|
Kiszabadulni a múlt sötétségéből
2009.02.09. 18:35
2008. december 7.
Bennem az ember dühöng, üvölt, fél és ordít. Börtönnek érzi a tudati kontrollt. Lázad és szenved. És retteg a szabadságtól, mert az ismeretlen. És nem bírja tovább a leláncoltságot. Nem akar többé civilizált lenni. Nem akar rabszolga lenni. Szabadságot akar, de fél a határtalanságtól.
Mert még gyereknek érzi magát. Gyereknek hiszi magát. Retteg és dühöng. Veri a fejét a falba, de nem tud szabadulni. Tehetetlen és elkeseredett. Rajong és gyűlöl. Kapaszkodót keres, és dühösen ellöki a segítő kezet.
Él.
De azt hiszi, haldoklik.
Pedig most születik.
Kicsit hosszan, mert a félelem görcsössé tette. Szenvedve születik, hogy végre megszabadulhasson a szenvedéstől. Élni akar, bármi áron, retteg a haláltól, és ezért nem meri elkezdeni az életet. Fél, hogy megfullad, ezért fuldokolva zokog a félelemtől.
Rettegés és vágy. Indulat, düh, gyűlölet van benne minden iránt, ami már van, ami már él, ami már több nála.
Ez vagyok én.
Félek, rettegek az élettől. Félek a haláltól. Félek a fájdalomtól, ezért nem kezdek bele az életbe. És ezért szenvedek.
Vágyak és félelmek harcolnak bennem. És a robbanás: ami elsöpri a falakat, szétszórja a gátakat: mert a vágy és a félelem akkora feszültséget hoz létre, amit már nem lehet tovább elviselni.
Hát akkor legyen!
Éljünk!
Gyerek vagyok. Bent ragadtam egy régi félelembe, egy ősi rettenetben. Valahol a semmi peremén üvöltök kétségbeesve, és nincs segítség… Nincs körülöttem más, csak a Semmi… Sötétség, félelem, a rettegés…
Nem tudom, mikori az emlék.
De, tudom. Azé az éjszakáé, amikor felébredtem, és anya nem volt ott, nem volt sehol. És álltam a bezárt ajtó előtt, és kétségbeesetten, üvöltve vártam a megmentőt.
Nem anya jött, hanem a szomszéd bácsi. Betörte az ajtó ablakát, és kiemelt. De tudtam, hogy ez nem jó. Hogy nem szabad összetörni az ablakot, mert abból baj lesz. Még nagyobb baj.
Az lett. Anya megjött, ott állt a bezárt ajtó előtt, az üvegcserepek között. Megijedt? Biztosan.
Azért lett dühös, az önvád, a szégyen ellen lett dühös, és megvert.
Nem szoktak megverni.
Egy életre megtanultam, hogy ne kérjek segítséget, mert az mindenkinek sokkal rosszabb.
Így hát bennragadtam a rettegés sötétségében.
Egy hároméves gyerek végtelen félelmében.
Eddig cipeltem magammal.
Itt az ideje, hogy elengedjem.
Túléltem. Erősebbé tett… Túlélővé.
Most akkor feloldom, elengedem ezt a rettegést.
Már nincs rá szükségem. Már felnőhetek.
Nem vagyok egyedül az éjszaka sötétjében zárva.
Nem egy idegen helyen vagyok.
EZ AZ ÉN OTTHONOM.
EZ AZ ÉN TESTEM.
ITTHON VAGYOK.
NÁLAM A KULCS. KI TUDOM NYITNI AZ AJTÓT.
NINCSENEK SZÖRNYEK SEM KÍVÜL, SEM BELÜL.
EZ AZ ÉN VILÁGOM. MINDENHOL ÉN VAGYOK.
LEHET SEGÍTSÉGET KÉRNI, DE NINCS SZÜKSÉGEM MÁSOKRA.
NEM KELL MEGMENTENI. KÖZBEN FELNŐTTEM.
HAZAÉERTEM VÉGRE.
EZ AZ ÉN OTTHONOM. KULCSOM VAN AZ AJTÓHOZ.
Mi ez a Kulcs?
A Bizalom.
Az, ami akkor elveszett. Mert azt hittem, elhagyhatnak azok, akiket szeretek. Azt hittem, egyedül vagyok a világon.
NEM VAGYOK EGYEDÜL.
EMBER VAGYOK, ÉS EZ AZ ÉN VILÁGOM. EZ AZ ÉN CSALÁDOM.
SOKFÉLÉK VAGYUNK. DE MINDANNYIAN EGY CSALÁD VAGYUNK.
Mindenkinek van saját élete, saját gondja, saját öröme is. Az én örömömet nem veheti el más, de adhat hozzá, ha elfogadom. Nem árthatok másnak, mert ő is teljes, szabad, csak az ér el hozzá, amit odaenged. Engem sem sérthet meg más, ha nem akarom megélni az érzést. Ha megélem, azért teszem, mert fontos, mert tanít, segít valamilyen sebet meglátni, valamit felismerni.
Biztonságos dolog Embernek lenni.
Biztonságos dolog felnőttnek lenni.
Felnőttem.
Ez itt az én világom.
Megtaláltam a kulcsot hozzá: a Bizalom.
Ez a bezártság volt aztán minden későbbi szabály, elvárás, a félelem az óvodai délutáni alvástól, a szorongás, hogy megfeleljek, hogy jó kislány legyek, mert különben nagy baj lesz… Ha nem felelek meg, akkor jön a magára hagyottság rettegése, a félelem.
Megfeleltem évtizedekig. Rab maradtam a rettegés tömlöcében olyan hosszú ideig, hogy már nem is emlékeztem a félelemre. Annyira féltem, hogy már nem mertem emlékezni rá. Azt gondoltam, ez a normális állapot. Az embernek nincs kulcsa a saját életéhez. Nincs is saját élete, csak feladatok, elvárások, aminek meg kell felelnie.
Elfelejtettem, hogy van bennem valaki, aki él, és aki iszonyúan fél. Évtizedekig ott rettegett bennem az elfojtott gyerek. És csak MOST éreztem meg, most figyeltem fel rá. Mert most már nagyon hiányozni kezdtem a saját életemből.
Mert már minden megvolt. A környezet, a teljesítmény, minden működött – csak üres volt.
Megvolt mindennek a körvonala, csak nem volt benne élet.
A burok készen állt, csak nem volt, aki megszülessen belőle. Mert én, a gyerek, aki voltam, aki elakadtam ott, abban a hároméves kori rettenetben, én valahol kívül voltam téren és időn. És hozzám nem jutottak el azok az okos gondolatok, felismerések, amiket a tudatom olyan szorgalmasan összegyűjtött. A tudatom egyre fényesebb lett, de ez a fény nem jutott le a tömlöc mélyére. Ahogy onnan se ért fel a hang az értelmemhez. Nem értettem, mi bajom, miért nem vagyok boldog, miért csak tudati elégedettséget érzek – és aztán persze elégedetlenséget, amikor éreztem az űrt, de nem tudtam, honnan, hogyan lehetne betölteni. Kívül, mások számára megvoltam, de belül, önmagamnak hiányoztam.
Most jöttem rá, hol vagyok. És most vagyok képes találkozni önmagammal. El tudom fogadni a gyerek dühét, lázadását, agresszióját – és már nem félek a félelmétől. Mert az is az én részem. És ha eddig nem ölt meg, akkor nem erősebb nálam. Nem egy idegen, külső erő. A félelmem is én vagyok.
Lehet félni, lehet ölni, lehet meghalni.
Lehet. De nem muszáj. Senki sincs odakint. Senki se kényszeríthet. Nincs mitől megmenteni. Én vagyok a félelem is. Én vagyok a sötétség is. Én vagyok benne, nincs senki rajtam kívül.
Minden én vagyok. Teljes vagyok.
Meg tudom szabadítani magamat a saját bilincseimtől. Ki tudom nyitni a saját zárjaimat. Nem vagyok rab. Nem vagyok elítélt. Nem vagyok bűnös, bárhogy is reagálok. Bárhogy reagálhatok a helyzetekre. Ezek az én életem helyzetei. Azt élem meg, és csak azt élem meg, amit én akarok. Nincs másnak hatalma felettem. Se bebörtönözni, se kiszabadítani nem tud senki más, csak én.
A magam ura vagyok. Az életem ura vagyok.
Én vagyok az ajtó, a kulcs, a zár és a kéz, ami nyitni és zárni tud.
Meg tudom védeni magam. Meg tudom nyitni magam.
Ez itt az én életem. Ez itt az én világom.
Gyerek vagyok, aki élvezi, felnőtt vagyok, aki kézben tartja, kamasz vagyok, aki sok mindent kipróbálhat.
Ember vagyok, és bennem van minden, ami emberi: a csecsemő, a kisgyerek, a kamasz, a felnőtt. Bennem van az öröm és a bánat, a szerelem és a csalódás, a bátorság és a félelem. Teljes vagyok. Ezek a részek kiegészítik egymást bennem. Egyik se erősebb a másiknál. Egyensúlyban vagyok.
Jóban vagyok mindazzal, ami vagyok.
Vagyok.
És az a hároméves énem azért ébredt fel, azért kezdett el rettegni, mert azt hittem, bezárhatnak valahová, és nem vagyok a magam ura. Azért üvöltöttem a születésem utáni hónapokban, mert azt hittem, bezártak a testbe, és nincs szabadulás.
Pedig ez a test is én vagyok. Ez a test az otthonom.
De nemcsak otthon. Ez a test az anyám és az apám. A táplálóm és a védelmezőm. Hiszen belőlük jött létre. Mindig itt van körülöttem fizikailag az anyám és az apám! Ők a testem! És ahogy ők már én vagyok, ugyanúgy a testem is ÉN VAGYOK!
Nem csak egy ruha már, nem csak fizikai anyag, nem egy tehetetlen, öntudatlan jelmez már. Nem egy burok, ami körülveszi azt, ami vagyok.
Pedig azt hittem. Azt hittem, csak egy öltözet, szkafander, ami szükséges ehhez az élethez, de amiből egyedül kibújni se tudok, ezért a foglya vagyok. Beleszorultam. És ezért idegen. Nem én vagyok. Azok, amik belőle jönnek, az sem én vagyok.
Ezért lettem magányos. Nem voltam ott önmagammal. Ezért ébredtem fel rettegve, amikor a „külső” anya elment. Nem maradtam ott magamnak, nem voltam elég önmagamnak, mert nem ismertem fel, nem éreztem meg, hogy a védelmező, gondoskodó erő ott van: a testemben.
Elvesztem az idegen anyagi világban. Elvesztettem a másik felemet.
De most végre megtaláltam.
A testem is én vagyok. Az érzelmek is, és minden, ami a fizikai világból hozzám tartozik, minden én vagyok. A testem is él.
A földi ember a testemben él, a szellemi ember a lelkemben él, és MOST végre találkoztak, és felismerték egymást.
Ikertestvérek. A jin és a jang végre egymásra ismert, és egyesülni tudott.
Megvan a Teljesség.
Bennem van a Teljesség.
És ez jó…
| 
