos és az érzelmi bennem.
És mellesleg igazán kíváncsi vagyok, hogy mi jöhet még ezek után…
|
