A sivatagban pedig virágok nyílnak. Akkor végre megtudod, mi a szeretet, mi Isten, mi a realitás.
De a kábultság feladása kezdetben fáradságos lehet, hacsak mélyen átható megértésre nem jutottál, vagy eleget nem szenvedtél már. Nagy dolog a szenvedés; csakis akkor tudsz "torkig lenni" vele, ha már átestél rajta. Felhasználhatod a szenvedést arra, hogy véget vess a szenvedésnek. A legtöbb ember egyszerűen tovább szenved. Ez a magyarázat arra a konfliktusra, mely velük kapcsolatban bennem egyfelől a lelki vezetőt, másfelől a lélekgyógyászt ütközteti. Az utóbbi azt mondja: "Enyhítsük a bajt!" Az előbbi viszont így beszél: "Hagyd szenvedni, majd belebetegszik abba, hogy így viszonylik az emberekhez, s végül elhatározza, hogy kitör a másoktól való érzelmi függés börtönéből." Fájdalomcsillapítót adjak-e, avagy eltávolítsam a daganatot? Nem könnyű döntés.
Valaki utálattal csapja könyvét az asztalra. Hagyd őt, hadd folytassa a csapkodást. Ne add vissza a könyvet a kezébe, ne mondd, hogy minden rendben! A spiritualitás nem más, mint tudatára ébredettség, felébredés, éber jelenlét, tudatos hozzáállás. Amikor mérges lett reánk az anyánk, nem azt mondta, hogy valami baj van vele, hanem azt, hogy valami baj van velünk; különben nem lett volna mérges. Nos, nagy felfedezésre jutottam: ha te vagy mérges, Mama, akkor veled van valami baj. Így jobban teszed, ha a saját haragodra ügyelsz. Azzal foglalkozz, azzal törődj!
Az nem az enyém. A haragodtól függetlenül fogom megvizsgálni, hogy van-e bennem hiba, vagy nincs. Nem befolyásol a haragod.
A fura a dologban az, hogy amikor ezt anélkül viszem véghez, hogy a másik ellen negatív érzéseket táplálnék, akkor önmagammal szemben is igen objektív tudok lenni. Csak egy nagyon tudatos hozzáállású ember képes megállni, hogy ne vegye magára a vétket és haragot, csak az ilyen ember képes azt mondani: "Dühbe gurultál, hisztizel. Nagy baj. Semmi kedvem többé téged ettől megszabadítani, és nem vállalom, hogy bűnösnek érezzem magam." Nem fogom utálni magam semmi olyasmiért, amit megtettem. Az lenne vétek. Nem fogok rossz érzést okozni önmagamnak, és ostorozni magam semmi tettemért, akár jó, akár rossz. Készen vagyok kielemezni, szemügyre venni, és azt mondani: "Nos, ha rosszat tettem, az azért volt, mert nem voltam tudatában." Aki tudatára ébredt, az nem tesz rosszat. Ez az, amiért a teológusok oly gyönyörűen azt mondják nekünk, hogy Jézus képtelen volt rosszat tenni. Számomra ennek igen mély értelme van, minthogy a felvilágosult ember nem képes rosszat tenni. A felvilágosult ember szabad. Jézus szabad volt, és mivel szabad volt, képtelen volt rosszat tenni. De mivel ti képesek vagytok rá, ti nem vagytok szabadok."

MIT MONDSZ ÖNMAGADNAK?

Mark Twain nagyon pontosan fejezte ki magát, mikor azt mondta: "Olyan hideg volt, hogy ha a hőmérő egy centivel hosszabb lett volna, mindnyájan halálra fagyunk." Mi csakugyan halálra fagyunk a szavakon. Nem a kinti hideg az, ami számít, hanem a hőmérő. Nem a valóság az, ami számít, hanem az, amit arról önmagadnak mondasz.
Meséltek nekem egy kedves történetet egy finn farmerről. Az orosz - finn határ kijelölésekor a farmernak el kellett döntenie, Finnországhoz vagy Oroszországhoz tartozzék-e. Hosszú idő elteltével azt mondta, hogy Finnországhoz akar tartozni, de nem akarja megsérteni az orosz hivatalnokokat. Utóbbiak pedig felkeresték, tudni akarván, hogy miért akar Finnországhoz tartozni. A farmer azt felelte: "Mindig is az orosz hazához akartam tartozni, de az én koromban nem lennék képes túlélni az orosz telet."
Oroszország és Finnország csak szavak, koncepciók, de az emberi lények számára nem, az őrült emberi lények számára nem. Úgyszólván soha nem vetünk egy pillantást sem a realitásra.
Egy guru egyszer kísérletet tett arra, hogy megmagyarázza egy tömeg számára, hogy az emberi lények miként reagálnak a szavakra, hogyan használják ki azokat, hogyan élnek a szavak, nem pedig a valóság mentén. Az egyik ember felállt, s tiltakozott. Azt mondta: "Kétlem, hogy efféle hatást tennének ránk a szavak." A guru azt felelte: "Üljön le, maga seggfej{a téves fordításban: ördögfajzat}!" Az ember feldühödött, és odavágta: "Ön felvilágosult embernek nevezi magát, gurunak, mesternek, holott szégyellnie kellene magát." Ekkor a guru azt mondta: "Elnézését kérem, uram. Elragadott a hév. Őszintén bocsánatot kérek; hibáztam; nagyon sajnálom." Az ember végül megnyugodott. Ekkor a guru azt mondta: "Csupán néhány szavamba került, hogy dührohamot váltsak ki önből; s csupán néhány szóval le lehetett önt csillapítani, ugye?" Szavak, szavak, szavak, szavak mennyire rabul ejtenek minket, ha nem megfelelően használjuk a szavakat.

REJTETT KÖTŐDÉSEK

Más az, amikor tudsz, és megint más, amikor tudatára ébredsz. Ugyanígy más dolog a tudatosulás és más az információ. Épp az imént mondtam nektek: aki tudatára ébredt, az nem tesz rosszat. Persze tehetünk gonosz dolgokat tudás, információ birtokában, amikor tudjuk, hogy valami rossz.
"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." (Vö. Lk 23, 34.) Úgy fordíthatnám ezt a mondatot: "Nincsenek tudatában annak, mit tesznek." Pál azt mondja, hogy ő a legnagyobb bűnös, mert üldözte Krisztus egyházát. De hozzáteszi, hogy nem volt tudatában annak, amit tesz. (Vö. Gal 1, 13; 1 Kor 15, 9.) Pedig, ha tudatában lettek volna, hogy a dicsőség Urát feszítik keresztre, akkor sohasem tették volna meg. (Vö. 1 Kor 2, 8.) Vagy: "Eljön majd az idő, amikor ők fognak gyötörni téged és azt hiszik, Istennek tesznek vele szolgálatot." (Vö. Jn 16, 2.) Nincs bennük tudatosság. Az információ és a tudás kerítette őket hatalmába. Aquinói Tamás szabatosan fejezi ki magát, amikor azt írja: "Valahányszor valaki bűnt követ el, az a jó leple alatt történik." Elvakítják magukat; jónak látnak valamit, noha tudják, hogy az rossz; ésszerűsítenek, mert azzal az ürüggyel akarnak tenni valamit, hogy az jó.
Valaki, egy hölgy, említett két olyan helyzetet, amelyekben számára nehéznek bizonyult a tudatos megközelítés. Az egyik szolgáltató iparágban dolgozott, ahol sok ember állt sorba, a telefonok minduntalan csöngtek, egyedül állta a rohamot, ideges, feszült, haragos emberek zavarták munka közben. Roppant nehéznek találta, hogy megőrizze higgadtságát, és nyugodt maradjon. A másik helyzet akkor állt elő, amikor erős forgalomban vezetett, nyomkodták a dudát mindenütt, és az emberek illetlen szavakat ordibáltak. Azt kérdezte tőlem, hogy vajon elpárolog-e végül az idegesség, és visszanyeri-e a nyugalmát.
Észrevetted ebben a dologban a kötődést a nyugalomhoz? Az illető hölgy kötődését a nyugalomhoz és a csendhez. Ezt mondta: "Nem leszek boldog, ha nincs meg a nyugalmam."
Eszedbe ötlött valaha is, hogy boldog lehetsz feszült légkörben is?
A megvilágosodás előtt depressziós voltam; a megvilágosodás után továbbra is depressziós vagyok. A kikapcsolódást és az érzékenységet nem szabad céllá tenni. Hallottál már olyan emberről, aki feszültté vált, miközben lazítani próbált? Ha valaki feszült, akkor egyszerűen megfigyeli a saját feszült voltát. Soha nem fogod megérteni önmagad, ha önmagad megváltoztatására törekszel. Minél szívósabb az igyekezeted önmagad megváltoztatására, a dolog annál rosszabb lesz. A felhívás arra szól, hogy légy tudatában. Fogd fel a követelőzően csörgő telefon zaját, a pattanásig feszült idegeket; fogd fel, milyen érzés a kocsi kormányát fogni. Más szóval: lépj a valóságba, és hagyd magára mind a feszültséget, mind a nyugalmat.
Tulajdonképpen rá is kényszerülsz majd arra, hogy azokat magukra hagyd, mert túlságosan bele fogsz feledkezni abba, hogy a valósággal kapcsolatba kerülj. Egyik lépés a másik után, hagyd megtörténni, bármi történjék is. Mihelyt létrejön, előáll majd a valódi változás, nem az egód révén, hanem a realitás által. Ha tudatára ébredsz, az azáltal változtat rajtad, hogy szabadon hozzáférhetővé teszi a realitást.
Változást hoz számodra, ha tudatára ébredsz, de azt át kell élned.
Ezen a ponton szavamat veszed erre. Lehet, hogy már tervezed is, hogy tudatára ébredj. Az egód, a maga ravasz módján, megpróbál belehajszolni a felébredésbe. Ügyelj rá! Ellenállásba fogsz ütközni, baj lesz belőle. Amikor valakit egész idő alatt nyomaszt a türelmetlen igyekezet, hogy tudatára ébredjen, fogadhatsz rá, hogy enyhe szorongás, nyugtalanság lép fel nála.
Szándékában áll tudatára ébredni, kitalálni, hogy vajon ténylegesen felébredt-e. Az ilyesmi nem tudatára ébredés, hanem az önsanyargatás része. Ez furcsán hangzik egy olyan kultúrában, amelyben célok megvalósítására neveltek minket, arra, hogy jussunk valamire. Valójában nincs hova eljutni, mert már ott vagyunk. A japánok találó módon fejezik ezt ki: "Azon a napon, amikor abbahagyod az utazást, meg fogsz érkezni." Ilyen alapállást kell felvenned: "Tudatára akarok ébredni, kapcsolatban akarok lenni bármivel, ami van, és hagyni, hogy megtörténjék bármi, ami történik; ha már tudatára ébredtem, az jó, de ha még nem, az is jó." Abban a pillanatban, hogy célul tűzöd ki a tudatosítást, és megpróbálod megvalósítani, törekvésed az ego magasztalására, megdicsőítésére, az ego előléptetésére irányul/{siklik át}. Azt a jó érzést akarod, hogy véghezvitted. Ha valóban "véghezvitted", nem fogsz tudni róla.
A bal kezed nem tudja majd, mit csinál a jobb. (Vö. Mt 6, 3.) "Uram, mikor tettük mi ezt? Nem voltunk tudatában." Jótékonykodni sohasem annyira szeretetteljes, mint akkor, amikor valakinek nem jut a tudatáig, hogy jótékonyság, amit művel. "Úgy érti, hogy segítettem önnek?
Jól éreztem magam. Csupán jártam a táncomat. Ez segítségére volt önnek? Nagyszerű.
Gratulálok. Nem az én érdemem."
Amikor megvalósítod, amikor tudatára ébredsz, egyre kevésbé érdekelnek az olyan címkék, mint "éber" vagy "szendergő". Számomra ezen a ponton az egyik probléma abban áll, hogy hogyan keltsem fel bennetek a kíváncsiságot, de ne a spirituális mohóságot. Ébredjünk tudatára, hiszen az oly csodálatos lesz? Egy idő után már az nem számít, hogy ez csodálatos; valaki azért éber, mert él. Nem érdemes tudatára ébredés nélkül élni. A fájdalmat pedig magára fogod hagyni.

FELADVA AZ ELLENÁLLÁST

Minél szívósabban próbálsz megváltozni, a dolog annál rosszabbá válhat. Jelenti-e ez azt, hogy bizonyos mértékű passzivitás helyénvaló? Igen, minél inkább ellenállsz valaminek, annál nagyobb erőt adsz neki. Azt hiszem, Jézus szavainak ez az értelmük: "Amikor valaki megüti a jobb orcádat, fordítsd felé a balt is." (VÖ. Mt 5, 39.) Mindig erőt adsz a démonoknak, melyekkel küzdesz. Ez a gondolat a Keletről jön, tipikusan onnan. De ha sodródsz az ellenséggel, felülkerekedsz rajta. Hogyan száll szembe valaki a gonosszal? Nem harccal, hanem megértéssel. A megértésben eltűnik a gonosz. Hogyan száll szembe valaki a sötétséggel? Nem ököllel. Seprűvel nem lehet kiűzni a szobából a sötétséget, hanem lámpát kell gyújtani. Minél többet küzdesz a sötétség ellen, annál valósabbá válik számodra, annál inkább kimeríted önmagad. De amikor "felkattan" a tudatosulás, az fényt ad, s a sötétség elillan.
Mondjuk, hogy ez a darab papír egy milliárd dollárra szóló csekk. Ah, el kell ítélnem, mondja az evangélium, túl kell adnom rajta, ha az örök életre vágyom. (Vö. pl. Mt 19, 16-21.)
Behelyettesíted tehát az egyik mohóság helyébe a másikat, a spirituálist? Korábban világi egód volt, most spirituális egód van: Ego az így is, úgy is, egy kifinomultabb ego, mellyel nehezebb szembeszállni. Amikor elítélsz valamit, hozzákötődsz. De ha az elítélés helyett megnézem, és azt mondom: "Hékás! Ez nem egy milliárd dollárra szóló csekk, ez egy darab papír", akkor semmi sincs, ami ellen küzdeni kellene, semmi sincs, amit elítélnénk.

VÁLOGATOTT AKNÁK

Az én hazámban sok férfi éri el a felnőttkort abban a hiszemben, hogy a nőket nem kell emberszámba venni. "Feleségül vettem" mondja, "a tulajdonom." Vajon hibáztathatók ezek az emberek? Készülj arra, hogy megrázkódtatás ér: nem hibáztathatók! Éppúgy, mint sok amerikai sem tehető felelőssé azért a felfogásért, ahogy az oroszokat szemléli. A szemüvegük lencséjét valamilyen színre festették, azon keresztül látják a világot; a felfogásuk is hasonlóan szűr. Mi kell ahhoz, hogy a valóságot lássák, hogy ráébresszük őket, hogy torzító szemüvegen át nézik a valóságot? Nincs menekvés addig, amíg rá nem döbbennek a saját előítéletükre.
Mihelyt egy ideológián keresztül szemléled a világot, véged van. Semmiféle valóság sem illik bele egy ideológiába. Az élet meghaladja azt. Ez az, amiért az emberek minduntalan keresik az élet értelmét. De az élet jelentés nélküli; nem lehet értelme, mert ha volna, akkor a jelentéshez minta, szabály, előírás, recept is lenne. A jelentés olyasmi, ami az elme számára értelemmel bír.
Valahányszor értelemmel ruházod fel a valóságot, beleütközöl valamibe, ami szétrombolja a véleményed. Jelentés akkor található, amikor valaki meghaladja annak értelmét. Az életnek csak akkor van értelme, ha úgy fogjuk fel, mint misztikumot; nincs értelme a fogalomalkotó elme számára.
Nem azt mondom, hogy a rajongás nem fontos; azt viszont igen, hogy a kételkedés sokszorta fontosabb a rajongásnál. A tárgyakat, melyekért rajonghatnak, az emberek mindenütt keresik.
Nem találom viszont kellően ébernek őket az attitűdjeikben és magatartásaikban. Mily boldogok lennénk, ha a terroristák kevésbé rajonganának az ideológiájukért, s több dolgot kérdőjeleznének meg! Ezt azonban nem szeretjük magunkra is alkalmazni; azt hisszük, nekünk van igazunk, míg a terroristák tévednek. De aki számodra terrorista, az a másik oldal számára mártír.
Amikor hiányzik neked valaki, az magány; amikor pedig jól érzed magad, az egyedüllét, "egymagadbanlét". Emlékezz George Bemard Shaw találó megjegyzésére! Ama szörnyű koktélpartik egyikén vett részt, melyeken semmi tartalmas nem hangzik el. Valaki megkérdezte tőle, hogy jól érzi-e magát. Azt felelte: "Az egyetlen dolog, amit itt élvezek, hogy semmi tartalmas nem hangzik el."
Sohasem élvezed azok társaságát, akik szellemileg fölébed nőnek. A közösséget nem egy csoport szolga alkotja, hanem olyan emberek, akik elvárják, hogy mások boldoggá tegyék őket. A közösséget uralkodók és hercegnők alkotják. Uralkodó vagy, nem koldus, hercegnő vagy, nem koldus. Egy valódi társaságban nincs koldusbögre. Nincs kapaszkodás, nincs aggódás, nincs félelem, senki nem magasodik a másik fölé, nincs kisajátítási törekvés, nincs követelőzés. Szabad emberek alkotnak közösséget, szolgák nem. Mily egyszerű igazság ez, mégis egy egész kultúra fojtotta el, ideértve a valláshoz szorosan kötődő kultúrát is. Ez utóbbi igen manipulatív lehet, ha nem vagy résen.
Némelyek úgy tekintik a tudatára ébredést, mint egy csúcsot, egy fennsíkot, amely mögötte van minden egyes megtapasztalt momentumnak, mint olyannak. Ez céllá teszi a tudatosulást. Holott a tudatára ébredés nem késztet arra, hogy bárhová menj, bármit is elérj. Hogy jutunk el ilyen tudatosulásig? A tudatára ébredés révén. Amikor az emberek azt mondják, hogy ők valóban meg akarnak tapasztalni minden egyes momentumot, valójában a tudatára ébredésről beszélnek, kivéve azt a bizonyos akarást. A tudatosulás, felébredés nem akarat útján tapasztalható; vagy tapasztalod, vagy nem.
Az egyik barátom épp most utazott Írországba. Elmondta nekem, hogy - noha amerikai állampolgár - joga van ír útlevélre. Szerzett is egyet, mert félt amerikai útlevéllel utazgatni. Ha terroristák jönnének, és azt kérdeznék: "Láthatnám az útlevelét?", erre az esetre fenn akarta tartani a lehetőséget magának arra, hogy azt mondja: "Ír vagyok." De ha az emberek a gépen mellette ülnek, nem címkéket akarnak látni; ezt az embert akarják megtapasztalni az ő valós voltában. Ugye, mily sok ember tölti úgy az életét, hogy az étel helyett az étlapot kóstolgatja? Az étlap csupán annak jelzése, ami kapható. A pecsenyét akarod enni, nem a szavakat.

A "MAGAM" ELHALÁSA

Emberivé válhat-e valaki tragédia megélése nélkül?
Az egyetlen tragédia, amely a világban létezik, az a tudatlanság; minden gonosz abból származik. Egyetlen tragédia létezik a világban, s az a szendergés, az éberség {hiánya,} ellentéte.
Abból jön a félelem, a félelemből pedig minden más; a halál azonban egyáltalán nem tragédia.
Meghalni csodálatos; az csak az olyan emberek számára szörnyű, akik sohasem értették meg az életet. Csak ha valaki fél az élettől, akkor féli a halált. Csak akikből hiányzik az élet, azok félik a halált. De akikben ott az élet, azok nem félnek a haláltól. Az önök egyik honfitársa, egy amerikai szerző oly találóan jegyezte meg. Mint mondta, tudatára ébredés az, amikor elhalnak az igazságtalanságot és tragédiát illető hiedelmeink. Ami egy hernyó számára a világ végét jelenti, az a mester számára egy pillangó. A halál feltámadás. Nem arról a feltámadásról beszélek, amely majd eljön, hanem arról, amely most is végbemegy. Ha elhalna benned a múlt, ha elhalna benned minden egyes perc, te lennél az az ember, aki csupa élet, mert az az ember teljesen eleven, aki tele van halállal. Minden pillanatban elfordulunk a tárgyaktól, mindent elhullatunk. Tesszük ezt azért, hogy teljesen elevenek lehessünk, és minden pillanatban feltámadhassunk. A misztikusok, a szentek és mások nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy felébresszék az embereket. Ha fel nem ébrednek, akkor mindig is megmaradnak az olyan apró gonoszságoknál, mint sóvárgás, háborúk, és erőszak. A legnagyobb gonosz a szendergő ember, aki tudatlan.
Egyszer egy jezsuita írt pár sort az elöljárójának, Arrupe atyának. A kommunizmus, a szocializmus és a kapitalizmus relatív értékeiről kérdezte. Az atya remek választ adott. Azt mondta: "Egy rendszer nagyjából annyira jó vagy rossz, mint az azt működtető emberek." Aranyszívű emberek kiválóan vezetnék a kapitalizmust vagy a kommunizmust vagy a szocializmust.
Ne kérd a világot arra, hogy megváltozzék - először te változz! Akkor nyersz majd a világra olyan rálátást, amely elég jó ahhoz, hogy képes légy megváltoztatni bármit, amiről úgy hiszed, hogy változtatni kellene. A saját nézeteidből távolítsd el az akadályt! Máskülönben elveszíted jogodat bárki vagy bármi megváltoztatására. Amíg nem vagy önmagad tudatában, addig nincs jogod beleavatkozni sem az emberek, sem a világ dolgaiba. Mármost, amikor te magad nem vagy éber, akkor a mások vagy a dolgok megváltoztatására tett kísérletben az a veszély, hogy talán a saját kényelmed, büszkeséged, dogmáidba és hiedelmeidbe vetett meggyőződésed, vagy egyszerűen a negatív érzéseid elűzése érdekében változtatsz a dolgokon. Negatív érzéseim vannak, jobb tehát, ha olyanná változol, hogy én jól érezzem magam. Nos tehát először a negatív érzéseidet kezeld, hogy amikor nekivágsz mások megváltoztatásának, azt ne gyűlöletből vagy ellenszenvből, hanem szeretetből tedd.
Az is furának tűnhet, hogy az emberek nagyon kemények tudnak lenni a többiekhez, miközben szeretet van bennük. Egy sebész nagyon kemény tud lenni egy beteggel szemben, mégis lehet benne szeretet. A szeretet valóban nagyon kemény tud lenni.

ÉLESLÁTÁS ÉS MEGÉRTÉS

De mit hoz magával az ego megváltoztatása? Ezt már többször bőven körülírtam, de most kis szeletekbe fogom tördelni.
Először is éleslátást. Nincs törekvés, nincs szokások művelése, nincsenek ideálok. Az ideálok sok kárt okoznak. Egész idő alatt arra összpontosítasz, hogy minek kellene lennie, nem pedig arra, hogy mi van. És így a jelen nyakába varrod azt, aminek lenni kellene, soha meg nem értve, mi a valóság.
Hadd hozzak egy példát az éleslátásra a saját tanácsadói gyakorlatomból. Egy pap jön hozzám, s azt mondja, hogy tunya; szorgalmasabb szeretne lenni, aktívabb, holott lassú. Megkérdem tőle, mit jelent a "tunya". A régi időkben azt mondtam volna neki: "Lássuk csak, miért nem készít a napi teendőiből listát, melyet minden este ellenőrizhet, ami jó érzéssel tölti majd el; ilyen módon kialakíthat egy szokásos menetrendet." Vagy azt is mondhatnám neki: "Ki az ön ideálja, védőszentje?" És ha azt válaszolná, hogy Xavéri Szent Ferenc, azt mondanám: "Vegye például, mennyit dolgozott Xavéri! Meditáljon efelett, az majd lendületbe hozza önt." Ez az egyik mód arra, hogy nekifogjunk, de - sajnálom, hogy azt kell mondjam - ez csupán felületi kezelés.
Rábírja az illetőt, hogy vesse be akaraterejét, törekvését, de a hatás nem lesz hosszú életű. Változhat az illető viselkedése, de ő maga nem.
Most tehát az ellenkező irányba mozdulok. Azt mondom neki: "Tunya? Az meg mi? Milliónyi fajtája van a tunyaságnak. Halljuk, melyik az öné! Írja körül, mit ért ön azon, hogy tunya!" Azt feleli: "Nos, soha nem végzek el semmit. Nincs kedvem semmihez." Azt kérdezem: "Úgy érti, hogy reggel, a felkelés utáni első perctől kezdve?" Azt feleli: "Igen. Reggel felkelek, pedig nincs semmi, ami megérné, hogy felkeljek." "Akkor tehát ön depressziós?" kérdezem tőle. "Annak is nevezhetném" - válaszolja. "Egyfajta zárkózottság, visszavonultság van bennem." Azt kérdem tőle: "Ön mindig ilyen volt?" "Nos, nem mindig. Fiatalabb koromban aktívabb voltam. A papneveldében tele voltam élettel." "És mikor kezdődött ez?" "Ó, talán három vagy négy évvel ezelőtt." Megkérdem tőle, történt-e akkor valami. Egy darabig gondolkodik. Azt mondom: "Ha önnek ennyi ideig kell gondolkodnia rajta, semmi különös nem történhetett négy évvel ezelőtt.
Hogy állunk az azt megelőző évvel?" Azt feleli: "Nos, abban az évben szenteltek pappá." "Történt valami az ön pappá szentelésének évében?" "Egy apróság, a záróvizsgán, teológiából.
Elbuktam. Kissé elkedvetlenített, de túltettem magam rajta. A püspök azt tervezte, hogy Rómába küld, hogy aztán esetleg a szemináriumban tanítsak. Eléggé tetszett a gondolat, de mert elbuktam a vizsgán, megváltoztatta a szándékát, és ebbe a plébániába küldött. Valójában volt némi igazságtalanság a dologban, mert..." Kezdi előadni a drámát, izgalomba jön; harag van benne, melyen még nem jutott túl. Fel kell dolgozni ezt a csalódást. Hasztalan dolog prédikációt tartani neki. Hasztalan ötletet adni neki. Szembesítenünk kell őt a haragjával és csalódottságával, ezekbe adni bepillantást. Amikor majd képes lesz feldolgozni mindezt, visszatér az életbe. Ha biztatnám, és elmondanám neki, hogy házasságban élő fiú- és leánytestvérei milyen keményen dolgoznak, az csupán bűntudatot keltene benne. Nélkülözi azt a magába-pillantást, amely meggyógyítja majd. Ez tehát az első dolog.
Van egy másik nagy feladat is: megérteni. Valóban azt hitted, hogy ez majd boldoggá tesz téged? Egyszerűen azt feltételezted, hogy az majd boldoggá tesz téged. Miért akartál tanítani a szemináriumban? Mert boldog akartál lenni. Azt hitted, ha professzor lennél, ha bizonyos státuszod és presztízsed lenne, az boldoggá tenne. Valóban? Itt van szükség a megértésre.
Az "én" és a "magam" közti különbségtételben nagy segítség, ha felszámoljuk azonosulásunkat azzal, ami végbemegy.
Hadd adjak nektek egy példát e dologra. Egy fiatal jezsuita pap jön hozzám; jó adottságú, szimpatikus, tehetséges, szeretetre méltó, nagyszerű, rendkívüli ember - egyszóval minden. De volt egy fura hóbortja. Terrorizálta az alkalmazottakat. Úgy ismerték, mint aki még tettleg bántalmazta is őket. A dologból csaknem rendőrségi ügy lett. Valahányszor megbízták a telep, az iskola vagy bármi felügyeletével, ez a probléma mindig előjött. Részt vett egy harmincnapos lelkigyakorlaton, amit mi, jezsuiták, "tertianship"nek, "harmadik probáció"-nak nevezünk, ahol nap-nap után meditált a türelemről és Jézusnak a minden kiváltságot nélkülöző, elnyomott emberek iránti szeretetéről, és így tovább. De tudtam, hogy a hatás el fog maradni. Mármost a pap hazament, és három-négy hónapig jobban is volt. (Valaki azt mondta, hogy a legtöbb lelkigyakorlatot az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében kezdjük, és végezni is úgy végezzük, mint ahogy kezdtük, most és mindörökkön örökké a világ végezetéig. Ámen.) Azután visszaesett, megint meg akart valakit verni. Így történt, hogy eljött hozzám. Az idő tájt nagyon elfoglalt voltam. Noha a pap India egy másik nagyvárosából jött, nem tudtam őt fogadni. Tehát azt mondtam: "Az esti sétámra indulok; ha velem akar tartani, akkor jó, de máskor nem tudok időt szakítani." Sétálni kezdtünk. Korábban már találkoztunk, s amint sétáltunk, fura érzés vett rajtam erőt. Valahányszor ilyenforma érzés kerít hatalmába, mindig szóba hozom a kérdéses illető előtt. Tehát azt mondtam: "Az a fura érzésem támadt, hogy maga titkol valamit előlem.
Így van?" Méltatlankodva azt kérdezte:
"Mit ért ön azon, hogy titkolok? Gondolja, hogy azért vállalom ezt a hosszú utat, és veszem igénybe az ön idejét, hogy eltitkoljak valamit?" Azt feleltem: "Nos, fura érzésem támadt; gondoltam, megkérdem, ez minden." Továbbsétáltunk. Van egy tó nem messze a helytől, ahol élek. Pontosan emlékszem a helyre. Azt kérdezte: "Leülhetnénk valahol?" Azt feleltem:
"Rendben." Leültünk a tavat övező alacsony falra. Azt mondta: "Önnek igaza van. Valamit titkolok ön elől." Amint kimondta, könnyekben tört ki. Így folytatta: "Olyasmit mondok most el önnek, amit senkinek sem, mióta jezsuita lettem. Nagyon kicsi voltam, amikor az apám meghalt. Anyám cseléd lett. Mosdóhelyiségeket, vécéket és fürdőszobákat takarított, olykor napi tizenhat órát dolgozott, hogy biztosítsa számunkra a megélhetést. Annyira szégyellem, hogy mindenki előtt titokban tartottam, és - irracionális, de sorozatosan bosszút állok érte, és a társadalom összes cselédjéért." Transzferálta az érzést. Senki nem értette, hogy ez a szimpatikus ember miért viselkedett így, de attól a pillanattól kezdve, hogy ő maga meglátta az okot, a probléma többé nem fordult elő, soha többé. Attól kezdve megszűnt ez a problémája.

RÁMENŐS ERŐLKÖDÉS NÉLKÜL

Meditálni a dolog felett, és utánozni Jézus viselkedésének külsőségeit, ez nem segít sehová.
Nem az a kérdés, hogy tudod-e utánozni Krisztust, hanem, hogy azzá tudsz-e válni, ami Jézus volt, tudatára ébredsz-e, megérted-e, mi megy végbe benned. Minden más módszer, melyet önmagunk megváltoztatására használunk, ahhoz hasonlít, mint mikor erőlködve tolsz egy lerobbant kocsit. Tételezzük fel, hogy egy távoli városban van dolgod! A kocsi bedöglik útközben. Micsoda helyzet; az autó nem működik! Felgyűrjük tehát az ingünk ujját, s elkezdjük tolni a kocsit. És toljuk, és toljuk, és toljuk, és toljuk, míg meg nem érkezünk abba a távoli városba. Azt mondjuk: "Nos, véghezvittük." Majd tovább toljuk az autót, végig az úton a következő városig. Azt mondod: "Odaértünk, nem?" De életnek nevezed ezt? Tudod, mire van szükséged? Szakemberre, szerelőre van szükséged, aki felnyitja a motorház tetejét, és kicseréli a gyújtógyertyát. Fordítsd el a slusszkulcsot, s a kocsi beindul. Szakember kell neked, arra van szükséged, hogy magadba tekints, megértsd a dolgokat, tudatára ébredj. Nem rámenős erőlködéssel. Erőfeszítésre nincs szükséged! Ez az, amiért az emberek oly fáradtak, oly elcsigázottak.
Téged és engem arra tanítottak, hogy legyünk önmagunkkal elégedetlenek. Ez az, amiből a gonosz - pszichológiai értelemben - előjön. Mindig elégedetlenek vagyunk, állandóan zúgolódunk, szakadatlanul erőlködünk. Rajta, még több törekvést, még és még több erőfeszítést! De belül örökös konfliktus van; igen kevés megértés.

MEGSZABADULNI HAMIS VOLTUNKTÓL

Az én életem során egyetlen piros betűs nap adódott India életében. Nagy nap volt, valóban az, a pappá szentelésemet követő nap. Egy gyóntatószékben ültem. A plébánián volt egy igen jámbor jezsuita pap, egy spanyol, akit azt megelőzően ismertem meg, hogy jezsuita papnövendék lettem. Egy nappal az előtt, hogy bevonultam a noviciátusba, úgy gondoltam, jobb, ha megtisztítom a lelkiismeretemet mindentől, hogy helyes és tiszta legyek, amikor a noviciátusba kerülök, hogy ne kelljen semmit elmondanom a novícius-mesternek. Hosszan kígyózott azon emberek sora, akik ennek az öreg spanyol papnak a gyóntatószékéhez igyekeztek. Volt egy lila színű zsebkendője, mellyel elfedte szemeit, s az volt a szokása, hogy mormog valamit, ad valami penitenciát és elküld. Csupán egy pár alkalommal találkozott velem, mégis Antonie-nak hívott. Így tehát álltam a sorban, s amikor én következtem, megpróbáltam a hangomat elváltoztatva gyónni. Türelmesen figyelt rám, kirótta a penitenciát, megadta a feloldozást, majd azt kérdezte: "Antonie, mikor mégy a noviciátusba?"
Akárhogy is, erre a plébániára mentem a pappá szentelésemet követő napon. Az öreg pap pedig azt kérdi tőlem, akarok-e gyóntatni. Azt feleltem: "Jó." Mire ő: "Menj, és ülj az én gyóntatószékembe!" Azt gondoltam: "Istenem, felszentelt ember vagyok, az ő gyóntatószékében fogok ülni." Három órán keresztül gyóntattam. Virágvasárnap volt, a húsvétra összegyűlt tömeg befelé tolongott. Amikor kijöttem szomorú voltam, lehangolt, nem attól, amit addig hallottam, mert felkészítettek arra, hogy mi várható, és - gyanítva, hogy mi megy végbe a szívemben - semmi nem rázott meg. Tudod, mitől voltam szomorú? Ráeszméltem, hogy ezeket a jámbor kis közhelyeket adtam nekik: "Szűz Mária szeret téged, hozzá imádkozz!" és "Emlékezz, hogy Isten a te oldaladon áll!" Vajon ezek az elcsépelt frázisok segítettek-e bármit is a rákon?
És amivel én küzdök, az a rák egy fajtája, a tudatosulás hiánya, a valóság ismeretének hiánya. Így azon a napon megesküdtem magamnak valamire. Megesküdtem, hogy tanulni fogok, tanulni fogok, hogy - ha majd az egésznek vége - ne mondhassák nekem: "Atya! Amit ön mondott nekem, az teljes mértékben igaz volt, de merőben haszontalan!"
Tudatára ébredés, magunkba pillantás. Szakértővé válva (márpedig hamarosan szakértővé leszel) nincs szükséged arra, hogy pszichológiai kurzusokon vegyél részt. Amint kezded megfigyelni, szemmel tartani magad, amint kezded felfogni ama negatív érzéseket, megleled a magad útját arra, hogy magyarázatot adj. És nem kerüli majd el figyelmedet a változás. De akkor el kell majd bánnod a nagy gonosztevővel, amely nem más, mint az önmarcangolás, az öngyűlölet, az elégedetlenség önmagaddal.

VÁLOGATOTT HASONLATOK

Beszéljünk még arról, hogy a változás erőfeszítés nélkül megy végbe. Kigondoltam egy jó hasonlatot erre: a vitorlás hajót. Amikor a vitorlás hajó jó szelet kap a vitorlájába, annyira erőfeszítés nélkül siklik, hogy nem kell mást tenni, mint kormányozni. A hajós nem töri magát; nem taszigálja a hajóját. Hasonló dolog történik, amikor a tudatára ébredés, a megértés révén a változás bekövetkezik.
Áttekintettem a jegyzeteim egy részét, és találtam néhány idézetet, melyek jól alátámasztják amit mondtam. Ezt hallgassátok meg: "A természetnél nincs semmi kegyetlenebb. Az egész univerzumban sehol sincs menekvés ettől, és mégsem a természet az, amely sérülést okoz, hanem az ember tulajdon szíve." Van ennek értelme? Nem a természet okozza a sérülést, hanem az ember tulajdon szíve.
Van egy történet Paddyről, aki leesett az építőállványról, és dudort kapott az ütéstől. Feltették neki a kérdést: "Paddy, megsérültél az eséstől?" Mire ő: "Nem, a hirtelen megállástól sérültem meg, nem pedig az eséstől." Amikor rácsapsz a vízre, a vízben nem keletkezik sérülés; amikor valami merev tárgyra csapsz, az eltörik. A tartásodban, a beállítottságodban van valami merev; merevek benned az illúziók. Ezek ütköznek bele a természetbe, ezeknél szenveded el a sérüléseket, onnan származik a fájdalom.
Itt egy kedves történet: a Kelet egyik mondájából való, csak nem emlékszem, hogy melyikből.
Miként a Biblia esetében, itt is lényegtelen, hogy ki a szerző. Amit mond, az a lényeg. "Ha a tekintetet semmi sem akadályozza, látás az eredmény. Ha szabad a fül, hallás az eredmény; ha az orr nincs befogva, képesek vagyunk szagolni; ha a száj szabad, képesek vagyunk ízlelni; ha az elme nem korlátozott, bölcsesség az eredmény."
A bölcsesség akkor ötlik elő, amikor megválsz a koncepcióid és kondicionáltságod által emelt korlátoktól. A bölcsesség nem olyasmi, amit kapni lehet; a bölcsesség nem tapasztalat; a bölcsesség nem azt jelenti, hogy a tegnap illúzióit a ma problémáira alkalmazod.
Amikor évekkel ezelőtt Chicagóban a pszichológusi diplomám védésére készültem, valaki azt mondta nekem: "Rendszerint úgy van, hogy egy pap életében ötven évnyi gyakorlat az egyéves gyakorlat ismétlődése ötvenszer." Ugyanazon megoldásokhoz térsz vissza: így meg így kell kezelni az alkoholistákat; ilyen és ilyen módon bánni az apácákkal; ezen és ezen a módon közelíteni az elváltakhoz. De ez nem bölcsesség. A bölcsesség az eme konkrét helyzet, eme konkrét személy iránti fogékonyság, melyet nem befolyásol semmiféle múltból átvett dolog, amely nem a múltbeli tapasztalatok üledéke. Ez meglehetősen elüt attól, ahogy a legtöbb ember gondolkodni szokott.
Hozzátennék még egy mondatot azokhoz, melyeket már olvastam: "Ha a szív nincs megkeményítve, szeretet az eredmény." Ezekben a napokban sokszor hoztam szóba a szeretetet, noha mondtam nektek, hogy semmi sincs, valóban semmi, ami elmondható a szeretetről. Csak az ellenkezőjéről tudunk beszélni. Csak a kötődésekről tudunk beszélni. De magáról a szeretetről kifejezetten semmi sem mondható.

SEMMIT SEM MONDVA A SZERETETRŐL

Hogyan írhatnám le én a szeretetet? Úgy döntöttem, hogy elmondom nektek ama meditációim egyikét, melyekről egyik új könyvemben írok. Lassan olvasom majd; meditáljatok rajta menet közben, mivel a rövidített formáját halljátok, máskülönben nem tudnám az egyébként fél órás mondanivalót három vagy négy percben összegezni. Ez egy megjegyzés az evangélium egyik mondatához.
Korábban Platón egy másik bölcs mondásán gondolkodtam: "Senki sem süllyeszthet szolgává egy szabad embert, mivel egy szabad ember még a börtönben is szabad." Ez hasonlít az evangélium egy másik mondatára: "Ha valaki arra kényszerít, hogy tégy meg egy mérföldet, menj kettőt!" (Vö. Mt 5, 41.) Azt hiheted, szolgává tettél azzal, hogy terhet raktál a hátamra.
Pedig valójában nem. Ha valaki megkísérli megváltoztatni a külső valóságot, s azért akar börtönön kívül lenni, hogy szabad legyen, akkor valóban fogoly. A szabadság nem a külső körülményekben van, hanem a szívben lakik. Ha elérted már a bölcsességet, ki volna képes szolgává tenni?
Mindenesetre hallgasd meg a szentírás ama mondatát, mely korábban járt az eszemben!
"Elbocsátotta az embereket, azután felment a hegyre magányosan imádkozni. Beesteledett, és teljesen egyedül volt ott." (Vö. Mt 14, 23-24.) Ez az, amiről a szeretet szól! Eszedbe ötlött-e valaha, hogy csak akkor szerethetsz, amikor egyedül vagy? Mit jelent szeretettel lenni? Azt jelenti, hogy egy személyt, egy helyzetet, egy dolgot a maga valóságában nézel, nem pedig aszerint, amilyennek képzeled. És azt, hogy a hatására úgy reagálsz, ahogy megérdemli. Aligha mondható rólad, hogy szereted azt, amit még csak nem is látsz. És mi akadályoz minket a látásban? A kondicionáltságunk. A koncepcióink, a kategóriáink, az előítéleteink, a kivetítéseik, a kultúránkból és múltbeli tapasztalatainkból átvett címkéink. A látás a legküzdelmesebb dolog, amire egy ember vállalkozhat, mivel fegyelmezett, éber elmét követel. De a legtöbb ember ott követi el a hibát, hogy inkább a szellemi tunyaságot választja, mintsem azzal bajlódjon, hogy minden egyes embert, dolgot annak egyediségében, jelen valóságában lásson.

ELVESZÍTVE A KONTROLLT

Ha meg akarod érteni a "kontroll"-t, gondolj egy kisgyerekre, akivel megízleltetik a kábítószert!
Amint a szer átjárja a gyermek szervezetét, létrejön a rászokás, a kötődés; a gyerek egész lénye kábítószerért kiált. Szer nélkül lenni oly kibírhatatlan gyötrelem, melynél még a halál is kívánatosabbnak látszik. Gondolj erre a látványra - a test hozzászokott a droghoz! Nos, pontosan ezt tette veled a társadalom, amikor megszülettél. Nem engedték neked, hogy élvezd az élet rágható, tápláló eledelét - nevezetesen, hogy dolgozz, játssz, mókázz, hahotázz, élvezd az emberek társaságát, az érzékek és az értelem örömeit. Megkóstoltatták veled a drogot, melyet helyeslésnek, nagyrabecsülésnek, {támogatásnak/}figyelemnek hívnak.
Itt most egy nagy embertől fogok idézni, valakitől, akit A. S. Neillnek hívtak. Ő a Summerhill szerzője. Neill azt mondja, hogy egy gyermek betegségét az jelzi, ha állandóan a szülei körül lebzsel; személyek érdeklik. Az egészséges gyereket nem személyek érdeklik, hanem tárgyak.
Amikor egy gyerek biztos az anyja szeretetében, elfelejti az anyját; kimegy a lakásból, felfedezi a világot; kíváncsi. Keres egy békát, hogy a szájába tegye és egyéb ilyesmikkel foglalkozik. Rossz jel, ha a gyermek az anyja körül lebzsel; ilyenkor a gyerek bizonytalan. Lehet, hogy az anyja megpróbált szeretetet kicsikarni tőle, nem adni neki annyi szabadságot és biztonságérzetet, amennyit akar. Számos, nehezen megfogható, ravaszul körmönfont módon az anyja örökösen azzal fenyegette a gyereket, hogy elhagyja.
Ízelítőt kaptunk tehát különféle kábítószerekből: helyeslésből, figyelemből, sikerből, csúcsra kapaszkodásból, presztízsből, "írt rólunk az újság!"-ból, hatalomból, főnökösdiből.
Megízleltettek minket olyasmikkel, mint hogy milyen érzés egy csapat kapitányának lenni, egy együttes vezetőjének lenni stb. A kóstoló nyomán kialakult a kötődésünk, és megjelent a rettegés, hogy elveszítjük a drogokat. Emlékezz, mennyire hiányoltad a kontrollt, emlékezz a rémületre, melyet a bukás vagy a hibázás kapcsán éreztél, vagy annak nyomán, hogy mások megkritizáltak! Így kerültél gyáva függőségbe másoktól, elveszítetted a szabadságod! Másoknak amilyen mértékben gyűlölöd az ezzel járó szenvedést, olyan mértékben találod magad teljesen reménytelennek. Nincs olyan perc, amikor - tudatosan vagy tudat alatt nem fürkészed éberen mások reakcióit, amikor nem hangolódsz rájuk, amikor nem az ő dobszavukra masírozol!
A tudatára-ébredt ember találó definíciója: olyan ember, aki többé nem menetel a társadalom dobjainak hangjára, olyan ember, aki az önmagából feltörő zene dallamára táncol. Amikor semmibe vesznek, vagy nem értenek veled egyet, oly kibírhatatlan magányt érzel, hogy négykézláb csúszva mászol vissza az emberekhez, és koldusként könyörögsz a támogatásnak, bíztatásnak és megerősítésnek nevezett kábítószerért. Ilyen állapotba jutott emberekkel élni együtt - ez véget nem érő feszültség.
"A pokol a másik ember" mondta Sartre. Mennyire igaz! Amikor a függőség eme állapotában vagy, mindig illendően kell viselkedned; sohasem lóghat a hajad; meg kell felelned az elvárásoknak. Emberekkel lenni egyenlő azzal, hogy feszültségben élsz. Emberek nélkül lenni a magány agóniáját, lelki kínjait jelenti, mert hiányoznak neked. Elveszítetted a képességedet arra, hogy pontosan olyannak lásd őket, mint amilyenek, és megfelelően reagálj rájuk, mivel a róluk alkotott felfogásodat befelhősíti a szükség, hogy megkapd a drogjaidat. Annyira látod csak őket, amennyire segíthetnek megszerezni a kábítószered, vagy amennyire fennáll annak veszélye, hogy elveszik azt tőled! Örökösen ilyen szemekkel nézegeted az embereket, akár tudsz róla, akár nem. Megkapom-e, amit akarok tőlük, nem kapom meg tőlük, amit akarok? És ha sem nem segítenek, sem nem gátolnak a drog megszerzésében, akkor nem érdekelnek. Szörnyű kimondani, de azon tűnődöm, van-e itt közöttetek olyan, akire ez nem áll.

(folytatás a következő fejezetben)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés