Szüleim 1961-ben házasodtak össze, tavaly volt az 50. házassági évfordulójuk. Sokat beszélgettünk arról, mi minden fért bele ebbe a fél évszázadba. Ők elmesélték, én gépbe írtam, kinyomtattam a történetüket, hogy megmaradjon, kézzelfoghatóvá váljon a múlt. A szüleimnek ajándéknak, nekünk, utódoknak emlékül, emlékeztetőül.
Idén egy irodalmi pályázatra, kicsit átfogalmazva beküldtük ezt az írást, és díjazott lett. Most felteszek ide is egy rövid részletet belőle, édesanyám emlékezését az elmúlt ötven évére. És remélem, sok évig fognak még gyarapodni ezek az emlékek!
(a teljes szöveg IDE KATTINTVA olvasható)
Bali Zoltánné: A SZERETET GYÖNGYSORA
Tavaly, az ötvenedik házassági évfordulónkra az unokámtól kaptam egy színes gyöngysort. Ötven darab gyönyörű, különböző kristályból fűzte fel nekem. El is sorolta mindegyiknek a nevét, van közte rózsakvarc, ametiszt, hegyikristály, achát, jáde, és még sok más, aminek a nevét sem tudtam megjegyezni. Mindegyik csillogó, változatos színű. Azt mondta Bettina, hogy minden gyöngyszem egy-egy évet jelent, és majd a következő években hozzáfűzi az újabbakat is, hogy aztán végül egy hosszú-hosszú nyaklánc legyen belőle.
Azóta itt van ez a gyöngysor a kisasztalon a konyhában. És amikor ránézek, eszembe jutnak az eltelt évek.
Esténként, amikor a férjemmel csak üldögélünk a félhomályban, mert még nem akarunk villanyt gyújtani, kézbe szoktam venni. Morzsolgatom a színes gyöngyöket, akár egy rózsafüzért, és jönnek elő az emlékek.
„- Emlékszel…?” – kérdezem, „- És arra emlékszel…?” – kérdezi a férjem, és sorra felidézzük azokat az együtt megélt, régi eseményeket. Újra lehet örülni annak, ami akkor öröm volt, megkönnyebbülten emlékezni arra, ami akkor olyan nehéz volt, de szerencsére már elmúlt. És aztán lehet mosolyogva zsörtölődni azon is, amikor ugyanarra a dologra olyan eltérően emlékezünk vissza.
A gyöngysor csatja jelképezi az első találkozásunkat. Azt, ahol ezek a szemek elkezdtek összekapcsolódni.
Emlékszem, 1960 márciusában végigsírtam a hosszú vonat utat az Alföld közepétől a Dunántúl túlsó feléig, életem első munkahelyére utazva. A Kunszentmárton környéki tanyavilágból indulva, Szegeden végeztem el a védőnőképző iskolát, és az ország másik felére, a Vas megyei Celldömölk közelében levő kis faluba, Egyházashetyére helyeztek dolgozni. A közelebbi állásokat azok a társaim kapták, akiknek már férjük, vőlegényük volt. Nekem, mint egyedülállónak, muszáj volt elfogadnom a távoli helyre szóló, másfél éves kötelező kirendelést.
Még sosem voltam ilyen messze a családomtól, úgy éreztem, nem fogom ezt kibírni. A hosszú úton minden utas engem vígasztalt. Egy kedves, idős néni azt mondta: „Meglátja, aranyoskám, majd talál magának ott egy szép fiatalembert, és mindjárt nem is akar visszajönni.”
El sem tudtam képzelni, hogy nekem megtetsszen ott, abban az idegen környezetben bárki is.
Aztán megérkeztem, és nem változott a véleményem. Kedves, de idegen emberek voltak körülöttem, ráadásul pályakezdőként rögtön egy nagy körzetbe kerültem, hét falu kismamáit, csecsemőit kellett egyedül ellátnom. Minden este sírva összecsomagoltam a bőröndömet, és azt mondtam az idős szállásadó néninek, akinél laktam, hogy én holnap biztos, hogy hazautazom, nem maradok tovább. Ő megértően bólogatott. Aztán persze reggel csak kicsomagoltam a ruháimat, és mentem dolgozni.
Így teltek az első hónapok.
Aztán eljött július utolsó vasárnapja, a falusi búcsú napja. Egy idősebb, háziápolónő kolléganőm, aki kedvesen anyáskodott felettem, megbeszélte a lányával, akinek már komoly udvarlója volt, hogy vigyenek el engem is este a bálba. El is mentünk, és ott üldögéltünk hármasban az asztalnál. Utólag kiderült, hogy a fiú nagy gondban volt, mert nem tudta eldönteni, melyikünket vigye el táncolni. A barátnőjét szerette volna, de nem akart engem, az idegen lányt egyedül ott hagyni az asztalnál. Ha meg engem kér fel, tudta, hogy akkor a barátnője végigduzzogja az este hátralevő részét. Nagyon megkönnyebbült hát, amikor meglátta az asztal mellett elmenni egy ismerősét. Gyorsan megszólította, majd megkérte, hogy táncoljon már egyet az új lánnyal.
Csinos, bajszos, jóvágású fiatalember volt az első táncpartnerem. Agronómusként dolgozott a szomszéd faluban. Táncoltunk, beszélgettünk. Aztán felkértek mások is, megismertem több falubeli fiatalt, de a bajuszos agronómus újra és újra visszatért. Aztán a végén ő kísért haza.
- Emlékszel?
Másnap már többen is jóindulatúan figyelmeztettek a faluban, hogy vigyázzak ezzel az agronómussal, mert már több lánynak is udvarolt, de egyiket se akarta feleségül venni.
Én meg úgy voltam vele, hogy ez nekem nem gond, hiszen én alig egy év múlva, ha letelik a kötelező munka, visszamegyek az Alföldre. Addig meg beszélgethetünk időnként.
Közben kaptam végre egy saját kis szolgálati szobát az általános iskola egyik szárnyában, és oda költözhettem. Apró kis szoba volt, de nagyon boldoggá tett, hogy a sajátom.
És Zoli, a későbbi férjem, merthogy ő volt természetesen a bajuszos agronómus, egyre gyakrabban motorozott át a szomszéd faluból hétvégenként, hogy meglátogasson. És aztán egyszer csak nem csomagoltam többet a bőröndbe, bekerült az ágy alá, üresen.
- És arra emlékszel – kérdezi a férjem -, amikor bőrig áztam a motoron, és az ónos esőtől már keményre fagyott a nadrág rajtam, amikor odaértem? Ott szárítgattuk a kis kályhánál.
Emlékszem. És arra is, ahogy lélegzetünket visszafojtva, a nevetéstől fuldokolva hallgattuk, ahogy a folyosó másik végén lakó kis tanárnő kopogtat az ajtómon, és azt kérdezi: „Itthon vagy, Zsuzsa? Mit csinálsz, horgolsz?”
És emlékszem, amikor tavasszal, az egyik hétvégén váratlanul megérkezett hozzám az Alföldről az édesanyám és a nővérem. Zoli természetesen akkor is nálam volt.
Kiderült, hogy a faluból egy „jószándékú ismerős” – valószínűleg egy féltékeny korábbi barátnő - levelet írt a szüleimnek, hogy jöjjenek, mert a lányuk nem tud vigyázni magára.
Ott álltunk, elég nagy zavarban, és elhangzott a kérdés: „- Mi a szándéka, fiatalember?”
És az én leendő férjem határozottan kihúzta magát, és kijelentette: „- El akarom venni a lányukat feleségül.”
- Emlékszel?
Nyár elején már Zolival együtt utaztunk haza a tanyára, a hivatalos lánykérésre. Itt már csak arra kellett vigyáznunk, nehogy kiderüljön, hogy mi a foglalkozása. Édesapám régi vágású, gazdálkodó parasztemberként élete végéig sérelmezte, hogy bekényszerítették a téeszbe, és nagyon rossz véleménnyel volt a könyvekből tanult, ugribugri agronómusokról. A leendő vejétől pedig elvárta, hogy értsen a mezőgazdasági munkákhoz. Ez még ment is volna, de az egyik nagy próbatétel az volt, amikor kimentek a földekre kaszálni. Zoli valóban jól ismert mindent, nem keverte össze a búzát a rozzsal, édesapám elégedett volt addig vele. Viszont kaszálni gyerekkora óta utált, sose tudott igazán. Úgyhogy szorongva vártam az estét, és nagyon büszke voltam rá, amikor a nap végén, eléggé elgyötörten, de győztesen jött meg a munkából, és édesapám megállapította:
- Rendes ember, tud dolgozni. Mikor legyen akkor az az esküvő, gyerekek?
-Emlékszel?
- Emlékszem, a végén már folyt az izzadság a szemembe, alig láttam a sorokat, de igyekeztem egyenesen kaszálni, mert nagyon feleségül akartam venni azt a tanyasi leányzót, aki a házban várt rám.
És 1961. augusztus 24-én megvolt a hivatalos, tanácsi esküvő Egyházashetyén, utána pedig 27-én a nagy lakodalom az Alföldön, kint a tanyán. Aztán persze édesapámnak is elárultuk, hogy a veje agronómus. Hümmögött egy ideig, aztán elfogadta:
- Azért még rendes ember. Kaszálni úgysem a könyvekből tanult meg.
Ezzel elkezdődött a közös évek hosszú gyöngysora.
Nem volt könnyű az első időszak. Volt pár bútorunk, egy kis szoba-konyhás szolgálati lakást kaptunk, és mind a ketten sokat dolgoztunk. Én akkor tanultam meg főzni, abból a régi, Horváth Ilona-féle szakácskönyvből. Kertünk nem volt, a falusi kis boltban zöldségfélét nem lehetett kapni, ezért ha valami kellett, a 20 kilométerre levő városba mentünk be motorral. Heti étrendet írtam, hogy mikor mit akarok főzni, és ahhoz vásároltunk. Nem minden étel sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de Zoli zokszó nélkül megette azt, amit elétettem.
- Emlékszel? Az első bútorainkra, a konyhaszekrényre. A régi, zománcos lavórra, a pléh kádra. Amikor még az udvarról, kerekes kútról hordtuk a vizet.
És egyszer sírva találtál, amikor jöttél haza, mert nyolc hónapos terhesen akkora hasam volt, hogy nem tudtam a mosóteknő fölé hajolni, nem tudtam kimosni.
- És emlékszel, amikor megvettük az első, keverőtárcsás mosógépünket? A téesztől kértem traktort, azzal hoztuk meg a városból.
(....) (...)
Az emlékek gyöngyei. Milyen sok van belőlük. És nem is csak ennek a fél évszázadnak az emlékei. Benne vannak, hiszen elmeséltük egymásnak, egymás gyerekkori emlékei. Tudom, milyen volt félárvaként, apa nélkül felnőni, és ő is tudja, milyen magányos kislányként éltem a tanyán. Tudom, mit érzett, amikor az elszabadult tehén vonszolta végig a réten a kezére csavarodó kötéllel, és ő is tudja, mennyire féltem gyerekként átmenni a nagy gyepen, ahol szabadon legeltek a vad szürkemarhák. Tudom, miket élt meg a nagyapja mellett tanulva a paraszti munkákat, és ő is tudja, milyen volt a bokáig érő sárban, vagy a térdig érő hóban a tanyáról bejutni az iskolába.
És a miénkhez tartoznak már a gyerekeink emlékei is, az ő sikereik a mi büszkeségünk. Az ő családjuk élményei a mi örömeink is. Általuk eljutunk olyan tájakra, megismerünk olyan dolgokat, amik a mi időnkbe nem fértek bele, de így, általuk, a mi életünknek is a részévé válnak.
És mégis, mindezek csak az emlékek különálló gyöngyszemei lennének, és bármikor szétgurulnának, ha nem fűzné össze őket ott belül, láthatatlanul az az erős kötelék, a Szeretet.
Ettől lesz ugyanaz a kéz, ami ötvenkét éve először átfogta a derekamat azon a búcsúi bálon, ugyanaz a kéz, ami tavaly tartotta a derekamat, amikor törött vállal kellett besegíteni engem a kádba.
Ezért a kezem, ami fél évszázada a lisztet összegyúrta, hogy elkészítsem neked életem első krumplis pogácsáját, ugyanaz, amivel tegnap reumakenőccsel kenegettem a fájós válladat.
És ugyanúgy ér össze a kezünk, ahogy ötven éve éjszaka egymás kezébe adtuk a nyugtalanul alvó lányunkat, ahogy együtt próbáltuk belebújtatni az anorákjába az örökmozgó fiunkat, ahogy a téglát adogattuk egymásnak a házunk építésénél, ahogy a megpakolt dobozokat nyújtottuk egymásnak a költözéskor, ugyanúgy adtuk egymás kezébe az ültetni való palántákat idén tavasszal.
Ugyanaz a kezünk, csak kissé fáradtabb, kissé ráncosabb.
Ezekkel a mozdulatokkal fűzzük egybe az emlékek gyöngyszemeit.
Így lesz belőle a Szeretet gyöngysora.
És remélem, még hosszan fűzhetjük egymás után a szemeket rajta.
|
Új bejegyzés
Frissítés
