Menü
 
Ezt érdemes megnézni...
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
HOZOTT ANYAG-Érdekes írások másoktól
HOZOTT ANYAG-Érdekes írások másoktól : Anthony de Mello: Ébredj tudatára 4. részlet

Anthony de Mello: Ébredj tudatára 4. részlet

  2010.08.08. 20:43

ANTHONY DE MELLO: ÉBREDJ TUDATÁRA!

4. részlet

Fordította: Máté János

MARADANDÓ ÉRTÉK

Áttérve egy másik gondolatra, itt van a személyi érték egész kérdésköre. A személyi érték nem jelenti a self értékét. Honnan való a self értéke? A munkádban elért sikereidből származnak?
Onnan való, hogy sok a pénzed? Sok férfi talál vonzónak (ha nőnek születtél), avagy sok nő (ha férfi vagy), s ezáltal teszel szert rá? Mily törékeny mindez, mily átmeneti. Ha a self értékét taglaljuk, nem beszélünk, valóban nem, arról, hogy milyen a tükörképünk az emberek tudatában. De szükségünk van-e arra, hogy ettől függjünk? Valaki akkor érti meg a saját személyi értékét, ha többé nem azonosítja vagy definiálja a saját self-jét eme átmeneti dolgok alapján.
Nem vagyok gyönyörű attól, hogy mindenki annak mond. Valójában nem vagyok sem gyönyörű, sem rút. Az effajta dolgok megjönnek és elmennek. Holnap egyik pillanatról a másikra rút szörny lehet belőlem, de az még mindig az "én". Majd, tegyük fel, plasztikai műtétet végeznek rajtam, és megint gyönyörűvé válok. Valóban gyönyörű lett az "én"?


Sok idő kell, hogy töprengjünk ezeken a dolgokon, melyeket gyors egymásutánban rátok zúdítottam; de ha az időt rászánnátok arra, hogy megértsétek, amit mondtam, arra, hogy hosszabban kitárgyaljuk, az egy aranybánya lenne számotokra. Tudom, hiszen amikor első ízben botlottam ezekbe a dolgokba, micsoda kincset fedeztem fel.
A kellemes élmények élvezetessé teszik az életet. A fájdalmas élmények vezetnek fejlődéshez, éréshez. A kellemes élmények élvezetessé teszik az életet, de önmagukban nem vezetnek fejlődéshez. Amelyek éréshez vezetnek, azok a fájdalmas élmények. A szenvedés olyan területre mutat benned, amelyen még nem vagy érett, ahol még fejlődnöd kell, átalakulnod és változnod. Ha tudnád, hogyan használd ezt a szenvedést, nagyot fejlődnél.
A mai alkalommal szorítkozzunk a lelki szenvedésre, negatív érzelmeink összességére, nem egyenként, egyesével vesztegetve velük az idődet! Már mondtam neked, mit tehetnél azokkal az érzelmekkel. Figyeld meg a csalódást, melyet akkor tapasztalsz, amikor a dolgok nem úgy végződnek, mint akartad! Vedd szemügyre, mit mond rólad, {éppenhogy terólad}! Ítélkezés nélkül mondom ezt (máskülönben hatalmába kerítene az önmegvetés). Úgy figyeld meg, mintha azt egy másik emberben figyelnéd. Vedd szemügyre azt a csalódást, azt a depressziót, melyet akkor érzel, amikor bírálnak. Mit mond az rólad?
Hallottál már arról az emberről, aki azt kérdezte: "Ki mondja, hogy a rettegés nem segít?
Bizony, hogy segít. Nagyon is! Valahányszor rettegek valami miatt, az nem következik be!"
Nos, ez bizonnyal segített neki. Vagy a másik fickóról, aki azt mondja: "Neurotikus az a személy, aki aggódik valami olyan dolog miatt, ami a múltban nem történt meg. Nem hasonlít hozzánk, normális emberekhez, akik olyan dolgok miatt aggódunk, amelyek a jövőben nem történnek majd meg." Ez a vita tárgya. Ez a rettegés, ez az aggodalom, mit mond ez rólad?
A negatív érzések, minden egyes negatív érzés hasznos a tudatára ébredés, a megértés szempontjából. Alkalmat adnak arra, hogy érezd, hogy megfigyeld őket kívülről. Eleinte a depresszió még mindig ott lesz, de akkorra már megszakítottad vele a kapcsolatot. Fokozatosan megérted majd a depressziót. Minél többet értesz belőle, annál ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik. Valószínűleg, de akkorra már ez nem sok vizet zavar. A megvilágosodás előtt depressziós voltam. A megvilágosodás óta továbbra is depressziós vagyok. Fokozatosan, vagy akár gyors ütemben, esetleg hirtelen éred el az ébrenlét, az éberség állapotát. Ez az az állapot, amelyben megválsz a vágyaktól. De emlékezz, mit értettem vágyon és sóvárgáson. Ilyen értelemben használtam őket: "Ha nem kapom meg azt, amire vágyakozom, megtagadom, hogy boldog legyek." Ez az olyan esetekre vonatkozik, amelyekben a boldogság a vágy beteljesülésétől függ.

 

VÁGY, NEM PREFERÁLÁS

Ne nyomd el a vágyat, mert akkor élettelenné válnál. Energia nélkül maradnál, és az szörnyű lenne. A vágy, a szó egészséges értelmében energia, és minél több energiánk van, annál jobb. Ne fojtsd el a vágyat, hanem értsd megy. Értsd meg! Ne törekedj annyira a vágy betöltésére, hanem a vágy megértésére! És ne ítéld el egyszerűen a vágyad tárgyait, hanem értsd meg azokat; lásd azokat valós fényükben! Azt keresd bennük, amit valójában érnek! Ha egyszerűen elfojtani próbálod a vágyaidat, és kísérletet teszel vágyad tárgyának elítélésére, akkor valószínűleg kötődsz ahhoz. Míg ha szemügyre veszed, és azt keresed benne, amit valójában ér, megértheted, hogy hogyan készíted elő a talajt a nyomorúság és a csalódás és a depresszió számára, akkor a megértés segítségével a vágyad azzá alakul majd át, amit úgy nevezek: előszeretet, preferálás.
Amikor úgy jársz az életben, hogy preferálsz ugyan egyes dolgokat, de nem hagyod, hogy a boldogságod azok bármelyikétől függjön, akkor úton vagy a teljes felébredés felé. A teljes felébredés, boldogság - nevezd, ahogy akarod - a csalódástól mentesség állapota, melyben a dolgokat nem aszerint látod, hogy te milyen vagy, hanem ahogy azok vannak, amennyiben egy emberi lény számára ez egyáltalán lehetséges. Felszámolni az illúziókat, látni a dolgokat, látni a realitást. Valahányszor boldogtalan vagy, valamit hozzátettél a valósághoz. Ez a hozzátett rész, {speciálisan, amikor kiderül, hogy ez csak hozzátétel,} ez az, ami boldogtalanná tesz. Ismétlem:
hozzátettél valamit, egy benned lévő negatív reakciót. A realitás szolgáltatja az indítékot, te adod a reakciót. A reakciód révén adtál hozzá valamit. Ha megvizsgálod azt, amit hozzátettél, abban mindig illúziót találsz, követelőzést, elvárást, sóvárgást, mohó vágyat. Mindig. Bőven akad példa az illúziókra. De amint megindulsz ezen az ösvényen, magad is felfedezed majd mindezt.
Például: az illúziót, a hibát, amely ama gondolatból fakad, hogy megváltoztatva a külső világot te fogsz változni. Nem változol, ha csupán a külső világodat változtatod meg. Ha szerzel magadnak egy új állást, vagy egy új házastársat, vagy egy új otthont, vagy egy új gurut, vagy új spiritualitást, te ettől nem változol. Olyan ez, mint azt képzelni, hogy azáltal változtatod meg a kézírásodat, hogy lecseréled a tolladat. Vagy azt, hogy azáltal változtatod meg a gondolkodási képességed, hogy lecseréled a kalapodat. Te ezzel nem változol ténylegesen, de a legtöbb ember minden energiáját arra fordítja, hogy megpróbálja a neki tetsző módon újrarendezni a külső világot. Időnként sikerül is nekik, és - körülbelül öt percre lélegzetvételnyi időhöz jutnak; de még ezen idő alatt is feszültek, mert az élet folyama meg nem áll, az élet mindig változik.
Így tehát, ha élni akarsz, nem lehet állandó lakhelyed. Nem lehet olyan hely, amelyen pihenőre hajtod a fejedet. A folyamban a helyed. Amint a nagy Konfucius mondta: "Aki állandó boldogságot akar, annak állandóan változtatnia kell." A folyamban a helyed. De mi vissza-visszanézünk, ugye? Kötődünk a múlt dolgaihoz, és kötődünk a jelen dolgaihoz. "Amikor megmarkolod az eke szarvát, nem tekinthetsz hátra." (Vö. Lk 9, 62.) Örömöt lelnél egy melódiában? Örömöt lelnél egy szimfóniában? Ne ragadj meg a zene néhány taktusánál. Ne ragadj meg egy pár hangnál. Hagyd őket tovaszállni, hagyd őket tovafolyni. A szimfónia teljes élvezete abban rejlik, készen vagy-e hagyni, hogy a hangok elszálljanak. Ezzel szemben, ha valamely taktus megragadná a fantáziádat, és azt kiáltanád a zenekarnak: "ezt játsszátok újra meg újra meg újra", akkor ez többé már nem lenne szimfónia.
Ismered az öreg mullah, Naszr-ed-Din meséit? Legendás alak, akit a görögök is, a törökök is, a perzsák is maguknak követelnek. Misztikus tanításait történetekbe foglalta, általában mulatságos történetekbe. És a történet megoldását mindig maga az öreg Naszr-ed-Din jelentette.
Történt egyszer, hogy Naszr-ed-Din egy gitárt nyaggatott, csupán egy hangot piszkálva. Egy idő után tömeg gyűlt köré (a dolog a piactéren történt), és az egyik ember, miközben ő a földön ült, így szólt: "Szép ez, amit játszol, Mullah, de miért nem variálod kissé, ahogyan más zenészek szokták?" "Azok a bolondok - mondta Naszr-ed-Din -, azok keresik a megfelelő hangot, én pedig megtaláltam."

 

ILLÚZIÓHOZ RAGASZKODVA

Amikor csimpaszkodsz, rombolod az életet; amikor bármibe belekapaszkodsz, megszűnsz élni.
Ezzel vannak tele az evangélium oldalai. És a megértés az, aminek révén e felismerésig eljut valaki. A megértés. Érts meg egy másik illúziót is, hogy a boldogság nem azonos azzal, hogy valami feldob vagy kellemes izgalommal tölt el. További illúzió, hogy ez az izgalom a vágy beteljesüléséből következik. A vágy aggodalmat szül, és előbb vagy utóbb - másnaposság következik. Amikor már eleget szenvedtél, akkor már talán készen állsz arra, hogy ezt meglásd. Addig egyszerűen csak izgalmakkal táplálod magad. Olyan ez, mintha nyalánkságokkal táplálnál egy versenylovat. Tortával és borral traktálnád. Ilyesmivel nem szoktak versenylovat etetni.
Olyan ez, mintha emberi lényeknek kábítószert adnál. Nem kábítószerrel szoktad teletömni a gyomrodat. Jó ételre, rágás közben ízlelgethető, tápláló ételre és italra van szükség. Önmagadért kell mindezt megértened.
Egy további illúzió az, hogy ezt valaki más megteheti helyetted, hogy valamiféle megmentő vagy guru vagy tanító képes ezt megtenni érted. A világ legnagyobb guruja sem képes megtenni helyetted még egy lépést sem. Azt neked magadnak kell megtenned. Szent Ágoston oly csodálatosan mondta: "Hallgatói közül sokakért maga Jézus Krisztus sem tudott tenni semmit."
Vagy, hogy megismételjem azt a kedves arab mondást: "Az eső lényege ugyanaz, de a mocsarakban a töviseket növeszti, a kertekben pedig a virágokat." Te vagy az, akinek meg kell tennie. Senki más nem tud segíteni. Te vagy, akinek meg kell emésztenie az ételt, te vagy, akinek meg kell értenie. Helyetted senki más nem képes megérteni. Te vagy, akinek törekednie kell. Helyetted senki nem törekedhet, kereshet. És ha az igazságot áhítod, akkor azt neked kell keresned. Senkire nem támaszkodhatsz.
Van egy másik illúzió is, miszerint fontos, hogy tiszteljenek, szeressenek, értékeljenek, hogy fontosak legyünk. Sokan azt mondják, hogy természetes késztetésünk van arra, hogy szeressenek, értékeljenek, hogy tartozzunk valakihez. Ez tévedés. Add fel ezt az illúziót, és megtalálod a boldogságot. Természetes késztetés van bennünk arra, hogy szabadok legyünk, természetes késztetésünk van arra, hogy szeressünk, de nem arra, hogy szeressenek bennünket.
A pszichoterápiai összejöveteleinken időnként találkozom egy nagyon is hétköznapi
problémával: Senki sem szeret engem, akkor pedig hogyan lehetek boldog? Legyen bár férfi vagy nő, a következő magyarázatot adom neki: "Azt akarja ezzel mondani, hogy soha nincs egy olyan pillanat, amikor elfeledné, hogy nem szeretik önt, amikor eleresztené önt ez az érzés, és boldog lenne?" Hát persze, hogy van.
Egy hölgy, például, moziban ül, figyelmét teljesen leköti a film. A darab egy vígjáték, ő harsányan nevet, és abban az áldott pillanatban elfelejt emlékezni arra, hogy őt senki sem szereti, senki sem szereti, senki sem szereti. Boldog! Azután kijön a moziból, és a barátnője, akivel együtt nézték a filmet, elmegy az udvarlójával, és magára hagyja. Így a hölgy elkezd gondolkodni: "Minden barátnőmnek udvarol valaki, csak nekem nem. Milyen boldogtalan vagyok. Senki nem szeret engem."
Indiában sok szegény ember most jut odáig, hogy tranzisztoros rádiója legyen, ami valóságos luxus. "Mindenkinek van már tranzisztoros rádiója - hallani -, csak nekem nincs; milyen boldogtalan vagyok." Amíg a tranzisztoros rádió használata nem vált általánossá, ezek az emberek tökéletesen boldogok voltak nélküle. Ugyanez a helyzet a te esetedben. Tökéletesen boldog voltál mindaddig, amíg valaki azt nem mondta neked, hogy nem lehetsz boldog, ha nem szeretnek téged. Boldog lehetsz úgy, hogy nem vesznek körül szeretettel, nem kívánnak téged, senkire nem gyakorolsz vonzást. A realitással való kapcsolatod tesz boldoggá. Ez az, ami boldogságot ad, a valósággal pillanatról pillanatra létesített kontaktus. Ez az, ahol Istent megtalálod; ez az, ahol boldogságot találsz. De a legtöbb ember nem áll készen arra, hogy ezt meghallja.
Egy további illúzió az, hogy külső eseményeknek hatalmukban áll sérteni téged, más embereknek hatalmukban áll sérteni téged. Holott nincs. Te vagy az, aki e hatalomhoz juttatod őket.
Egy másik illúzió, hogy mindaz vagy, azon címkék összességéből állsz, amelyeket az emberek aggattak reád, vagy amelyeket önmagadra aggattál. Pedig nem, de nem ám! Nem kell tehát ragaszkodnod hozzájuk. Ha egy napon valaki azt mondja nekem, hogy egy géniusz vagyok, s én ezt komolyan veszem, nagy gondba kerülök. Meg kell felelnem a magas mércének, és tartanom kell a magasságot. Kérdezősködnöm kell minden előadás után: "Tetszett a dolog? Még mindig úgy találod, hogy géniusz vagyok?" Na látod? Így tehát, amit tenned kell, az a címke összezúzása! Zúzd össze, és szabad vagy! Ne azonosulj ama címkével! Azt valaki más hiszi. Ez az, ahogy az az ember tapasztalt téged abban a pillanatban. Tényleg géniusz vagy? Avagy ütődött alak, netalán nehéz ember, kemény dió vagy? Misztikus vagy? Őrült vagy? Valójában mit számít az? Feltéve, hogy továbbra is tudatában vagy {annak, hogy éppen milyen vagy}, s az életet pillanatról pillanatra éled. Mily csodálatos megfogalmazást nyert ez az evangélium szavaiban: "Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, és nem aratnak, nem gyűjtik be a termést.
Nézzétek a mezei liliomokat: nem fáradoznak, és nem fonnak." (Vö. Mt 6, 26. 28; Lk 12, 24. 27.) Ez a valódi misztikus szava, azé, aki tudatára ébredt.
Szóval, miért aggódsz? Képes vagy-e aggodalmaid révén akár egyetlen momentumot is hozzáadni az életedhez? Miért a törődés a holnap kapcsán? Van-e élet a halál után? Tovább élek-e a halán után? Miért a törődés a holnap kapcsán? Lépj a mába! Valaki azt mondta: "Az élet olyasmi, ami megtörténik velünk, míg mi buzgón ügyködünk más terveken." Ez szánalmas. Élj a jelen pillanatban! Ez egyike ama dolgoknak, melyek veled megtörténnek, s mely történésre rájössz, mihelyt tudatára ébredsz. Egyszerre csak azon kapod magad, hogy a jelenben élsz, ízlelgeted minden pillanatát, amint azt megéled. Egy másik eléggé megbízható jel az, amikor hallod a szimfóniát, egyik dallamot a másik után, anélkül, hogy meg akarnád azt állítani.

 

EMLÉKEKET DÉDELGETVE

Ez átvezet minket egy másik tételre, egy másik témára. De ez az új téma erősen kötődik ahhoz, amit mondtam és javasoltam arra, hogy legyünk tudatában mindannak, amit hozzáteszünk a valósághoz. Tegyük meg most ezt a bizonyos egy lépést.
Egy jezsuita mesélte nekem a minap, hogyan beszélt évekkel ezelőtt New Yorkban, ahol az idő tájt igen népszerűtlenek voltak a Puerto Ricóból jött bevándorlók valamiféle incidens miatt. Kígyót-békát kiáltott rájuk mindenki. Így tehát ez a jezsuita azt mondta a beszédében: "Hadd olvassak fel nektek néhány olyan dolgot, amit az emberek New Yorkban mondogattak bizonyos bevándorlókról." Amit felolvasott nekik, az valójában az volt, amit az emberek korábban mondtak az írekről, a skótokról, a németekről és minden más bevándorlási hullám tagjairól, akik évekkel korábban érkeztek New Yorkba! Nagyon is fején találta a szöget, amikor azt mondta: "Ezek az emberek nem hozzák magukkal a bűnözést; akkor válnak bűnözőkké, amikor itt bizonyos helyzetekkel kerülnek szembe. Meg kell értenünk őket. Haszontalan dolog előítéletből cselekedni, ha javítani akartok a helyzeten. Megértés kell, nem elítélés." Ez az, ahogyan önmagadban a változást hozod. Nem elítélés révén, nem azáltal, hogy lehordod magad mindennek, hanem azzal, hogy megérted, mi megy végbe. Nem azáltal, hogy tisztátalan öreg bűnösnek nevezed magad. Nem, nem, nem, nem!
A tudatára ébredés érdekében látnod kell, és ebben akadályoz, ha előítéleted van. Csaknem mindenre és mindenkire előítélettel tekintünk. Ez szinte elég is ahhoz, hogy bárkit elbátortalanítson.
Olyan ez, mint találkozni egy régen látott baráttal. "Hé, Tom - mondom -, de jó, hogy látlak!"
Megölelem. Kit ölelgetek? Tomot vagy a vele közös emlékeimet? Egy élő emberi lényt, vagy egy valamilyen emlékeket idéző alakot? Annak idején úgy hittem, hogy Tom egy vonzó fickó, és most feltételezem, hogy ő még mindig az. Feltételezem, hogy még mindig megfelel a róla alkotott elképzeléseimnek, asszociációimnak és emlékeimnek. Így tehát megölelem. Öt perccel később úgy találom, hogy ő megváltozott, és többé nincs vele közös dolgom. Tévedésből öleltem meg.
Ha látni akarod, mennyire igaz mindez, figyelj: egy Indiából való apáca lelkigyakorlatra megy.
A közösség minden tagja azt mondja: "Ó, tudjuk, ez része az ő karizmájának; örökké szellemi műhelyekbe látogat, és lelkigyakorlatokon vesz részt; sohasem fog változni." Mármost úgy esik a dolog, hogy a nővérben ezúttal valóban változást hoz ez a szellemi műhely vagy csoportfoglalkozás vagy efféle. Megváltozik; mindenki észleli a különbséget. És azt mondják:
"Jóságos Ég! Néhány dologban eljutottál a valódi meglátáshoz, ugye?" Valóban így van, és a különbség látható a nővér viselkedésében, a testtartásában, az arcán. Mindenkivel ez történik, amikor belső változáson megy keresztül. Ez a változás nyomokat hagy az arcon, a szemekben, a testtartáson. Nos, a nővér visszamegy a közösségébe, és mivel a közösség elfogult, kialakult véleménye van róla, továbbra is az előítélet szemüvegén keresztül tekintenek rá. Egyedül ők nem veszik észre a változást. Azt mondják: "Nos, úgy tűnik, a nővérnek valamivel jobb a hangulata, több a lelkiereje, de nem kell sokat várnunk, s depressziós lesz megint." És néhány héten belül a nővér valóban depressziós megint; az ő reakciójuk váltja ki a nővér reagálását. Mire mindnyájan azt mondják: "Na látod, megmondtuk előre; a nővér nem változott." A tragédia abban áll, hogy ő változott, csupán a többiek nem vették azt észre. A felfogásnak végzetes következményei lehetnek a szeretet és az emberi kapcsolatok esetében.
Bármiben áll is egy kapcsolat, bizonyosan magával hoz két dolgot: a felfogás tisztaságát (már amennyire képesek vagyunk erre; némelyek vitatják, hogy milyen mértékben tehetünk szert tiszta felfogásra, de nem hiszem, hogy bárki is vitatná annak kívánatos voltát, hogy közelítsük azt) és a válasz pontosságát. Sokkal valószínűbb a pontos válasz, ha a felfogás tiszta. Ha a felfogás hamis, torz, akkor valószínűtlen a pontos válasz.
Hogyan szerethetsz valakit, akit még csak nem is látsz? Valóban látod azt, akihez kötődsz? Valóban látod azt, akitől félsz, és aki iránt épp ezért ellenszenvet érzel? Mindig gyűlöljük is azt, amitől félünk.
"Az a bölcsesség kezdete, ha féled az Urat!" - mondják nekem időnként az emberek. (Vö. Zsolt 111/110/, 10; Péld 1, 7; 9, 10; Sir 1, 16.) De várj egy percet! Remélem értik ezek az emberek, hogy mit beszélnek, mert amitől félünk, azt mindig gyűlöljük. Mindig el akarjuk pusztítani, szabadulni akarunk tőle, és el akarjuk kerülni. Amikor félsz valakitől, ellenérzésed van iránta.
Mindaddig ellenérzéssel illeted azt a személyt, amíg félsz tőle. És nem is látod azt az embert, minthogy utadban állnak az érzelmeid. Mármost ez éppúgy igaz abban az esetben is, amikor vonzódsz valakihez. Amikor belép az igaz szeretet, a szó szokott értelmében nincs többé benned rokonszenv vagy ellenszenv az emberek iránt. Tisztán látod őket, és ennek megfelelően viselkedsz. De emberi mivoltodnak ezen a fokán továbbra is az utadban állnak a rokonszenv, az ellenszenv, a preferenciák, a vonzódások stb. Ezért tudatában kell lenned mások iránti előítéleteidnek, rokonszenvednek, ellenszenvednek, vonzalmaidnak. Mindezek kondicionáltságodból következnek, jelen vannak. Hogyan lehet, hogy olyan dolgok tetszenek neked, melyek nekem nem tetszenek? Mert a kultúrád különbözik az enyémtől. A neveltetésünk is különböző. Szívesen eszem bizonyos dolgokat, melyekkel ha megkínálnálak, undorral fordulnál el.
India egyes részein vannak emberek, akik szeretik a kutyahúst. Másoknak pedig felfordulna a gyomruk, ha megmondanák nekik, hogy a felszolgált steak kutyahúsból készült. Miért? Más kondicionáltság, más programozottság. A hinduk rosszul lennének, ha megtudnák, hogy marhahúst ettek, míg az amerikaiak nagyon élvezik. Azt kérdezed: "Na, de miért nem esznek marhahúst?" Ugyanazon okból, amiért te nem ennél a kedvenc kutyádból. Ugyanazon okból. A marha az indiai paraszt számára az, ami a kedvenc kutyád a számodra. Nem akarja megenni. Beépített kulturális előítélet lép működésbe, védelmet adva annak az állatnak, amelyre a mezőgazdasági stb. munkák kapcsán igen nagy szükség van.
Tehát valójában miért szeretek bele egy emberbe? Miért van az, hogy szerelmes vagyok egyfajta emberbe, s nem egy másikba? Azért, mert kondicionált vagyok. Kialakult képem van arról, tudat alatt, hogy pontosan ez a típusú ember kell nekem, ő vonz engem. Így hát, amikor találkozom ezzel az ember-el, fülig szerelmes leszek. De valóban láttam őt? Dehogyis!
Akkor látom majd őt, ha már házasságot kötöttünk; akkor jön a felébredés. És ez az, amikor a szeretet elkezdődhet. A szeretethez ugyanakkor egyáltalán semmi köze sincs annak, hogy valaki szerelmes. Az nem szeretet, az vágy, égető vágy. Akarod, teljes szívedből, hogy az imádott teremtmény azt mondja, hogy vonzónak talál. Ez roppant jó érzést jelent számodra. Időközben mindenki más azt kérdi: "Mi a fenét lát ez a fiú abban a lányban?" De ez a fiú kondicionáltsága {nem pedig a látása, hiszen} - ő nem lát. Azt mondják, a szerelem vak. Hidd el nekem, semmi sem annyira tisztán látó, mint az igazi szeretet, semmi. A világon a legtisztábban látó dolog. A szenvedély vak, a kötődés vak. A vágy, a ragaszkodás, a sóvárgás vak. De ez nem valódi szeretet.
Ne nevezd ezeket szeretetnek. Na persze, magától értetődőn, ezt a szót a legtöbb modern nyelvben megszentségtelenítették. Az emberek szeretkezésről és szerelembe esésről beszélnek. Mint a kisfiú, aki azt kérdi a kislánytól: "Voltál már fülig szerelmes?" Mire a válasz: "Nem, de a bokámat már megütöttem."
Szóval miről is beszélnek az emberek, amikor szerelmesek lesznek? Az első dolog, amire szükségünk van, az a felfogás tisztasága. Az embereket nem fogjuk fel tisztán, aminek egyik oka nyilvánvaló: a felfogás útjába állnak az érzelmeink, a kondicionáltságunk, az, hogy mi tetszik, és mi nem. Meg kell birkóznunk ezzel a ténnyel. Mi több, meg kell birkóznunk valami sokkal inkább alapvető dologgal: a következtetéseinkkel, az eszméinkkel, a fogalmainkkal, az elgondolásainkkal. Hiszed vagy sem, minden koncepciónak, amely azzal a szándékkal született, hogy segítsen minket kapcsolatba lépni a realitással, végső eredménye az, hogy korláttá válik számunkra a valósággal való kapcsolat létrehozásában, minthogy előbb vagy utóbb elfeledkezünk arról, hogy a szavak nem maga a dolog. A koncepció nem azonos a realitással.
Ezek különböznek. Ezért mondtam nektek korábban, hogy Isten megtalálásában a végső korlát maga az "Isten" szó és a koncepció Istenről. Utadba áll, ha nem vigyázol. Segítő szándék hozta létre; lehet segítség, de lehet korlát is.

 

KONKRETIZÁLÁS

Valahányszor egy fogalom szempontjából közelítek, az olyasmi, amit számos egyénre alkalmazhatok. Nem konkrét, pontos megnevezésről van szó, mint Mary vagy John, amelynek nincs konceptuális jelentése. Egy fogalom bármilyen számú egyénre alkalmazható, végtelen számú egyedre. Az elgondolások egyetemesek. Például, a "levél" szó alkalmazható egy fa minden egyes levelére külön-külön; ugyanez a szó illeti az összes fa minden ténylegesen létező levelét együttvéve. Mi több, ugyanez a szó vonatkozik az összes fa összes levelére, nagyokra, kicsikre, zsengékre, elszáradtakra, sárgákra, zöldekre, fügefalevélre.
Így tehát, ha azt mondom neked, hogy láttam egy levelet ma reggel, akkor valójában nincs fogalmad arról, mit láttam. Lássuk, érted-e ezt. Arról igenis van képed, hogy én mit nem láttam. Nem állatot láttam. Nem kutyát láttam. Nem emberi lényt láttam. Nem cipőt láttam. Így tehát van valamiféle halvány elképzelésed arról, hogy mit láttam, de az nincs pontosan meghatározva, nincs konkréttá téve.
Az "emberi lény" nem az ősemberre utal, nem a civilizált emberre, nem a felnőttre, nem a gyerekre, nem férfire vagy nőre, nem erre vagy arra a konkrét életkorra, nem eme vagy arra a kultúrára, hanem a koncepcióra. Konkrétnak értődik az emberi lény; sohasem találsz az ember fogalmának mindenben megfelelő univerzális emberi lényt. Így tehát a koncepciód irányt mutat, de sohasem teljes pontossággal; elvéti az egyediséget, a konkrétságot. A koncepció univerzális.
Amikor az elgondolásaimról beszélek, adok neked valamit, s mégis mily keveset adtam. A koncepció igen értékes, hasznos a tudomány számára. Például, ha azt mondom, hogy itt mindenki állat, tudományos szempontból ez tökéletesen pontos lenne. De az állatoknál valamivel többek vagyunk. Ha azt mondom, hogy Mary Jane állat, ez igaz; de mivel elhagytam valami alapvetően fontosat vele kapcsolatban, a kijelentés téves; igaztalanul rosszul érinti.
Amikor azt mondom valakire, hogy nő, ez igaz; de az illetőben van egy sereg dolog, amelyek nem illenek a "nő"-ről alkotott koncepcióba. Ő mindig az a konkrét, egyedi nő, akit csupán megtapasztalni lehet, de koncepcióval megragadni nem. Nekem kell látnom a konkrét személyt, én kell megtapasztaljam, magam kell benyomást szerezzek róla. Az egyénről szerezhető benyomás, de nem szerezhető róla koncepció.
Maga a személy a gondolkodó elme hatósugarán túl van. Közületek bizonyára sokan büszkén nevezik magukat amerikainak, mint ahogy sok indiai alighanem büszke, ha indiainak nevezik.
De mi az, hogy "indiai", mit jelent az "amerikai"? Ez egy konvenció; nem része az illető mivoltának, lényegének. Csupán címkéd van, ez minden. Valójában nem ismered az illetőt.
Mindig hiányzik valami a koncepcióból, mindig kimarad valami rendkívül fontos, valami érték, ami csak a realitásban található, ami konkrét egyedüliség, egyedi dolog. A nagy Krishnamurti oly jól foglalta ezt össze, amikor így szólt: "Attól a naptól kezdve, hogy a madár nevét megtanítod a gyereknek, a gyerek soha többé nem látja azt a madarat." Mennyire igaz! A gyerek az első alkalommal egy pihés, élénk, mozgó valamit lát, és te azt mondod neki: "veréb". A következő napon, amikor a gyerek lát egy másik pihés, mozgó valamit, az előző napihoz hasonlót, azt mondja: "Ó, verebek. Láttam már verebet. Unom a verebeket."
Sohasem fogsz unatkozni, ha a dolgokat nem a koncepcióidon keresztül szemléled. Minden egyes dolog egyedi. Minden veréb különbözik minden más verébtől, dacára a hasonlóságnak. Az azonosságok megléte nagy segítség, így tudunk elvonatkoztatni, fogalmat alkotni, hogy koncepciónk lehessen. Nagy segítség a kommunikáció, az oktatás, a tudomány szempontjából.
Ugyanakkor félrevezető is, és akadályozza eme konkrét egyed szemlélését. Ha a koncepciódon kívül nem tapasztalsz mást, nem tapasztalod a realitást, mert a realitás konkrét. A koncepció segítség. Vezet téged a realitás felé, de amikor oda megérkezel, ösztönös ráérzésednek, intuíciódnak kell ébrednie, ill. közvetlen tapasztalatra kell átállnod.
Másik fontos jellemzője egy koncepciónak az, hogy statikus, míg a valóság állandó mozgásban, változásban van. Ugyanazon a néven emlegetjük a Niagara-vízesést, pedig az a víztömeg állandóan változik. Van olyan szó, hogy "folyó", de a folyóban a víz állandó mozgásban van. Egy szavad van arra, hogy "test", pedig a testben a sejtek állandóan megújulnak. Tételezzük fel, például, hogy roppant szél fúj odakint, és a honfitársaimnak el akarom magyarázni, milyen a viharos amerikai szél vagy hurrikán. Befogom tehát egy szivarosdobozba, hazaviszem, és azt mondom: "Ezt nézd meg!" Nincs benne semmiféle szél, ugye? Minthogy befogtuk. Vagy ha arra az érzésre vagy kíváncsi, milyen egy folyó sodrása, én pedig hozok egy vödörrel belőle.
Megszűnt az áramlás abban a pillanatban, hogy vödörbe tettem. Abban a pillanatban, hogy a dolgokat koncepcióba zárod, megszűnik az áramlásuk; statikussá, halottá válnak. Egy megfagyott hullám nem hullám. Egy hullám alapvetően mozgás, akció; nem hullám, amikor megfagyasztod. A koncepciók fagyottak. A valóság cseppfolyós.
Végül pedig, ha hihetünk a misztikusoknak (és ezt megérteni, vagy akár elhinni nem okoz nagy nehézséget, de senki sem látja ezt azonnal): a valóság teljes, de a szavak és a koncepciók szilánkokra tördelik a valóságot. Ez az, amiért oly nehéz fordítani egyik nyelvről a másikra, mivel minden egyes nyelv másféleképpen vagdalja a realitást. Azt az angol szót, hogy "home" lehetetlen lefordítani franciára vagy spanyolra. A "casa" szó nem teljesen azonos a "home" szóval, a "home"-hoz az angol nyelvre {és mentalitásra} jellemző asszociációk kapcsolódnak.
Minden nyelvben vannak lefordíthatatlan szavak és kifejezések, mert a realitást felszabdalják, állandóan hozzáadnak valamit, elvesznek valamit, és a nyelvhasználat állandóan változik. A realitás egy teljes egész, mi pedig felszabdaljuk azt koncepciók gyártásához, a különböző részek jelzésére pedig szavakat használunk. Ha életedben sohasem láttál volna állatot, és egy napon találnál egy farkat - csupán egy farkat -, és valaki azt mondaná neked, hogy "ez egy farok", el tudnád-e képzelni, hogy mi az, ha fogalmad sem lenne arról, hogy milyen egy állat?
A fogalmak ténylegesen szilánkokra tördelik a látást, az intuíciót, a valóság, mint egész megtapasztalását. Ez az, amit a misztikusok mindig is mondanak. A szavak nem adhatnak valóságot. Csupán irányt mutatnak, jeleznek. Útmutatóként használd azokat, hogy eljuthass a valósághoz. De mihelyt eléred azt, a koncepcióid hasznavehetetlenek lesznek.
Egy hindu pap egyszer vitába keveredett egy filozófussal, aki azt állította, hogy Istenhez való utunk végső korlátja az "Isten" szó, az Istenről alkotott koncepció. A pap megbotránkozott ezen, de a filozófus azt mondta: "A szamár, melynek hátán eljutsz egy házig, nem használható arra, hogy belépj vele a házba. A koncepció arra szolgál, hogy odáig eljuss vele; ott már nincs szükséged rá, nélküle kell tovább haladni."
Nem kell misztikusnak lenned annak megértéséhez, hogy a valóság olyasmi, amit nem lehet szavakkal vagy koncepciókkal megragadni. A realitás megismeréséhez tudást meghaladó ismeret kell.
Vajon célt érnek-e ezek a szavak? Azok, akik közületek olvasták a The Cloud of the Unknowing sorait, felismerik e megfogalmazást. Költők, festők, misztikusok és a nagy filozófusok mind megsejtik ennek igazát. Tételezzük fel, hogy egy napon figyelek egy fát.
Mostanáig, valahányszor figyeltem egy fát, azt mondtam: "Nos, ez egy fa." De ma, amikor nézem a fát, nem egy fát látok. Legalábbis nem azt látom, amit látni szoktam. Látok valamit egy gyermek újdonságra tekintő szemével. Nincs szavam rá. Látok valami egyedülit, teljest, áramlásban lévőt, széttöretlent. És ámulok. Ha azt kérdeznéd tőlem: "Mit láttál?" mit gondolsz, milyen választ adnék? Nincs rá szavam. Nincs szó a valóságra. Mert mihelyt egy szót teszek ahhoz, máris visszajutunk a koncepciókhoz.
És ha nem tudom kifejezni ezt a realitást, amely az érzékszerveim által látható, hogyan fejezhető ki az, ami nem látható a szem, nem hallható a fül számára? Hogy lehet szót találni Isten valóságára? Kezded már érteni, amit az egyház állandóan tanít, és amit Aquinói Tamás, Ágoston és mindenki más mond azzal, hogy Isten egy misztérium, felfoghatatlan az emberi elme számára?
A nagy Karl Rahner utolsó levelei egyikét egy fiatal német kábítószer-élvezőnek írta, aki korábban tőle kért segítséget. A narkós azt mondta: "Ti, teológusok, Istenről beszéltek: de hogyan lehetne meghatározóan fontos ez az Isten az én életemben? Hogyan segíthetne ez az Isten elhagynom a drogot?" Rahner azt mondta neki: "Be kell vallanom önnek teljes őszinteséggel, hogy számomra, miként mindig, Isten most is teljes misztérium. Nem értem, micsoda Isten; senki sem értheti. Megsejtéseink vannak, gyanításaink, halvány sejtelmünk; akadozva, szaggatottan kibökött, pontatlan próbálkozásaink vannak a misztérium szavakba foglalására. De nincs rá szó, nincs rá mondat."És Londonban azt mondta Rahner egy csoport teológushoz beszélve: "A teológus feladata mindent Istenen keresztül magyarázni, és magyarázni Istent mint megmagyarázhatatlant." Megmagyarázhatatlan misztérium. Sem megismerni, sem kifejezni nem tudjuk. Annyit mondunk: "Ah, ah!"
A szavak útmutatók, nem leíró jellegűek. Tragikus, hogy az emberek téveszmékbe esnek, {értsd akár: dogmatika,} mert azt hiszik, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog. Hogyan lehetsz ennyire őrült? Lehetnél ennél őrültebb? Ott, ahol az emberi lényekkel vagy fákkal vagy levelekkel vagy állatokkal kapcsolatos, a szó még ott sem maga a dolog. Mondanád tehát, hogy ami Istennel kapcsolatos, abban a szó maga a dolog? Miről beszélsz?
Amikor San Franciscóban egy hasonló foglalkozást tartottam, azt mondta nekem az egyik részvevő, egy nemzetközileg ismert szentírástudós: "Egek! Önt hallgatva rájöttem, hogy egész életemben bálványimádó voltam!" Véleményét nyíltan vállalta. "Korábban soha eszembe nem ötlött, hogy bálványt imádtam. A bálványom nem fából vagy fémből készült; tudati, mentális bálvány volt." Ők az igazán veszélyes bálványimádók. Egy igen nehezen megfogható, szövevényes szubsztancia, az értelem révén állítják elő Istenüket.
Amire rá akarlak vezetni, az a ráébredés a körülötted lévő valóságra. "Tudatára ébredni" azt jelenti: figyelemmel kísérni, megfigyelni, mi megy végbe benned, körülötted. Nagyon is pontos az, hogy "végbemegy". A fák, a fű, a virágok, az állatok, a szikla, a valóság egésze mozgásban van. Ezt figyeljük meg, ez figyelmünk tárgya. Mily alapvető az emberi lény számára, hogy ne csupán önmagát figyelje meg, de az egész valóságot is. Fogva tartanak a koncepcióid? Ki akarsz törni börtönödből? Akkor nézz; figyelj meg; tölts órákat a megfigyeléssel! Mit figyelj meg?
Bármit. Az emberek arcát, a fák formáját, egy madarat repülés közben, egy halom követ, figyeld, amint nő a fű! Kerülj kapcsolatba a dolgokkal, nézd meg őket! Remélhető, hogy akkor kitörsz majd eme, általunk kifejlesztett merev minták közül, kitörsz majd abból, amit gondolataink és szavaink a nyakunkba varrtak. Remélhető, hogy meglátjuk. Mit látunk meg?
Azt a dolgot, melyet kiválasztottunk, eldöntve róla, hogy realitásnak nevezzük, bármi legyen is a szavak és koncepciók mögött. Ez egy spirituális gyakorlat - kapcsolódik a spiritualitáshoz -, {azaz:} kapcsolódik ahhoz, hogy kitörsz a ketrecedből, a koncepciók és szavak börtönéből.
Mily szomorú, ha leéljük az életünket, és sohasem látjuk azt egy gyermek szemével. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen meg kell válnod a koncepcióidtól; azok nagyon értékesek. Bár nélkülük kezdünk, van egy nagyon pozitív funkciójuk. A fogalmaknak köszönhető, hogy értelmünket kibontakoztatjuk. A felhívás nem arra szól, hogy gyermekekké váljunk, hanem hogy olyanná legyünk, mint a gyerekek. (Vö. Mt 18, 3.) Ki kell kerüljünk az ártatlanság korából, ki kell űzessünk a paradicsomból; az "én" és a "magam" ki kell fejlődjék e koncepciók révén. De ekkor vissza kell térnünk a paradicsomba. Szükségünk van arra, hogy ismét megváltassunk. A régi embert, a régi természetet, a kondicionált self-et le kell vetni; visszatérni - anélkül, hogy {újra} gyerekek lennénk a gyermeki állapotba. Amikor nekikezdünk az életnek, csodálkozással tekintünk a realitásra, de ez nem a misztikusok intelligens, hanem a gyermek formálatlan csodálkozása. Ezután elhal a csodálkozás; helyébe a nyelv, a szavak és a koncepciók fejlesztése unalmat költöztet. Ezután, remélhetően, ha szerencsénk van, visszatérünk a csodálkozáshoz.

 

TANÁCSTALANUL A SZAVAKKAL

Dag Hammarskjöld, az Egyesült Nemzetek volt főtitkára, oly gyönyörűen fejezte ki: "Isten nem hal meg azon a napon, amikor nem hiszünk többé egy személyes istenségben. De mi meghalunk azon a napon, amikor többé nem ragyogja be életünket a naponta megújuló csodálkozás állandó sugárzása, melynek forrása túl van minden érvelésen." Nem kell vitáznunk egy szó miatt, mert az "Isten" csupán egy szó, egy koncepció. Az ember sohasem perlekedik a valóság miatt; mi csak a véleményekkel szállunk vitába, a koncepciókkal, a megítélésekkel. Mellőzd a koncepciókat, ejtsd a véleményedet, számold fel az előítéleteidet, töröld a megítéléseidet, és meg fogod látni.
"Quia de deo scire non possumus quid sit, sed quid non sit, non possumus considerare de deo quomodo sit, sed quomodo non sit." Ez Aquinoi Szent Tamás bevezetője a teljes Summa Theologica kapcsán: "Minthogy Istennel kapcsolatban nem mondhatjuk, hogy Ő micsoda, hanem csak azt, hogy Ő mi nem, tehát nem beszélhetünk arról, hogy Ő miként létezik, hanem csak arról, hogy miként nem." Már említettem, hogyan kommentálta Tamás a Boéthius által írt De Sancta Trinitate című munkát, melyben azt mondja, hogy Istenről alkotott tudásunk legmagasabb rendű formája: ismerni Istent, mint az ismeretlent, tamquam ignotum. És a Questio Disputata de Potentia Dei című művében Tamás azt mondja: "Ez az, ami alapvető az ember Istenre vonatkozó ismereteiben: tudni, hogy nem ismerjük Istent." Ezt az úriembert a teológusok fejedelmének tekintették. Misztikus volt, akit időközben szentté avattak. Jól előkészített talajon állunk.
Indiában van egy szanszkrit mondás az effajta dologra: "neti, neti." Azt jelenti: "nem az, nem az." Tamás a saját módszerét úgy említi, mint via negativa módszert, azaz a negatív út módszerét. C. S. Lewis naplót írt amíg a felesége haldoklott. Így nevezi: A Grief Observed.
Amerikai nőt vett feleségül, akit igen szeretett. Azt mondta a barátainak: "A hatvanas éveimben Isten megadta nekem, amit a húszas éveimben nem adott meg." Alighogy összeházasodtak, a felesége nagy fájdalmak közepette rákban meghalt. Lewis azt mondta, hogy egész hite összeomlott, mint egy kártyavár. Emitt nagy hitvédő, keresztény apologéta volt, de amikor lesújtott a baj, azt kérdezte magától: "Kicsoda Isten? Szerető atya vagy a nagy élveboncoló?"
Mindkettőre jócskán akad példa!
Emlékszem, hogy amikor tulajdon anyám rákos lett, a nővérem azt mondta nekem: "Tony, miért engedte Isten mindezt megtörténni a Mamával?" Azt feleltem: "Kedvesem, a múlt évben egy millió ember halt éhen Kínában aszály miatt, és nem kérdeztél semmit." Időnként a legjobb, ami velünk történhet, az, ha a valóság tudatára ébredünk mihelyt szerencsétlenség sújt, mivel akkor megtaláljuk a hitet, amint C. S. Lewis is. Mint mondotta, korábban sohasem támadt kétsége afelől, hogy az élet nem ér véget a halállal; de ebben nem volt többé biztos, amikor a felesége meghalt. Miért? Mert az asszony élete oly fontos volt a számára. Lewis, mint tudjuk, mestere az összehasonlításoknak, az analógiáknak. Így beszél: "Olyan ez, mint egy kötél. Valaki azt kérdi tőled: `Elbír-e ez hatvan kilónyi terhet?' Azt feleled: `Igen.' `Nos, akkor le fogjuk engedni a legjobb barátodat ezen a kötélen.' Erre azt mondod: `Várjunk csak! Hadd vizsgáljam meg azt a kötelet ismét!' - Most már nem vagy biztos benne."
Lewis arról is írt a naplójában, hogy semmit sem tudhatunk Istenről, még az Istenre vonatkozó kérdéseink is abszurdak. Miért? Olyan ez, mintha egy vakon született ember azt kérdezné tőled:
"A zöld szín vajon forró vagy hideg?" Neti, neti, nem az. "Rövid, avagy hosszú?" Nem az.
"Édes-e, avagy keserű?" Nem az. "Kerek vagy ovális, netalán szögletes?" Nem az, nem az. A vak embernek nincsenek szavai, nincs koncepciója egy színre, melyről nincs fogalma, nincs intuíciója, nincs tapasztalata. Csak analógiákban beszélhetsz hozzá. Mindegy, mit kérdez, csak ez felelhető rá: "Nem az!" C.S. Lewis valahol azt írja, hogy olyan ez, mint azt kérdezni, hány perc van a sárga színben. Mindenki komolyan vehetné a kérdést, vitatkozhatna felette, ökölre is mehetne. Az egyik ember azzal áll elő, hogy huszonöt répa van a sárga színben, a másik azt mondja: "Nem, tizenhét burgonya", és már ugranak is egymásnak. Nem az, nem az!
Ez az, ami az Istenre vonatkozó emberi tudás végső határa: tudni, hogy nem ismerjük. A mi nagy tragédiánk az, hogy túl sokat tudunk. Azt hisszük, hogy tudjuk, ez a mi tragédiánk; így sohasem tárjuk fel. És tényleg, Aquinói Tamás (aki nem csupán teológus, de nagy filozófus is) ismételten rámutat: "Az emberi elme minden erőfeszítése még egy közönséges légy lényegét sem képes teljesen feldolgozni."

 

KULTURÁLIS KONDICIONÁLTSÁG

Beszéljünk még a szavakról! Korábban már mondtam nektek, hogy a szavak hordereje korlátozott. Ehhez még valamit hozzá kell tennem. Vannak szavak, amelyek semmire sem vonatkoznak. Például: én indiai vagyok. Mármost, tételezzük fel, hogy hadifogoly vagyok Pakisztánban, és azt mondják nekem: "Nos, ma önt elvisszük a határra, ahonnan pillantást vethet a hazájára." Kivisznek hát a határra, én pedig áttekintek a túloldalra, és azt gondolom:
"Ó, hazám, én gyönyörű hazám! Falvakat látok, és fákat és hegyeket. Ez az enyém, a szülőföldem!" Egy idő után az egyik őr így szól: "Elnézést, tévedés történt. Még további húsz kilométert kell megtennünk." Mire reagáltam? Semmire. Leragadtam annál a szónál, hogy India. De a fák nem India; a fák azok fák. Valójában nincsenek sem országhatárok, sem megyehatárok vagy birtokhatárok. Az emberi elme húzta oda azokat; általában az ostoba, mohó politikusok. Az én hazám hajdanán egy ország volt; most négy. Ha nem vigyázunk, lehet, hogy hat lesz. Akkor majd hat zászlónk lesz, hat hadseregünk. Ez az, amiért sohasem látsz engem tisztelegni egy zászló előtt. Utálok minden nemzeti zászlót, mert téveszmét testesítenek meg.
Mi előtt tisztelgünk? Én a humanitás előtt tisztelgek, nem egy zászló előtt, melyet egy hadsereg vesz körül.
A zászlók az emberek fejében léteznek. Akárhogy is, a szótárunkban ezer és ezer olyan szó van, amelyeknek semmi közük sincs a valósághoz. Mégis érzelmeket keltenek bennünk! Így azután elkezdünk látni olyan dolgokat, melyek nincsenek is ott. Mi tényleg látjuk India hegyeit, amikor pedig azok nem is léteznek, és ténylegesen látunk indiaiakat, holott ők szintén nem léteznek.
Az önök amerikai kondicionáltsága létezik. Az én indiai kondicionáltságom létezik. De ez nem valami szívderítő dolog. Mostanában a harmadik világ országaiban sok szó esik a "kulturálatlanságról". Mit is neveznek "kultúrának"? Nem ugrálok az örömtől e szó hallatán.
Mit is jelent ez? Azt, hogy szeretnél megtenni valamit, mert arra kondicionáltak? Azt, hogy szeretnél érezni valamit, amely érzés kondicionált voltodból fakad? Vajon nem gépies életet jelent-e mindez? Képzeljük el, hogy egy orosz házaspár adoptál egy amerikai bébit, és Oroszországba viszi. Fogalma sincs arról, hogy Amerikában született. Neveltetése során mindvégig oroszul beszél; él-hal az orosz hazáért; gyűlöli az amerikaiakat. A saját kultúrája nyomta rá bélyegét; átitatta őt saját irodalma. Kultúrájának szemüvegén keresztül tekint a világra. Mármost, ha úgy hordod a kultúrádat, mint a ruhádat, akkor minden rendben van. Egy indiai asszony szárit visel, egy amerikai valami mást, egy japán nő a kimonóját. De senki sem azonosítja önmagát a ruhájával. De a kultúrád viselésében sokkal elszántabb vagy. Büszke vagy a kultúrádra. Arra tanítanak, hogy légy büszke rá. Szeretnék akkora hangsúlyt adni ennek, amekkorát csak lehet.
Itt van az én jezsuita barátom, aki azt mondta nekem: "Valahányszor látok egy koldust vagy szegény embert, nem tudom megtenni, hogy ne adjak neki alamizsnát. Az anyámtól vettem át ezt a szokást." Az édesanyjának szokása volt, hogy enni adott bármely arra járó szegény embernek. Azt mondtam a barátomnak: "Johnny, nem erény munkál benned, hanem kényszer, amely jó a koldus szempontjából, mégis kényszer." Emlékszem egy másik jezsuitára, aki a mi bombay-beli jezsuita provinciánk egyik zárt körű összejövetelén egyszer azt mondta nekünk:
"Nyolcvan éves vagyok; hatvanöt éve jezsuita. Soha el nem mulasztottam a meditáció idejét - egyetlen egyszer sem." Mármost, ez lehet valóban csodálatra méltó, de éppúgy lehet kényszer is.
Semmi nagyszerűség nincs benne, ha gépiesen történt. Egy akció gyönyörűsége nem abból fakad, hogy szokássá vált, hanem ama képességünkből, hogy felfogjuk a dolgokat, tudatos hozzáállásunkból, abból, hogy tisztán fogjuk fel a dolgokat, és megfelelő választ adunk rájuk.
Mondhatok igent az egyik koldusnak, és nemet a másiknak. Nem kényszerít semmiféle, a múltbeli tapasztalataimból vagy a kultúrámból fakadó kondicionáltság, programozottság. Senki sem sulykolt belém semmit, vagy ha mégis, akkor többé nem annak alapján reagálok.
Ha rossz tapasztalatokra tettél szert egy amerikaival, vagy megharapott egy kutya, vagy kellemetlen emlékeid vannak egy bizonyos étellel kapcsolatban, akkor életed hátra lévő részében annak befolyása alatt állsz majd. És ez baj! Meg kell tőle szabadulnod. Ne hurcold magaddal múltbeli tapasztalataidat! Valójában még a kellemeseket se cipeld magaddal! Tanuld meg, mit jelent valamit a maga teljességében megtapasztalni, azután ne törődj tovább vele, és vedd a következő momentumot, anélkül, hogy az előző befolyásolna! Ha így tennél, akkor a múlt oly kicsi poggyászával járnád az életet, hogy akár a tű fokán is képes lennél átbújni. Tudnád, mit jelent az örök élet, mert az örök élet: az "rögvestmost" van, az időtlen jelenben. Csak így fogsz belépni az örök életbe.
De mennyi kacatot cipelünk magunkkal! Hozzá sem kezdünk a feladathoz, hogy felszabadítsuk magunkat, hogy eldobáljuk a poggyászt, hogy önmagunk legyünk. Sajnálattal mondom, hogy bármerre járok, mindenütt találok mohamedánokat, akik a vallásukat, az imájukat, a Koránt arra használják, hogy önmagukat eltérítsék ettől a feladattól. És ugyanez vonatkozik a hindukra és a keresztényekre{, és persze politikusokra és környezetvédőkre, munkamániásokra, személyfüggőkre és alkoholistákra, stb.} is.
El tudod képzelni azt az emberi lényt, akit többé nem befolyásolnak a szavak? Akárhány {és nem akármilyen...} szót mondhatsz neki, s ő még mindig becsületes tisztasággal viszonylik hozzád. Mondhatod neki: "Én Ikszipszilon bíboros érsek vagyok", de ő tárgyilagos marad; olyannak lát, amilyen vagy. Nem befolyásolja a címke.

 

MEGSZŰRT VALÓSÁG

Szeretnék még valamit mondani arról, miként fogjuk fel a valóságot. E gondolat érzékeltetésére hadd hozzak egy hasonlatot. Az Egyesült Államok elnöke jelzéseket kell, hogy kapjon a polgároktól. Rómában a pápa az egész egyháztól kap visszajelzéseket. Szó szerint milliónyi dologgal traktálhatnánk őket, melyeket ők aligha lennének képesek fogadni, még kevésbé feldolgozni. Van tehát néhány ember, akiket kivonatok, összegzések készítésével bíznak meg, azzal, hogy mint megfigyelők szűrjék meg az adatokat; végül az információk egy része a vezetők asztalára kerül. Velünk ugyanez történik. Testünk minden egyes pórusa, sejtje, valamennyi érzékszervünk visszajelzéseket ad a valóságról. De állandóan kiszűrünk dolgokat. Ki hajtja végre ezt? A kondicionáltságunk? A kultúránk? A programozottságunk? Taníttatásunk, hogy a dolgokat hogyan lássuk, és hogyan tapasztaljuk? Szűrővé lehet még az anyanyelvünk is. Ez az állandó szűrés oly nagy mértékű, hogy a tényleges dolgok időnként már nem is láthatók. Vess egy pillantást egy paranoiás emberre, aki mindig fenyegetve érzi magát valamitől, ami nincs is ott, aki a valóságot állandóan az őt ért egyes múltbeli tapasztalatok vagy kondicionáltsága alapján fogja fel!
De létezik egy másik démon is, aki a szűrést végzi. Úgy hívják: kötődés, vágy, sóvárgás. A balsors gyökere a sóvárgás. A sóvárgás torzítja, rombolja az észlelést, felismerést. Félelmek és vágyak űznek minket. Samuel Johnson azt mondta: "Csodálatosan összpontosítja az elmét annak tudata, hogy egy héten belül lógni fogsz az akasztófán." Törölsz minden mást, csupán a félelemre vagy a vágyra vagy a sóvárgásra koncentrálsz. Számos értelemben kábítószerfüggők lettünk fiatal korunkban. Úgy nőttünk fel, hogy szükségünk legyen másokra. Mi végre? Hogy elfogadjanak bennünket, hogy helyeseljenek nekünk, hogy nagyra értékeljenek, hogy megtapsoljanak - hogy mindazt megadják nekünk, amit ők sikernek neveznek. Ezek mind olyan szavak, melyeknek nincs köze a valósághoz. Kitalált dolgok, konvenciók, de észre sem vesszük, hogy semmi közük sincs a realitáshoz. Mi a siker? Olyasmi, amiről egy csoport úgy döntött, hogy jó dolog. Egy másik csoport majd úgy határoz, hogy ugyanaz a dolog rossz. Ami Washingtonban jó, az talán rossznak látszik a kartauzi szerzetesek valamely rendházában. Ami politikai körökben siker, azt talán kudarcnak tekintik más körökben. Ezek konvenciók. De, ugye, realitásként kezeljük őket?
Fiatal korunkban boldogtalanságra programoztak bennünket. Arra tanítottak, hogy a boldogság érdekében pénzre, sikerre, egy gyönyörű vagy jóképű partnerre van szükséged az életben, jó állásra, barátokra, spiritualitásra, Istenre - válaszd, amelyiket akarod. Ha nem szerzed meg ezeket a dolgokat, nem leszel boldog, ezt mondták nekünk. Nos, ez az, amit kötődésnek nevezek. A kötődés olyan hiedelem, amely szerint valami nélkül nem leszel boldog. Ha egyszer ez meggyőződéseddé válik, ha bekerül a tudatalattidba, ha léted mélyen gyökerezik az effajta gondolkodásban, akkor véged van.
"Hogyan lehetnék boldog, ha nem lennék jó egészségben?" - kérdezed. De mondok neked valamit. Találkoztam rákban haldokló emberekkel, akik boldogok voltak. Hogyan lehettek boldogok, ha tudták, hogy meg fognak halni? Nos, azok voltak. "Hogyan lehetnék boldog, ha nem lenne pénzem?" Az egyik ember egy millió dollárt tart a bankban, és nem érzi magát biztonságban; a másik embernek gyakorlatilag egy vasa sincs, de cseppet sem érzi fenyegetve magát. Másképp programozták, ennyi az egész. Az előbbit hasztalan győzködni arról, hogy mit tegyen; neki megértésre van szüksége. A győzködés nem nagy segítség. Azt kell megértenie, hogy programozott; téves hiedelemben él. Lásd meg valótlan voltát, vedd észre, hogy puszta fantázia!
Mit tesznek az emberek egész életükben? Örökösen harcolnak; küzdenek, küzdenek, küzdenek.
Ezt nevezik túlélésnek. Amikor az átlag amerikai azt mondja, hogy megkeresi a mindennapi megélhetésre valót, akkor valójában nem a mindennapit keresi, nem bizony! Sokkal többje van, mint amennyit az élethez bírnia kell. Gyere el az én hazámba, és meg fogod látni. Az élethez nincs szükség erre a temérdek gépkocsira. Az élethez nem kell televízió. Az élethez nincs szükség szépítőszerekre, cicomára. Nem kell az élethez az a rengeteg ruha. De próbáld erről meggyőzni az átlag amerikait! Agymosást kaptak; mindnyájan programozottak. Dolgoznak és vágyódnak, hogy megszerezhessék a kívánt tárgyat, amely boldoggá teszi őket. Hallgasd ezt a szánalmas történetet - a te történetedet, az enyémet, mindenki történetét: "Amíg meg nem szerzem ezt a tárgyat (pénzt, barátságot, bármit), addig nem leszek boldog; sóvárognom kell, hogy megszerezzem, s ha már az enyém, akkor azért sóvárgok, hogy megtartsam. Ó, mily kellemes izgalom tölt el: ez a tárgy az enyém!" De meddig tart ez? Néhány percig, legfeljebb néhány napig. Amikor megkapod a vadonatúj kocsidat, meddig tart a kellemes izgalom? Amíg valamely másik kötődésed veszélybe nem kerül.
Ami a kellemes izgalmat illeti, az igazság az, hogy számomra egy idő után fárasztóvá lesz. Mondták nekem, hogy az ima a kiváló dolog; mondták, hogy Isten a nagyszerű dolog, mondták, hogy a barátság a remek dolog. És - nem tudva, hogy ténylegesen mi az ima, hogy valójában mi Isten, vagy hogy igazából mi a barátság -, nagyra tartottuk. De egy idő után számunkra unalmassá lettek - ráuntunk az imára, Istenre, a barátságra. Hát nem szánalmas? És nincs menekvés, végképp nincs menekvés. Boldognak lenni - ezt az egy modellt adták nekünk. Más modellt nem adtak nekünk. Kultúránk, társadalmunk, és - sajnálom, hogy ezt kell mondanom - még a vallásunk sem adott más modellt.
Kineveztek bíborosnak? Minő megtiszteltetés! Megtiszteltetés? Azt mondtad, megtiszteltetés? Rossz szót használtál. Azért mondtad így, merthogy mások vágyakoznak, törtetnek az ilyesmi után. Beleestél abba a hibába, amit az evangélium "a világnak" nevez. El fogod veszíteni a lelkedet. Világ, hatalom, presztízs, győzelem, siker, tisztelet stb. ezek nem létező dolgok.
Megnyered a világot, de elveszíted a lelkedet. Az egész életed üres, morcos és sivár. Nincs semmi benne.
Csupán egyetlen kivezető út van, éspedig az, ha megszabadulsz a beléd ültetett programtól.
Hogy valósítható ez meg? Úgy, hogy tudatára ébredsz programozott voltodnak. Nem változhatsz meg a változásra törekvés szándékával {!!}; nem változhatsz meg eszmék által; nem változhatsz meg új szokások felvételével. A viselkedésed talán változik, de te nem. Te csak a tudatára ébredés révén {változhatsz és} változol, és a megértés által. Amikor kőnek látod a követ, és papírdarabnak a papírdarabot, akkor többé nem hiszed, hogy a kő értékes gyémánt, nem hiszed, hogy a darab papír egy milliárd dollárra szóló csekk. Amikor látod ezt, megváltozol. Többé nincs erőszak ama próbálkozásaidban, hogy megváltoztasd magad.
Máskülönben az, amit változtatásnak nevezel, egyszerűen annyi, mintha más helyre tolnád a szobádban a bútorokat. A viselkedésed megváltozott, de te nem.

 

LELKI FÜGGETLENSÉG

Az egyetlen mód a változásra az, hogy változtatsz a felfogásodon. De mit is jelent a felfogás?
Hogyan is fogunk hozzá? Gondold meg, mennyire rabul ejtettek minket a különböző kötődések; át akarjuk formálni a világot, hogy megtarthassuk a kötődéseket, melyekre állandó fenyegetést jelent a világ. Félek, hogy valamely barátom talán nem szeret többé; talán valaki mást részesít előnyben. Minduntalan ügyelnem kell arra, hogy vonzó maradjak, mert meg kell tartanom őt. Valaki agymosott engem, így én azt hiszem, hogy szükségem van arra, hogy a barátom szeressen. Pedig valójában nem. Senki szeretetére nincs szükségem; csupán annyi kell, hogy kapcsolatban maradjak a realitással. Ki kell törnöm a börtönömből, ebből a programozottságból, kondicionáltságból, ezekből a hibás képzetekből, ebből a fantáziálásból; ki kell törnöm belőlük a valóságba. A valóság szeretetre méltó; valami abszolút boldogság, öröm.
Az örök élet "rögvestmost" van. Körülvesz minket, mint a halat az óceán, de halvány fogalmunk sincs róla. Túlontúl zavar, nyugtalanít a kötődésünk {és eltakarja a valóságot előlünk}. Időnként a világ újrarendezi önmagát, hogy megfeleljen a kötődésünknek, így mi azt mondjuk:
"Nagyszerű! Igen! Az én csapatom győzött!" De várj csak egy kicsit; a dolog hamarosan megváltozik; holnapra depressziós leszel. Miért tesszük ezt meg újra és újra?
Végezd néhány percig ezt a kis gyakorlatot: gondolj valamire vagy valakire, amihez vagy akihez kötődsz; más szóval olyan valamire vagy valakire, ami vagy aki nélkül nem hiszed, hogy boldog lehetsz. Lehet az állásod, a karriered, a hivatásod, a barátod, a pénzed, bármi. És mondd ennek a tárgynak vagy személynek: "Valójában nincs is szükségen rád ahhoz, hogy boldog lehessek.
Csupán megtévesztem, félrevezetem magam, amikor azt hiszem, hogy nélküled nem leszek boldog. Nincs igazán szükségem rád a boldogságomhoz; nélküled is boldog lehetek. Nem vagy a boldogságom, nem vagy az örömöm." Ha valamely személyhez kötődsz, legyen bár férfi vagy nő, nem lesz nagyon boldog, amikor hallja, hogy így beszélsz, de folytasd ennek dacára is!
Mondhatod titokban, a szíved mélyén. Mindenesetre kapcsolatba kerülsz majd az igazsággal; áttörsz egy képzelgést. A boldogság az illúzióktól mentes állapot, a megválás az illúzióktól.
Vagy kipróbálhatnál egy másik gyakorlatot: gondolj arra az időre, amikor megtört szívvel, mélyen lesújtva érezted magad, és azt hitted, többé soha nem leszel ismét boldog (meghalt-a férjed, meghalt a feleséged, elhagyott a legjobb barátod, elveszítetted a pénzedet). Mi történt?
Az idő nem állt meg, s ha sikerült felszedni egy másik kötődést, vagy találni valakit vagy valamit, akihez vagy amihez kötődj, mi történt a régi kötődéssel? Valójában nincs is szükséged rá ahhoz, hogy boldog lehess, ugye? Ez leckéül szolgálhatott volna, de soha nem tanulunk.
Programozottak vagyunk; kondicionált emberek. Mily felszabadító dolog értelmileg függetlenné válni mindentől! Ha csak egy másodpercre megtapasztalnád, kitörnél a börtönödből, és megpillantanád a szabad eget. Egy napon, talán, még repülni is fogsz.
Féltem ezt kimondani, de beszéltem Istennel, és elmondtam Neki, hogy nincs szükségem Őrá {sem}. Kezdeti reakcióm ez volt: "Ez annyira szemben áll mindennel, amellyel együtt nőttem fel." Mármost egyesek kivételt akarnak tenni az Istenhez való kötődésükkel. Azt mondják: "Ha Isten az az Isten, akinek véleményem szerint lennie kellene, akkor nem fog tetszeni Neki, hogy lemondok iránta való kötődésemről." Rendben van, ha úgy gondolod, hogy Isten nélkül nem leszel boldog, akkor ennek az "Istennek", akire gondolsz, semmi köze sincs a valódi Istenhez.
Álombeli helyzetre gondolsz; a koncepciód jár az eszedben. "Istentől" időnként meg kell szabadulnod, hogy megtaláld Istent. Erről megannyi misztikus beszél nekünk.
Annyira elvakultunk, hogy nem vettük észre az alapvető igazságot, hogy a kötődések inkább sértik, mint segítik a kapcsolatokat. Emlékszem, mennyire ijedt voltam, amikor azt mondtam egy közeli barátomnak: "Valójában nincs szükségem rád. Igazán boldog lehetek nélküled. Úgy találom, azáltal élvezhetem valóban a társaságodat, hogy ezt elmondom neked - nincs több nyugtalankodás, nincs több féltékenység, nincs több törekvés a másik hatalmamban tartására, nincs többé ragaszkodás a másikhoz. Felemelő dolog úgy lenni veled, hogy én örülök neked, de nem kötődöm hozzád. Szabad vagy; akárcsak én."
De biztos vagyok benne, hogy sokatok számára ez olyan, mintha idegen nyelven beszélnék.
Számomra sok, igen sok hónapba telt ezt teljesen felfogni, márpedig - és ezt jól jegyezd meg - jezsuita vagyok, akinek lelkigyakorlatai pontosan e körül forognak, noha elvétettem a célt, mert a kultúrám, és széles értelemben véve a társadalom, amelyben élek, azt tanították nekem, hogy a kötődéseim szemüvegén át tekintsek az emberekre. Időnként jól szórakozom, azt látva, hogy még a látszatra oly tárgyilagos emberek, mint a pszichoterápia művelői és a lelki vezetők, még ők is azt mondják valakiről: "Remek ember, nagyszerű fickó, igazán szimpatikus." Később rájövök: ő azért szimpatikus számomra, mert én szimpatikus vagyok a számára. Magamba tekintek, s úgy találom, hogy újra meg újra felbukkan bennem valami: ha nagyrabecsüléshez és dicsérethez kötődünk, akkor aszerint szemléljük majd az embereket, hogy hogyan fogadják a kötődésünket, vagy hogy táplálják-e bennünk a kötődést. Ha politikus vagy, s meg akarod választatni magad, mit gondolsz, hogyan fogsz nézni az emberekre, mi vezeti majd az emberek iránti érdeklődésedet? Azért az emberért fogsz aggódni, aki számodra a szavazatot hozza. Ha a szex érdekel, mit gondolsz, hogyan tekintsz majd a férfiakra és a nőkre? Ha a hatalomhoz kötődsz, olyan színű szemüvegen át nézed majd az embereket. A kötődés rombolja azt a képességedet, hogy tudsz szeretni. Mi a szeretet? A szeretet fogékonyság, a szeretet tudatosság.
Hogy egy példát mondjak: egy szimfóniát hallgatok, de ha csupán a dobok hangjára figyelek, akkor nem hallom a szimfóniát. Mi az, hogy szerető szív? Egy szerető szív képes felfogni az élet egészét, minden embert; egy szerető szív nem keményíti meg magát egyetlen személy vagy dolog iránt sem. Mihelyt olyan kötődés alakul ki benned, mint amilyen értelemben én e szót használom, abban a pillanatban számos más dolgot kizársz. Szemed csak a kötődésed tárgyára van; csak a dobok számára van füled; a szív bekeményedett. Mi több, vakság áll be, mert az ilyen szem többé nem látja objektíven saját kötődése tárgyát. A szeretet maga után vonja a felfogás tisztaságát, objektivitását; semmi sem lát olyan tisztán, mint a szeretet.

(folytatás a következő fejezetben)

 

 

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Bölcsességmag

Aki megtalálja önmagát, már sehol sem tévedhet el.

Légy olyan, mint bárki más, tégy olyat, mint senki más.

Az élet játék. Játszd komolyan, de vedd könnyedén.

 

 
Hírek

PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI c. blogregényem olvasható itt: http://ufovagyok.blogspot.com/ 

A másik blogregényem, A MICHELANGELO-TITOK, itt olvasható: http://michelangelotitok.blogspot.hu/

Egy új rendszert írtam le A FÖLD 12 OSZLOPA című fejezetben. A Menü sorból, vagy IDE kattinttva elérhető. 

2010.09.20. Új írás az ANGYALEMBER ÜZENETEK fejezetben: A világvége tegnapelőtt lezajlott, ez itt már az új világ!

KULCS A HOROSZKÓPHOZ. A saját asztrológiai nézőpontom rövid vázlata a KARMAASZTROLÓGUS GONDOLATAI között, és ott van a felszálló holdcsomópontokról szóló táblázat és rövid leírás is.

 
Számok
Indulás: 2008-03-22