Én önmegfigyelésről beszélek. Az micsoda? Azt jelenti, hogy - amennyire lehetséges mindent megfigyelsz belül és kívül, és úgy figyeled, mintha valaki mással történne. Mit jelent ez az utolsó mondat? Azt jelenti, hogy nem vonatkoztatod önnön személyedre azt, ami veled történik. Azt jelenti, hogy úgy tekintesz a dolgokra, mintha semmilyen kapcsolatban sem állnál velük, függetlenül attól, hogy milyenek.
Szenvedsz a depressziódtól, aggodalmaidtól, s ennek oka az, hogy azonosulsz velük. Azt mondod: "Kudarc az életem." De ez tévedés. Nem kudarc alkotja. Mondhatod, ha pontos akarsz lenni: "Éppen most kudarcot gyakorlok." De azt aligha mondhatod: "Kudarc vagyok."
Nem a kudarc alkot téged, nem abból állsz. Az csupán egy fura fajtája a gondolkodás trükkjeinek, egy fura fajta illúzió. Noha nem tudatosult benned, az a gondolat vezet, hogy benned a kudarc van, hogy te vagy a kudarc, hogy téged a saját örömöd, érzelmeid hullámzása alkot. "Dinamizmus vagyok!" Mondanom sem kell, nem vagy dinamizmus. Dinamizmus lehet benned, mint ahogy lehet benned elragadtatás éppen most, e pillanatban, de várj egy kicsit, hamarosan elmúlik; az nem tartós: sohasem tartós; állandóan változik: mindig változásban van.
Felhők jönnek és mennek: közöttük néhány fekete, néhány fehér, néhány nagy, mások kicsik.
Ha az analógiát követni akarjuk: te lennél az ég, mely megfigyeli a felhőket. Passzív, különálló megfigyelő vagy. Ez sokkoló, különösen valakinek, aki a Nyugat kultúrájában él. Nem avatkozol bele a dolgok lefolyásába. Ne avatkozz bele semmibe! Ne "fixálj", ne javíts ki semmit! Láss! Figyelj meg!
Az emberekkel az a probléma, hogy minduntalan fixálják, kijavítják a dolgokat, melyeket pedig még csak nem is értenek. Mi minduntalan kijavítjuk a dolgokat, ugye? Soha nem ötlik eszünkbe, hogy a dolgokat nem kell kijavítani. Valóban nem. Nagyszerű megvilágosodás. A dolgokat meg kell érteni. Ha megértenéd a dolgokat, megváltoznának. {Pontosan fogalmazva: ha megértenéd a dolgokat, észrevennéd, hogy olyanok, amilyenként jónak gondolod őket.}

TUDATOSÍTÁS - ANÉLKÜL, HOGY MINDENT KIÉRTÉKELNÉNK

Meg akarod változtatni a világot? Mi lenne, ha önmagaddal kezdenéd? Mi lenne, ha önmagad transzformálódnál először? Hogyan éred azt el? Megfigyeléssel. Megértéssel. Úgy, hogy részedről nincs sem beleavatkozás, sem megítélés. Mert amit megítélsz, azt nem tudod megérteni.
Amikor azt mondod valakiről, hogy "ez a férfi egy kommunista", a megértés abban a pillanatban már meg is állt. Címkét nyomtál rá. "Ez a nő egy kapitalista." A megértés abban a pillanatban már meg is állt. Címkét nyomtál rá, és annál rosszabb, ha a címke alig kivehető helyeslést vagy helytelenítést is hordoz! Hogyan fogod megérteni, hogy adott esetben mivel értesz egyet, mivel nem?
Mindez úgy hangzik, mint egy új világ, ugye? Nincs ítélet, nincs megjegyzés, nincs állásfoglalás: valaki csupán figyelemmel kísér, megfigyel, tanulmányoz anélkül, hogy a megfigyelt, figyelemmel kísért tanulmányozott dolgot meg akarná változtatni. Azért, mert ha azt, ami van, azzá kívánód változtatni, aminek szerinted lennie kellene, akkor többé nem érted. Az idomár megpróbál megérteni egy kutyát, hogy betaníthassa bizonyos mutatványok előadására. A tudós azonban egyszerűen megfigyeli a hangyák viselkedését, s a szeme előtt nem lebeg más, mint megfigyelni a hangyákat, minél többet megtudni róluk. Nincs más célja. Nem kísérli meg betanításukat, vagy azt, hogy bármire jusson velük. A hangyák érdeklik, azokról akar tudni minél többet. Így áll a dologhoz. Azon a napon, amikor közel ilyen álláspontra helyezkedsz, csodában lesz részed. Megváltozol erőfeszítés nélkül, helyes irányba. Végbemegy majd a változás, nem kell keresztülvinned. Ha tudatára ébredsz, akkor tájékozatlanságodon úrrá lesz ez a megvilágítás, minden eltűnik, ami gonosz. És ez tápot ad mindannak, ami jó. Ezt kell majd megtapasztalnod.
De ez fegyelmezett elmét követel. És amikor azt mondom: fegyelmezett, nem erőlködésről beszélek. Valami másról beszélek. Tanulmányoztál már valaha egy atlétát? Legyen bár férfi vagy nő, az egész élete sport, de micsoda fegyelmezett életet él. És nézz meg egy folyót, amint a tenger felé halad. Általa jönnek létre a partok, amelyek megszabják a medrét. Amikor van benned valami, ami a helyes irányba tart, akkor az létrehozza önnön fegyelmét. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tudatára ébredés, mint valami bogár, megcsíp téged. Ó, mily csodálatos! A világ legcsodálatosabb dolga: a legfontosabb, a legcsodálatosabb. Semmi sincs olyan fontos a világon, mint a tudatára ébredés. Semmi. És, természetesen, a maga módján ez is fegyelem.
Semmi sincs oly csodálatos, mint tudatában lenni. Szívesebben élnél tudatlanságban? Inkább cselekednél, és nem lennél tudatában akcióidnak, beszélnél, és nem lennél tudatában szavaidnak? Szívesebben figyelnél az emberekre, és nem lennél tudatában annak, amit hallasz, vagy látnál dolgokat, és nem lennél tudatában annak, amit nézel? A nagy Szókratész azt mondta: "Nem érdemes tudatára ébredés nélkül élni." Ez magától értetődő igazság. A legtöbb ember nem él tudatára ébredten. Gépies életet él, sárba tapadt gondolatokkal - általában valaki máséval -, önkéntelen érzelmekkel, mechanikus cselekedetekkel, mechanikus reakciókkal.
Akarod látni, hogy valójában ilyen vagy te is? "Tyű, milyen cuki ing van rajtad!" Kellemes ezt hallanod. Egy ing kapcsán, az ég szerelmére! Büszke vagy, amikor ezt hallod.
Indiában a misszióm központjába jönnek az emberek, és azt mondják: "Milyen kedves hely, ezek a szemet gyönyörködtető fák" (melyekről egyáltalán nem tehetek), "ez a nagyszerű éghajlat." És már jó érzéssel tölt el, amíg rajta nem kapom magam a jó érzésen, s akkor azt mondom: "Hohó, micsoda ostobaság!" Nem tehetek ezekről a fákról; nem rám bízták a hely kiválasztását. Az időjárást sem én rendeltem; egyszerűen ilyen. De itt bekerül a "magam", ami jó érzéssel tölt el. Megelégedéssel tölt el a "magam" kultúrája és a "magam" nemzete. Mekkora ostobaság telik ki tőled? Komolyan kérdezem. Azt mondják nekem, hogy az én nagyszerű indiai kultúrám produkálta mind a nagy misztikusokat. Nem én produkáltam őket. Nem tehetek róluk. Vagy azt mondják nekem: "Az ön országa és az ottani szegénység - az undorító." Bár nem én teremtettem azt, mégis szégyenérzés tölt el. Mi folyik itt? Megálltál-e valaha, hogy belegondolj?
Az emberek azt mondják neked: "Azt hiszem, ön elbűvölő" - így tehát jó érzés tölt el. Megcirógatnak (ezért az emberek azt mondják rá: én oké vagyok, te oké vagy). Egy napon írok majd egy könyvet, ez lesz a címe: Szamár vagyok, szamár vagy. A világon az a legfelszabadítóbb, legcsodálatosabb dolog, amikor nyíltan bevallod, hogy szamár vagy. Az csodálatos. Amikor az emberek azt mondják nekem: "Tévedsz!", azt válaszolom: "Hát mire számíthatsz egy szamártól?"
Mindenki el kell hagyja a páncélját, a vértezetét. A végső megszabadulásban én szamár vagyok, te szamár vagy. Szokott körülmények között ez úgy történik, hogy megnyomok egy gombot, s már fel is ajzottalak; megnyomok egy másikat, s már meg is nyugodtál. És ez tetszik neked. Hány embert ismersz, akire nincs hatással a dicséret vagy a megvetés? Az nem emberi, szoktuk mondani. Az emberi azt jelenti, hogy egy kis majomnak kell lenned, hogy mindenki megcsavargathassa a farkadat, és hogy bármit megtegyél, amit illene megtenned. De ez az emberi? Ha engem vonzónak találsz, az azt jelenti, hogy éppen most jó hangulatban vagy, semmi többet.
Az azt is jelenti, hogy rajta vagyok a bevásárlási listádon. {Valamennyiünknek van egy listája arról, hogy mire van szüksége a napjai során.} Mi mindnyájan összeírtuk, miket kell bevásárolnunk. És mintha ezt a listát mindenüvé magunkkal vinnénk, és ehhez méricskélnénk - magas, hmm, sötét hajú, hmm, jóképű az én ízlésem szerint. "Tetszik nekem annak a férfinak a zengő hangja." Azt mondod: "Szerelmes vagyok." Nem vagy szerelmes, te buta szamár.
Valahányszor szerelmes vagy - ezt nem szívesen mondom -, különösen ostoba csacsi vagy. Ülj le, és nézd meg, mi történik veled. Elfutsz önmagadtól. Menekülni akarsz. Valaki egyszer azt mondta: "Köszönjük Istennek a valóságot, és a módokat arra, hogy elfussunk előle." Ez tehát az, ami végbemegy. Mennyire gépiesek vagyunk, mennyire dróton rángatottak!
Könyveket írunk arról, hogy kontroll alatt vagyunk, és hogy milyen csodálatos dolog kontroll alatt lenni, és hogy mennyire nagy szükség van arra, hogy az emberek azt mondják neked, hogy klassz vagy, oké. És csak így lesz majd önmagad kapcsán jó érzésed. Milyen csodálatos dolog bebörtönzöttnek lenni! Vagy, mint azt valaki tegnap mondta nekem, a kalitkádban lenni.
Szeretsz börtönben lenni? Szeretsz külső kontroll alatt lenni, dróton rángatott lenni? Hadd mondjak neked valamit: ha bármikor hagyod, hogy annak kapcsán legyen jó érzésed, hogy az emberek azt mondják, hogy klassz vagy, kiteszed önmagad annak, hogy rossz érzésed legyen, amikor azt mondják, nem vagy az. Amíg azért élsz, hogy más emberek elvárásainak megfelelj, ügyelj arra, hogy mit viselsz, merre fésülöd a hajadat, hogy kifényesítetted-e a cipődet - egyszóval hogy megfelelj az ő minden rohadt elvárásuknak. Ezt nevezed emberinek?
Ezt fogod felfedezni, ha megfigyeled önmagadat! Elborzaszt majd, amikor ráébredsz erre! Tulajdonképpen klassz sem vagy, de az ellenkezője sem. Talán csupán az éppen fennálló trendhez, hangulathoz vagy divathoz illesz. Ez jelenti azt, hogy klassz lettél? Azon múlik, hogy mit gondolnak rólad az emberek? Jézus Krisztus ugyanis "nem klassz" kellett legyen e mértékek szerint. Nem vagy klassz, nem vagy nem klassz, te te vagy. Remélem, ez lesz a nagy felfedezés legalább néhánytoknak. Ha ezekben a napokban, melyeket együtt töltünk, közületek hárman vagy négyen erre a felfedezésre jutnak, egek, micsoda gyönyörűség! Különleges! Hajítsd ki mind az összes "klassz" meg "nemklassz" limlomot; szabadulj meg az összes ítélettől, és csupán figyelj, tarts szemmel! Nagy felfedezéseket teszel majd, melyek változtatnak rajtad. És ez még csak a legcsekélyebb erőfeszítésedbe sem kerül majd, hidd el nekem.
Erről jut eszembe egy fickó Londonban, a háború után. Üldögél a villamoson, az ölében egy barna papírba göngyölt csomag, nagy, nehéz tárgy. A kalauz odamegy hozzá, és azt kérdi: "Mi van az ön ölében?" És az ember azt feleli: "Ez egy fel nem robbant bomba. A kertben ástuk ki, és most a rendőrsége viszem." Mire a kalauz: "Ne az ölében cipelje, tegye az ülés alá!"
Pszichológia és lelkiség (amit általában ez utóbbin értünk) csak áthelyezik a bombát az öledből az ülésed alá. Igazából nem oldják meg a problémát. Kicserélik problémáidat másmilyen problémákra. Eszedbe ötlött ez már valaha? Volt egy problémád, most kicseréled azt egy másikra. Mindig is így megy majd, amíg meg nem oldod a problémát, melyet úgy neveznek:"te".

A JUTALMAK ILLÚZIÓJA

Addig sehová sem jutunk. A Kelet nagy misztikusai és mesterei azt mondják majd: "Ki vagy te?"
Sokan azt hiszik, hogy a világon a legfontosabb kérdés az: "Kicsoda Jézus Krisztus?" Téves!
Mások úgy gondolják, hogy a legfontosabb kérdés: "Isten létezik?" Téves! Ismét mások: "Van élet a halál után?" Téves! Senkit sem látni azzal a problémával küszködve: "Van-e élet a halál előtt?" Mégis úgy tapasztalom, hogy pontosan azok az emberek, akik nem tudják, mit kezdjenek ezzel az élettel, éppen ők módfelett izgatottak és zaklatottak annak kapcsán, hogy mihez kezdjenek egy másik élettel. Annak, hogy tudatára ébredtél, az az egyik jele, hogy fütyülsz rá, mi történik majd a következő vagy az Isten tudja mikori életben. Nem törődsz vele, nem érdekel. Nem vagy érdekelt, kész, vége, pont, ennyi.
Tudod, mi az örökkévaló élet? Azt hiszed, hogy az egy véget nem érő élet. De a tulajdon teológusaid mondják majd meg neked, hogy ez őrültség, minthogy a véget nem érő még mindig időn inneni. Az a mindvégig tartó idő.
Az örökkévaló időtlenséget jelent, időnélküliséget. Az emberi elme nem képes azt megérteni. Az emberi elme képes megérteni az időt, és képes tagadni azt. Ami időnélküli, az meghaladja felfogóképességünket. Mégis, a misztikusok azt állítják, hogy nekünk az örökkévalóság "rögvestmost" van. Hogy is áll a jó hírrel? Az "rögvestmost" van. Az emberek annyira vigasztalanok, amikor azt mondom nekik, hogy felejtsék el a múltjukat. Olyannyira büszkék a múltjukra. Vagy annyira szégyellik. Őrültek. Egyszerűen boríts fátylat a múltra! Amikor azt hallod: "Bánd meg a múltadat!", vedd észre, hogy az a figyelemelvonás egy magasztalt fajtája, mely akadályoz abban, hogy tudatára ébredj. Ébredj fel! Ezt jelenti a bűnbánat. Nem pedig azt, hogy "pityeregj a bűneid miatt". Ébredj fel! Fogd fel a dolgokat, hagyd abba a sírást. Fogd fel a dolgokat! Ébredj fel!

MEGTALÁLVA ÖNMAGAD

A nagy mesterek elmondják nekünk, hogy a legfontosabb kérdés a világon: "Ki vagyok én?"
Vagy még inkább: "Mi az >én<?" Mi ez a dolog, amit úgy hívok: >én<? Mi ez a dolog, amit úgy hívok: "self", "én magam"? Azt akarod ezzel mondani, hogy minden mást megértettél a világon, és ezt nem értetted meg? Valóban azt akarod mondani, hogy megértetted a csillagászatot és a fekete lyukakat és a kvazárokat, megismerted a computertechnikát, és nem tudod, ki vagy te?
Egek, még mindig szunnyadsz! Alvó tudós vagy. Azt akarod ezzel mondani, hogy megértetted, mi a Jézus Krisztus, és nem tudod, ki vagy te? Honnan tudod, hogy megértetted Jézus Krisztust? Ki az a személy, aki a megértést véghezviszi? Ezt találd ki először. Ez mindennek az alapja, ugyebár? Éppen mivel nem értettük ezt meg, éppen ezért keveredik ennyi ostoba vallásos ember mindezekbe az ostoba vallási háborúkba: mohamedánok küzdenek zsidók ellen, protestánsok katolikusok ellen, és sorolhatnám itt a többi hasonló bárgyúságot. Nem tudják, kicsodák ők, mert ha tudnák, nem lennének háborúk. Mint a kisleány, aki azt kérdezte egy kisfiútól: "Presbiteriánus vagy?" Mire ő: "Nem, mi egy más szörnyűséghez tartozunk."
De amit most ki szeretnék emelni, az az önmegfigyelés. Reám figyelsz, de vajon közben felfogsz-e minden más zajt a hangom mellett, miközben reám figyelsz? Tudatában vagy-e a te reakcióidnak, miközben reám figyelsz? Ha nem, akkor agymosott leszel. Vagy más oldalról nézve: befolyásolnak majd a benned lévő azon erők, amelyeknek egyáltalán nem is vagy tudatában. És még akkor is, ha tudatában vagy annak, ahogy reagálsz rám, tudatában vagy-e egyúttal annak is, hogy honnan jönnek a reakcióid? Talán egyáltalán nem is figyelsz reám; talán a papád figyel reám. Gondolod, hogy ez lehetséges? Hát persze, hogy az. Csoportjaimban ismét és megint rábukkanok olyan emberekre, akik egyáltalán nincsenek jelen. Az apucijuk van jelen, az anyucijuk van jelen, de ők maguk nem. Soha nem is voltak. "Én vagyok, aki él, mégsem én élek, hanem a papám él bennem." (Vö. Gal 2, 20.) Nos, ez teljes mértékben, szó szerint igaz. Részekre szedhetnélek, darabonként, és megkérdezhetnélek: "No, ez a mondat vajon apucitól jön, avagy anyucitól, nagymamitól, nagypapitól, vagy kitől?"
Ki él benned? Eléggé elszörnyülködtet, amikor megtudod. Azt hiszed, szabad vagy, de talán nincs egyetlen gesztusod, gondolatod, érzésed, elvi álláspontod, hittételed sem, amely nem valaki mástól került beléd. Hát nem szörnyű? És nem is tudsz róla. Egy gépies életről beszélsz, melyet az agyadba véstek. Erős meggyőződés van benned bizonyos dolgokról, és azt gondolod, hogy te vagy az, aki az erős meggyőződést táplálja. De valóban te vagy te? Jó adag tudatáraébredtség kell, hogy legyen benned annak megértéséhez, hogy az a dolog, amelyet "én"-nek nevezel, egyszerűen egy halmaza, egy konglomerátuma múltbeli tapasztalataidnak, kondicionáltságodnak és programozottságodnak.
Ez fájdalmas. Valójában, amikor kezdesz ennek tudatára ébredni, nagy fájdalmat tapasztalsz. Fáj látni, amint összetörnek az illúzióid. Mindaz összedől, amiről azt gondoltad, hogy fölépítetted. Ez fájdalmas. Erről szól az egész bűnbánat; erről szól az egész tudatára ébredés. Így tehát mi lenne, ha arra szánnál egy percet, - pontosan ott, ahol most ülsz, és még miközben beszélek -, hogy tudatára ébredj annak, amit a testedben érzel, és annak, mi jár az eszedben, továbbá annak, hogy milyen érzelmi állapotban vagy. Tudatában vagy-e a táblának, ha nyitva a szemed, e falak színének, és annak, hogy milyen anyagból készültek? Tudatában vagy-e az arcomnak, és annak, hogyan reagálsz az arcomra? Merthogy reagálsz rá, akár tudsz róla, akár nem. És lehet, hogy a reakció nem is a tiéd, hanem kondicionáltak téged arra, hogy ilyen reakciód legyen. És tudatában vagy-e némely, általam épp az imént mondott dolgoknak, noha ez még nem jelzi, hogy valóban tudatára ébredtél, minthogy ehhez először is csak emlékezet szükséges.
Tudatosítsd magadban, hogy jelen vagy ebben a teremben. Mondd belül: "Én ebben a teremben vagyok." Olyan ez, mintha nem önmagadon belül lennél, kívülről néznéd önmagad. Vedd észre a korábbitól enyhén különböző érzést, amely olyankor tölt el, amikor megnézed a szobában a tárgyakat! Vedd észre ezt is. Később azt fogjuk kérdezni: "Ki ez az ember, aki nézelődik?" Én nézem magam. Mi az "én"? Mi a "magam"? Egyelőre elég annyi, hogy az én figyelemmel kíséri a magam-at. Ha esetleg azt veszed észre, hogy önmagad elítéli önmagadat vagy épp helyesel neki, akkor ne hagyd abba az elítélést, a megítélést, a helyeslést, csak figyeld meg. Én elítélem magam; én nem értek egyet magammal, én egyetértek magammal. Csak vedd szemügyre, kész, és pont, ennyi. Ne próbáld megváltoztatni! Ne utasítsd el azzal: "Ó, azt mondták nekünk, hogy ezt ne tegyük." Csak figyeld meg, hogy mi megy végbe. Mint azt korábban már említettem neked, az önmegfigyelés azt jelenti; figyelemmel kísérsz - megfigyelsz mindent, bármi is zajlik benned és körülötted, mintha valaki mással történne.

LEHÁNTVA AZ "ÉN" BURKAIT

Javaslom, vegyünk most egy másik gyakorlatot. Kérlek, írd le egy darab papírra, határozd meg valami tömör kifejezéssel, mi is vagy. Például: üzletember, pap, emberi lény, katolikus, zsidó, bármi.
Néhányan, amint látom, olyasmiket írtak, mint eredményes, világjáró, kompetens, élő, türelmetlen, összpontosított, alkalmazkodó, békítő, szerető, az emberi faj tagja, túlszervezett. Ez tehát, bízom benne, önmagatok megfigyeléséből ered. Mintha egy másik embert néznétek.
Vedd észre, hogy az "én" nézte a "magam"at. Ez egy érdekes jelenség, amely mindig is tűnődésre késztette a filozófusokat, misztikusokat, tudósokat, pszichológusokat, hogy tudniillik az "én" képes megfigyelni a "magam"-at. Úgy tűnik, az állatok egyáltalán nem képesek erre. Úgy tűnik, hogy bizonyos nagyságú intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki ezt képes legyen megtenni. Amit most adok nektek, az nem metafizika; nem filozófia. Egyszerű megfigyelés és józan ész.5 A Kelet nagy misztikusai valóban erre az "én"-re utalnak, nem a "magam"-ra.
Tulajdonképpen e misztikusok közül néhányan azt magyarázzák nekünk, hogy először dolgokkal kezdünk, a dolgok tudatára ébredünk, majd a gondolatokéra (ez a "magam"); végül pedig a gondolkodóéra. Dolgok, gondolatok, gondolkodó. Amit mi valójában keresünk, az a gondolkodó. Ismerheti-e a gondolkodó önmagát? Tudhatom-e, mi az "én"? E misztikusok közül egyesek ezt hozzák fel: megvághatja-e a kés önmagát? Megharaphatja-e a fog önmagát? Láthatja-e önmagát a szem? Ismerheti-e az "én" az `én'-t?" De engem most egy határtalanul praktikusabb dolog érdekel, mégpedig az, hogy mi nem az "én". Olyan lassan haladok majd, amennyire lehet, mivel a következtetések megsemmisítők, kétségbe ejtők. Szörnyűek vagy elborzasztóak, attól függően, hogy mi a meglátásod.
Ezt hallgasd meg: Én vagyok-e a gondolataim, a gondolatok, melyeket gondolok? Nem. A gondolatok jönnek és mennek; én nem vagyok a gondolataim. Én vagyok-e a testem? Arról informálnak minket, hogy testünkben sejtek milliói cserélődnek vagy újulnak meg minden percben, úgyhogy minden hetedik év végén egyetlen olyan sejtünk sincs, amely hét évvel korábban a testünkben lett volna. A sejtek életre kelnek és elpusztulnak. De, úgy tűnik, az "én" megmarad. Így tehát én vagyok-e a testem? Nyilvánvalóan nem.
Az "én" valami más és több, mint a test. Mondhatnád, hogy a test része az "én"-nek, de az egy változó rész. Mozgásban, változásban van. Ugyanazzal a névvel illetjük, de az állandóan változik. Mint ahogy ugyanazon a néven nevezzük a Niagara-vízesést, pedig a Niagara-vízesést víz alkotja, amely szakadatlanul változik. Ugyanazt a nevet használjuk egy örökkön-örökké változó realitásra.
Hogy van ez a nevemmel? Az "én" az én nevem? Nyilván nem, minthogy megváltoztathatom a nevemet anélkül, hogy az "én" változnék. És a karakteremmel {?} hogy van ez? Hogy van ez a hitem dogmáival? Azt állítom, katolikus vagyok, vagy zsidó. Ez alapvető része az "én"nek?
Amikor áttérek egyik vallásról a másikra, akkor megváltozott az "én"? Új "én"-em vane, avagy ugyanaz az "én" változott? Más szavakkal, a nevem alapvető része-e az "én"emnek? A vallásom alapvető része-e az "én"nek? Már szóltam a kislányról, aki azt kérdezi a fiútól: "Presbiteriánus vagy?" Nos, valaki mesélt nekem egy másik történetet, Paddyről. Paddy egy belfasti utcán sétált, és érzi, hogy pisztolyt nyomnak a tarkójához, és egy hang így szól: "Katolikus vagy-e, avagy protestáns?" Nos, Paddynek most gyorsan kell, hogy járjon az esze, azt válaszolja: "Zsidó vagyok." És hallja, amint a hang megszólal: "Alighanem én vagyok a legszerencsésebb arab egész Belfastban."
Oly fontosak számunkra a címkék. Állítok valamit: "Én republikánus vagyok." De vajon valóban az vagy? Nem gondolhatod komolyan, hogy amikor átigazolsz egy pártból egy másikba, akkor új "én"-ed van. Avagy nem ugyanannak a régi "én"-nek van új politikai meggyőződése?
Emlékszem, beszéltek nekem egy emberről, aki megkérdezi a barátját: "Azt tervezed, hogy a republikánusokra szavazol?" A barát azt feleli: "Nem, a demokratákra fogok szavazni. Az apám demokrata volt, a nagyapám demokrata volt, és az ükapám is demokrata volt." Mire az ember: "Őrült egy logika. Úgy értem, ha az apád lótolvaj lett volna, és a nagyapád lótolvaj lett volna, és az ükapád lótolvaj lett volna, akkor te mi lennél? "Ah - felelte a barát -, akkor republikánus lennék."
Életünk oly nagy részét töltjük azzal, hogy címkékre reagálunk, a magunkéra és másokéra.
Azonosítjuk a címkét az "én"-nel. Gyakori címkék a katolikus és a protestáns. Egyszer egy ember felkeresett egy papot és így szólt: "Atya, misét akarok mondatni a kutyámért." A pap méltatlankodott. "Mit ért ön azon, hogy misét mondatni egy kutyáért?" "A kedvenc kutyám" - magyarázta az ember. "Szerettem azt a kutyust, és szeretném, ha ön misét mondana érte." A pap azt válaszolta: "Itt mi nem mondunk misét kutyákért. Próbálkozzék talán a másik felekezettel, amely ugyanebben az utcában van. Vesse fel nekik, talán megteszik, amit ön kér." Távozás közben az ember ezt mondta a papnak: "Nincs ez így jól. Valóban szerettem azt a kutyust. Azt terveztem, hogy egymillió dollárt ajánlok fel fizetségként a miséért." Mire a pap: "Várjon csak! Eddig miért nem említette, hogy az ön kutyája a mi felekezetünkbe tartozott?" Osztogatva a címkéket, miféle értéket képviselnek azok az "én" szempontjából? Állíthatjuk-e, hogy az "én" nem azonos egyetlen ráaggatott címkével sem? A címkék a "magam"hoz tartoznak.
Ami állandóan változik, az a "magam". Változik-e az "én" egyáltalán? Változik-e a megfigyelő egyáltalán? Tény, hogy bármilyen címkére gondolj is, azt a "magam"ra kell alkalmaznod (kivéve talán, ha a címke az emberi lény). Az "én" nincs ezek között. Így tehát, amikor kilépsz önmagadból, és megfigyeled a "magam"-at, többé nem azonosulsz a "magam"-mal. És a szenvedés a "magam"-ban létezik, amikor tehát azonosítod az "én"-t a "magam"-mal, megkezdődik a szenvedés.
Tegyük fel, hogy félelmeid vannak vagy kívánságaid vagy aggodalmaid. Amíg az "én" nem azonosul pénzzel, névvel, nemzetiséggel vagy személyekkel vagy barátokkal, vagy bármilyen minőséggel, tulajdonsággal, sajátsággal, addig az "én" nincs veszélyben. Nagyon aktív lehet, de semmi sem fenyegeti. Gondolj bármire, ami fájdalmat, rettegést vagy nyugtalanságot okozott, vagy jelenleg is okoz. Először is megleled a vágyat a szenvedés alatt, azt, hogy valamit szenvedélyesen kívánsz, máskülönben nem szenvednél. Mi ez a vágy? Másodszor, ez nem egyszerűen egy vágy, jelen van az azonosulás is. Valahogy így szóltál önmagadhoz: "Az `én'-em jóléte, mondhatni az egész léte e vágyhoz kötődik." Minden szenvedés oka az, hogy azonosulok valamivel, legyen bár az a valami önmagamon belül vagy kívül.

NEGATÍV ÉRZELMEK MÁSOK IRÁNT

Egyik konferenciámon valaki így foglalta össze a véleményét:
"Meg akarok osztani veled valami gyönyörűt, ami velem történt. Moziba mentem, majd röviddel utána, munka közben meggyűlt a bajom három emberrel. Így szóltam tehát: >Rendben van, miként azt a filmen láttam, kilépek önmagamból.< Néhány órán keresztül ismerkedtem az érzelmeimmel, azzal, hogy milyen helytelenül viseltettem ama három ember iránt. Azt mondtam: `Tényleg utálom azokat az embereket.' Majd azt gondoltam: `Jézus, mit tehetsz te minderről?' Kicsivel később sírni kezdtem, mert rájöttem, hogy Jézus éppen ezekért az emberekért halt meg, akik nem is tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Azon a délutánon be kellett mennem az irodába, ahol beszéltem azokkal az emberekkel. Megmondtam nekik, mi a problémám, és ők egyetértettek velem. Nem acsarkodtam rájuk, és többé nem utáltam őket." {Bármikor bárki iránt pozitív érzéseid vannak, illúzióban élsz. }Bármikor bárki iránt negatív érzéseid vannak, illúzióban élsz. Van benned valami határozottan hibás. Nem látod a valóságot. Valami meg kell változzon benned. De általában mit teszünk, amikor negatív érzésünk van? "Az ő hibája, őmiatta van. Meg kell változnia." Nem! A világgal minden rendben van. Akinek meg kell változni, az te vagy.
Egyikőtök említette, hogy egy intézményben dolgozik, ahol egy értekezlet során valaki hangosan megjegyezte: "Az embert itt felveti az ételszag", és a hivatásos diétás nővér máris a plafonon volt. Azonosította magát az étellel. Így szól benne egy hang: "Aki az étellel kapcsolatban fintorog, engem gyaláz; megtámadva érzem magam." Pedig az "én"-t sohasem fenyegetik; csupán a "magam"-at.
De képzeld, hogy tanúja vagy valami ízigvérig igazságtalan dolognak, valaminek, ami szemlátomást és objektíve rossz. Nem az lenne a helyes reakció, ha rámutatnál, hogy ennek nem kellene megtörténni? Hát nem akarnál beavatkozni, korrigálni a hibás helyzetet? Valaki a szemed láttára kegyetlenül kínoz egy gyereket. Mit szólnál egy efféle dologhoz? Ugye, nem feltételezed, hogy azt tanácsolom, ne tégy semmit. {Másról beszélek. }Azt mondtam, ha nem lennének negatív érzéseid, sokkal hatékonyabb lennél, jóval hatékonyabb. Mert amikor a negatív érzések megjelennek, elvakulsz. Belép a "magam" a képbe, s minden összezavarodik és elromlik. Addig csak egy problémát kellett kezelni, azután már kettőt. Sokan tévesen feltételezik, hogy a mentesség az olyan negatív érzésektől, mint amilyen a harag, a sértődés és a gyűlölet, azt jelenti, hogy egy ilyen helyzetben semmit sem teszel. Ó, nem, dehogy! Érzelmileg {kívül maradsz, }nem vagy érintett, de máris cselekszel. {Éppenhogy }Igen fogékonnyá válsz a körülötted lévő dolgok és emberek iránt. Az öli a dolgok felfogására irányuló képességünket, amit sokan a kondicionált ego-nak, self nek neveznek; amikor annyira azonosulsz a "magam"- mal, hogy túl sok lesz belőle ahhoz, hogy a dolgokat objektíven, tárgyilagosan lásd. Nagyon fontos: amikor akcióba lendülsz, légy képes elfogulatlanul látni a dolgokat. De ebben akadályoznak a negatív érzelmek.
Akkor hát minek nevezzük azt a szenvedélyt, amely motiválja vagy aktivizálja az energiát, hogy tegyen valamit a ténylegesen gonosz dolgok ellen? Bármi legyen is az, az nem reakció; az akció. Közületek néhányan azon tűnődnek, hogy van-e egyáltalán köztes szakasz, mielőtt végérvényesen kötődnénk valamihez, mielőtt bekövetkezik az azonosulás. Tegyük fel, hogy meghal egy barát. Helyénvalónak, nagyon emberinek látszik efelett szomorkodni. De mi ez a reakció? Önsajnálat? Mi miatt bánkódsz? Gondold ezt végig. Amit mondok, az szörnyűségnek hangzik majd számodra, de előre jeleztem, hogy egy másik világból jövök. A reakciód személyes veszteség, ugyebár? Sajnálod a "magad"-at, vagy azokat az embereket, akiknek a barátod örömöt szerezhetett volna. De ez {egyszerűen }sajnálkozás olyan emberek miatt, akik sajnálják önmagukat. Ha nem önmagukon sajnálkoznának, akkor mi felett sajnálkoznának? Sohasem szomorkodunk, amikor olyasmit veszítünk el, amit már szabadjára engedtünk, vagy amit sohasem próbáltunk meg birtokba venni. A szomorkodás egy jel, mely arra mutat, hogy a boldogságom ettől a dologtól vagy személytől függővé tettem, legalábbis bizonyos mértékig. Annyira hozzászoktunk ennek ellenkezőjét hallani, hogy amit mondok, az embertelennek hangzik, ugye?

A FÜGGŐSÉGRŐL

De ez az, amit a múlt összes misztikusai már régen ismételgetnek nekünk. Nem azt mondom, hogy a "magam", a feltételek által korlátolt ego, a kondicionált self, időnként nem esik majd szokványos sablonjaiba. Ez az, ahogyan és amilyenné kondicionáltak minket. De felveti azt a kérdést, hogy vajon elképzelhető-e egy olyan élet, amelyben annyira egyedül lennél, hogy senkitől sem függnél.
Mindnyájan függünk egymástól mindenféle szempontból, igaz? Függünk a hentestől, a péktől, a gyertyakészítőtől. Kölcsönös az egymásrautaltság. Ez rendben is van! Így alkotjuk a társadalmat, és különféle funkciókat osztunk különböző embereknek mindenki jóléte végett, hogy majd jobban lássuk el a dolgunkat, és hatékonyabban éljünk, legalábbis ezt reméljük. De mástól pszichológiai értelemben függeni - mástól érzelmi alapon függeni -, mit hoz ez magával? Azt jelenti, hogy a boldogságom tekintetében egy másik embertől függök.
Gondold ezt át. Mert ha ez létrejön, a következő dolog az lesz, akár tudsz róla, akár nem; hogy követelni fogod más emberek hozzájárulását a te boldogságodhoz. Akkor jön a következő lépés: egymás kölcsönös ellenőrzése, félelem a másik elvesztésétől, félelem az elidegenedéstől, félelem a visszautasítástól. A tökéletes szeretet elűzi a félelem ördögét. Ahol van szeretet, ott nincs követelés, nincs elvárás, nincs függőség. Nem követelem tőled, hogy tégy boldoggá; a boldogságom nem benned leledzik. Ha elhagynál engem, nem sajnálkoznék önmagamon; roppantul élvezem a társaságodat, de nem kötődöm hozzád.
Kötődés nélkül élvezem a társaságodat. Amit valóban élvezek, az nem te vagy; az a valami mindkettőnknél nagyobb. Valami, amit felfedeztem, egyfajta szimfónia, egyfajta zenekar, amely egy melódiát játszik a jelenlétedben. De amikor elmégy, a zenekar akkor sem áll le. Amikor valaki mással találkozom, a zenekar egy másik melódiát játszik, amely szintén csodálatos. És amikor egyedül vagyok, akkor is tovább játszik. Nagyszerű repertoárja van, és sohasem szűnik meg játszani. Ez jelenti a felébredést.
És ennek hiánya az, ami miatt hipnotizáltak vagyunk, agymosottak, szendergők. Szörnyűnek látszik megkérdezni, de mondható-e rólad, hogy szeretsz engem, ha kötődsz hozzám, és nem engedsz utamra? Ha nem hagysz békében? Mondható-e rólad, hogy szeretsz, ha pszichológiailag, érzelmileg szükséged van rám a boldogságodhoz? Ez szembeszáll a szentírás, minden vallás, minden misztikus egyetemes tanításával. "Miért, hogy oly sok éven át nem vettem ezt észre?" Újra és újra ezt kérdem magamtól: "Hogyan lehet, hogy nem láttam?"
Amikor az Evangéliumban elolvasod azokat a radikális dolgokat, gondolkodni kezdesz: Őrült ez az ember? De egy idő után kezded hinni, hogy mindenki más őrült. "Ha nem gyűlölöd apádat és anyádat, fiú- és leány-testvéreidet, ha nem ítélsz el és adsz fel mindent, amit birtokolsz, nem lehetsz a tanítványom." (Vö. Lk 14, 26.) Mindezektől meg kell válnod. Ugye érted, nem fizikai értelemben vett lemondás. Az könnyű. Amikor padlóra kerülnek az illúzióid, akkor a realitással kerülsz végre kapcsolatba, és higgy nekem, soha többé, de soha többé nem leszel újra magányos.
A magányt nem gyógyítja az emberi társaság. A magányt a realitással való kontaktus gyógyítja.
Ó, erről annyi mondanivalóm van. Lépj kapcsolatba a realitással, válj meg az illúzióktól, keresd a kapcsolatot a valódival. Bármi is az, nincs neve. Csak azáltal ismerhetjük meg, hogy megválunk a valótlantól. Csak akkor tudhatod, mi az egyedüllét, amikor nincsenek már kötődéseid, amikor nincs már függőséged. De ehhez az első lépés az, hogy igényeld ezt. Ha nem látod kívánatosnak, akkor hogyan jutsz majd valamiképp közel hozzá?
Gondolj a magányosságra, amely a tiéd. Elveheti-e azt valaha emberi társaság? Csupán a figyelem elterelésére szolgál. Üresség van belül, ugye? És amikor az üresség a felszínre tör, mit szoktál tenni? Elfutsz, bekapcsolod a tévét, bekapcsolod a rádiót, könyvet olvasol, mások társaságát keresed, szórakozás után nézel, igyekszel elterelni a figyelmedet. Mindenki így szokott tenni. Ez manapság nagy üzlet, szervezett iparág, mely azért működik, hogy elterelje figyelmünket, kikapcsolódást, szórakozást adjon számunkra.

HOGYAN SZÜLETIK A BOLDOGSÁG

Térj haza önmagadba! Figyeld önmagad! Ezért említettem már korábban, hogy az önmegfigyelés oly nagyszerű és kivételes dolog. Egy idő után nem kell erőfeszítést tenned, mert, hiszen mivel az illúziók kezdenek összeomlani, kezded megismerni ama dolgokat, amelyek nem körülírhatók. Ezt hívják boldogságnak. Minden megváltozik, és rászoksz, hogy tudatában légy.
Van egy történet egy tanítványról, aki felkereste a mestert, és azt kérdezte tőle: "Hallhatnék öntől egy bölcs szót? Mondana nekem valamit, ami életem végéig elvezet?" A mester aznap csendesnapot tartott, felkapott tehát egy jegyzettömböt. Ez állt rajta: "Légy tudatában!" Ezt látva a tanítvány azt kérdezte: "Részletezné egy kicsit? Ez túl tömör." A mester visszavette a papírt és azt írta: "Légy tudatában, légy tudatában, légy tudatában!" A tanítvány nyugtázta:
"Igen, de mit jelent ez?" A mester ismét visszavette a tömböt, és ezt írta: "Légy tudatában, légy tudatában! Tudatában lenni azt jelenti - tudatára ébredni."
Ez az, amit önmagad figyelése jelent. Senki sem képes megmutatni neked hogyan vidd végbe, minthogy ezzel technikát adna, programozna téged. De figyeld önmagad. Amikor valakihez beszélsz, tudatában vagy-e ennek, avagy egyszerűen azonosulsz a helyzettel? Amikor valaki felmérgesített, tudatában voltál-e mérgednek, avagy egyszerűen azonosultál a mérgeddel?
Később, amikor már volt időd rá, átgondoltad-e a történteket, és tettél-e kísérletet megértésükre? Honnan származtak? Mi idézte elő azokat? Más utat nem ismerek ahhoz, hogy tudatára ébredj. Csak azt változtatod meg, amit értelemmel felfogsz. Amit nem fogsz fel, és aminek nem vagy tudatában, azt elfojtod{ vagy lesüpped}. Nem változol. De amikor az értelmed felfogja azt, akkor az megváltozik. {Amit az értelmed felfog, az képes megváltozni benned.}
Időnként azt kérdezik tőlem: "Fokozatosan ébredünk tudatára, avagy ez egy villámcsapásszerű, amolyan >whammo< (elvarázsolt) dolog?" Van néhány szerencsés ember, aki egy villanásnyi idő alatt meglátja. Egyszerűen tudatára ébrednek. Mások hosszabb időn keresztül nőnek bele, lassan, szakaszosan, fokozatosan. Kezdik látni a dolgokat. Egyik illúzió a másik után hal el, a fantázia burkai lehámlanak a dolgokról, melyek kapcsolatba kerülnek a tényekkel. Általános szabály nincs. Van egy híres történet egy oroszlánról, aki rátört egy nyájra, és meglepetésére talált a bárányok között egy oroszlánt. Azt az oroszlánt a bárányok nevelték fel kölyökkorától kezdve. Bégetett, mint egy bárány, és úgy futkározott egyik helyről a másikra, mint egy bárány. Az oroszlán egyenesen felé tartott, s amikor a bárányok közt felnőtt oroszlán a valódi oroszlán előtt állt, minden ízében reszketett. És az oroszlán ezt kérdezte tőle: "Mi dolgod itt, a bárányok között?" A bárányok neveltje azt válaszolta: "Bárány vagyok." Mire az oroszlán azt mondta: "Ó, nem vagy az. Velem jössz." Elvezette a bárányok között felnőtt oroszlánt egy tócsához, és így szólt: "Nézd!" És amikor a bárányok neveltje meglátta a vízben a tükörképét, akkor hatalmasat bődült, és abban a pillanatban más lett, átalakult. Többé nem volt ugyanaz.
Ha szerencsés vagy, és az istenek kegyesek, vagy ha bírod az isteni kegyelmet (használj tetszés szerint bármilyen teológiai kifejezést), hirtelen megértheted, kicsoda az "én", és többé nem leszel ugyanaz, soha többé. Semmi sem lesz képes ismét megérinteni, és senki sem lesz képes ismét megsérteni.
Senkitől sem félsz majd, semmitől sem félsz majd. Hát nem rendkívüli? Úgy élsz majd, mint egy király, mint egy királynő. Ezt jelenti a "főúri módon élni" kifejezés. Nem olyasfajta hitvány, szemétre jutó dolog, mint megjelentetni a fényképedet az újságban, vagy rendelkezni egy csomó pénz felett. Az mind badarság, ostobaság. Senkitől sem félsz, mivel tökéletesen elégedett vagy azzal, hogy senki vagy. Fütyülsz a sikerre vagy kudarcra. Azok semmit sem jelentenek. Tisztelet, megszégyenülés semmit sem jelentenek. Ha azt választod, hogy bolond leszel, az sem jelent semmit. Hát nem csodálatos egy létállapot? Néhány ember fájdalmak árán jut el ehhez a célhoz, lépésről lépésre, hónapok és hetek tudatos hozzáállásával, tudatára ébredve. De azt megígérem neked: sohasem ismertem egyetlen embert sem, aki időt szentelt a tudatára ébredésnek, és nem látott valami változást néhány héten belül.
Életük minősége megváltozik, többé már nem bizalom {és félelem }kérdése. Látják, hogy mások, mint korábban voltak. Másképp reagálnak. Kevesebb a reakciójuk, több az akciójuk. Úgy látod a dolgokat, mint korábban sohasem.
Sokkal energikusabb, sokkal elevenebb vagy. Az emberek azt hiszik, hogy kínzó vágyak, sóvárgás nélkül kárba veszne az életük. Valójában elveszítenék a belső feszültséget. Szabadulj meg a bukástól való félelmedtől, a sikert célzó belső feszültségtől, s önmagad leszel.
Megnyugszol. Többé nem fordul elő, hogy egyszerre nyomod a féket és a gázt. Ez történik majd. Felenged majd benned a feszültség.
Egy nagy kínai legendában, a Tranxuban, van egy aranyos mondás. Nem voltam rest megtanulni. Így hangzik: "Amikor az íjász nem díjat akar nyerni a nyíl kilövésével, minden ügyessége felett rendelkezik; amikor egy rézgyűrűt, akkor már ideges; amikor az aranyéremért küzd, akkor vakság száll rá, kettős látása lesz, és elveszti a józan eszét. Az ügyessége nem változott, de a díj megosztottá teszi. Érdekelt. Többet gondol a győzelemre, mint a lövésre, és a győzelem epedése megcsapolja az energiáját{ és szétzilálja képességeit}." Hát nem úgy fest ez, mint a legtöbb ember? Amikor nem tűzöl ki célt, minden ügyességed felett rendelkezel, megvan minden energiád, pihent vagy, nincs benned törődés, nem érdekes, hogy nyersz vagy vesztesz. Emberi élet nyílik számodra. Erről szól az élet. Ez csak akkor jöhet, ha tudatára ébredtél; annak révén megérted majd, hogy a tisztelet semmit sem jelent. Társadalmi konvenció, csupán ennyi. Ezért van, hogy a misztikusok és a próféták cseppet sem törődnek vele. Tisztelet vagy megszégyenítés semmit sem jelentett nekik. Egy másik világban éltek, azok világában, akik már tudatára ébredtek. A siker vagy kudarc semmit sem jelentett számukra. Ez volt az attitűdjük:
"Én szamár vagyok, te szamár vagy, hol van hát a probléma?"
Valaki egyszer azt mondta: "A három legnehezebb dolog egy ember számára nem a fizikai tettek vagy az intellektuális teljesítmények közül való. Ezek: először is, gyűlöletért szeretettel fizetni; másodszor, számításba venni a kizártat; harmadszor, belátni, hogy tévedsz." De ha nem azonosultál a "magam"-mal, akkor ezek a világ legkönnyebb dolgai. Ilyesmiket mondhatsz:
"Tévedek! Ha jobban ismernél, látnád, mily gyakran tévedek. Mit várnál egy szamártól?" De ha nem azonosultam a "magam" aspektusaival, akkor nem tudsz engem megsérteni. Kezdetben a nemrég feladott függőség még megteszi a magáét, depressziós és nyugtalan leszel. Bánkódsz és sírsz majd, és így tovább. "A megvilágosodás előtt depressziós voltam: a megvilágosodás után továbbra is depressziós vagyok." De ott a különbség: többé nem azonosulok vele. Tudod, milyen nagy különbség?
Kilépsz önmagadból, megnézed azt a depressziót, és nem azonosulsz vele. A kisujjadat sem mozdítod azért, hogy elhessentsd; eltökélt szándékod folytatni az életedet, amíg az áthalad rajtad és eltűnik. Ha nem tudod, hogy ez mit jelent, akkor valóban van valami, ami elé várakozással tekintsz. És a nyugtalanság? Nini! Ott jön, és nem zavar. Milyen különös. Nyugtalan vagy, de nem zavar.
Hát nem paradox? És szándékodban áll beengedni ezt a felhőt, mert minél jobban küzdesz ellene, annál több erőt adsz neki. Szándékodban áll megfigyelni azt, amint tovahalad. Boldog tudsz lenni az aggodalmadban. Hát nem őrület? Boldog lehetsz a depressziódban. De nem lehet téves elképzelésed a boldogságról. Azt hitted, a boldogság izgalom, vagy az érzelem kellemes hulláma? Ez az, ami a depressziót okozza. Nem hallottad ezt még mástól? Felkap az érzelem kellemes hulláma, rendben van, de ezzel máris előkészíted az utat a következő depressziód számára. Kellemesen ringat a hullám, de mögötte ott találod a nyugtalan törődést: hogyan tehetnénk tartóssá? Ez nem boldogság, ez egyfajta kábítószer-függőség.
Kíváncsi lennék, hány olyan ember van közöttetek, aki úgy hallgatja ezt, hogy mentes az ilyen függőségtől. Ha csak némileg is hasonlítotok egy átlagos csoportra, akkor kevés, nagyon kevés. Ne nézd le az alkoholistákat és kábítószer-élvezőket: talán éppúgy szenvedélybeteg vagy, mint ők.
Első pillantásra ez az új világ borzasztó volt számomra. Megértettem, hogy ez egyet jelent az egyedülléttel, hogy sehol sem hajthatod nyugalomra a fejedet, mindenkit szabadon kell engedned, és magad is szabad kell légy, kiemelt kapcsolataid senkivel sem lehetnek, mindenkit szeretned kell - mert ezt teszi a szeretet. Az egyformán sugárzik a jókra és rosszakra, az hoz esőt szentekre és bűnösökre egyaránt. (Vö. Mt 5, 45.)
Mondhatja-e a rózsa, hogy csak a jó embereknek illatozik, a rosszaknak nem? Vagy mondhatjae a lámpa, hogy ebben a szobában csak a jó embereknek ad fényt, de visszafogja azt a gonoszoktól? Mondhatja-e egy fa, hogy az árnyékát csak az alatta megpihenő jó embereknek adja, de visszatartja azt a rosszaktól? Ezek szóképek, hasonlatok arra, hogy mi is a szeretet. Az mindvégig itt volt, és most is itt van, szemünkbe néz a szentírásból, noha sohasem törekedtünk arra, hogy meglássuk, mivel annyira beletemetkeztünk abba, amit a mi kultúránk szeretetnek tekint a szerelmi dalaival és verseivel - melyeknek semmi közük a szeretethez, annak épp az ellenkezői. Azokban vágy és kontroll és birtoklás van. Manipuláció, félelem és nyugtalanság van bennük, ami nem szeretet. Azt mondták nekünk, hogy a szeretet valami puha,
bársonyos, egyenletes kedélyállapot, egy menedék. Holott ezek egyike sem. Mi nehezen megfogható, kifinomult módon függővé tesszük boldogságunkat más dolgoktól, mind magunkban, mind környezetünkben. Így szólunk: "Megtagadom, hogy boldog legyek, amíg fennáll a neurózisom." Jó hírem van számodra: Máris boldog lehetsz, a neurózissal együtt. Még ennél is jobb hírre gondoltál? Egyetlen oka van, hogy nem tapasztalod azt, amit Indiában mi úgy hívunk: "anand" mennyei, zavartalan boldogság. Annak, hogy most, e pillanatban nem tapasztalod a zavartalan boldogságot, egyetlen oka van, ez pedig az, hogy a gondolkodásod azt figyeli, hogy mit nem birtokolsz. Máskülönben átélnéd a mennyei boldogságot. Arra fókuszolsz, amivel nem rendelkezel. Pedig már most megvan mindened ahhoz, hogy zavartalan boldogságban élj.
Jézus a józan ész szerint terjesztette tanait a világi, laikus embereknek, az éhezőknek, a szegényeknek. (Vö. Lk 6, 20-21) Jó hírt mondott nekik: "A tietek! Csak a kezeteket kell kinyújtanotok!" De ki figyel? Inkább szunnyadnak. (Vö. Mt 26, 43)

FÉLELEM - AZ ERŐSZAK GYÖKERE

Néhányan azt állítják, hogy csak két dolog van a világon: Isten és félelem; szeretet és félelem, csak ez a kettő. Csak egyetlen gonosz dolog van a világon, a félelem. És egyetlen jó dolog van a világon, a szeretet. Azt olykor másként nevezik. Időnként boldogságnak vagy szabadságnak vagy békének vagy örömnek vagy istennek vagy bármi másnak nevezik. De a címke nem igazán számít. És nincs olyan gonosz dolog, amelyet ne lehetne visszavezetni a félelemre. Egy sincs. Tudatlanság és félelem, félelem okozta tudatlanság, ez az, ahonnan minden gonosz származik, ahonnan a benned lévő erőszak származik. Az az ember igazán erőszakmentes, az igazán képtelen az erőszakra, aki félelemtől mentes. Csak amikor félsz, akkor nő harag benned.
Gondolj a legutolsó esetre, amikor dühös voltál. Folytasd csak! Gondolj az utolsó percre; mikor haragos voltál. Minek az elvesztésétől féltél? Mitől féltél, mit vesznek majd el tőled? Ez az, amiből a harag származik. Gondolj egy haragos emberre, olyasvalakire, akitől talán tartasz! Legyen bár férfi vagy nő; látod, milyen rémült? Itt, ez az úr valóban ijedt, csakugyan. Ott, az a hölgy is rémült, különben nem lenne dühös. Végső soron csupán két dolog van, szeretet és félelem.
E lelkigyakorlat során ezt a dolgot inkább ennyiben hagyom, strukturálatlanul, lepkézve egyik példától a másikig, újra és újra visszatérve témákra, minthogy ezen a módon lehet valóban megragadni azt, amit mondok. Ha első alkalommal nem is ér célt nálad, talán megteszi majd másodszor, és ami célt téveszt egyik embernél, talán telibe talál a másiknál. Különböző témáim vannak, de mind ugyanarról a dologról szól. Nevezd azt bár tudatosulásnak, nevezd szeretetnek, nevezd spiritualitásnak vagy szabadságnak vagy tudatára ébredésnek vagy bárminek. Valójában mind ugyanaz.

TUDATÁRA ÉBREDTEN, ÉS KAPCSOLATBAN A REALITÁSSAL

Figyelni mindenre belül és kívül, és amikor valami történik veled, akkor azt úgy látni, mintha valaki mással történne, megjegyzés nélkül, ítélet nélkül, attitűd nélkül, beavatkozás nélkül, csupán megérteni, anélkül, hogy a megváltoztatására kísérletet tennél. Amint ezt teszed, kezded észrevenni, hogy fokozatosan megszünteted azonosulásodat a "magam"-mal. Avilai Szent Teréz azt mondja, hogy őt élete vége felé Isten rendkívüli kegyben részesítette. Természetesen ő nem ezt a modern kifejezést használja, de ami végül is leszűrhető belőle, az az ő önmagával való azonosulásának elhalványulása.6 Ha valaki másnak rákja van, és nem ismerem az illetőt, akkor egyáltalán nem vagyok érintett. Ha volna bennem szeretet és fogékonyság mások iránt, akkor talán segítenék, de érzelmileg érintetlen vagyok. Ha te kell vizsgát tegyél valamiből, én egyáltalán nem vagyok érintett. Képes vagyok szinte filozófusi alapállásból így szólni: "Nos, minél inkább idegeskedsz, a dolog annál rosszabb lesz. Inkább kikapcsolódásra lenne szükséged, nem tanulásra." De amikor rajtam van a sor vizsgát tenni, nos, az valami más, ugye? Az ok az, hogy azonosultam a "magam"-mal - a családommal, a hazámmal, a javaimmal, a testemmel, magammal. Mi lenne, ha Isten megadná a kegyet, hogy ne tekintsem e dolgokat sajátomnak?
Leválnék; elhalványulna az önmagammal való azonosulásom. Ez az, amit a "magam", az ego, a self elvesztése, megtagadása, elhalatása jelent.

A HELYES VALLÁS - A SZENDERGÉS ANTITÉZISE

Egyszer egy konferencián valaki odajött hozzám, és azt kérdezte: "Mi a véleménye a >Fatimai Szűzről<?" Mi a véleménye róla? Amikor ilyen kérdéseket kapok, ezek engem ama esetre emlékeztetnek, amikor a Fatimai Szűz szobrát repülőgéppel vitték egy zarándoklat helyszínén tartandó istentiszteletre. És amint Franciaország déli része felett repültek, a gép imbolyogni és rázkódni kezdett, és úgy látszott, darabokra fog esni. És a csodálatos szobor felkiáltott:
"Lourdes-i Szűzanya, imádkozz értünk!" És minden rendbejött. Hát nem csodálatos, hogy az egyik "Miasszonyunk" segített a másik "Miasszonyunk"-nak?
Mexikóban is volt egy ezer fős csoport, amely zarándoklatra ment Mexico Citybe, hogy hódoljon a Guadalupei Szűzanya emlékét őrző kegyhelyen. A csoport tagjai leültek a szobor elé, amiatt tiltakozva, hogy az egyházmegye püspökének bejelentése szerint a "Lourdes-i Szűz" az egyházmegye patrónusa. Biztosra vették, hogy a Guadalupei Szűzanyát mélyen bántja a dolog, a tiltakozást a sértés jóvátételéül szánták. No, ez a gond a vallással, ha nem vigyázol.
Amikor hindukhoz beszélek, azt mondom nekik: "A papjaitok nem örülnek majd ennek hallatán" (figyeld meg, mennyire óvatos és körültekintő vagyok ma reggel); "de Jézus Krisztus szerint Isten sokkal boldogabb lenne, ha lélekben megváltoznátok, mint ha liturgiáznátok.
Sokkal több elégedettséget keltene benne, ha szeretet jönne belőletek, nem pedig imádás." (Vö. Mt 9, 13; 12, 7) Amikor pedig mohamedánokhoz beszélek, azt mondom: "Az ayatollahotok és a mullahjaitok nem örülnek majd ennek hallatán, de Isten sokkal elégedettebb lesz attól, ha szerető emberekké váltok, mint attól, ha azt mondjátok: `Allah, Allah'. Ennél összehasonlíthatatlanul fontosabb, hogy tudatára ébredjetek." Ez a spiritualitás, ez minden. Ha ennek birtokában vagy, Isten a tiéd. Akkor imádkozol "lélekben és igazságban." (Vö. Jn 4, 23- 24.) Amikor szeretetté válsz, amikor szeretetté transzformálódsz. Martini bíboros, Milánó érseke elmesélt egy kedves történetet, amely láttatja, milyen veszélyt idézhet elő a vallás. A történet egy házasulni készülő olasz párhoz kapcsolódik, akik előre megbeszélték a plébánossal, hogy egy kis ünnepséget tartanak a templomkertben. De esett az eső, és ők nem tudták megtartani az ünnepséget. Azt kérdezték tehát a plébánostól: "Baj lenne, ha az ünnepséget a templomban tartanánk meg?"
Mármost az atya cseppet sem volt boldog afelett, hogy fogadást rendezzenek a templomban, de ők azt felelték: "Eszünk egy kis süteményt, éneklünk egy kicsit, iszunk egy kis bort, és hazamegyünk." Így hát meggyőzték az atyát. De, minthogy derék, életszerető olaszok voltak, ittak egy kis bort, énekeltek egy kicsit, aztán ittak még egy kis bort, és énekeltek még néhány dalt, és fél órán belül nagy ünnepelgetés folyt a templom falain belül. És mindenki jól érezte magát, volt sok tréfa és csintalan dévajkodás. Az atya viszont tele volt feszültséggel, fel s alá járt a sekrestyében, háborogva a társaság keltette zaj miatt. A segédlelkész bejön, és így szól:
"Látom, ön tele van feszültséggel."
"Hát persze, hogy feszült vagyok. Hallgassa csak a lármát, amit ezek csinálnak! És mindezt az Isten Házában! Az ég szerelmére!"
"Nos, atya, ezeknek az embereknek valóban nincs hova menniük."
"Tudom! De muszáj nekik ilyen zenebonát csapni?"
"Nos, atya, ugyebár nem szabad elfeledjük, hogy Jézus is jelen volt egy esküvőn!"
Mire az atya: "Tudom, hogy Jézus Krisztus jelen volt egy esküvői banketten, ÖN aztán nem kell elmondja nekem, hogy Jézus Krisztus jelen volt egy esküvői banketten! De ott nem volt Oltáriszentség!"
Tudod, vannak még hasonló esetek, amikor az Oltáriszentség fontosabb, mint Jézus Krisztus. Amikor az ima fontosabb lesz, mint a szeretet, amikor az Egyház fontosabb, mint az élet. Amikor Isten fontosabbá lesz, mint a szomszéd. És így tovább. Ez a veszély. Ez az, felfogásom szerint, amire Jézus nyilvánvalóan felhívott bennünket - elöl állnak a legfontosabb dolgok! Az emberi lény sokkal fontosabb, mint a Sabbath. Megtenni, amit mondok nektek, azzá válni, amit jelzek nektek, az sokkal fontosabb, mint Allah, Allah. De a ti mullahotok - biztosítlak róla - nem lesz boldog ennek hallatán. A papjaitok nem lesznek boldogok ennek hallatán. Általában nem. Hát ez az, amiről beszélgetünk. A spiritualitás. A tudatára ébredés. És, amint azt már említettem nektek, ha tudatára akartok ébredni, akkor különösen fontos, hogy az általam önmegfigyelésnek nevezett dolog beinduljon nálatok. Légy tudatában annak, amit éppen mondasz, légy tudatában annak, amit éppen teszel, légy tudatában annak, amit éppen gondolsz, légy tudatában annak, ahogyan cselekszel. Légy tudatában annak, honnan jössz, melyek a motívumaid, mozgató erőid. Csak tudatára ébredten érdemes élni.
Aki még nem ébredt tudatára, az gépies életet él. Az nem emberi, az programozott, kondicionált, az mástól függő. Ilyen erővel akár egy darab kő vagy farakás is lehetnék. Az országban, amelyből jövök, emberek százezreit láthatod, amint kalyibákban laknak, roppant nagy szegénységben. Emberek, épp csak tengődnek, egész nap hajtják magukat, nehéz testi munkát végeznek, alszanak, majd reggel felkelnek, esznek valamit, és kezdik megint az egészet elölről. Ernyedten hátradőlsz a székeden, és azt gondolod: "Micsoda élet!" "Ez minden, amit az élet tartogat a számukra?" Azután hirtelen beléd nyilall a felismerés, hogy az emberek 99,999%- a itt sem jobb. Mehetsz moziba, hajthatsz egyet a kocsiddal, mehetsz sétahajózni. Úgy gondolod, hogy sokkal jobb helyzetben vagy, mint amazok? Épp olyan meddő, élettelen vagy, mint ők. Éppen úgy gépre hasonlítasz; egy kicsivel olajozottabb gépre, mindazonáltal mégiscsak egy gépre. Elszomorító. Elszomorító arra gondolni, hogy az emberek így élik le az életüket.
Az emberek fix ideákkal élik le az életüket; sohasem változnak. Egyszerűen nincsenek tudatában annak, mi is történik. Ilyen erővel akár farakások is lehetnének, vagy kövek vagy beszélő, sétáló, gondolkodó gépek. Ez nem emberi. Az ilyen emberek bábuk, mindenféle dolgokkal rángathatók. Megnyomsz rajtuk egy gombot, amire ők reagálnak. Jószerével előre megmondható, milyen reakciója lesz egy ilyen embernek. Bárkire nézek, szinte előre megmondom, milyen reakciója lesz. A reám bízott csoporttal dolgozva olykor előre leírom egy papírra, hogy ikszipszilon kezdi majd az ülést, zéduplavé fog válaszolni. Gondolod, hogy ez baj?
Nos, ne hallgass azokra, akik arra buzdítanak: "Ne törődj magaddal! A mások iránti szeretet vezéreljen!" Ne hallgass rájuk! Mind tévednek. A legrosszabb dolog, amit tehetsz, az, hogy úgy fordulsz másokhoz (az úgynevezett segítő magatartástól vezetve), hogy közben magadról elfeledkezel.
Erről sok évvel ezelőtt Chicagóban győződtem meg igazán, amikor pszichológiai tanulmányaimat végeztem. Volt egy tantárgyunk: tanácsadás. Papok, lelkészek számára. Azok látogathatták, akik ténylegesen részt vettek a tanácsadáson, és akik készek voltak arra, hogy magukkal hozzák a foglalkozásra egy általuk vezetett beszélgetés hangfelvételét. Mintegy húszan lehettünk. Amikor rám került a sor, vittem egy kazettát, rajta egy fiatal nővel egy interjú, melyet én készítettem. A gyakorlatvezető betette a kazettát a magnóba, s mi mindnyájan figyelni kezdtük a felvételt. Öt perc után, amint az szokása volt, a gyakorlatvezető megállította a szalagot és tudakolta: "Van-e észrevétel?" Valaki azt kérdezte tőlem: "Miért tetted fel a riportalanynak azt a kérdést?" Azt feleltem: "Nem tudok arról, hogy kérdést tettem fel neki. Igazán szólva egészen bizonyos vagyok abban, hogy semmilyen kérdést sem tettem fel." Mire ő:
"Pedig tettél." Biztos voltam a dolgomban, mivel az idő tájt tudatosan követtem Carl Rogers módszerét, amely személyorientált és nondirektív. Nem teszel fel kérdéseket, nem vágsz közbe, nem adsz tanácsot. Ezért nagyon tudatosan ügyeltem arra, nehogy kérdést tegyek fel. Vita támadt köztünk, mire a gyakorlatvezető azt kérdezte: "Miért nem játsszuk vissza a felvételt?"
Meg is tettük, és azon, szörnyülködésemre, ott volt az óriási kérdés, akkora, mint az Empire State Building, egy hatalmas kérdés. Számomra az volt az érdekes, hogy az alkalommal harmadszor hallottam azt a kérdést, először alighanem akkor, amikor feltettem, másodszor akkor, amikor meghallgattam a szalagot a szobámban (mivel egy jó felvételt akartam vinni a közös meghallgatásra), és harmadszor akkor, amikor együtt hallgattuk. De nem vettem észre. Nem tudtam róla.
Ez rendszeresen előfordul a csoportjaimban, illetve a spirituális útmutatásaimban.
Magnetofonra vesszük az interjút, és amikor a riportalany meghallgatja azt, így szól: "Tudja, valójában nem is hallottam, amit ön az interjú során mondott. Csak a szalag visszajátszásakor hallottam, hogy mit mondott." Még érdekesebb, hogy én nem hallottam, amit én mondtam az interjú során. Sokkoló a felfedezés, hogy mondok bizonyos dolgokat a csoportfoglalkozások során, melyekről nem tudok. Bekerülésük csak később dereng fel bennem. Ezt hívod emberinek? Azt mondod: "Feledkezzünk el magunkról, és forduljunk részvéttel mások felé!"
Akárhogy is, miután az egész felvételt meghallgattuk ott, Chicagóban, a gyakorlatvezető azt kérdezte: "Van-e megjegyzés?" Az egyik pap, egy ötvenéves ember, akit akkorra már megkedveltem, így szólt hozzám: "Tony, lenne egy személyes kérdésem. Megengeded?" Azt mondtam: "Csak rajta. Ha nem akarok, nem felelek." Mire ő: "Csinos a nő, akivel az interjú készült?"
Tudod, őszintén szólva, fejlődésemnek (vagy visszafejlődésemnek) olyan szakaszában voltam, melyben nem vettem észre, hogy valaki jóképű-e vagy csinos-e. Számomra ez nem számított. Az a nő Krisztus nyájának egy báránya volt; én voltam a pásztor. Segítséget osztogattam. Hát nem nagyszerű? Erre tanítottak minket. Így visszakérdeztem: "Mi köze ennek a dologhoz?"
Erre ő: "Az, hogy az a nő nem tetszik neked, ugye?" Azt mondtam: "Micsoda?!"
Addig soha fel nem ötlött bennem, hogy az egyes személyeket szeretem-e, vagy nem. Mint a legtöbb emberben, bennem is volt alkalmanként ellenszenv, de az attitűdöm többnyire semleges maradt. Azt kérdeztem: "Mi mondatja ezt veled?" Mire ő: "A szalag." Ismét visszahallgattuk a felvételt, és ő azt tanácsolta: "Figyeld meg a hangodat! Figyeld, milyen nyájassá válik! Ez a nő irritált téged, ugye?" Valóban irritált, és ez csak ott, akkor tudatosult bennem. És mit sugalltam annak a nőnek ki nem mondottan? Ez volt: "Ne jöjjön vissza!" De ennek nem voltam tudatában. A pap barátom megállapította: "Ez egy nő. Veszi majd az üzenetet. Mikor kellene legközelebb találkoznotok?" Mondtam, hogy a következő szerdán. Azt mondta: "Fogadjunk, hogy nem jön vissza." Nem jött. Vártam egy hetet, de nem jött. Vártam még egy hetet, és nem jött. Akkor felhívtam. Megszegtem szabályaim egyikét: "ne légy a megmentő".
Felhívtam, és így szóltam: "Emlékszik a felvételre, amely az ön egyetértésével készült? Nagy segítségemre volt, mivel az osztály rámutatott velem kapcsolatban egy sereg dologra (azt nem említettem neki, hogy mikre), amelyek az általam vezetett beszélgetéseket még hatékonyabbá tennék. Ha volna olyan szíves megint eljönni, az tovább emelné a színvonalat." Azt felelte:
"Rendben van, megyek." Eljött. Az ellenszenv még mindig jelen volt. Nem párolgott el, de nem is állt kettőnk közé. Aminek tudatában vagy, azt kontroll alatt tartod; aminek nem vagy tudatában, az kontroll alatt tart. Mindig rabszolgája vagy annak, aminek nem vagy tudatában. Amikor tudatában vagy, annak nincs hatalma feletted. Jelen van, de nem érint téged. Nem vagy kontrollja alatt; nem képes leigázni. Ez a különbség.
Légy tudatában, légy tudatában, légy tudatában, légy tudatában! Azon a kurzuson arra tanítottak minket, hogy váljunk résztvevő megfigyelőkké. Hogy a dolog valamiképpen szemléletesebb legyen, beszélek nektek, s miközben beszélek, aközben kívül állok. Figyellek titeket, és figyelem önmagamat. Amikor rátok figyelek, annál, hogy rátok figyelek, határtalanul fontosabb számomra, hogy magamra figyeljek. Természetesen az is fontos, hogy rátok figyeljek, de fontosabb, hogy az én figyelje a magamat. Máskülönben nem hallak majd titeket. Vagy kicsavarok majd mindent, amit mondotok. A saját kondicionáltságomból közelítek majd hozzátok. Mindenféle bizonytalanságom, siker iránti vágyam, manipulálásodra való törekvésem, irritáltságom és érzelmeim határozzák meg a reakcióm, és ezeknek talán nem is vagyok tudatában. Így hát szörnyen fontos, hogy az én figyelje a magamat, míg rátok figyelek. Hogy tudatosítsak. Ez az, amire azon a bizonyos kurzuson tanítottak bennünket.
Nem kell állandóan elképzelned önmagad, amint valahol a levegőben lebegsz. Hogy hozzávetőleges képed legyen arról, miről is beszélek, képzelj el egy jó sofőrt, aki éppen kocsit vezet, s aki arra koncentrál, amit éppen mondasz. Akár még vitatkozhat is veled, de tökéletesen tudatában van az útjelzőknek. Mihelyt bármi kellemetlen dolog történik, mihelyt bármilyen hang, zörej vagy huppanás előfordul, azonnal meghallja. Rákérdez majd: "Biztos, hogy becsuktad hátul az ajtót?" Hogyan csinálta? Tudatosan állt hozzá, éberen. Figyelme a beszélgetésre vagy a vitára összpontosult, de a tudatossága szerteágazóbb volt. Felvállalt, megértett mindenféle dolgot.
(folytatás a következő fejezetben)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés