[756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
"Tűz, jöjj velem..."
|
2013. november 3-án, a Skorpió Újholddal együtt napfogyatkozás lesz,
Amerika keleti partjainál, Afrikában és Dél-Európában lehet látni. Van, ahol teljes, van, ahol részleges lesz.
Ez az animáció mutatja, hogyan vonul át a Hold árnyéka a Földön.
(A számláló a közép-európai időt jelzi.)
Érdekes látvány. Egy hatalmas árnyék a kis bolygón.
|
|
Egy különleges könyv, most jelent meg:
Kristine Barnett: A szikra
Valós történet: az autistának diagnosztizált fiúból zseni lett.
"Kristine Barnett és fia, Jake története nagy port kavart Amerikában: a fiú kétéves volt, amikor az orvosok diagnosztizálták autizmusát, és azt mondták, talán soha nem lesz képes még a cipőjét sem önállóan bekötni. Azonban Kristine saját kezébe vette a fia fejlesztését, aminek köszönhetően Jake ki tudta bontakoztatni tehetségét: nyolcéves korában kezdett felsőfokú matematikai, csillagászati és fizikai tanulmányokba, kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai elmélet kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Ez volt az első nyári diákmunkája.
Jake Barnett IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és képes volt két hét alatt egyedül megtanulni a függvénytant. Az, hogy ez a rendkívüli elme nem veszett az autizmus ködébe, csak édesanyja kitartásának köszönhető. A szikra ennek az asszonynak a különleges visszaemlékezése. Annak a harcnak a leírása, amelyet Kristine Barnett egyszerre vívott a környezetével – beleértve a férjét is –, mert nem akarta, hogy gyermeke fejlesztése során csak a legalapvetőbb készségekre fókuszáljanak, és Jake autizmusával, amelynek köszönhetően a fiú figyelme egyre inkább elfordult az őt körülvevő világtól.
A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jake-ben észrevett „szikra" – a szenvedélyes érdeklődés – lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és a normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t az akadályok leküzdésében.
Jake most már 14 éves múlt, hamarosan lediplomázik, miközben vannak vele egykorú barátai is, akikkel videojátékokat játszik, baseballozik, lányokkal randevúzik. Kristine úgy gondolja, hogy minden autista gyermekben érdemes megtalálni és felszítani ezt a szikrát, amely segít neki kibontakozni – még akkor is, ha nem válik minden autista gyerek zsenivé.
A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket."
Megdöbbentő és nagyon jó könyv! Mindenkinek érdemes elolvasni, nem csak szülőknek.
Önmagunkban is megtalálhatjuk a Szikrát, önmagunkból is kihozhatjuk a Csodát!
És máshogy láthatunk minden gyereket.
http://konyves.blog.hu/2013/10/07/kristine_barnett_a_szikra_reszlet
http://ujvilagtudat.blogspot.hu/2013/06/az-autizmussal-diagnosztizalt-zseni.html#.UmV6NlMmOcc
|
|
Várlak
Ha alszol, a világ nélküled halad az útján.
Ha alszol, minek is alkottam e sok-sok csodát?
Ha alszol,
nem látsz semmit sem.
Amíg állsz, csak az élet hullámverése dobál.
Amíg állsz, a Hozzám vezető útra nem találsz.
Amíg állsz,
nem segíthetek.
Mozdulnál, de a megszokás korlátja körbezár.
Mozdulnál, de a félelem rablánca visszaránt.
Mozdulj hát,
nyújtsd Felém kezed!
Indulj el, s akkor majd az út a lábad elé fut.
Indulj el, ölelő karom előtted kitárul.
Indulj el!
S Hozzám érkezel.
Leírta: Bali Nóra
|
Nem azért születtem ide, hogy beilleszkedjek,
hanem azért, hogy egy új világot hozzak létre.
|
PETI, a földönkívüli naplója befejeződött a http://ufovagyok.blogspot.hu/ oldalon.
A blog teljes szövege itt a honlapon a LETÖLTHETŐ anyagoknál
vagy IDE kattintva elérhető, és egyben elolvasható.
|
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
A kérdés: Mi a különbség a csorda és a csapat között?
131. Himalája, éjszaka a kolostorban
Egy újabb néma szerzetes megmutatta, hogy hol tölthetjük az éjszakát, aztán majd holnap indulunk Shambalába, a Tanács elé. Két rideg kis szobát kaptunk, pár matraccal és pokróccal. Az egyik szobába Margaret mama, Judy, Ahmed és Ramón került, a másikba mi, Aaron, Ágnes, én, Jani és az ausztrál öreg. Elég szűken voltunk, de legalább majd melegítjük egymást éjjel a hideg kőfalak között.
Aztán kaptunk vacsorát az ebédlőben, ahol hosszú padokon ültek az asztaloknál a kopaszra borotvált fejű szerzetesek, és csöndben ették kis tálkájukból a főtt rizst, és itták a furcsa ízű, vajas teát.
Mi is szótlanul csatlakoztunk hozzájuk.
Nem igazán értettem, mi a jó ebben az egészben. Az embernek azért vannak szavai, hogy azok segítségével másokkal is megoszthassa a gondolatait, azért van szája, hogy az evésen kívül beszédre is használja. Ezek az emberek meg ülnek itt, magukba nézve, és valamiért nem használják ki azt, amit az élettől kaptak. Miért jobb ebben a világtól távoli kőtoronyban üldögélni, mint odalent élni és élvezni az élet lehetőségeit? Mit ad nekik ez a sziklabörtön, amiért önként beköltöznek ebbe a némaságba?
Este fáradt voltam, de a sok új gondolat meg a búcsúzás közeli ténye nem hagyott aludni. Kimentem a szobából, hogy megkeressem a mellékhelyiséget, és megborzongtam a folyosón a jeges huzattól. Aztán valami távoli hangot hallottam, ami olyan volt, mint a tenger morajlása. Hullámok hangja itt a hegyek között? Elindultam a hang felé.
Abból a nagy teremből jött, ahol fogadtak minket. A mécsesek halványan pislákoltak a nagy Buddha szobor előtt, a füstölők illata most teljesen betöltötte a termet. Ott ültek a földön a szerzetesek szorosan egymás mellett, és különös, nagyon mély torokhangon énekeltek. Az AUM szó ismétlődött újra meg újra, hosszan elnyújtva, hullámozva, magasra felemelkedve majd alászállva, akár egy hatalmas lélegzetvétel. Mintha ezek a hatalmas hegyek itt körülöttünk, a süvítő szél és a távoli tenger mind együtt emelkedtek és süllyedtek volna a hangokkal. Ez a Föld lélegzete volt. És ezek a napközben olyan szótlan szerzetesek most mintha eggyé váltak volna, egyetlen öblös edénnyé, amiből áradt ez a különös rezgésű hang.
Óvatosan leültem hátul, a fal mellé, behunytam a szememet. Éreztem, ahogy engem is átjár ez a méltóságteljes hullámzás, és együtt lélegzem velük. Ott szólt már bennem is a hang.
Most megértettem azt, hogy ha valaki erre is használhatja a torkát, hogy ilyen rezgést éljen meg vele, akkor tényleg teljesen lényegtelenné válnak az olyan hétköznapi szövegek, hogy „jó napot”, „hogy érzi magát”, „hideg időnk van ma”.
Élveztem, hogy beleolvadok a hangok óceánjába, ugyanúgy, ahogy a szigeten a tenger hullámai ringattak el. Ösztönösen nyílt ki a szám, éreztem a rezgést a mellkasomban, aztán a torkomban, és már belőlem is áradtak a hangok. Feloldódtam, eggyé váltam a többiekkel, a csoport része lettem, én is a zengő edény egy kis alkotóeleme voltam csupán.
Nagyon jó érzés volt.
Aztán úgy pattant fel a szemem, mintha valaki hideg vízzel öntött volna nyakon. Valami vad, mélyről jövő menekülésvágy ugrasztott fel a padlóról, és kirohantam a teremből, végig a sötét folyosón, ki az udvarra, a szabad ég alá. Ha nyitva lett volna a kapu, valószínűleg a kolostorból is kifutok. Így csak megálltam az udvar közepén, kapkodva szívtam be a hideg, hóillatú levegőt, és igyekeztem megszabadulni a füstölők fullasztó emlékétől. Néztem a mélyfekete csillagos eget, és igyekeztem normálissá tenni a lélegzésemet. Aztán megpróbáltam a gondolataimat is visszahozni a racionális világba.
Itt vagyok, józan vagyok, a magam ura vagyok. Azt tehetek, amit akarok, itt van rá a bizonyíték, ki tudtam jönni a teremből is. Nem szippantott magába a rezgés, nem vette el a saját gondolataimat.
A rettegés, ami valahonnan nagyon mélyről tört fel belőlem, és menekülésre késztetett, most kezdett gondolatokká formálódni. Az rémített meg annyira, hogy azt éreztem, teljesen beleolvadhatnék abba az egységbe, elveszítve a saját akaratomat, a gondolataimat, az önálló cselekvés lehetőségét. És azután már nem tudhatom, hogy amit teszek, az az én döntésem-e, vagy pedig magával vitt a rezgés, a csoport, és én csak tehetetlenül sodródom a tömeg hullámain.
Ez előhozta azt az emléket Mexikóból, amikor Teotihuacanban, a Nap piramis csúcsán a saját karkötőm foglya voltam. Akkor is rossz érzés volt az a halálos tehetetlenség, a bénultság, de most a múltból felbukkanva még ijesztőbbnek tűnt.
És hiába volt itt olyan jó ez a hangfürdő, ez a feloldódás, ha közben megéreztem a mellette levő szakadék iszonyú mélységét. Azt, hogy az érzésért cserébe önmagamat is elveszíthetem. Pont olyan volt a kép, ami megjelent bennem, mint a kolostorhoz vezető szűk ösvény. Lehet, hogy a vándornak sikerül rajta ide jutnia, a nyugalomba, békébe, de elég egy rossz lépés, egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a semmibe zuhan bele az ember.
És nekem nem volt kedvem vállalni ezt a kockázatot. Ott volt a Parancsnoki karkötővel megélt kudarcom. Nem akartam, hogy egy eszköz vagy egy rítus újra átvegye felettem az uralmat.
Úgyhogy inkább álltam az udvaron a jeges szélben, a sötétben, józanul. Fáztam, és élveztem, hogy a saját szabad akaratomból didergek idekint.
132. Himalája, éjszakai beszélgetés a kolostorban
Amikor már minden tagom remegett, és nem éreztem csábítónak a nagyteremből kiszűrődő békés morajlást, a sötét folyosókon óvatosan tapogatózva visszamentem a szobánkba.
A többiek már aludtak. Aaront kivéve, aki a falnak vetett háttal ült a földön az egyik matrac szélén. Mellette Ágnes két takaróba burkolózva szuszogott, Aaron az övét is odaadta neki, hogy ne fázzon a hideg szobában.
Leültem Aaron mellé, aki kicsit arrébb húzódott, hogy én is a matracra férjek. Magamra húztam a takarómat, aztán egy ideig csak csöndben néztük Aaronnal az ablakon át a Hold kerek korongját, ahogy lassan felemelkedett a csipkés hegygerinc mögül.
- Mi a baj? – kérdezte Aaron, mikor a Hold fénye már betöltötte a kis szobát.
Ez most jólesett, ez a kérdés. Az, hogy érzi, hogy feszít valami, és segít, hogy meg tudjak szólalni. Mert igazából megfogalmazni sem tudtam, hogy mi az a probléma, ami itt kavarog bennem. Úgyhogy egyszerűen elmeséltem, ami történt, a hangokat, a teljesen elborító rezgést, a menekülést az udvarra, a rettegést, és aztán a Nap piramisától hozott félelmet is.
Aaron hallgatott. Néztem a távoli hegycsúcsokat az ablakon át, és közben újabb gondolatok formálódtak bennem. Jó volt őket kimondani, mert egymást szülték a szavak, kezdtem érteni azt a gondolat-gubancot, amiben belül elvesztem eddig.
Meg tudtam fogalmazni, hogy itt, ebben a békés közegben egyszer csak összekapcsolódott bennem az előbbi nyugodt tömeg képe azzal a vad hordával, amit a repülőgépen a háborús filmben láttam. Ott is egyenként értelmes emberek álltak össze, és aztán őrült zombikká váltak. Mi a különbség a csoportok között? Az eszme, a cél látszólag a filmben is helyes volt, de aztán mégis öldöklés lett a vége. És mi a biztosíték arra, hogy egy összeolvadó csoportból nem lesz agymosott tömeg? Mert attól kezdve mindegy, hogy milyen célt követnek, nem az ember cselekszik, hanem egy program. És egy program bármikor az élet ellen fordulhat. Más emberek ellen, önmaguk ellen, pusztító, önpusztító tettekbe viheti őket, ők meg csak sodródnak, miközben egy letarolt világ marad utánuk.
- Látom, a végére filozófus lettél – mondta Aaron, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Aztán átkarolta a vállamat ugyanúgy, mint Egyiptom után, ott a sivatagi éjszakában. Jó érzés volt. Az emléktől megremegett a mellkasom közepén valami. Mintha nagyon-nagyon régen lett volna, amikor elindultunk erre a hosszú útra, aminek most itt vagyunk az utolsó állomásánál.
- Jó, hogy ilyen komoly gondolataid vannak. Ezekre a helyzetekre nincsenek tökéletes, egységes megoldások, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját válaszait. Sokfélét mondanak a vallások, a racionális elvek, és mást-mást tartanak helyesnek a különböző népek. Én azt tudom neked elmondani, amiben én hiszek. Ez olyan Harcos-nézőpont. Egy Harcos szempontjából a csoport kétféle lehet: csapat vagy csorda. A csapatban szívesen részt veszünk, de a csordába nem állunk be a marhák vagy birkák közé.
A csorda vagy nyáj az a csoport, ahol egyetlen irányító erő van, magasan a tagok feje fölött. Ez lehet a vezérbika, a vezérürü, vagy csak a kolomp hangja a nyakán. Általában egy karizmatikus vezető az, aki átveszi a döntés és a gondolkodás terhét a követőitől. Majd ő eldönti helyettük, hogy mi a helyes és mi a helytelen, megkíméli őket a tévedéstől és a kétségektől. Ilyenek a vallási szekták. Ott a vezető a felelős a tagok lelki üdvéért, ő a közvetítőjük az ég felé, csak rajta keresztül juthatnak a mennyországba, minden más út a biztos elkárhozáshoz vezet. Ezért bűnné válik a másként gondolkodás, a kritika, a szabad véleménynyilvánítás. A csordához éppen azért csatlakoznak a tagok, mert ezek hiányoznak belőlük, és itt végre nincs is rá szükségük. Merev szabályoktól kapják a biztonság és a kiválasztottság látszatát. Nem könnyű bekerülni az egyetlen igazinak hirdetett nyájba, teljes elköteleződést és alárendelődést kell érte vállalni. És ha már bent van az ember, akkor szinte lehetetlen kilépni, hiszen a távozás a vezető kudarca lenne, amit nem engedhet meg. Itt nem lehet más gondolat, csak az, ami egyezik az övével, nincs más alternatíva és nincs más igazság, csak az általa hirdetett egyetlen.
De ez nem csak a szektákra jellemző. Politikai pártok, munkahelyi csoportok, baráti társaságok is ugyanígy működhetnek, ha a tagok az istenné emelt vezetőt követik a biztonság vagy a haszon reményében, saját gondolatok és felelősségérzet nélkül. Akár a marhák vagy a birkák.
Lehet úgy is nagy csorda egy tömeg, hogy nem egy ember, hanem egy eszme vezérli őket. A kolompot követik, egy szépen csengő hangot. Ekkor az eszmének adják oda az önállóságukat, a szabad választási lehetőségüket, a mérlegelés képességét. És főleg az egyéni felelősségüket. Megteszik, amit az eszme kér tőlük, követik a kolomp hangját akkor is, ha az a szakadékba hívja őket, vagy a másik ember életét kéri tőlük.
Aztán amikor egy csorda elől eltűnik a vezér, vagy valamiért kifordul az eredeti értelméből az eszme, akkor a tömeg megőrül. Nincs saját gondolata, nincs felelősségérzete, csak a józan ész kontrollja alól kiszabadult vad ösztön tombol benne. És akkor pusztító zombivá válik. Veszett birkanyájjá, akik egymást is széttépik, vagy tomboló marhacsordává, akik mindent földúlnak maguk körül, és fertőző csürheként társadalmakat tehetnek tönkre.
A csapat ennek az ellenkezője. Ott a tagok megőrzik az önállóságukat, a szabad akaratukat, és egyéni felelősséget éreznek minden tettükért. Nem takaróznak azzal, hogy ezt ők parancsba kapták, mert nem is fogadnak el parancsot. Csak azt teszik meg, amit helyesnek tartanak, és mindig megteszik azt, amit helyesnek gondolnak, akkor is, ha ezzel a csapat többi tagja nem ért egyet. Ilyenkor legfeljebb kilépnek a közösségből, és megpróbálnak olyan csoportot találni, amivel egyezik a véleményük. Nem hagyják magukat korlátozni, se befolyásolni. Nem adják át az életük feletti irányítást. Azért vannak együtt, mert hasonló dolgokat akarnak megvalósítani, azonosak a céljaik, ugyanazért küzdenek, vagy ugyanazt védik, mint a többiek a csoportban. Ez is lehet vallási közösség, politikai célokért küzdő csoport, vagy csak egy alkalmilag összeállt kis csapat. De ezek sosem merev, zárt rendszerek. Bárki szabadon beléphet, ha megfelel neki a csapat célkitűzése, és bármikor szabadon távozhat, ha más utat talál magának.
Amikor az igazi Harcosok egy csatában, egy hadsereg tagjaként látszólag engedelmeskednek a hadvezér parancsainak, valójában akkor is szabad akaratukból teszik. Azért, mert elfogadják, hogy abban a helyzetben a vezetőjük a tapasztalata miatt pontosabban tudja, hogy mi a legjobb megoldás. És ezt is csak addig teszik meg, amíg az utasítás nem ellenkezik a saját elveikkel.
A pusztító háborúkban, az öldöklésben csak a csordák vesznek részt. A valódi Harcos a célért küzd, és csak legyőzni akarja azt, aki akadályozza a feladatában, de nem akarja megsemmisíteni. A veszett csorda viszont cél nélkül, csak a pusztításért, a másik szenvedését élvezve, a maga erejét fitogtatva is gyilkol.
Ha így nézed a történelmet, nem sok csapatot találhatsz benne, de annál több megvadult csordát. Függetlenül attól, hogy milyen szentnek hangzott az eredeti cél, vagy milyen civilizáltnak látszott az a társadalom, ami aztán kitermelte a maga pusztító és önpusztító csordáját. Ezek a nyájak illúziókat követnek, légvárakat emelnek, agymosott birkákat gyártanak az emberekből, és egy idő után törvényszerűen összeomlanak, romokat és szennyet hagyva maguk után. A világot az önállóan cselekvő emberek és a csapatok építik és tartják fenn. Ők azok, akik előrébb viszik az egész fejlődést. Csak belőlük általában kevesebb van, mint a marhákból és a birkákból.
Aaron elhallgatott. Ültünk ott, és a gondolatok lassan egy stabil rendszerré álltak össze bennem. Nem akartam csoportokat kategorizálni, nem akartam mások felett ítélkezni. De végre megértettem a saját félelmeimet, és a helyükre tudtam rakni az érzéseimet.
Már tudtam, miért zavart ennyire a tehetetlenség, amit a karkötő kényszerített rám. Tudomásul vettem, hogy most erősebb nálam, de legalább tisztában voltam azzal, hogy mi ez a helyzet. Egyelőre a Parancsnoki karkötő eszköze vagyok, a rabja vagyok, amikor a saját programja szembekerül az én akaratommal. A cselekvési lehetőségemet elveheti addig, amíg bilincsként a karomon van. De a gondolataim szabadságát már nem adom neki. A félelem már nem fog megbénítani. A véleményem lehet más, és amint megszabadulok ettől a feladattól, újra önállóan cselekedhetek. Nem kell egyetértenem semmivel, még egy Parancsnoki karkötővel sem, és nem kell magamra kényszerítenem mások véleményét, még ha az a népem egyik tagjától származik is.
Szabad ember vagyok, és megválaszthatom, melyik csapattal akarok együttműködni. És belőlem nem lesz egy csordában kérődző bamba marha.
Na, ez az utolsó gondolat olyan jól hangzott, hogy egészen felvidultam tőle. És miután mindezt ilyen jól megbeszéltem magammal, Aaron vállára dőlve nyugodtan elaludtam.
Folytatás: http://ufovagyok.blogspot.hu/
|
|
|
Engedd, hogy az álmaid nagyobbak legyenek,
mint a félelmeid.
|
"Minden elérhető,
ha van benned bátorság, remény,
és szeretni erő."
Goethe
|
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
113. Mexikó, Mexikóváros
Gyors volt az út, délben már ott is álltunk Mexikóváros nyüzsgő forgatagában. Nem volt túl meleg, de nagyon párás, fülledt volt a levegő, azonnal nyirkosnak érezte az ember a bőrét, a ruháját. A repülőtérről a szállodába mentünk. Aztán Aaron és Ágnes egymásra nézett, és Aaron azt mondta:
- Akkor nézzük meg a végét.
Ágnes bólintott.
Elindultunk. Nem tetszik ez nekem, hogy ennyire egymással vannak elfoglalva, ennyire értik egymás gondolatait. Én meg csak pislogok, és kérdezni se nagyon merek, mert olyan komolyak mindketten.
Úgy volt, hogy szerelmesek egymásba, nem? De ha ilyen szomorú összenézésekkel jár a szerelem, akkor az mégse lehet olyan jó dolog.
Oké, érzem, hogy ott van köztük az a nagyon erős érzés, olyan, mintha össze is nőttek volna tőle. Jó, jó, de azért én is itt vagyok. Időnként rám is figyelhetnének.
Mentek előttem az utcán, kézenfogva, magukba merülve, mintha nem is érdekelné őket, hogy ott baktatok a hátuk mögött. Ezzel az erővel maradhattam volna a szállodában is. Persze, dehogy maradtam volna, nem tudnék nyugodt lenni, ha nem látom őket. Richard olyan aggódva engedett el minket, hogy azóta folyton azt figyelem, honnan csaphat le ránk valami veszély. Például az a vérszomjas Holdistennő, Coyolxauhqui. Hogy micsoda neveik voltak! De ezek legalább különlegesek, nem úgy, mint a mostani tucatnevek.
Mexikóváros központi részén jártunk, régi épületek között, szűk utcákon. Aztán kiértünk egy nagy térre, elmentünk egy hatalmas templom előtt.
- A Catedral Metropolitana – mutatott a nagyon díszes, domborművekkel teli épületre Aaron. Jó, ezek szerint még emlékszik rá, hogy itt jövök mögöttük. De a templom nem különösebben érdekelt. Túl cifra volt az én ízlésemhez, és túl hivalkodó. Mint aki harsányan bizonygatja a gazdagságát meg a felsőbbrendűségét. A begyűjtött információim szerint a kereszténység eredetileg a szerénységről és a világi bűnöktől való elfordulásról szólt. Hát ez nem nagyon tükröződött ezen az épületen.
Aztán alig hagytuk el a látványos katedrálist, Aaron és Ágnes megállt egy utcasarkon. A nagy, magas házak között egy feltúrt telek sötétlett. Fekete kövek, félig kiásott falak, romok. Mint egy temető.
- A Templo Mayor romjai – mondta Aaron.
Aha, egy másik templom. Na, ebből meg alig látszott már valami. Csak a félig föld borította alapok, meg pár szobor, például két színes kőkígyó. Ez meg azért nem tetszett. Ha Nagy Templom volt, akkor hova lett a dicsősége? Hova lett az istene?
Körbesétáltunk, aztán bementünk a sötét falak közé. Akkor jöttem rá, hogy ez a híres azték templom volt. Még a repülőgépen olvastam egy prospektusban, hogy a régi azték birodalom fővárosa ugyanitt volt, ahol most a modern Mexikóváros. A régit Tenochitlánnak hívták, és a Templo Mayor volt a legszentebb helye. A spanyolok lerombolták a régi épületeket, majd felépítették a kövekből az új várost, ami már az övék volt. Aztán 1978-ban megtalálták a házak alatt eltemetve ennek a templomnak a maradványait.
Hát, lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a hódítóktól ide építkezni. Vagyis a mexikóiak számára jó volt, mert így valójában megmaradt a múltjuk. Azon a földön jártak, ott éltek, ahol az őseik. A gyökereiket láthatatlanul meg tudták őrizni. A spanyolok így mégsem tudtak mindent elfoglalni. És így a hódítók is csak ebbe a régi múltba tudtak gyökeret verni. Ettől lett ilyen szívós ez a nép. Bár nem csoda, hiszen valójában a Harcosok büszke népéhez tartoznak.
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
114. Mexikóváros, Templo Mayor
Közben Aaron és Ágnes megállt az egyik sarkon. Innen látni lehetett az egész romos területet, és aztán az utca túloldalán azt a díszes katedrálist. Átkarolták egymást, és néztek. Mögéjük léptem, hogy lássam, mit figyelnek annyira.
És akkor én is megláttam a filmet.
Pont olyan volt, mint egy levegőbe vetített mozifilm. Láttam a jelenlegi házakat is, de köztük, mintha rávetítették volna, lassan körvonalazódni kezdtek a régi, hatalmas épületek, és felmagasodott a Templo Mayor.
Nagy, világos színű, lépcsős piramis volt, a tetején két különálló, lapos tetejű szentéllyel. De nemcsak a képeket láttam, hanem a hozzájuk tartozó információt is. Mintha a képek mögött sokdimenziós tudás is jött volna át. Tudtam, hogy az egyik, kék falú épület volt Tláloc, az esőisten temploma, a másik, vörösre festett pedig Huitzilopochtli, a Nap és a háború vérszomjas istenéé. Aki valamikor nagyon régen Aaron volt.
Az épület felett, fent a magasban fehér fény ragyogott, és a fényben halványan látszott egy szakállas férfi alakja. Tőle indult egy széles fénysugár, ami a templom szentélyében álló díszes ruhás paphoz tartott, aki hallgatta, és aztán továbbította a többieknek az égi üzenetet. Hallottam a mondatokat, de közben azt is tudtam, hogy mi lett a következményük.
- A lelketeket tőlem kaptátok, az életeteket ajánljátok fel nekem – hangzott az égből.
- Az isten az életet, a vért kéri tőlünk – mondta a pap.
A mozifilmen hadifoglyokat vittek az oltárhoz, és megölték őket. A vérükbe szalmaszálat szúrtak, hogy az isten ihasson belőle. A papok és a hívők késsel megvágták magukat, hogy az istenüknek vérrel áldozzanak.
- Emeljétek fel a szíveteket hozzám! – szólt a hang a fényből.
- Az istenünk emberek szívét kéri – mondta a pap.
Az oltáron kivágták az áldozatok szívét, és a Nap felé emelték.
- Az élő szíveteket emeljétek fel hozzám – hangzott újra az égből.
- A még dobogó szívet kell felajánlani az istennek, akkor fog áldást küldeni ránk – fordította a pap. És az áldozatok még lüktető, kitépett szívét emelték az ég felé.
- Engedjétek hozzám a gyerekeket, ők még ártatlanok.
- Az isten tiszta gyermekeket követel áldozatul, hogy győzelemre segítsen minket – mondta a pap. És vitték a gyerekeket is.
- Szeressétek az ellenségeiteket!
Az azték harcosok a családjukba fogadták a legyőzött ellenséget, egy évig vele éltek, jól tartották, és csak utána áldozták fel az istennek.
- Legyetek együttérzők, éljétek bele magatokat a másik ember helyzetébe, mintha az ő bőrében élnétek.
A megölt ellenség bőrét lenyúzták, magukra vették, és hetekig ebben a véres öltözékben jártak.
El kellett fordítanom a tekintetemet, mert ez nekem már sok volt. Nem szeretem a horrorfilmeket.
Aaron és Ágnes mozdulatlanul figyelték az egészet. Én vártam egy kicsit, vettem pár mély lélegzetet, néztem a jelenkori, élő várost, a járókelőket, és azt mondtam magamnak: Ez csak a múlt. Már vége. Ez csak egy film a múltról. Nem túl szép, de hát ez volt. És szerencsére nem az én múltam.
Amikor visszafordultam a mozifilmhez, láttam, hogy változott a kép. Most egymásra másolódott a piramistemplom meg a nagy katedrális képe. Látszott, hogy a köveik is azonosak, hiszen a lerombolt régiből építették fel az újat. Ezen a képen most egyek voltak, csak a szereplők duplázódtak meg, akár egy szellemképes, elmosódott fotón. A fény és a szakállas férfialak viszont ugyanúgy egyként, tisztán ragyogott felettük.
A mondatok is ugyanazok voltak, csak a papok mást hoztak ki belőle az épület két nézetében. A katolikus templomban ott ragyogott az isten kitépett szíve az oltáron. Az élő szíve, töviskoszorúban. A pap felemelte a kelyhet, és azt mondta: isten vére. És a hívők áhítatosan ittak belőle. Aztán egy fehér ostyát emelt fel: isten teste. És a hívők megették. Az azték templomnál a feláldozott ember vérét itták és a húsát ették. Az istennek más-más nevet mondtak a két templomban, pedig ugyanaz a szakállas férfiarc szólt nekik a fényből.
Aztán lassan elhalványultak a képek. Újra csak a romos faltörmeléket és a túloldalon magasodó cifra épületet lehetett látni. Meg a nyüzsgő tömeget, autókat, járókelőket. Az életet.
Ágnes és Aaron sápadtan állt a sötét falak szélén. Aztán egymásra néztek.
- Elhibáztam. Rosszul fordítottam az égi üzenetet – mondta szinte alig hallhatóan Ágnes. - Az Angyalt elvakította a Harcosok közelsége. Túl mélyre hoztam le a szavakat. Túlságosan földi értelmük lett. Elvesztettem a fényüket, az igazi értelmüket. Az én hibám, hogy a Nagytemplom romokban hever.
- Az enyém is – mondta ugyanolyan halkan Aaron. – A hódításokból erőfitogtatás lett. A terjeszkedés helyett hadifoglyokat gyűjtöttünk az áldozatokhoz. A Harcosokból elveszett a valódi erő. Túlvilági dicsőségre vágytak, az istenek kegyét keresték. Az égre figyeltek, és közben elvesztették a földi hatalmukat.
Pedig alig száz év alatt felépítettük Atlantisz városának a mását ezen a helyen. Megvolt minden esélyünk, hogy visszaszerezzük a régi dicsőséget. Lépésről lépésre, minden népnél egyre közelebb jutottunk a régi tudáshoz, a régi erőhöz. Az aztékokkal már csak tengerre kellett volna szállnunk, hogy mi érkezzünk meg előbb a túlpartra, és ne ők jöjjenek ide. Tollaskígyó megmondta, hogy kelet felé menjünk. Őt kellett volna követnünk.
Megöltünk egy népet. Elpusztítottunk egy lehetséges, kiegyensúlyozottabb jövőt.
Álltam Aaron meg Ágnes mögött, és nagyon nem tetszett ez a szomorú helyzet. Hé, srácok, azért nem lett vége a világnak! Jó, biztos lehetett volna szebb is, de azért van itt még élet. És amíg van, addig javítható is. Ne lógassátok már úgy az orrotokat!
Ezeket persze nem mertem nekik mondani, ahhoz túlságosan komor arcot vágtak. De azért a gondolatból talán valamit megéreztek, mert Aaron felnézett. Előbb rám, aztán valahova a távolba. Halványan elmosolyodott, és aztán Ágnest is abba az irányba fordította.
- Mi elszúrtuk, az igaz. De az Angyalok népe a védelmébe vette ezt a népet. Emlékezz erre is. Ti már jóvátettétek! Tíz évvel a bukás után már megjelent itt a legcsodálatosabb Angyal, és azóta is vigyáz rájuk. Ezért olyan nagy baj nem lehet!
Néztek a távolba, és mindkettőjük arcán szétáradt egy nagy, boldog mosoly. Na, így már sokkal jobban néztek ki. Mögéjük léptem, hogy én is lássam, mi ez a nagy öröm.
Egy régi film pergett a moziban, tudtam, hogy 1531-ben történt. Jó ötlet ez a tudással vegyített mozizás, máshol is bevezethetnék.
Egy indián fiú állt egy gyönyörű, aranyfénnyel körülvett, kreolbőrű nőalak előtt. Ő volt Juan Diego, akinek megjelent a Guadalupei Szűz a Tepeyac dombon, az azték kukorica-istennő, Tonantzin lerombolt templomának helyén. Aztán a ma már Mexikóvároshoz tartozó dombon felmagasodott egy zömök, háromtornyú templom a jelenés tiszteletére. És már az épületből sugárzott az a csodás fény, de nem csak a falakból, hanem a mélyből, a föld alól is, és áradt szét a környékre.
Hát igen, nemcsak a Harcosok, hanem az Angyalok is itt vannak.
Na, most már elégedett lehet Aaron és Ágnes is. Voltak szomorú dolgok a múltban, de azokon már úgysem nem lehet változtatni. Hát örüljünk annak, ami van.
Szerencsére ők is valami hasonló következtetésre jutottak, mert egészen vidáman indultunk vissza a szálloda felé.
Folytatás: http://ufovagyok.blogspot.hu/
|
[756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
Új bejegyzés
Frissítés
