[756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
|
|
|
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
71. A Nagy Piramis
Reggeli után elindultunk a piramisokhoz. A taxi ment, ment a jellegzetes házak között, aztán egyszer csak kiértünk a város szélére, ahol azonnal kezdődött a sárgásvörös homokos fennsík, a sivatag, és középen ott magasodott a három hatalmas piramis.
Váratlan látvány volt. Első pillantásra inkább valami díszletnek tűnt. Egy réges-régi színházi előadás porlepte, omladozó díszletének.
És túl nyüzsgő volt körülötte minden. Különös ellentéteként az évezredes, állandóságot sugalló köveknek, mindenhol nagyon is eleven, fehér ruhás arabok álltak színes takarós tevékkel, mellettük autóbuszok sorakoztak különböző nemzetiségű turisták tömegeivel, és hangos volt minden.
Hangos, poros és forró. Már kora reggel vakítóan sütött a Nap.
Csak a kövek hallgattak. Meg az a különös szobor, a szfinx.
Körbejártunk, közben igyekeztünk távol tartani az ajánlkozó idegenvezetőket, árusokat. És próbáltuk kikerülni a mindenütt ott álló, fényképezgető turistacsoportokat.
Egyre feszültebb lettem, mintha védekeznem kellene. Óvatosan bekapcsoltam a pajzsot is, csak szűken magam köré, mert egy-egy tolakodó alaknál úgy éreztem, mintha belém akarna hatolni, mintha veszélyt jelentene.
Vibrált bennem a feszültség. De a karkötő nem jelzett. Az adás nem indult be.
Richard azt mondta, ezek szerint be kell mennünk a nagy piramisba. Hiszen Stonehenge-nél is a kőkör közepén működött csak a kapcsolat. Valószínűleg itt is a középpontban van az az erőtér, amit keresünk.
De én most nem éreztem vágyat, hogy bemenjek a kövek mélyére, hogy hagyjam magam elnyelni ettől a hatalmas kőrakástól. Innen közelről már nem díszletnek láttam, hanem hatalomnak. Az állandóság hatalmának. És ehhez a kőtömeghez képest nagyon kicsinek és védtelennek éreztem magam. Nem, nem akartam alámenni. Nem akartam azt érezni, hogy tonnányi kövek borulnak fölém.
Richard mondta, hogy ezt a Nagy Piramist a régi Alapítók első csoportja építette, a Por népe az Uralkodóknak. Ezzel rögzítették a földi élet alapvető energiáját, lecövekelték a rendszert, amihez aztán a másik tíz csoport kapcsolódhatott. A Por népének, a Dolgozóknak a munkájával épült fel, és az eredmény a Sárkányok népének erejét, az ősi Uralkodók hatalmát hirdeti.
De a mai emberek már nem emlékeznek erre az erőre, fogalmuk sincs arról, mi volt ez a piramis eredetileg. A fáraók temetkezési helyének hiszik, mert a későbbi Uralkodók erre a mintára még sok hasonló építményt emeltek. Nem csak itt, Egyiptomban, hanem sok más helyen is a Földön.
Csodáltam a nagyságot, ami sugárzott a három piramisból. Bár továbbra sem volt nagy kedvem bemenni. De tudtam, hogy ha már eddig eljöttünk, nem lenne célszerű most meghátrálnom. Ha már én nem tudom beindítani a karkötőt, hogy jelezzen, akkor menjünk, lássuk, hol fog magától bekapcsolni.
Eleinte viszont úgy tűnt, nem sikerül bejutnunk. Először azt mondták, zárva van a piramis. De éppen előttünk indult befelé egy kisebb csoport. Akkor az volt a válasz, hogy ők ezt a látogatást előre lefoglalták.
Aztán persze Richard pénze elintézte a helyzetet. Fizetett a csoport amerikai vezetőjének, hogy mi is csatlakozhassunk, aztán megfizette az arab idegenvezetőt is a nagyobb létszám miatt. És azt hiszem, még pár embert gazdagabbá tett, mire eljutottunk mi is a bejáratig.
A hatalmas kőrakás alján, a piramis méreteihez képest egy kis egérlyuknak tűnő résen mehettünk be.
A csoport, amihez csatlakoztunk, különös emberekből állt. Izgatottan, áhítattal és nagy sóhajokkal lépték át a piramis szűk bejáratát. Teljesen oda voltak az örömtől, a meghatódottságtól, mindenféle imaszerű dolgokat mondogattak, ámulva csodálták a folyosó hatalmas kőtömbjeit.
Én meg azt gondoltam, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Idegen betolakodók vagyunk egy olyan helyen, amit nem látogatóknak szántak. Nem kellene itt lennünk. Nem jó ez így.
És azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban ránk omolhatnak a kövek, hogy megbüntessék az illetéktelen behatolókat.
Nem is értettem, hogy a legelső emberek hogyan mertek ide belépni. Nem érezték ezt az elzárt, méltóságteljes energiát, ami idebent van? Nem érezték azt, hogy a folyosót nem emberek lába alá tervezték, nem arra való, hogy apró kis lények mászkáljanak benne ájult csodálattal? Nézzék csak az építményt kívülről, bámulják, de nem arra való, hogy benne járkáljanak, hogy összetapossák a köveit, megtapogassák a falait. Egy atomreaktort is meg lehet csodálni kívülről, de nem sétálgat az ember a belsejében csak úgy, élvezetből.
Mentünk egyre beljebb. A nyomasztó érzés erősödött. Egy szűk járaton haladtunk felfelé, aztán meg egyenesen. Beértünk egy hat méter magas, nagy terembe, ami teljesen üres volt, csak az egyik falába volt bevágva egy lépcsőzetes alakú, különös, magas fülke. Azt mondták, ez a Királynő Kamrája.
Aztán visszamentünk a szűk folyosón, és odaértünk egy meredeken emelkedő, Nagy Galéria nevű részhez. Ez egy több, mint nyolc méter magas, két méter széles és negyvenhat méter hosszú különleges, lépcsős szakasz, elcsúsztatottan épült tetőzettel, oldalt érdekes peremmel, vájatokkal. Az idegenvezető szerint ez egy folyosó. Szerintem meg egyértelmű, hogy nem azért építették, hogy ezen bárki közlekedjen. Ez egy bonyolult szerkezetű kőgépezet pontosan megtervezett belső része. Akár egy motornak a dugattyúrendszere.
Ha csak egy folyosót akartak volna építeni, ami csupán a következő kamrába vezet, akkor megtette volna egy ugyanolyan egyszerű járat is, mint amin eddig jöttünk. Miért kellett volna fáradságos munkával, gondosan megfaragott és precízen egymásra tornyozott kőtömbökkel bajlódniuk? És miért volt szükség az amúgy is szűk folyosó alján a fél méter széles, fél méter magas furcsa rámpára? És az abba méterenként belevésett téglalap alakú bemélyedésekre? És miért kellettek középen a teljesen célszerűtlennek látszó, túl sűrűen levő, túl alacsony lépcsőfokok?
Furcsák az emberek. Inkább vallásos bolondoknak akarják látni a nagy tudású őseiket, csak ne kelljen felismerni, hogy kevesebbet tudnak, mint a régiek. Hova lenne akkor a nagy önhittségük?
Aztán egy nagyobb lépcsőfok után alacsony, alig egy méter magas szakasz jött, utána egy kisebb, de magasabb kamra, újabb érdekes vésésnyomokkal. Majd újra le kellett mélyen hajolnunk, mert megint csak egy méter magas járat vezetett a fő helyszínre, a központi helyre, ahova a csoport annyira jönni akart.
- A Király Kamrája – mondta nagy áhítattal az idegenvezető.
Egy nagyobb terembe értünk, aminek körben vörösgránit lapokkal volt burkolva a fala. Hat méter magas lehetett, és tíz méter hosszú, öt méter széles. Az egyik végében egy nagyméretű, egy gránittömbből kifaragott, vastag falú kőláda állt. És abból az üres ládából valami hatalmas energia sugárzott.
Na, akkor éreztem legerősebben, hogy fussunk ki innen azonnal. Mert ez már szentségtörés.
Amúgy vicces, mert valójában azt sem tudom, mi az a szentségtörés, amiről beszélek. Nem ismertem korábban ezt az érzést. A mi világunkban van szeretet, tisztelet, de nincs ehhez hasonló dolog. Ebben az érzésben viszont van egy óriási tisztelet, és egy nagyon nagy távolságtartás. Az az erős, taszító hatás, ami azt üvölti felém, hogy tartsd magad távol ettől, ez nem a te helyed. Ez nem neked való energia. Mit keresel itt, idegen? És mit kerestek itt, ti, emberek? Ehhez nincs jogotok.
Aaron és Richard nyugodtan állt mellettem, őket nem zavarta meg a hely. Richard járt is itt már korábban. Ők inkább rám figyeltek, hogy kell-e nekem segítség, vagy készen álltak, hogy eltereljék rólam a figyelmet, ha valami szokatlant tennék.
Bár azt hiszem, bármit csinálhattam volna, nem lett volna nagyon feltűnő abban a csoportban. Volt, aki hangosan zokogni kezdett, amikor beléptünk abba a kamrába, más elszédült, leült a padlóra, többen azt hiszem, imádkoztak, vagy az általuk látott lényekhez kezdtek beszélni. Aztán leültek mindannyian, mi is, hogy ne lógjunk ki közülük, és a vezetőjük irányításával meditálni kezdtek.
A fenébe, nálam meg beindult a karkötő. De akkora energialökettel, hogy felugrottam. Aaron húzott vissza a földre.
Éreztem, hogy valami nagyon nagy feszültségű energia zúdul rám, képek sem voltak hozzá, csak vakító, nagy fénysugár a fejemben.
Na, kellett nekem Parancsnoki karkötő! Lehet, hogy el se bírom viselni azt a hatalmas frekvenciát, ami most letöltődik belém, illetve a karkötő kristályaiba.
Előzmények és következmények itt: http://ufovagyok.blogspot.hu/
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
72. A Nagy Piramisban
Az energia belém áramlott, aztán a folyamat lezárult. Túléltem, végül márt nem is volt olyan feszítő érzés. Mintha sikerült volna hozzákalibrálnom a saját működésemhez.
Közben a csoport befejezte a meditációját. Bennem továbbra is ott volt a vágy, hogy ki innen, minél hamarabb. De ahogy az új információ-csomaghoz hozzá tudott kapcsolódni a tudatom egy része is, megszűnt a kívülállóság érzése. Ismerős lett a hely.
Nem arra való, hogy emberek csoportjai itt éljék ki a fantáziájukat, de már nem zavart, hogy itt vagyunk. Rájöttem, hogy az energiát sem zavarja. Az az erő, amit a kőtömbök magukba zártak valamikor, megvan most is. A rendszer már nem működik, mert nincs már itt a tulajdonosa, aki működtetni tudná, de az energia attól még itt van. Tisztán és érinthetetlenül. Nem zavarhatja meg apró lények érzelmi hullámzása, nem koszolhatja be se a kezük, se a lépteik nyoma.
Most már hasonlított a Stonehenge köveihez ez az erő. Mások használták, más nép építménye, de bennem, belül és a karkötő kristályrendszerében megértette egymást a kétféle energia. Az ősi Alapítók két családja találkozott bennem. Az Őrzők és az Uralkodók kezet ráztak. Ez határozottan jó érzéssel töltött el.
A csoport tagjai közben egymás után odaléptek a teremben levő nagy vörösgránit ládához, és óvatosan, áhítatosan belefeküdtek. Az arab idegenvezető közben kiment. Gondolom, így nyugodt maradhatott a lelkiismerete, ő nem látott semmi szabálytalant.
Előtte azt mondta, hogy az az egyszerű, díszítés és felirat nélküli kőláda, aminek az egyik sarka különös módon törött is volt, a fáraó szarkofágja volt. Amikor kiment, a csoport vezetője hozzátette, hogy ez csak a hivatalos nézőpont, de ők persze tudják, hogy ez a szarkofág egy ősi beavatási szertartás egyik eszköze. A piramis pedig valójában egy csillagkapu, más dimenziókhoz lehet benne csatlakozni. És ebben a központi teremben ezt most egy kis időre mindenki megtapasztalhatja, aki belefekszik a gránitszarkofágba.
Legyen mindenkinek a hite szerint - gondoltam magamban most már jóval békésebb lelkiállapotban. Ha ők így akarnak kapcsolatba kerülni más dimenziókkal, hát csak tessék, meg lehet próbálni. Amilyen erősen vágynak rá, meg is van az esélyük, hogy átéljék azt, amit annyira szeretnének. Ha megvan hozzá módszerük, ez az óriási erő, ami a falakból és főleg abból a gránitládából még most is árad, tényleg teremtő energiaként hatni.
De szerintem ebben a kőládában nem emberek feküdtek. Nem is járkált idebenn senki akkor, amikor ez a rendszer még működött. Ez egy nagy kristály helye, ami tele volt információval, energiával. És annak a sugárzása az, ami még ma is érezhető. A kristályt az előtt vették ki belőle, mielőtt ezt a piramist lezárták, és ezzel kikapcsolták a rendszert. Ott az a törés a láda sarkánál. Akkor pattant le az a kődarab, amikor a kristályt egy emelővel kiemelték. De már nem számított. A tulajdonosok költöztek, ezért pakoltak, csomagoltak, és lezárták a kiürített épületüket.
Aztán jó pár ezer év múlva újra megtalálták az emberek, és elkezdtek hasonlókat építeni, igyekeztek lemásolni az eredetit. De a belső, számukra érthetetlen technikai formát és az amúgy is ismeretlen kristálymagot nem tudták leutánozni.
Azok, akik szellemi kapcsolatban maradtak az eredeti Alapítókra, be tudtak jutni ide. De nem ezekbe a fenti, amúgy is üres termekbe jöttek, ahol már csak a tiszta energia maradt, hanem a piramis alsó részébe, és ott próbáltak egy mély aknával a régi energia gyújtópontjához közelebb kerülni. Úgy, ahogy egy kiszáradó kutat mélyebbre ásnak, mert odalent még csörgedezik az éltető víz. Onnan lentről még hosszú ideig képesek voltak hozzákapcsolódni az élő tudáshoz, az információkhoz is.
Azóta ez a hatalmas építmény emlékmű lett. De nem a halott fáraóké, hanem egy létező, tiszta, de már nem működő energiarendszer mementója. Az ősi Uralkodók tudása van benne még ma is.
Vajon miért hagyta itt a Földet a régi Sárkányok népe? Ők teremtették meg ennek a világnak az alapjait. Nem voltak elégedettek az eredménnyel? Csalódtak a művükben?
Richard azt mondta, fiatal Sárkánykölykök érkeztek csak azóta abból a világból. Vajon mikor fedezik fel újra az apáik ősi tudását? Mikor indítják be újra ezt a hatalmas energiarendszert?
Na és vajon a mai Föld el tudná-e viselni ezt a régi, nagy tisztaságú energiát?
|
PETI, A FÖLDÖNKÍVÜLI
következő részlet a blog-regényből
73. A Nagy Piramis után
Kiléptünk a vakító fénybe. Most ez tűnt túl soknak, zavaróan idegennek a piramis félhomályos, csöndes és békés belseje után. Odabent volt az erő, idekint meg a zűrzavar. Most meg legszívesebben visszafordultam volna, hogy ott legyek még egy ideig, ahol a régi Uralkodók magabiztos, nyugodt energiája hatotta át a falakat.
Na, nekem se jó már sose az, ami van. Kezdek egyre jobban hasonlítani az emberekhez. Mindig másra vágyom.
Richard elgondolkozva nézte közben az amerikai csoportot, akik lelkendezve mesélték egymásnak az élményeiket, miket tapasztaltak odabent, milyen különös lényeket láttak, milyen reinkarnációs emlékek törtek fel bennük. A vezetőjük nagyban helyeselte a hallottakat. Mindannyian nagyon boldognak és elégedettnek látszottak. Ezért az élményért jöttek, megszerezték maguknak. Teljesült az álmuk.
- Bizony, milyen jó álmodni – mondta Richard. – És milyen sokan ragaszkodnak a színes álomképeikhez.
- A Kentaurok népe olyan szépeket mesélt az embereknek, hogy már nem akarnak belőle felébredni – tette hozzá Aaron.
- Azok a történetek nagyon fontosak voltak egykor. Így tudták csak megőrizni az ősi tudás emlékét. A valóságra nem voltak jó szavaik, hát mesés köntösbe öltöztették, hogy fennmaradjon a lényeg – mondta nekem Richard. – De aztán a színes szavak mögött mégis feledésbe merült a valóság, és a tündérmeséhez kezdtek ragaszkodni az emberek. És még most is azokat álmodják, pedig már meg lenne a képességük, hogy megértsék a kódolt üzeneteket, és felismerjék a valóságot.
- Csakhogy azzal azt is felismernék, hogy korábban voltak már náluk jóval fejlettebb lények is ezen a Földön – tette hozzá Aaron. - És akkor hova lenne a nagy öntudatuk! Ezért inkább elvont, szimbólumokkal teli múltat álmodnak maguknak a valóság helyett. Pedig a régi történetekben konkrét leírások vannak. Az indiaiaknál a Védák, a Bhagavad Gíta, a sumér mítoszok, a Gilgames-eposz, az ősi történetek alapja mind-mind valóság volt, csak aztán színes szavakkal beburkolt, túldíszítetten elmesélt tündérmese lett belőlük. És a későbbi olvasók már a díszeket kezdték el elemezni, az események helyett filozófiát gyártottak az alapokból. És a végére tényleg felismerhetetlenné vált az eredeti információ. Mintha egy épületet addig díszítgettek volna léggömbökkel meg masnikkal, hogy a végén az sem látszik, hogy ház volt ott eredetileg. Már csak egy színes lufihalmaz lett belőle.
Vagy ott van a Biblia is, amiben egy istennek hitt lény mérnöki szakszerűséggel részletes leírást ad a frigyláda elkészítéséről, a hozzá tartozó sátorról és a papi öltözetről. Egy szellemi teremtő lénynek, aki világokat tudott teremteni, mibe került volna egy csettintéssel megalkotni ezeket a tárgyakat? E helyett pontos tervrajzot adott át, és az emberekkel készíttette el. Mi van, ha csupán egy fejlettebb, de nem csodatévő személy volt ő? Akkor mi lenne milliók szent hitével? És főleg az elkorcsosult Kentaurok egész papi rendszerével?
- Ő is a Kentaurokhoz tartozott – intett a csoport vezetője felé Richard. – Csak már elfelejtette a származását. A későbbi szerepeire emlékszik, amikor a Kentaur Tanítók megalapították a Papok rendjét, hogy rejtetten adják tovább a tudást, ami a tömegek számára úgysem volt érthető. A tiszta Tanítókból ködösítő, elvontan beszélő, szimbólumok mögé rejtőző Papok lettek. És erre a színes képzeletvilágra mostanában sokan újra emlékezni kezdenek.
Ez viszont a Főnix Pusztítóinak a játszmája. Érzik, hogy egyre közelebb kerül az emberiség az eredeti tudáshoz, és hasznosíthatná is, ha végre tisztán meg merné látni. Ezért a Pusztítók bűvészei gyorsan elővarázsolták azt a színes fátyol- és léggömbköteget, amit régen éppen a Kentaurok használtak arra, hogy eltakarják vele az igazi tudást. Ők meg persze ráismernek, hogy ez az, ez az övék volt. És azt hiszik, hogy ezt keresték eddig. Ezzel újra visszasüllyednek az álmok, illúziók világába, és viszik magukkal a lelkes hívőiket is.
Hát, bonyolult egy világ ez itt – gondoltam magamban. Így is éppen eléggé zavaros ezzel a sok Alapító néppel, hát még akkor, ha ezekhez hozzákeverik az emberek az álomképeiket is. Nem csoda, ha elvesznek benne, és nem látnak ki belőle.
Előzmények és következmények itt: http://ufovagyok.blogspot.hu/
|
|
|
|
Nem UFO!
Egy csikóhal-féle, a testén hordozott ikráival.
|
Alapos lábmosás a kislavórban
|
[756-737] [736-717] [716-697] [696-677] [676-657] [656-637] [636-617] [616-597] [596-577] [576-557] [556-537] [536-517] [516-497] [496-477] [476-457] [456-437] [436-417] [416-397] [396-377] [376-357] [356-337] [336-317] [316-297] [296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
Új bejegyzés
Frissítés
